'Tragedy' by DIGY (feat. KIRSCH)

J O S I E

Eltelt egy pár nap a Harryvel való első randink óta. A félévi vizsgák alatt minden szabad percet megpróbáltunk együtt tölteni, sőt, gyakran közösen vettük át a tételeket, aminek legtöbbször az lett a vége, hogy elhülyéskedtük az egészet vagy épp azon tanakodtunk, hogy inkább leszünk takarítók vagy utcaseprők, mintsem még egy szót elolvassunk a füzetünkből. Aggódtam, mert úgy éreztem nem tudtam eléggé felkészülni a vizsgákra és ezért titokban Harryt hibáztattam. Tudom, önző dolog, de majdnem minden délután beállított valamiféle gyorskajával a kezében és én soha nem tudtam neki nemet mondani. Ha együtt tanultunk, mindig sikerült elterelnie a gondolataim és a figyelmem, még ha legtöbbször nem is szándékosan. Tudtam, hogy nem lenne szabad engednem, hogy ennyire magába szippantson a puszta jelenléte, de ugyanakkor nem tudtam ellene mit tenni.

És ez a vizsgáim eredményein is meglátszott.

"A következő jobban fog sikerülni!" Biztatott Harry, majd átkarolta a vállam, miközben épp hazafelé tartottunk.

"Remélem, különben elveszíthetem az ösztöndíjam." Morogtam kedvetlenül.

Napok óta alig bírtam aludni, mert folyton csak az járt a fejemben, hogy éppen a jövőmet cseszem el, és még csak nem is teszek ellene semmit. A vérnyomásom folyamatosan az egekben volt és mindent meg kellett tennem, hogy ne üvöltsek rá minden hozzám szóló emberre, ideértve Harryt is.

Talán nála volt a legnehezebb visszatartanom magam, akármennyire is szeretem. Vele töltöttem a legtöbb időt, neki volt a legtöbb lehetősége a plafonra küldeni.

Éreztem rajta, hogy ő is feszült, de ő inkább elnyomta ezeket az érzéseket és megpróbált úgy tenni mintha nem is lenne olyan fontos a tanulás, ezzel magával rántva engem is.
Amikor vele voltam sokszor olyannyira megnyugtatta az idegeim, hogy tényleg leszartam, hogy milyenek lesznek a jegyeim. Majd mikor elment és rájöttem, hogy semmit nem tudok, akkor a fejemet vertem a falba. 

Az utolsó vizsga előtt volt a legrosszabb. Olyan közel volt ennek a horror időszaknak a vége, hogy már a számban éreztem a pezsgő ízét, amivel a pénteki bulin koccintunk majd ezekre a stresszes napokra.

Este 6 óra volt és a huszonegy tételből még csak hetet tudtam. Öt bögre kávé volt már a szervezetemben, a szemeim kidülledtek és fel-alá járkáltam a szobámban a tételeket magamban mantrázva már legalább egy órája, amikor kopogtattak.

Harry állt az ajtóban az egyik keze a háta mögött volt, a másikkal az ajtókeretnek támaszkodott. Mint mindig most is lélegzetelállítóan festett.

De most nem terelheti el a gondolataim. Koncentrálnom kell.

"Hogy vagy?" Kérdezte, gondolom miután észrevette, hogy a sok koffeintől az egész testem remeg.

"Feszülten." Ökölbe szorítottam a kezem, hogy megállítsam a remegést. "És te mit csinálsz itt? Azt hittem, megbeszéltük, hogy ma külön tanulunk."

"Tudom, de Louis nincs otthon és egyedül nem bírom megtanulni azt a pár tételt, ami hátra van. Valakinek muszáj felmondanom és tudod, hogy te vagy a kedvenc tanulótársam." Rám kacsintott, majd közelebb hajolt és egy csókot nyomott a számra.

Neked csak pár tétel van hátra? Milyen szerencsés vagy. Bár én is elmondhatnám ugyanezt. 

A legnagyobb probléma a közös tanulással az volt, hogy én csak csendben tudtam az agyamba tukmálni a tudást, míg Harry inkább auditív típus volt és minden egyes rohadt szót hangosan kellett legalább ötször elmondania ahhoz, hogy megjegyezze. 

"Öhm, akkor bejöhetek?" Köszörülte meg a torkát. 

Már épp félre akartam állni az ajtóból, hogy szabad utat adjak neki, amikor valami bekattant és végig gondoltam az este legvalószínűbb kimenetelét. Harry a padlón, én pedig az ágyon fetrengve próbáljuk egymás szájába dobálni a pattogatott kukorica szemeket és közben értelmetlen dolgokról beszélgetünk. 

Minden közös tanulás így végződött. 

Viszont ha ezen a vizsgán elbukom, elveszíthetek mindent. 

Az ösztöndíjam.

A szüleim bizalmát.

A barátaim.

És Harryt is.

"Nem." Láthatóan kicsit meghökkent. Még én is meglepődtem saját magamon, de most ezt a vizsgát tényleg nem ronthatom el. "Sajnálom, de most nem. Muszáj most egyedül felkészülnöm, anélkül, hogy elterelnéd a figyelmem, mint ahogy azt eddig tetted az értelmetlen hülyeségeiddel." Egy kicsit hevesebben törtem ki, mint szerettem volna. A koffeint hibáztatom. 

"Értem." Lehajtotta a fejét és végre felfedte, hogy mit dugdos a háta mögött. Azonnal elszégyelltem magam. "Ezt azért hoztam, mert meg akartam köszönni, hogy segítettél tanulni, de most már inkább bocsánatkérésként adnám oda, amiért elrontottam a vizsgáid. Sajnálom." Átnyújtotta a csokor rózsát, majd egyszerűen elsétált. 

És én megint úgy éreztem magam, mint egy darab szar.

Igazából,  az is voltam. 

Az este további részét önmarcangolással és sírással töltöttem. Sírtam a stressz miatt, a tanulás miatt, és egy kicsit Harry miatt is. Nem akartam megbántani és nem akartam, hogy haragudjon rám, de a szavak egyszerűen maguktól kibuktak belőlem. 

Éppen a terem felé siettem, ugyanis megint késésben voltam,  mikor megpillantottam, hogy a terem ajtajával szembeni padon ül és a telefonját nyomkodja. 

A különleges hatodik érzékével megérezte, hogy bámulom és azonnal rám nézett. Még körülbelül öt percem volt a vizsga kezdete előtt, ezért szép lassan odasétáltam hozzá és leültem mellé. Egy kis ideig csendben ültünk, majd mikor már nem bírtam tovább, felé fordultam. 

"Ne haragudj, hogy akkora bunkó voltam veled, de teljesen ki vagyok idegileg, mert úgy érzem, nem tudtam elég jól felkészülni, pedig konkrétan semmit nem aludtam, ráadásul eltörtem a kedvenc bögrém is és a kávé a tehén alakú folt mellé borult a szőnyegen, szóval most már egy nagy barna felhő van a tehén felett,de ez most lényegtelen." Levegő után kaptam. "Szóval, a lényeg, hogy nagyon sajnálom, hogy egy hülye liba voltam."

Harry elfordult tőlem, így nem láthattam az arcát. Tűkön ülve vártam a reakcióját, de csak annyit vettem észre, hogy a válla kicsit rázkódik, majd a tenyerébe temette az arcát. 

"Te most nevetsz?" 

"Aha." Furcsa módon nem idegesített fel a tény, hogy miután egész este bűntudatom volt és azon aggódtam, hogy hogyan fogom kiengesztelni, most kinevet. Megkönnyebbülve dőltem neki és nevettem én is a semmin. 

Átkarolt, majd egy puszit nyomott a halántékomra. "Nem haragszom, már hozzászoktam, hogy egy hárpia vagy."

"Ha-ha." 

"Na hogy ment?" 

"Jobban, mint gondoltam." Mosolyogtam Harryre, miközben a teaház felé sétáltunk. "SZABADSÁG!" Kiáltottam és széttártam a karjaim. 

Az utcán mindenki ránk nézett. El is felejtettem, hogy közterületen vagyunk. Harry kínosan megvakarta a fejét, majd tolni kezdett maga előtt egy kicsit gyorsabban. "Jól van, ne égesd le magad ennél jobban." 

"Csak nem szégyellsz engem?" Kérdeztem játékosan. Abban a pillanatban olyan boldog voltam, hogy vége a vizsgáknak, hogy egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondol rólam.

"De." Nevetett Harry, majd a derekamnál fogva átkarolt és megpörgetett a levegőben, ezzel még több ember figyelmét magunkra hívva. 

Régen éreztem magam ennyire felszabadultnak és boldognak. 

Azonban, mint minden tökéletes pillanatot, ezt is a telefonom zavarta meg. 

Miután Harry letett és folytattuk utunkat a teaház felé, egy SMS-t kaptam. Apriltől. 

Lefagyott a mosoly az arcomról. Teljesen megfeledkeztem még a létezéséről is. Milyen barát vagyok?

Megálltam az utca közepén, hogy elolvashassam, mit írt. Harry először észre sem vette, hogy lemaradtam. 

'Szia Josie. Holnap érkezem, beszélnünk kell egy nagyon fontos dologról. Bajban vagyok. 

Puszi, April'

köszönöm annak, aki még itt van.

és nagyon sajnálom, hogy ennyire eltűntem.

és tudom, hogy ez nem az eddigi legjobb rész, de végre most már azok a fejezetek jönnek, amikre már vártam, hogy megírhassam. 

szeretek mindenkit!!

luv

#unedited