-Wendy! Gyere ki kérlek...! - szólongat az ajtó túloldalán Rap Monster.
Nem válaszolok, ahogy eddig se tettem. Ma egész nap be voltam ide zárkózva és ezen nem is szándékozok változatni.
-Wendy...ugye még élsz...? Nem csináltál semmi butaságot...? - kérdezi halkan V és hallom, ahogy a könnyeivel küszköd.

Még olyan fiatal és ártatlan. Nem tapasztalta az élet sötét oldalát és nem is szeretném, ha komorrá válna. Maradjon csak az az életvidám, angyali mosolyú Kim Taehyung, akit megismertem.

És ez volt az az ok, amiért nem vetettem véget az életemnek aznap.

Kezemből kiesik hangos csörömpöléssel az éles cserépdarab és elgyengülten rogyok le a földre.
-Wendy! - kiálltja egyszerre a hét fiú és az ajtómon kezdenek dörömbölni. Enyhébb dulakodás alakul ki, de nekem nincs erőm megszólalni sem. Hallom, a távolodó léptek zaját és én már sokadszorra életemben, egyedül maradok.
-Itt vagy? - kérdezi halkan Jungkook. Szeretnék válaszolni, de nem megy. Torkomból mintha eltűntek volna a hangszálak. - Kérlek, Wendy, nyisd ki. Nem tudom mi történt, de ha J-hope hyung mondott valami sértőt, akkor tudnod kell, hogy nem gondolta komolyan. Hyung sosem bántana meg senkit sem.

Én nem...én nem neheztelek J-hope-ra. Senkire sem saját magamon és apámon kívül. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a kérésem Hoseok felé lehetetlen és én nem vagyok mérges, amiért nem tudja megtenni azt, amit még Isten sem tudna véghezvinni.
Az ajtó zárából hirtelen kiesik a kulcs és csilingelve ér földet, mire összerezzenek. A nyílászáró kínzó lassúsággal nyitódik, a fejemet is csak akkor kapom fel, mikor egy mély hang megszólal.
-Wendy - kezd bele az idős ember lassan - A hétvégén nem kell menned dolgozni, de! - szól erélyesen, én meg rávezetem fátyolos tekintetem. - Végig itt lesz veled valaki, akit majd én választok ki. A mai napból, ami megmaradt, V marad itt, mert ő mindenkire jó hatással van. Holnap meg még nem tudom.
-Rendben... - mondom halk hangon, még mindig a földön ülve. Azt hittem mérgesebb lesz a Mikulás, de úgy tűnik szerencsére nem az.
-Vigyázz magadra - simogatja meg a fejem búbját, majd távozik a szobámból. Alig egy tizedmásodperccel később a BTS száguld be az ajtómon.
-Wendy!!! - ordítják, majd szó szerint rám ugranak.
-Annyira aggódtunk! - szipog Jungkook, én meg csak kapálódzok, mint egy préda, kit elkapott a csúcsragadozó.
-Nem...kapok...levegőt...! - hörgök oxigénért kapkodva. Ha most itt meghalok, az csakis ennek a hét tökelütöttnek a hibája lesz.
-Jesszus! Szálljatok le! - ugrik fel egyből Jin és Rap Monster, majd elkezdik leráncigálni rólam a többieket.
Mikor végre levegőhöz jutok, körbenézek a díszes társaságon. Suga még az ajtóban áll és csak fogja a fejét a másik hat viselkedése láttán.
-Fél munka, nem munka - legyint Yoongi kárörvendő vigyorral.
-Hé! Te most arra utaltál, hogy meg kellett volna folytaniuk?! - pattanol fel egyből indulatosan.
-Én nem mondtam ilyet.
-De! Burkoltan igen!
-Akkor sem mondtam ki nyíltan.
-Najó, ezt hagyjátok abba, mert a feszültségnek lassan olyan erős szaga van a levegőben, mint Hobi szellentésének - szól közbe Jimin, mire mindenki nevetésben tör ki.
-Nézzétek! - mutat rám V vigyorogva.
-Mi az? - kérdezem riadtan és hátam mögé pillantok.
-Mosolyogtál! - mondja egyre szélesebb vigyorral az arcán a kis hiperaktív.
-Mi? Én? - döbbenek le teljesen. Az lehetetlen...nyolc év alatt egyszer sem görbültek felfelé ajkam sarkai, most meg ezek a manók kihozták belőlem?
-Igen te! Én is láttam! Kicsit furcsa volt, de határozottan egy aprócska kis mosolyt láttam! - helyesel Jimin is.
-Az nem lehet - rázom a kezeim és fejemet is. Én már nem is tudom, hogy kell azt csinálni!
-Pedig de! Csak gyakorolnod kell! - teszi a vállaimra a kezét Jin boldog arccal.
-Mi majd segítünk. Segítünk, hogy olyan lehess, mint a többi ember. Nem leszel többé Jéghercegnő, mert mi majd felolvasztjuk a fagyos szívedet - áll a legidősebb mellé Jimin. Időközben a többiek kisebb körbe tömörültek alacsony alakom körül. Olyan mintha óriások lennének.
-És szépen elmondod miért lettél ilyen, mert utána hidd el, sokkal jobban fogod érzeni magad - bíztat Namjoon, amit csak egy fintorral reagálok le, de nem ellenkezek.
-Ha lehetne inkább holnap vagy holnapután mondanám el...
-Persze.
-És én hiszem, hogy huszonnegyedikén már képes leszel szeretni - a szó V szájából, mint egy villámcsapás, szúr belém. Szeretni? Mégis hogyan, ha még bízni sem tudok?
-Ahhoz még kell pár évtized, mire én egyáltalán kedvelni fogok valakit...
-Ugyanmár! Hiszen máris kedvelsz valakit!
-Kit?
-Hát minket! - nevet fel V.
Hogy őket? Én, kedvelném? Nem hinném, de ha igen, kezdek jó irányba terelődni.

Aiden...azt hiszem eleget tudok tenni a kérésednek. Mint húgod, teljesíteni fogom az utolsó kívánságod, mégha kicsit megkésve is. Nem fogok többet ellenkezni a segítség ellen, de ha ők is cserben hagynak, meg fogok őrülni. Hiszen elkezdtem kedvelni őket...

Hihetetlen mikre képes egyetlen egy mosoly.