-Jimin? Miért pont ő? - lepődik meg V, míg az említett csak győztesen mosolyog.
-Az ő munkája talán még a legérdekesebb - vonom meg a vállam kiscsit flegma stílusban.
-Ezt bóknak veszem - vigyorog Jimin, mire egy újabb vállrándítást kap tőlem. Nekem aztán mindegy minek veszi.
-Oké, akkor vágjunk is bele - tapsol RapMon kettőt - Mindenki a helyére! Jimin, te meg magyarázzd el a pontos feladatát Wendy-nek.
-Okay - bólint Jimin és int, hogy kövesssem. Eljutunk a terem másik sarkába, ahol egy ajtó áll, amit észre sem vettem.
-Sejted mire való? - kérdezi rám pillantva, úgy tűnik mostantól, felettesem. Megrázom a fejem és csak tovább nézek a fiúval farkasszemet. Ebben verhetetlen vagyok!
-Akkor elmondom.
-Megtisztelnél.
-Hah... - sikerült Jimin-t is kiakasztanom. - Szóval, tegyük fel van egy öt éves kislány. A nővére, aki tizenöt, azt hazudja neki, nem létezik a Mikulás. A kislány elhiszi és összetörik. Ekkor Suga-nak jelez a vészjelző, RapMon hyung megjeleníti a történteket a hógömbön, Jin hyung pedig elemzi. Megállapítja, szerinte ez hányas erősségű vészhelyzet. Ezek után kitalál egy tervet. Ez mindig más, de mikor egyszer pont ez volt, azt mondta hagyjak szaloncukrokat ott ahová majd megy. Én elvittem egy nagy adag cucukrot, de a kérdés, hogy hogyan jutottam oda olyan gyorsan?
-Az ajtón - logikázom ki.
-Pontosan. Az ajtó oda nyílik, ahova mennem kell.
-Asszem ezt értem. Bár elég lett volna, ha csak az utolsó mondatod mondod el - oké, tudom, gonosz vagyok, de ez csak úgy kicsúszott a számon.
-Biztosra mentem. Na, ülj le oda - mutat az ajtó melletti kanapéra, aztán odatol.
-Itt fogunk ülni végig? - kérdem meglepetten. Talán ez volt a legjobb választás munka szempontjából.
-Amíg nincs dolgunk, ja. - dől le a kényelmes ülőgarnitúrára. Én is követem a példáját.
-Mit szoktál csinálni egész nap, ha nincs munka? - nézek rá a mellettem ülő fiúra, ám amint megformálom ajkaimmal a kérdést, ledöbbenek. Én beszélgetést kezdeményeztem? Történelmi pillanat, felér azzal, mikor Kolumbusz felfedezte Amerikát.
Jimin is meglepetten pillant rám, de végül kedvesen válaszol.
-Pihenni. Még nem próbáltad szóval nem tudhatod, de nagyon fárasztó a tervek végrehajtása. Amíg lehet, itt heverészek elterülve a kanapén és nézem a többieket meg a hógömböt.

Bólintok, majd elkezdem bámulni a 'munkatársaim'. RapMon a hógömb irányítópultja mögött ül és feltűnően bámulja összehúzott szemekkel a két legfiatalabbat.
-V, Jungkook! Figyeljetek! Tudjátok, hogy nem szabad lazsálni! - utasítja őket parancsolóan, mégis kedvesen, mintha csak egy apa szólna rá gyermekeire.
-Sajnáljuk, hyung - hajol meg a két fiú, bűnbánó arccal. Úgy tűnik Rap Monster-nek van itt tekintélye, bár Suga-nak talán még több. Jin meg a legidősebb, ezért természetesen őt is tisztelik.
-Héj, RapMon! - dől előre székében Suga, mert eddig lábát az asztalra feltéve pihent. - Asszem gáz van.
-Hol? - komolyodik el máris a vezető és egy másodperc alatt csend lesz a teremben.
-A6, tizenkettes szektor - válaszol Suga pillantását a hógömbre vezetve.
Rap Monster odairányítja a képet és meg is pillantjuk a pár másodperccel ezelőtt történteket.

-Anya, nézd! Ilyet szeretnék karácsonyra! - mutogat egy kislány a bolt kirakatában álló rózsaszín biciklire.
-Samantha! Megmondtam, hogy a karácsony egy hülyeség! Ráadásul nincs is pénzünk ilyenre. Na gyere szépen - szól rá erélyesen anyja, majd maga után kezdi ráncigálni a kislányt.
-De mama! Legalább karácsonyfánk legyen, mint a többieknek...!
-Hogy utána takarítsam a szobát? Kösz nem. Na, mozogj mielőtt még idefagyunk.
Aztán a figyelemmel követjük, ahogy a kislány elveszti hitét a Mikulásban és egyre komorabbá válik.
-Jin? - kérdezi J-hope lábával idegesen dobolva.
-Ötös erősségű. Adjátok át neki ezt a levelet. De vigyázzatok, ne vegyenek észre - nyújt felénk a zseni egy borítékot. Jimin elveszi és rámosolyog.
-Mint mindig, most is hihetetlenül gyors vagy - dicséri meg, aztán húz is maga után. Mielőtt megmukkanhatnék, már át is megyünk az ajtón. Hirtelen vak sötét lesz, amitől kissé bepánikolok.
-Jimin...? - suttogom halkan.
-Beszélhetsz hangosan is. Amúgy ne aggódj itt vagyok és mindjárt odaérünk - amint megformálja ezeket a szavakat, a vakitó fény miatt pár pillanatig nem látok. Mire ki tudom venni a tárgyakat, Jimin elkezd újból ráncigálni.
-Mi ez a ruha?! - kiálltok fel, de egyből el is hallgatok mert nekimegyek egy szembe jövő embernek. A férfi meglepetten néz és keresi feldöntője okát.
-Nem látnak, úgyhogy csak óvatosan - figyelmeztet Jimin.
-Akkor ezért néz olyan furán... De várj! Még mindig nem válaszoltál! Mi ez a ruha?? - mutatok khm...különleges öltözékemre. Egy átlátszó necc harisnya van rajtam, egy piros-fehér csíkos ujjatlan ruhával, ami térdemig sem ér. Fejemen manósapka himbálódzik, két karomon meg egy-egy vállamig érő zöld kesztyű virít a fehér sálammal egyetemben.
-Oh, aranyos - kacsint, mire felhördülök.
-Ez még a tiédnél is gázabb! - utalok az ő matróz szerű kombinációjára. Csíkos húzentróglis gatya, alatta zöld felső, térdzokni és az én topánkám helyett egy bakancs, meg persze a manósapka.
-Szerintem, mindkettő passzol a munkánkhoz. Mert mint már tudod, te is manó lettél.
-Remélem csúcsos füleim azért nem lesznek... - forgatom a szemem.
-Nem, azok nem - nevet fel jóízűen a nem is viccnek szánt poénomon... - Nézd, ott a ház ahova megyünk! - mutat egy emeletes panel felé iránytűjéből feltekintve.
-Csak siessünk - sóhajtok fel színpadiasan.
Óvatosan besietünk az épületbe és megkeressük a lakást, ami felé a furcsa iránytű mutat. Jimin kinyitja az ajtót és halkan settenkedve megyünk be. Attól még, hogy nem látnak, hallani hallják a zajokat, amiket mi okozunk.

A nappaliban megpillantjuk az anyukát, ki éppen TV-t néz. Tovább lopakodunk, mint kommandósok az amerikai filmekben. Hamar megtalájuk a kislány szobáját, az ajtóban viszont tanácstalanul állunk meg.
-Várj meg itt - súgja a fülembe Jimin, majd macskákat megszégyenítően halkan megy a kislány ágyához, amin a gyerek összekuporodva fekszik, fejét a fal felé fordítva. Társam lerakja a borítékot a hátához és óvatosan megkopogtatja a vállát. A kislány értetlen tekintettel néz, mikor nem lát senkit sem, csak a levelet.
Kibontja és lassan elkezdi olvasni. Nagy, barna szemei egyre nagyobbra tágulnak és arcán egy hatalmas mosoly foglal helyet, mikor a végére ér.
-Köszönöm... - motyogja a papír darabot mellkasához szorítva. - Köszönöm Mikulás bácsi!

Szívem egy pillanatra megenyhül, de aztán a fagy újból kisajátítja. Irigy vagyok. Én sosem kaptam ilyen levelet. Sosem bíztatott senki. Nem törődtek velem. Otthagytak, had szenvedjek, mikor már nem kellettem senkinek sem. Még most is teljes szívemből gyűlölöm őket. De apámat mégjobban. Nem érdekelte szenvedésem, egyedül hagyott azzal a teherrel, amit gyerekként főleg nem bírtam el.

-Wendy?
-Igen? - eszmélek fel bambulásomból.
-Gyere. - villant egy őszinte mosolyt Jimin és megfogja a kezem.
Ki kellett volna húznom a gyenge, mégis határozott szorításából. Ott kellett volna hagynom, elrohanni. De nem tettem... Naív énem, kit nyolc éve elzárva tartok, újra felbukkant.
Nem. Én ezt nem akarom. Elkezdtem nyitni e hét fiú felé, csupán pár kedves mosoly, bíztató szó és barátságos gesztus miatt.

Ha ők is cserben hagynak, nem fogom kibírni, akár ez csak egy álom, vagy a valóság.