Másnap reggel, mikor felkeltem – egész nyugodtan aludtam az éjszaka, nem is értem – annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem is találtam szavakat. Minden reggelemet úgy kezdem, hogy nyújtózkodom egy nagyot. Most is ez történt, csakhogy a folyamat végeredménye nem az lett, hogy sokkal üdébbnek és frissebbnek éreztem magam, hanem az, hogy fejbevertem a mellettem az igazak álmát alvó Jimint!!! Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, de tény, hogy mindketten kellően lesokkolódtunk a kora reggeli (tíz múlt öt perccel, khm) órákban. Én attól, hogy mégis mi a jó francot keres ott Jimin(!), Jimin meg attól, hogy arra kelt fel hogy kisebb agyrázkódást szenvedett.

-Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést a homlokát tapogató barátomnak.

-Hol? – ült fel az ágyban, és miután végre leesett neki, hogy hol van, tágra nyílt szemekkel nézett rám. – Hogy kerültem ide?

-Én is pontosan ezt szeretném megtudni! – förmedtem rá cseppet sem kedvesen.

-Valami olyasmi rémlik, hogy hazajöttem hajnali fél kettőkor – vakarta meg a homlokát. – Aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.

-Oké, de miért ide? Miért az én ágyamba? Ennyire azért nem vagyunk jó barátok, Jiminie! – kértem ki magamnak a már bántóan közvetlen stílusát, mert azért már na!

-Nem, nem! Be akartam menni Minseo-hoz, tudom, de zárva volt az ajtó. Igen, és nem tudtam bemenni, ezért idejöttem – emlékezett vissza nagy nehezen Jimin.

-Zárva volt az ajtó? Érdekes – húztam gúnyos vigyorra a számat, isten tudja, miért. Talán azt hittem, hogy egy zárt ajtó majd véget vet a kapcsolatuknak, vagy én nem tudom.

-Szegény, biztos nagyon kikészült a bátyja miatt – sóhajtotta Jimin. – Majd ha hazajön beszélgetek vele róla.

-Ja, oké, meg minden, de most már kiszállnál az ágyamból?

-Persze, megyek már, de te is készülődj!

-Mert? – kérdeztem eléggé kiakadva, mert úgy terveztem visszaalszom, miután Jimin lesz kedves és kilép végre a személyes teremből!

-Mert tegnap beszéltem Hoseokkal, hogy odamegyünk egy órára megnézni a házat – mondta, majd kisétált a szobámból.

Hát persze! A költözködés, amiről én személy szerint teljesen elfeledkeztem...Remek, még ez is! Ha nem túl sok életkedvvel is, de mire felöltöztem és sikeresen nem nyírtam ki Partvist, amiért belepisilt az egyik cipőmbe, már dél volt. Unottan bámultam a macskapisi mentes cipőjét éppen felhúzó Jimint, aki nem értette, mi bajom. Végül már nem bírtam nézni a szerencsétlenkedését, ezért egyszerűen otthagytam és kisétáltam az udvarra. De meg is bántam, mert Yoongi éppen akkor sétált visszafele a kukáktól és elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzon minimum a tekintetünk. Idegesen toporogtam a bejáratban, de felesleges volt feszengenem. Yoongi elsétált mellettem, mintha mi sem történt volna. Megkönnyebbült sóhajjal kopogtam be a konyhaablakon Jiminnek, hogy hol a fenében van már, amikor végre nyílt az ajtó és Jimin szó szerint kiesett rajta. Végig terült a betonon és halkan nyöszörögve tápászkodott fel, miközben próbáltam nem képen röhögni szegényt.

-Esküszöm Jimin, tök úgy viselkedsz, mint egy részeg – mondtam neki, miközben felrángattam a könyökénél fogva.

-Pedig én csak egy koktélt ittam, semmi többet! – tekintett előre meggyötörten, leporolva a nadrágját.

-Tudod jól, hogy neked már az is sok! – lökdöstem az autója felé, hogy elindulhassunk végre, de mielőtt a volán mögé ült volna, szükségesnek éreztem megkérdezni: - Tudsz így vezetni?

-Tök mindegy, hogy tudok-e, vagy nem, mert te így se, úgy se tudsz, úgyhogy mindenképp nekem kell! – mondta, majd fintorogva becsapta a kocsiajtót. Megjegyezném, majdnem az ujjamra. És oké, tény, hogy nem tudok vezetni, de könyörgöm, azért nem akarok meghalni, amiért Jimin, mondjuk nincs teljesen beszámítható állapotban. Simán kinyírhatna! Te jó ég! Karambolban fogok meghalni!

Hát kábé ezekkel a gondolatokkal ültem be Jimin mellé a kocsiba és szorosan bekötöttem magam, plusz, erősen kapaszkodtam az ülés szélébe, hogy mindenképp biztonságban érezhessem magam. Ebben az állapotban az sem nyugtatott meg különösebben, hogy Jimin nem nézett körül, mielőtt kikanyarodott, gondolván senki nem jár erre, de közben meg ugye mégis, és ezért a frászt hozta rám, amikor hirtelen lefékezett, én meg kis híján belefejeltem a műszerfalba.

-Ha végig így fogsz vezetni, talán jobb, ha mégsem megyünk sehova – akadékoskodtam.

-Nyugi már, nem lesz semmi baj! - próbált megnyugtatni Jimin, miközben áthajtott egy piroson.

-Mit csinálsz?! Normális vagy? - kérdeztem, és a visszapillantóban ellenőriztem, hogy még véletlenül se nyírtunk-e ki senkit. Szerencsére nem.

Jimin nem válaszolt, csupán kis híján elcsapott egy gyalogost, aki teljesen szabályosan közlekedett, a zebrán.
Elkerekedett szemekkel bámultam előre, mert már komolyan semerre nem bírtam nézni.
Végül bekanyarodtunk egy szűk kis utcába - Jimin felhajtott a padkára - ahol két oldalt hatalmas panelok magasodtak. Nem volt valami bizalomgerjesztő.

-Itt nincs is udvar? - kérdeztem, miközben Jimin leparkolt az egyik háznak nevezett kőtömb mellé.

-Közös udvar van, csak kicsit más, mint a milyenk. Például nincs fű - mondta és becsapta maga mögött a kocsi ajtót.

-Na és Partvis? Ő velem jöhet egyáltalán? - Na, nem mintha a macskám túlzottan kedvelne engem, én azért szeretem és kissé megviselne, ha, mondjuk ott kellene hagynom Jiminnél.

-Persze, megkérdeztem Hoseokot. Azt mondta jöhet, de azt hiszem hozzá kell majd szoknia, hogy szobacica lesz - bólintott és a kaputelefonhoz lépett.

Fintorogva néztem fel a háromemeletes betonépületre. Hozzászoktam már a belvárosi kertes házakhoz és a lakóparkunkhoz is. Az után pedig ez a betondzsungel rész kicsit idegennek és félelmetesnek tűnt.

-Jössz? - nézett rám Jimin és benyomta a berregve kinyíló kaput. 

Nagyot sóhajtva követtem Jimint a sötét, és továbbra sem bizalomgerjesztő lépcsőházba. Mit ne mondjak, nem nyerte el a tetszésemet túlzottan. 

-Hányadikon van a lakás? - érdeklődtem, miközben felfelé caplattam Jimin mögött.

-A harmadikon - felelte Jimin, mire nemtetszésemet kifejezve fújtattam egyet. 

-Persze! Nem lehetne mindjárt a huszonharmadikon? Vagy akkor már mindjárt a mennybe is költözhetnék, ennyi erővel! 

-Te sosem fogsz a mennybe jutni, hyung! - nevetett fel Jimin, hogy visszhangzott a lépcsőház. Na, ezt sem preferáltam túlzottan. Mármint a visszhangot. Pfuj. 

-Már miért ne jutnék? Nem mintha hinnék benne, vagy ilyesmi, de ha lenne, én mindenképpen odakerülök - húztam ki magam. 

-Hát persze - hagyta rám Jimin és végre valahára, ezer évnek tűnő lépcsőzés után, befordultunk a harmadik emeleti folyosóra. Elsétáltunk négy ajtó előtt, végül az ötös számú ajtó előtt fékeztünk le, ami nem mellesleg a folyosó legvégén volt.       

-Komolyan mondom, a világvégén fogok lakni - hisztiztem. - Fogadjunk, hogy közlekedés szempontjából is a legeldugottabb helyen van.

-Az utca végén ott a buszmegálló. A kávézó pedig, ahol dolgozom, két megállónyira van innen. Sőt, ha elsétálsz egy sarokkal arrébb, metrózhatsz is - sorolta Jimin, én meg egyre meggyötörtebb képet vágtam. 

-Jól van akkor - mondtam végül. 

-Szerintem is - bólintott Jimin, majd elővéve a telefonját írt egy sms-t és alig egy perc múlva kinyílt a négyes számú ajtó és Hoseok lépett ki rajta, hatalmas mosollyal az arcán. 

Utoljára általános iskolában láttam. Nem sokat változott azalatt a tizenpár év alatt, csupán magasabb lett és máshogy hordja a haját. Amúgy ugyanolyan tenyérbemászó vigyor virított a fején. Bah. 

-Jimin! Jin! - lépett oda hozzánk.

-Hobi! - üdvözölte Jimin is kezet fogva vele. Majd afféle "na, mi lesz már?" nézéssel az arcán felém fordulva nógatott, mire kelletlenül biccentettem egyet. 

-Látom, semmit sem változtál - nevetett fel Hoseok. Remek. - Na, gyertek, megmutatom a lakást, addig amíg Jia alszik.

-Jia? - kérdeztem szemöldökráncolva. 

-Igen, az egyik kislány, akire vigyázok. Az anyukája csak este jön érte, addig nálam van.

-De, miért? - kérdeztem értetlenül. Talán az ő lánya lenne? Nem akarok egy hisztis gyerek mellett lakni, ajj. 

-Mert másodállásban bébiszitterkedem - felelte mosolyogva, miközben kinyitotta az ajtót.

-Nem is mondtad - csevegett Jimin. - Ezek szerint nem elég neked, hogy egész évben gyerekeket tanítasz, még nyáron is velük vagy körülvéve?

-Mit tehetnék? Szeretem a gyerekeket!

-Megenni, mi? - dünnyögtem, miközben besétáltam az - egyébként tágas - előszobába. 

-Hogy? - pislogott felém barátságosan Hoseok. 

-Semmi, semmi - ráztam meg a fejem, és a szemem sarkából láttam, hogy Jimin rosszalló pillantásokat küld felém. Én pedig eldöntöttem, hogy most az egyszer nem fogok csalódást okozni neki és megpróbálok viszonylag normálisan viselkedni. Nem lesz egyszerű. 

A lakás egyébként, bármennyire is reménykedtem az ellenkezőjében, teljes mértékben elnyerte a tetszésemet. A letisztultságával és egyszerűségével belopta magát a szívembe. 

Ahogy belépsz az előszobába, rögtön balról nyílik a konyha és az étkező, jobbról pedig a wc és mellette a fürdő. Szemben, az előszoba végén pedig egy boltív vezetett be a nappaliba és a nappaliból nyílt a két hálószoba. Mondhatni, kis túlzással ugyan, de tökéletes volt, azzal a kivétellel, hogy kiköpöm a tüdőmet, mire felmászok oda. Ja, meg azzal, hogy valószínűleg egész nap üvöltöző, síró, hisztiző gyerekek lesznek a szomszédban. Pfuj.

-Akkor? Számíthatok arra, hogy kiveszed?

-Azt hiszem, igen - nyögtem ki nagy nehezen, mert azért fájt egy kicsit, hogy ott kell hagynom Jimint. 

-Rendben. Hát akkor, örvendek....szomszéd - nyújtotta felém a kezét én pedig Jimin unszoló tekintetére végül elfogadtam. 

Ekkor a szomszédból halk sírás szűrődött ki, mire Hoseok fájdalmas képpel nézett ránk.

-Ha megbocsátotok, nekem most....

-Hogyne, menj csak - bólogatott Jimin és sietve kezet fogott Hoseokkal, aki mögött egy másodpercen belül be is csapódott a lakásának ajtaja. Hát, legalább annyira nem hallatszik át a sírás. 

-Mehetünk? - kérdezte Jimin.

-Mehetünk. 

Lefelé már sokkal könnyebb volt a lépcsőzés. 

-Azért egy liftbe nem haltak volna bele - szorongattam a szúró oldalam. Nem vagyok egy sportember, na. 

-Lift? Három emeletért? Pazarlás, teljesen felesleges.

-Ha te mondod - motyogtam és beszálltam a kocsiba. Csak reméltem, hogy Jimin ezúttal körültekintőbben és óvatosabban fog vezetni. - Amúgy, mikor jön az anyád? 

-Most szombat van, akkor...-számolt - hétfőn.

-Hétfőn költözök ide - mondtam gyorsan.

-Rendben - röhögött fel Jimin. 

-Addig használj ki minden velem töltött percet, mert hétfőtől kevesebbet fogsz látni - tettem hozzá vigyorogva. Jimin csak komoran bámult maga elé, végül megköszörülte a torkát.

-Valóban - mondta szomorkásan, nekem pedig hirtelen éles fájdalom nyilallt a szívembe. És nem szűnt meg. 

[Bocsánat a hosszú kihagyásért, a másik történetem most egy időre előtérbe helyezem, de persze ez is frissülni fog, csak lassabban:/ Remélem azért még maradtok itt egy páran❤]