Arra ébredtem, hogy április van. De komolyan. Nem viccelek, pedig annak tűnhet. Mikor ugyanis felkeltem, Namjoon ült az ágy szélén, az orrom előtt lóbálva egy naptárat.

-Mit csinálsz? - érdeklődtem a szememet dörzsölgetve, mert azért elég korán volt még az ilyenekhez délelőtt tízkor.

-Ez a te napod, Jinnie - hajolt hozzám és megcsókolt, én meg már majdnem elolvadtam a kedvességétől, amikor...

-Álljunk csak meg egy pillanatra! - löktem el magamtól a mellkasára téve a kezem. - Hiszen ma Bolondok napja van.

-Talált, süllyedt - vigyorgott rám Namjoon.

-Te most lebolondoztál engem?! - akadtam ki teljesen, de egy ici-picit nehéz volt haragudni rá, miközben folyamatosan mosolygott rám, mint a vadalma.

-Csak egy kicsit - közelítette egymáshoz a mutató-és hüvelykujját. - De most mondd, hogy nincs igazam - nevetett fel.

-Nem vagyok bolond - kértem ki magamnak. Szeretem Namjoont, nagyon, de azért ne degradáljon már le ennyire, még akkor se, ha a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van.

-Tudom, tudom - bólogatott megadóan. - Mit szeretnél ma csinálni?

-Nagyon ügyesen terelted a témát - vetettem rá egy lesújtó pillantást, de azért mélyen belül mosolyogtam. - Egyébként nem tudom - vontam vállat. - Elmehetnénk kajálni - mondtam.

-Oké.

-Jó.

Aztán csak csendben ültünk egymással szemben.

-Akkor...Leengedsz az ágyról? - kérdeztem végül, mert már megőrjített a csend.

-Persze - csúszott arrébb.

Lekászálódtam az ágyról és Namjoont magam mögött hagyva kicsoszogtam a konyhába, ahol majdnem kitörtem a nyakam Partvisban, mert a kis dög össze-vissza kezdett tekeregni a lábaim között.

-Maradjál már nyugton! - szóltam rá, mire dühösen rám vicsorgott, én meg persze azonnal visszakozni kezdtem. - Jól van, jól van, elnézést kérek! - mondtam védekezően és megtöltöttem táppal a tálját. - Bezzeg Fűrészporral és Vizessel nincs ennyi probléma - szűrtem ki a szavakat az összeszorított fogaim közül.

Megreggeliztem és úgy gondoltam, hogy akkor ma majd jól nem csinálok semmit, csak majd este elmegyünk Namjoonnal vacsizni. Összejött ebből valami? Természetesen nem. Mondjuk a vége sokkal jobb lett, mint eredetileg gondolni mertem volna, de itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy miért nem mehet soha semmi úgy, ahogy eleve eltervezem?! Borzalom...

Reggeli után leheveredtem a kanapéra és szörfölgettem a csatornák között, de olyannyira nem történt semmi, hogy az még az én eseménytelen életemnél is unalmasabb volt, úgyhogy úgy döntöttem átugrom Jiminékhez, meg Yoongiékhoz, ha már úgyis odamegyek.

-Namjoon! - szóltam be a szobámba, ami már igazából a szobánk, mert Namjoon mindig ott alszik.

-Tessék?

-Átmegyek Jiminékhez. Jössz?

-Öhm, most nem. Van pár elintéznivalóm.

-Jó, de majd eljössz értem, hogy onnan menjünk kajálni?

-Persze.

-Jó. Majd még egyszer etesd meg az állatokat - tettem hozzá, kezemmel már a kilincsen. - Jó? - ismételtem, miután nem válaszolt.

-Aha, persze. Tökéletes.

Szerintem fogalma sem volt, miről beszélek, úgyhogy nagyot sóhajtva léptem ki az ajtón, és csak remélni mertem, hogy mikor majd hazatérek, nem állattetemek tömkelege fogad majd a lakásomban. Mert azt nem élném túl.

Kint elég hűvös volt, úgyhogy összehúztam magamon a kabátomat, úgy indultam a metró felé, mert úgy döntöttem, ha itt lakom, már majd egy éve, ideje lenne kipróbálni azt is, nem csak mindig buszozni. Elsétáltam egy sarokkal arrébb, és lementem az aluljáróba, ahol még sokkal hidegebb volt. Rengeteg ember volt odalenn, nem is értettem, hogy férnek el mind. Még Kínában sincsenek annyian, mint ahányan az aluljáróban voltak.

-Elnézést, na, vigyázzon, hát nem lát?! Menjen már arrébb, basszus. Ne, ne mutogassa nekem a középső ujját. Na jó, nekem is van ám, látja? Itt van. Most meg sértődjön meg, persze. Mintha nem maga kezdte volna a mutogatást. Na de kérem, leszállna a lábamról? Nem, ne érjen hozzám! Eszébe se jusson. Na, oda engedne az ajtóhoz? Köszönöm, végre.

Hatalmas sóhajjal huppantam le egy ülésre, amit nagy nehezen kiharcoltam magamnak, félrelökve pár idős nénit. Kaptam pár degradáló pillantást, de nem különösebben érdekelt. Ugyanúgy megérdemeltem azt a helyet, mint bárki más. Sőt, talán jobban. Négy megállóval később szálltam le, és nagy örömömre szolgált látni, hogy ebben a megállóban fele annyian sincsenek, mint ott, ahol felszálltam. Nem hiába, az a városközpont volt, ez meg a külváros.

A régi lakhelyem két saroknyira van a metrómegállótól, úgyhogy gyorsan odaértem. Úgy döntöttem előbb Yoongiékhoz ugrom be, de nem voltak otthon. Ezen mondjuk nem lepődtem meg. Gőzerővel készültek az esküvőre, ruhapróbákra jártak, meg minden ilyen fura helyre. Persze az is lehet, hogy csak Yoongi anyja elől bújkáltak. Sosem lehet tudni.

Jiminék otthon voltak és Jimin második kopogásra ajtót is nyitott.

-Jin? Hát te?

-Nem látom, hogy örülnél a felbukkanásomnak.

-Pedig de. Csak megleptél. Gyere be - tárta szélesre az ajtót.

-Egyedül vagy? - kérdeztem, miután észrevettem, hogy gyanúsan nagy a csend.

-Minseo elvitte Seokjoont sétálni, szóval igen.

-Szuper - fújtam ki magam. - Megyek, leülök - mondtam és már be is vetettem magam a nappaliba.

-Nagyon meggyötörtnek tűnsz - vigyorgott rám Jimin, ahogy helyet foglalt a fotelban.

-Ne is mondd. Metróztam - fintorodtam el és ezzel mindent meg is magyaráztam.

Jiminnel jól elvoltam, dumálgattunk, meg csak úgy átlagban ketten voltunk, ahogy régen. Csak mi. Én és a legjobb barátom. A felesége és a kisfia késő délután értek haza. Nem tudom, mit lehet ennyi ideig sétálni, pláne, hogy egy egyhónapos kisbaba nem is sétál, csak tologatják össze-vissza.

-Oh, szia Jin - vigyorgott rám A feleség azzal a mézes-mázos vigyorával, amit ki nem állhatok.

-Hm - biccentettem aprót.

-Nézd csak Joonie, itt van Seokjin bácsi - emelte ki a babakocsiból a kisfiút. Én meg megsértődtem.

-Khm - köszörültem meg a torkom. - Már elnézést!

-Igen? - nézett rá A feleség ártatlanul.

-Nem vagyok bácsi.

-Nem hát. Csak hajlott korú - nevetett fel Jimin és átvéve a babát, idiótán gügyögni kezdett neki.

-Jól van, Park Jimin - akadtam ki. - Hát így állunk - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Jimin csak nevetett.

Végül azért egész jól elszórakoztunk, kivéve azt a pillanatot, mikor Jimin azt akarta, hogy fogjam meg a gyereket. Mert akkor felpattantam és elszaladtam. De ezen kívül csodás nap volt. Főleg a vége.

-Hogyhogy nem Namjoonnal vagy ma? - érdeklődött Jimin felesége.

-Nem mintha sok közöd lenne hozzá - kezdtem kedvesen. - De akadt egy kis elintéznivalója. Viszont este együtt vacsorázunk.

-Az jó - mosolygott rám.

Ekkor, mintegy végszóra megcsörrent a telefonom. Namjoon volt.

-Szia.

-Szia. Figyelj, akadt egy kis probléma. Ma nem fog menni a vacsora, sajnálom. Közbejött valami fontos.

-De micsoda? Halló...Namjoon...halló - próbálkoztam, de már letette.

-Mi történt? - kérdezte Jimin, de valahogy nem tűnt meglepettnek vagy ilyesmi, ami már akkor gyanús lehetett volna, de persze nem tűnt fel, mert éppen akkor hagytak faképnél, úgyhogy kicsit ideges voltam.

-Namjoon lemondta a vacsit - biggyesztettem le a számat.

-Oh.

-Oh - ismételtem utána ironikusan.

-Figyelj, ne szomorkodj, majd bepótoljátok.

-Aha - rágtam a szám szélét idegesen.

-Figyelj - guggolt le elém. - Mi lenne, ha kimennénk együtt a parkba, ahová mindig jártál. Tudod, kacsákat etetni, meg parkőr elől rohangálni - mosolygott.

-Csak mi ketten? - kérdeztem oldalra sandítva a feleségére.

-Csak mi ketten - bólintott. Én meg beleegyeztem.

A kocsiút alatt persze végig duzzogtam, meg magamban forrongtam. Jimin meg csak csendben hallgatott.

-De most komolyan? Nem tudta volna megmondani legalább az okát? Már megint csak úgy lerázott, semmi magyarázat! Komolyan mondom, én már nem is tudom, hogy mit higgyek - és így tovább tíz percen keresztül, míg oda nem értünk.

Miután kiszálltam, kissé dühösen csaptam be magam mögött a kocsiajtót, mire Jimin szúrós pillantással illetett, de még mindig nem szólt egy szót sem.
A kabátomat összehúzva magamon sétáltam a félhomályos park bejárata felé és már a tavat is elértem, mikor észrevettem, hogy Jimin nincs velem, mellesleg pedig nagyon-nagyon sötét van.

-Jimin? - suttogtam bele a sötétségbe félősen. Persze azonnal eszembe jutott minden eshetőség. Elrabolták, megölték, feldarabolták, eladták rabszolgának, kiszedték a szerveit, stb. Válasz nem érkezett, én meg kezdtem egyre jobban bepánikolni, mikor hirtelen kigyúlt egy lámpa a tó szélén, az egyik stégnél. Egy pillanatra elvakított, aztán megláttam egy alak körvonalait a fényben, mire sikítani akartam és hazáig rohanni, de aztán rájöttem, ki az.

-Namjoon? - hunyorogtam és megindultam felé, mire valahonnan halk zene kezdett szólni, amitől eleinte eléggé beparáztam, mert azt hittem ki akarnak végezni vagy ilyesmi, de szerencsére kiderült, hogy nem. - Namjoon, te vagy az? - ismételtem.

Közelebb érve láttam meg, hogy a stégen, Namjoon háta mögött csomó gyertya lángja pislákol, Namjoon meg egy rózsaszirmokból kirakott szív közepén áll és egyre jobban elfogott az értetlenség. Összezavarodva álltam meg előtte. Namjoon csak állt ott és mosolygott.

-Mit csinálsz itt? - kérdeztem.

-Gondoltam kijövök, szép az este - vont vállat.

-Meg kell itt fagyni - fintorogtam.

-Nem ez a lényeg - legyintett.

-Hát?

-Azért jöttem most ide és azért hozattalak ide téged is Jiminnel, mert kérdeznem kell tőled valamit, Kim Seokjin - mondta.

-Igen? - kérdeztem nagyot nyelve, felvont szemöldökkel.

Megköszörülte a torkát, majd letérdelt a szív a közepére és előhúzott egy dobozt a háta mögül.

-Te jóságos isten! - suttogtam teljesen ledöbbenve, rohamtempóban dobogó szívvel.

-Kim Seokjin, hozzám jönnél? - kérdezte hatalmas mosollyal.

Pár pillanatig döbbent csendben álltam őt, már-már arra várva, hogy elkiáltsa magát: "Április bolondja!". De ez nem történt meg, én meg könnyes szemmel, kiszáradt torokkal válaszoltam, miközben majd meghaltam ott helyben.

-Igen - rebegtem és Namjoon nyakába ugrottam.