-Köszönöm Yoongi, hogy újfent meghallgattál - sóhajtottam hátradőlve a rendelő kanapéján.

-Nem mintha lett volna választásom - vigyorgott rám erőltetetten.

-Igenis, hogy volt!

-Az, ha egy embert a könyökénél fogva rángatsz be valahova, azt üvöltözve, hogy "márpedig most meghallgatsz", nem választás kérdése.

-De.

-De nem.

-De igen.

-Végeztetek már? - nyitott be hirtelen Hoseok.

-Nem - ráztam a fejem.

-De igen.

-De nem.

-Most nem igazán értem, hogy mi van, de Yoongi nekünk négyre időpontunk van esküvői torta kóstolásra, téged meg Namjoon vár - nézett rám, aztán még szólt Yoonginak, hogy siessen, és becsukta maga mögött az ajtót. Karba tett kézzel fürkésztem Yoongit.

-Nem hívtál meg tortát kóstolni - jegyeztem meg "mellékesen".

-Kellett volna?

-Esetleg.

-Szerintem nem - vigyorgott rám gúnyosan. - Na, indulj meg, Namjoon már vár.

-De ahj, félek - nyögtem ki.

-Mitől? Hogy kiszeret belőled? Azon nem csodálkoznék, szörnyű vagy - csóválta a fejét. - Lassan már nekem is pszichológus kell.

-Haha - imitáltam nevetést. - Nem. Azt mondta elvisz vacsorázni, mert mondani akar valamit. És félek, hogy megint el kell mennie.

-Akkor nem hívna meg vacsorázni, csak lelépne - közölte kíméletlenül.

-Jó, ez igaz - sóhajtottam. - De akkor is úgy féleeek.

-Gondolj a fura nevű állataidra, hátha nyugtatólag hatnak az idegrendszeredre.

-Már próbáltam, de nem. Partvis mindig csúnyán néz, Fűrészpor megharapta az ujjamat, Vizes pedig trágár dolgokat tátog, mikor kopogtatok az akvárium üvegén - biggyesztettem le a számat.

-Nem csodálkozom.

Ekkor felhangzott egy erőteljes kopogás az ajtó túloldaláról. Hoseok volt.

-Na, megyek cukormérgezést kapni - indult meg Yoongi. - Ha lehet, te is indulj meg, hacsak nem akarsz részese lenni a következő beteg pszichoterápiás kezelésének - tessékelt kifelé.

Igyekeztem összeszedni magam és nagyot sóhajtva léptem ki a rendelőből. Hoseok sietve elköszönt és már el is rángatta Yoongit. Namjoon a folyosón ülve mosolyogva figyelt.

-Végeztetek mára?

-Én még nem - fintorogtam, mire Namjoon csak elnevette magát.

-Yoongi és Hobi máshogy gondolták.

-Vettem észre.

-Majd visszajössz holnap és befejezed.

-Hát Yoongi nem is ússza meg ennyivel - bólintottam határozottan, Namjoon pedig felkelt és mellém lépve megfogta a kezem, amitől nyirkos lett a tenyerem.

-Mehetünk?

-Ühüm - préseltem ki magamból.

Hiába jött haza már két hete, hiába jártunk azóta, a közelében még mindig egy ötéves kislányként viselkedtem. Annyi különbséggel, hogy én nem pisiltem össze magam izgalmamban. Csak majdnem.
Sosem jártam még komolyan senkivel. Na jó, nem-komolyan sem. Úgyhogy nekem ez teljesen új volt. Ezért is kellett újra Yoongihoz járnom, hogy kibeszéljem magamból a dolgaimat, bár Yoongi állandóan a telefonján játszott, miközben beszéltem.
És tegnap Namjoon közölte, hogy másnap (vagyis ma) elvisz vacsorázni, én meg ettől teljesen bepánikoltam.

Amikor már az asztalunknál ültünk, akkor teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Vajon mit akar mondani? Hogy megint elmegy? Hogy egy évig nem jön vissza? Vagy hogy behálózta az orosz maffia, mostantól nekik fog dolgozni, nekem meg veszélyben az életem?! Meg akar ölni egy Vladimir nevű orosz és eladni a szerveimet a fekete piacon, mert Namjoon nyomás alatt elárulta a tartózkodási helyemet?

-Jin, fontos dolgot kell megbeszélnem veled - kezdte, de a fülemben pulzáló vér miatt csak azt láttam, hogy mozog a szája.

-Kérlek, ne, könyörgöm, nem akarok egy fehér furgon hátuljában kibelezve lenni Vladimirral! Ha kell elköltözöm Hondurasra, hogy megvédjelek, csak kérlek ne adj fel az orosz maffiának! - szorítottam meg a karját már-már könnyes szemekkel, kétségbeesve, mire elkerekedett szemekkel bámult egy darabig, majd hitetlenül elnevette magát.

-Jimin nem túlzott, mikor felvilágosított az összeesküvés-elméleteidről. Pedig azt hittem, csak viccel.

-Mi van? Most akkor mi van? Van Vladimir vagy nincs? - kérdeztem tanácstalanul.

-Attól függ, ki az a Vladimir. De amúgy nincs - tette hozzá kedvesen. És az sem zavarta, hogy annyira szorítom a karját, hogy már alig van vérkeringése.

-Akkor mit akartál mondani? - nyeltem nagyot idegességemben.

-A munkámról van szó - mondta ki, bennem meg megállt az ütő.

-Ne hagyj el, könyörgöm! - kezdtem, félig bőgve.

-Eszemben sincs - nézett rám csillogó szemekkel, és megsimogatta az arcomat, amin folytak a könnyek.

-Mi? - kérdeztem meglepve, folyamatosan szipogva.

-Amikor kint voltam, az egyik vezetőnek nagyon tetszett a munkám. Elégedett volt. Sőt. Bűnmegelőzési részleg élére keresett vezetőt, és felajánlotta az állást - mondta. - Itt, Szöulban. Jól fizet és elmennem sem kell, sőt, akár otthonról is dolgozhatok - folytatta, én meg akkor már csak a megkönnyebbültségtől könnyeztem, bár az információ még csak feldolgozás alatt állt.

-És elvállaltad?

-Hát persze - bólintott.

Annyira örültem, hogy a nyakába vetettem magam és majdnem fellöktem egy pincért. Onnantól kezdve le sem lehetett törölni a vigyort az arcomról. Boldogan ettem. Annyira boldogan, hogy nem figyeltem mit eszek, úgyhogy lenyeltem egy erőspaprikát, amitől majdnem meghaltam, de nem vészes.

-És most, mit csinálunk? - érdeklődtem, miközben beszálltunk a kocsiba.

-Beugrunk kicsit Minseoékhoz, ha nem bánod - mondta. Én csak a Jimin feleségés részét bántam, a Jimineset nem.

-Oké.

-Sosem gondoltam volna a húgomról, hogy képes lenne elnevezni rólam a gyerekét - csóválta a fejét.

-És akkor én mit mondjak? - fintorogtam. Végül egyetértettünk abban, hogy egyikünk sem számított erre, és enyhén sokkolt, de összességében jó cucc, hogy van egy rólunk elnevezett gyerek a világon. Ütősebb, mint egy adag cukros-káposzta, pedig az se semmi, én tudom.
Hamar megérkeztünk, beütöttem a (borzalmasan egyszerű) kapukódot, aztán keresztülvágva a virágyágyáson az ajtóhoz furakodtam és dörömbölni kezdtem.

-Jin, halkabban - nézett rám Namjoon hitetlenkedve, bújkáló mosollyal.

-Most miért? A gyereknek is hozzá kell szoknia az impulzusokhoz - vontam vállat, aztán szélesen mosolyogva ugrottam rá az ajtót nyitó Jiminre.

-Neked is szia, hyung! - veregette meg nevetve a hátam. - Szia, Namjoon - tette hozzá.

-Hello. Minseo?

-A nappaliban van Joonieval - mondta, én meg szemöldökráncolva toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Miért az ő nevével becézitek a kölyköt?

-Öhmm...

-Na, magyarázatot! - böktem mellkason.

-Hát most hívjam úgy, hogy Seokie? Az hülyén hangzik - mentegetőzött.

-Kikérem magamnak! Az én nevem sehogy sem hangzik hülyén.

-De.

-De nem.

-De igen.

Végül ezt a vitát sem fejezhettük be, mert Jimin felesége kiszólt a nappaliból, hogy Jimin vigye be a....nem tudom mit, nem figyeltem arra, mit mond. Bevonultunk a nappaliba, ahol ott ült Namjoon, mellette A feleség, karjában SEOKIE-val, mert már azért hát na. Szeretem Namjoont, de van egy határ. Seokjoon egyébként egész aranyos gyerek. Éppen aludt, úgyhogy csendben volt és ez is egy plusz pont.

-Szia, Jin - mosolygott A feleség.

-Hm - motyogtam, miközben leültem Namjoon mellé.

-Na mi újság? - jött be Jimin. - Csak úgy beugrottatok, vagy van valami konkrét?

-Namjoon szeretne mondani valamit - veregettem meg a vállát vigyorogva.

Miután elmondta amit akart, mindenki nagyon örült, én is örültem folyamatos jelleggel, de azért már haza akartam menni, úgyhogy húsz perc múlva kirángattam Namjoont, és különben is felkelt Seokie, és sírt, azt meg azért már nem viselem el, ha nem muszáj.

-Csináljunk ma még valamit, vagy...? - kérdezte, mikor kiszálltunk a kocsiból a ház előtt.

-Én már csak lefeküdni akarok - fojtottam el egy ásítást. Észre sem vettem, hogy ilyen fáradt vagyok.

-Egyedül? - pillantott rám Namjoon a kocsikulccsal babrálva, felvont szemöldökkel, nekem meg valami megakadt a torkomon, és bekönnyezett a szemem, és akkor megint majdnem megfulladtam. Mindegy, már úgyis hozzászoktam.