-Sikerült már beszélned Jiminnel? - nyomkodta tovább Yoongi unottan a telefonját, fel sem nézve, amikor kopogás és köszönés nélkül beestem a rendelőbe.

Szó nélkül, teljesen pszichopatán meredtem rá, és nem válaszoltam neki, csak karba tett kézzel lehuppantam vele szembe a kanapéra, eszelősen bámulva és hangosan ciccegve. Ezer évnek tűnő idő múlva végül felnézett a mobiljából és jóformán el is ejtette, annyira megijedt az eszelős, vérfagyasztó tekintetemtől.

-Mi történt? - kérdezte.

-Elmondom én mi történt! Ó, hát persze, hogy elmondom! Hogyne mondanám!

-És még ma, vagy esetleg visszajössz holnap? - meredt rám értetlenül.

-Mondd, te nem olvasol híreket? - néztem mélyen a szemébe. Rezzenéstelen arccal bámult vissza rám.

-Miért, kéne? - vonta fel a szemöldökét.

-Ki tudja? Talán nem ártana... - vágtam rá.

-Te jó isten, mit műveltél? - kerekedtek el a szemei és a telefonját felkapva felpattant és idegesen járkálni kezdett fel-alá. Én már csak azért sem mondtam semmit. Ültem ott tovább fancsali képpel, karba tett kézzel. Onnan tudtam, hogy megtalálta a cikket, hogy hangosan elkezdett röhögni. De valami elképesztő hangosan. Szerintem még a folyosó is visszhangzott tőle.

-Haha - imitáltam nevetést, megpróbálva túlharsogni Yoongit, de mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel.

-Mi a franc, ember? - röhögött. - Beütött a cukros káposzta, vagy mi az isten?

-Nagyon vicces vagy - morogtam.

-Te is - rázta meg a telefont az arcom előtt, a képembe tolva a nevetséges cikket - magamról.

-Figyelj - kezdett bele Yoongi, de gyakran meg kellett állnia, annyira röhögött. - Mégis miféle cikkcím ez? "A macskájáért mászott fára a bolond fiatal, végül lakótársának kellett leszednie". Mégis...mi a franc ütött beléd?

-Elmondanám, ha nem nevetnél bele a pofámba! A pszichológusomként inkább támogatnod kéne, mintsem rombolni az önbizalmam...még jobban - akadtam ki.

-Jó, jó - huppant le a foteljébe, de azért beletelt egy "kis" időbe, amíg eltüntette az idegesítő vigyort a képéről. - Mondhatod.

Én pedig nagy nehezen nekikezdtem.

Tegnap, miután hazamentem Yoongitól, illetve a régi haza, Jiminhez, tüntetően nem szóltam hozzá, ő meg nem kérdezett. Bevonultam a volt szobámba és ott duzzogtam körülbelül egy órán keresztül. Mondhatnám, hogy ezután felnőtt módjára kimentem megbeszélni velük a dolgokat, de nem. Jimin felesége (pfuj) jött be - kopogás nélkül! - és kérdezte meg szükségem van-e valamire.

-Nem kösz - motyogtam.

-Rendben - sóhajtotta, majd megfordult, hogy távozzon, mikor is utána szóltam.

-Hazamegyek - mondtam.

-Hogy? - fordult vissza döbbent arccal.

-Azt mondtam, hogy hazamegyek. Három hete itt lakom, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért! A saját lakásomban akarok élni, felnőtt ember módjára! - soroltam és végére még fel is pattantam az ágyról.

-Jin.

-He?

-Eddig is bármikor haza mehettél volna. Senki nem kényszerített arra, hogy itt legyél. Gondoltuk pár napig gondod viseljük, mivel csúnyán beverted a fejed, mikor elájultál. Gondoltuk, majd haza mész. De nem mentél, mi pedig nem szóltunk - nézett rám A feleség értetlen arccal.

-Oh - mondtam. - Oh! Szóval azt mondod az én hibám, hogy a legjobb barátomnál lakok? - próbáltam valahogy a saját javamra fordítani a "vita" menetét, de nem hinném, hogy sikerült.

-Nem - rázta a fejét. - Akarod, hogy haza vigyünk? - kérdezte oldalra döntött fejjel.

-Nem kell. Haza megyek busszal.

Elköszöntem Jimintől, próbáltam megtartani a büszkeségem, bár azt hiszem arról már lekéstem. Tulajdonképpen eléggé letargikus állapotba kerültem hirtelen. Valójában nagyon jó volt újra a legjobb haverommal együtt lakni, mint régen. Még akkor is, ha nem csak ketten voltunk, hanem igazából négyen. És a hangulatom attól sem javult igazán, hogy a buszon valaki leköpött.

Este nyolc volt, mire hazaértem. Ha őszinte akarok lenni, már hétkor ott álltam a kapuban, csak húsz percen át a kapukódon gondolkoztam, aztán mikor beütöttem, rájöttem, hogy egy másik társasház kapujánál állok. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Kiderült, hogy egy megállóval előbb szálltam le, mint kellett volna, úgyhogy egy félórás séta után értem haza. Mire nagy nehezen felmásztam a harmadikra azt hittem kiköpöm a tüdőm. Egyszerűen nem tudom megszokni a lépcsőzést. Gondoltam még beköszönök Hoseoknak, hogy jéj, újra itt vagyok, hogy idegesítsem vagy valami, de nem volt otthon. És mikor bementem a saját lakásomba, kiderült, hogy Namjoon sem. Ez még nem is volt nagy baj, így legalább lett volna időm kitalálni mit mondok majd neki. A nagyobb baj az volt, hogy Partvis sem volt meg.

Kerestem mindenhol. Benéztem a kanapé alá is - ahova amúgy egy kígyó sem férne be, nem hogy egy macska! Próbáltam előcsalogatni kajával, mert bármennyire is utál, a táplálékot azért nem utasítja el. De arra sem jött elő.

A teljes kétségbeesés előtt igyekeztem logikusan gondolkodni. Például, hogy Namjoon talán elvitte sétálni...Na de kérlek, egy macskát? Sétálni?! Micsoda badarság. Mivel semmi más nem jutott az eszembe ezen kívül, hisztérikusan zokogva rohantam ki a folyosóra, ahol szerencsémre éppen belefutottam az éppen hazatérő Hoseokba és Namjoonba. Először mindketten felragyogó tekintettel meredtek rám, aminek egy normális szituációban nagyon is örültem volna, de ez most vészhelyzet volt, az istenért!

-Á, Jin, hát hazajöttél vég-

-Ne most! - szakítottam fébe Hoseokot, akinek hirtelenjében feltűnt, hogy mondjuk, nem is tudom, bőgök!

-Mi az Jin? Mi történt? - kérdezte Namjoon és megszorította a karom, ami máskor jól esett volna, de akkor csak frusztrált.

-Nincs meg Partvis! - zokogtam.

-Mi? - kerekedtek el Namjoon szemei.

-Jól hallottad! Te vigyáztál rá! Hol van? - támadtam nekik, ami talán nem volt túl kedves részemről, de én egy flúgos bolond vagyok, ahogy a cikk is írta, nekem ezt el lehet nézni.

-Én...nem tudom - motyogta. Majd hirtelen a homlokára csapott. - Basszus!

-Mi van? - néztünk rá Hoseokkal egyszerre.

-Ma délután, mikor levittem a szemetet, azt hiszem véletlenül nyitva hagytam az ajtót. Akkor mehetett ki - hadarta és láttam a szemein, hogy tényleg sajnálja, de ez akkor egy cseppet sem érdekelt.

-Meg kell találnunk. Egyedül meghal. Hiszen még olyan kicsi és törékeny - mondtam sírva.

-Meg fogjuk találni - mondta Hoseok. - Én végigkérdezem a lakókat látták-e, ti pedig járjátok körbe az udvart és környéket!

-Oké, oké - bólogattunk Namjoonnal egyszerre, majd mindannyian elindultunk.

-Komolyan mondom, ha valami baja esett én.... - kezdtem, de Namjoonnal megragadta a karom és szembe fordított magával, majd mélyen a szemembe nézett.

-Nem lesz semmi baj, oké? És eszedbe se jusson ártani magadnak! - mondta.

-Mi? - néztem rá rezzenéstelen arccal. - Oh, ja nem. Én azt akartam mondani, hogy ha bármi baja lesz én úgy megverlek, hogy egy évig kómában leszel - közöltem vele.

-Ja, akkor jó - vont vállat. majd elengedte a kezem és kinyitotta a kaput.

-Merre menjünk? Hová mehetett? - kapkodtam a fejem kétségbeesetten az utca két vége között.

-Arra - mutatott Namjoon jobbra - Arra van egy park. Talán nézzük meg ott.

-Menjünk - bólintottam, majd sietős léptekkel elindultunk.

Útközben meg is kérdeztem pár járókelőt, hogy nem látták-e Partvist, de mind hülyének nézett, talán mert azt hitték, hogy komolyan egy partvist keresek. Az egyik ember, akinek egyébként gyanúsan terrorista képe volt majdnem meg is vert. Ha Namjoon nem rángatott volna el, talán már csak egy kupac hamu lennék.

Mikor megérkeztünk a parkba, először is felhívtam Hoseokot, hogy megkérdezzem jutott-e már valamire, de azt mondta nem. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Már azon voltam, hogy leesett a vércukrom és meghalok a gecibe egy terebélyes tölgyfa alatt, amikor a fa egyik ágáról valami a nyakamba csöpögött. Pontosabban nyál.

-Pfuj - öklendeztem, de mikor felnéztem és megláttam a szeretett szőrgombócomat, az utálatos kis pamacsot, a legjobb takarítóeszközt, Partvist, már egyáltalán nem bántam, hogy leköpött. - Partvis! Te hálátlan kis piszok! - vigyorogtam fe rá, mire önzően fújt egyet. - Namjoon, itt van megtaláltam! - kiabáltam a társamnak, de ő a másik irányba indulhatott a keresésnél, úgyhogy nyoma veszett. De akkor mindegy volt, mert végre megtaláltam a kis nyálgolyómat!!!!4!!négy!!!

Nos, mivel lejönni nem igazán akart, így hát nekem kellett felmásznom. Utoljára azt hiszem tíz évvel ezelőtt másztam fára, akkor is csak azért, mert meg akartam ijeszteni Jimint, mikor kijön az iskolából. De a másik kapunál ment ki...én meg csak vártam és vártam, végül öt órányi várakozás után bealudtam és leestem. Bele a frissen trágyázott virágágyásba...

Azóta nem kíséreltem meg hasonlót csinálni, de a macskámért mindent!

Fel is értem egész hamar és már elkaptam volna a kis gyökeret, de mikor érte nyúltam belémkarmolt, majd leugrott a fáról és felült az egyik padra. Utána onnan nézett pimaszul vigyorogva.

-Hülye macska! - szitkozódtam. - Ajánlom, hogy várd meg, amíg lemegyek - fenyegettem és elkezdtem volna lemászni, csakhogy...Nem ment. Sosem kellett lemásszak még egy fáról se, mert folyton leestem. Gondoltam rá, hogy most is, de inkább mégse. - Baszki - akadtam ki, miután rájöttem mi van. Fent ragadtam, ki tudja meddig. Jogos kérdés, hogy miért nem hívtam fel Namjoont? Nos, miután tettem pár sikertelen kísérletet a fa elhagyására, az egyik mozdulatsor közben a telefonom kiesett a zsebemből.

Egy idő után elkezdtem segítségért kiabálni, mire kisebb tömeg verődött össze a fa alatt a még parkban lézengőkből, de ahelyett, hogy segítettek volna, csak fotóztak. Barmok.

Már kezdtem kikészülni, mikor hirtelen Namjoon tört át a tömegen. Végre!

-Jin? - nézett fel rám meglepetten. - Mit csinálsz te ott?

-Piknikezek - feleltem szemforgatva.

-Komolyan? - ráncolta a homlokát Namjoon.

-Persze, mert jobb dolgom sincs! FENN RAGADTAM, TE SZERENCSÉTLEN, SEGÍTS MÁR! - akadtam ki teljesen és az sem érdekelt, hogy egyszerre tíz irányból készülnek rólam fotók és videók. Pedig érdekelhetett volna, mert mint kiderült, volt köztük egy újságíró is....Fasza.

-Jó, jó, segítek - tért végre észhez Namjoon. - De miért másztál fel?

-Gondoltam innen szebb a kilátás - fintorogtam.

-És?

-MI ÉS? A MACSKÁM MIATT! PARTVIS MIATT MÁSZTAM FEL, MI MÁSÉRT?! - üvöltöttem Namjoonnal, miközben tolatva másztam lefelé. Végül a derekamnál fogva leszedett. - Na mi van?! Nincs itt semmi látnivaló! - hessegettem el a tömeget, akik végül a további izgalmas események hiányában le is léptek.

-És most hol van Partvis? - kérdezte Namjoon.

-A padon. De te hozod haza, mert a te hibádból tűnt el - mondtam, pedig igazából csak nem akartam, hogy újra leköpjön és/vagy megkarmoljon. - Felhívom Hoseokot - tettem még hozzá, majd elindultam hazafelé a Partvist cipelő Namjoonnal a nyomomban.

-Hé! - szaladt utánam Namjoon, mert eléggé lehagytam útközben.

-Hm?

-Bocs, hogy nem figyeltem rá eléggé - nézett rám boci szemekkel, amitől görcsbe rándult a gyomrom és eszembe jutott, hogy baszki, de szeretem. Csak ezt elfelejtettem idegességemben.

-Semmi baj - sóhajtottam. - Én meg kösz, hogy leszedtél a fáról - vigyorogtam rá félszegen.

-Bármikor - mosolygott, én meg annyira bámultam, hogy neki mentem egy oszlopnak. Bevertem a fejem. És elájultam. A kórházban ébredtem. Állítólag már törzsvendég vagyok.

-És most itt vagyok - fejeztem be a sztorit Yoongira nézve. - A kórházból egyenesen idejöttem, miután erre a cikkre kellett keljek - fintorogtam.

-Értem - bólintott Yoongi, de szerintem nem is figyelt. - És Jimin mit szólt az újabb kórházas sztorihoz?

-Nem tudja. Se ő, se a felesége. Namjoon hagyott egy üzenetet. Azt mondta nem akarta, hogy idegeskedjenek miattam, mert az orvosok azt mondták nálam ez már megszokott, nem is számít súlyosnak - tártam szét a karom.

-Aha. És most mi lesz?

-Mi lenne? Haza megyek, eszem, fogat mosok...

-Nem, nem úgy - szakított félbe Yoongi.

-Namjoonnal?

-Mi lenne vele? - kérdeztem közömbösen - legalábbis próbáltam -, de éreztem, hogy vörösödik a fejem.

-Megoldod vele terápia nélkül is, vagy egy ideig még hallgatnom kell a nyavalygásodat? - kérdezte röhögve.

-Most már csak azért is visszajövök - vigyorogtam gúnyosan, mire Yoongi csak mosolyogva bólintott.