-Nem, Jimin, nem szeretném, ha idejönnél fogadni a lakótársamat. Nem, azt mondtam, ne gyere ide, miért olyan nehéz megérteni? És ne hozzd a barátnődet! Yoongit se! Különben is, miért hoznád Yoongit?! Mi van? Dehogy jártunk, normális vagy? Az csak egy cukros káposztázás volt, semmi több! Na de kérlek! Utoljára mondom el. Ne. Gyere. Ide - zártam le a telefonbeszélgetést.

Jimin pedig egy órán belül megérkezett. Az ajtót kinyitva lemondóan sóhajtottam és megráztam a fejem.

-Hello - köszönt vigyorogva, fejét félre billentve.

-Megmondtam, hogy ne gyere ide!

-Jól, köszönöm kérdésed. És te? - tolt be az ajtón.

-Most, hogy itt vagy, egyre szarabbul - röhögtem el magam.

-Szóval mikor ér ide?

-Hamarosan - sóhajtottam.

Az elmúlt pár napban Namjoon folyamatosan hordta át a dobozait és rendezkedett, és én igazán segítettem volna neki, ha a közelében nem lett volna mindig rákvörös a fejem és nem akartam volna kitörni a nyakam a holmijaiban. Így is összetörtem az egyik vázát pakolás közben. Azután inkább nem segítettem többet. Ma pedig teljesen végzett az átcuccolással és véglegesen itt is marad. Hurrá! Jimin pedig feltétlenül itt akart lenni, mikor ez megtörténik. Én ezt annyira nem akartam, őt viszont látszólag pont nem érdekelte a nyomorom. Pech. 

-Hoseok itthon van? - kérdezte hirtelen.

-Azt hiszem. Miért?

-Átmegyek köszönök neki. Meg hátha van nála valami kisgyerek. Mindig olyan cukik - vigyorgott fülig érő szájjal. Hogy is mondjam. A viselkedése cseppet aggasztó volt. 

-Menjél - löktem ki az ajtón. - Partvis! Gyere ide! - kiabáltam. Nem jött oda. Tulajdonképpen azt sem tudtam hirtelen, hogy hol van. Éppen őt kerestem, amikor nyílt a bejárati ajtó. Azt hittem Jimin jött vissza.

-Na mi van, visszajöttél? - kiabáltam ki neki. Nem Jimin volt.

-Itt lakom, nem? - kérdezett vissza...Namjoon. Basszus, a szerencsétlen formámat. Azt hittem ott helyben elsüllyedek szégyenemben. Ilyen bunkó vagyok, mindjárt kiköltözik. Pedig csak most jött. Ahj.

-Bo...bocsánat. Azt hittem, Jimin az - hebegtem.

-Ki az a Jimin? - vonta fel a szemöldökét, tekintetét az enyémbe fúrva. Hát én azt hittem ott halok meg a sötétzöld szemeibe bámulva. Közben már lepakolta a dobozait, de én még mindig nem szólaltam meg. 

-A barátom...illetve egy barátom. Most lesz az esküvője, igen - hadartam. Őszintén fogalmam sincs miért kezdtem el egy jóformán teljesen idegen embernek hablatyolni a legjobb barátom közelgő esküvőjéről, mindenesetre elég pocsékul éreztem magam utána. Szerencsémre Namjoon csak halványan elmosolyodott és nem röhögött pofán. Ja és nem is költözött ki rögtön. Ezt egy jó jelnek vettem.

-Az esküvőkkel csak a baj van - jegyezte meg halkan.

-De a mienkkel nem lesz - motyogtam ábrándozva.

-Hogyan?

-Semmi, csak azt mondtam, hogy megsétáltatom Partvist - vágtam rá az első dolgot, ami eszembe jutott. Pechemre, ennél szarabb és kivitelezhetetlenebb ötlet eszembe sem juthatott volna. 

-Aha - bólintott Namjoon furán, majd a dobozait a szobájába cipelve elkezdett berendezkedni, én pedig kénytelen-kelletlen előkotortam a macskámat a szekrény mögül és akarata ellenére kivonultam vele a folyosóra. 

-Partvis, ha megkarmolsz, én is téged - "fenyegettem" a macskámat, aki mily meglepő módon nem díjazta, hogy szorongatom  a pufi fejét. Idegesen toporogtam a lakásom ajtaja előtt, majd jobb ötlet híján benyitottam Hoseokhoz. - Hello - szóltam be a lakásba.

-Á, Jin, szia! Gyere be! - bukkant ki Hoseok feje a nappalija ajtaján, amitől úgy tűnt, mintha nem lenne teste. Elég félelmetes látványt nyújtott.

-Jimin itt van? - kérdeztem.

-Igeeeen - hallottam Jimin hangját a nappaliból. - Jaj, de kis édes valaki - gügyögött.

-Köszönöm, tudom - válaszoltam, ledobva a macskát a konyhakőre. Fújtatva el is szaladt.

-Nem hozzád beszéltem, Jin - nevetett Jimin és mikor beléptem a nappaliba, számomra is világossá vált, hogy egy két év körüli kislányhoz beszél. 

-Ó - mondtam kissé lehangolva. - Nem baj, azért én is édes vagyok - mosolyogtam rá.

-Hát persze, te ne lennél? - mosolyodott el ő is.

-És mi járatban? - mosolygott Hoseok is. Igazából már mindenki mosolygott. Creepy volt. Mint egy fogkrém reklám. Brr. 

-Macskát sétáltatok - mutattam Partvisra, aki éppen a mancsát nyalogatta, de mikor meghallotta a nevét egy pillanatra felnézett és egy megvető pillantással illetett. 

-Megjött már a lakótársad? - kérdezte Jimin izgatottan, miközben kukucskálósat játszott a kislánnyal.

-Nem - füllentettem, mert már én is kellőképpen leégettem magam előtte, nem volt szükségem még Jimin gúnyos megjegyzéseire is. 

-Kár - mondta. - Nekem hamarosan mennem kell, mert megígértem Minseonak, hogy nem hagyom magára anyámmal egy óránál tovább és már így is öt perces késésben vagyok.

-Akkor jobb, ha mész is - sürgettem.

-Igen, valóban - nézett rám furán, miközben a cipőjét húzta. - Örültem, Hoseok! - integetett be az ajtón.

-Menj már! - löktem rajta  egyet és becsaptam mögötte az ajtót. Már épp fellélegeztem, mikor rájöttem, hogy "rossz" lakásban vagyok. - Na de jó!

-Jin! Lenne hozzád egy kérdésem. Ma délutánra bejelentkezett egy tanítványom, akit fel kéne készítenem a matek pótvizsgájára, viszont ez a kis tünemény,  Lily - vette fel a kislányt - is itt van és attól tartok zavarná a tanítványom. Ha esetleg....

-Ne is mondd tovább! - nyúltam a gyerekért. - Az anyagiakat majd elintézzük miután visszahoztam - vigyorogtam, és el is indultam haza, mielőtt tiltakozhatott volna. - A macskát majd később elviszem - kiabáltam még át a csukott ajtón. 

Lily sokkal nyugodtabb gyerek volt, mint Youngjae. Csak letettem a szőnyegre, adtam neki egy kulcscsomót és csendben el is játszott vele. 

Namjoon bizonyára a szobájában pakolt. Nem mertem bekopogni hozzá, szóval csak eszelős tekintettel bámultam az ajtaját. Minden bizonnyal hatásos volt, ugyanis tíz percnyi kitartó bámulás után ki is nyílt és kilépett rajta a maga észveszejtő valójában. Magabiztosan indult el, de amint észrevette a gyereket, megtorpant.

-Oké - szólalt meg végül. - Elvitted a macskát és egy kisgyerekkel jöttél vissza. Miféle varázslat ez? - nevetett.

-Öhm, izé, ő csak Lily. A szomszéd, Hoseok vigyáz gyerekekre a szabadidejében és néha segítek neki - mondtam vállvonogatva, mintha nem is lenne olyan nagy dolog.

-Ez rendes tőled - jegyezte meg mellékesen én meg majdnem ott helyben kaptam szívinfarktust.

-Tudom - nyögtem ki végül. Abban a pillanatban legszívesebben keresztül hajtottam volna a saját fejemen egy teherautóval. Hogy mondhatok ilyen hülyeségeket? Teljesen megutáltatom magam vele. 

-Mit csinálsz este? - kérdezte hirtelen. Nagy zavarodottságomban azt sem tudtam mit mondjak.

-Hát azt hiszem visszaszerzem a macskámat és fogat mosok - hebegtem. Na bazd meg. Még ez is. Azt hiszem nagy eséllyel indulhatnék "az év legnagyobb baromságait beszélő idiótája" címért, ha lenne. Remélem nincs.

-Tehát nincs konkrét terved? - kérdezte.

-Nincs - pirultam el. Kérlek hívj randira, kérlek hívj randira....

-Akkor megkérhetlek, hogy este kicsit menj el itthonról?

Na bumm. Ennél nagyobbat még életemben nem csalódtam.

-Pe...persze - motyogtam kiszáradt torokkal.

-Jesszusom - túrt bele a hajába. - Tudom, iszonyatosan bunkónak tűnök most, de tudod lenne egy elég magánjellegű találkozóm és feltétlenül muszáj itt találkoznunk, viszont...

-Ne is folytasd, kérlek! - szakítottam félbe. - Öt előtt már nem fogsz itt találni - sóhajtottam, majd a gyerekkel együtt bevonultam a szobámba. Ő szolgáltatta az alibit a síró hangok megmagyarázásához, ha valaki kérdezné. De úgysem fogja.