1. nap a költözés után

Youngjae a nappalim szőnyegén ült már jó fél órája, teljes csendben és az önző macskámat nyomorgatta aki meglepő módon zoknyávogás nélkül tűrte ezt. De mivel szépen elvoltak és én is jóllaktam Hoseok hűtőjéből, úgy döntöttem ideje kipakolnom a dobozaimból. 

Rendesen belaktam a szekrényemet, konkrétan egy gombostűnyi hely sem maradt benne, miután bepakoltam a ruháimat. És igazából végeztem is. Másom nagyon nem volt. Végül a kanapéra lehuppanva tartottam szemmel Partvist és Youngjaet, mert ha netalántán mégis baja esne, akkor nekem is. Valójában annyit ültem egy helyben, meredten bámulva magam elé, hogy teljesen elzsibbadt a fenekem. Így nagyon megörültem, mikor végre csöngettek és szélesen vigyorogva kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a pénzelőmet, vagyis Hoseokot. Csakhogy...csakhogy az ajtó előtt nem Hoseok állt. Nagyon nem. Hanem Jimin barátnője. 

-Hát te meg mit keresel itt? - fagyott le a mosoly egy pillanat alatt az arcomról.

-Bemehetek? - toporgott az ajtóban.

-Nem - néztem rá rezzenéstelen arccal.

-Azt akarod, hogy a küszöbödre pisiljek? - vonta fel a szemöldökét.

-Mi vagyok én? Nyilvános wc? 

-Na, ne akadékoskodj - tolt arrébb diszkréten és egész egyszerűen kérdés nélkül berongyolt a fürdőbe.

-Ch - ciccegtem, mert ép ésszel fel nem bírtam fogni, hogy mégis mi a fene folyik itt. És mit keres nálam egyáltalán A barátnő. 

Visszatértem a nappaliba és a homlokomat dörzsölgetve figyeltem tovább a macskát, meg a kissrácot. A barátnő két perccel később kilépett a fürdőből és a nappali ajtajában megtorpanva döbbenten figyelte azt, amit én. 

-Jézusom, Jin! - kapta rám a tekintetét elkerekedett szemekkel. - Honnan van gyereked? A tied? És eltitkoltad? - záporoztak felém a teljességgel abszurd kérdései, én pedig a fejemet csóválva válaszoltam.

-Dehogy! Pénzgyerek - vázoltam fel röviden és széles vigyorral felemeltem a gyereket a földről, aki viszont erre szirénákat megszégyenítő hangerővel visítozni kezdett, úgyhogy gyorsan vissza is raktam, mire azonnal elhallgatott. Hah.

-Hogy micsoda?

-Pénzgyerek. Hoseok megkért, hogy vigyázzak rá. Pénzért. Szóval ő pénzgyerek. 

-Nem szép dolog így hívni egy kétévest - guggolt le mellé Jimin barátnője. - Szia, kismanó - kezdett neki gügyögni.

-Te jó ég! És még csodálkoznak, hogy a gyerek kamaszkorában drogozik és transzvesztita lesz - motyogtam, mire A barátnő értetlenül pillantott rám.

-Nem tudom ez hogy függ össze, de inkább nem is akarom. 

-Mindegy. És megtudhatnám végre, hogy mégis mit keresel itt?

-Ja, hát Jimin anyja teljességgel kiállhatatlan.

-Tudom. De ez még nem ok arra, hogy itt vagy!

-Dehogynem - állt fel nyújtózkodva. - Éppen városnéző sétán voltunk, amikor már nem bírtam hallgatni a véget nem érő csacsogását, meg azt, hogy téged szid, ezért azt mondtam sétálok egyet egyedül. És most itt vagyok - vont vállat, majd leült a fotelba. Rá a díszpárnámra. Hát, kösz.

-Mi az, hogy engem szidott? - akadtam meg egy bizonyos résznél. 

-Hát, tudod, csak a szokásos, ahogy tegnap.

-Aha. És ez téged miért is zavar pontosan?

-Hát mert.... - harapott az ajkába. - Nézd, Jimin legjobb barátja vagy, és be kell valljam én is egészen megkedveltelek. Úgyhogy nem fogom eltűrni, hogy a hátad mögött szapuljanak. Jiminnek muszáj elviselnie, hiszen az anyja. De nekem nem.

-Hű. 

-Hű - nevetett fel A barátnő, látva a zavarodott fejemet.

-Mármint hű, hogy képes voltál magára hagyni Jimint! 

-Jimin megérti - forgatta a szemeit. - Tisztában van vele, hogy az anyja néha egy ritka nagy bunkó.

-Igen, ez igaz - bólintottam. - De akkor sem értem, miért ide jöttél. Tudod, hogy nem szeretlek - néztem rá összehúzott szemekkel.

-Tudom - bólintott szomorú mosollyal. - Én viszont téged igen, úgyhogy pech - nevetett.

-Idegesítő vagy.

-Te is.

Ezt már nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Végülis, jó volt beszélgetni valakivel (még ha az a valaki pont Jimin barátnője is) és nem egyedül kuksolni a négy fal között. Már előre rettegtem az estétől, amikor kiürül a lakás és újfent magamra maradok. A barátnő, mintha csak megérezte volna rajtam a nyomást, körülnézve a lakásban így szólt:

-Kéne neked egy lakótárs.

-Minek?

-Hát, hogy ne legyél egyedül. Meg különben is, ketten könnyebb fizetni egy albérletet. Én is egy barátnőmmel együtt laktam Jimin előtt. Sokkal könnyebb az úgy.

-Azt akarod mondani, hogy engedjek be egy idegent a lakásomba? - kértem ki magamnak, mert ezt azért már mégse.

-Nem muszáj. Csak egy ötlet - vont vállat hanyagul, majd előhalászta a zsebéből a rezgő mobilját. - Jimin az, felveszem. Szia - szólt a telefonba, miközben kisétált a konyhába. 

Én meg ott maradtam a gondolattal, ami befészkelte magát az agyamba. Végülis, annyira nem rossz ötlet. Legalább tényleg nem lennék egyedül, megismerhetnék új embereket. És persze, nem mellesleg kevesebb költségbe kéne vernem magam. Éppen megegyeztem magammal, mikor A barátnő visszatért.

-És hogy csináljam? - szegeztem neki a kérdést. - Álljak ki az utcára, egy táblával, hogy lakótársat keresek?

-Nem, dehogy - nevetett. - Adj fel hirdetést a neten.

-Oké - biccentettem.

-De nekem most mennem kell, Jimin őrjöng, már azon van, hogy vízbe fojtja az anyját. Vagy magát - tette hozzá némi töprengés után, mire elnevettem magam. - Szia Jin, Partvis és kisgyerek - intett, majd mosolyogva kisétált az ajtón.

Töprengve néztem utána és éreztem valami furát a mellkasomban. Talán TBC-s vagyok. Más nem igazán jöhet szóba.

Hoseok délután ötre jött haza és vette vissza a gyereket.

-Köszönöm, hogy vigyáztál rá - mosolygott, a gyerekkel a kezében, aki csak azért nem üvöltött, mert a nagy macskázásban bealudt.

-Hát, van is mit köszönni. Mi van ennek a gyereknek a torkában, fúvószenekar? - fintorogtam. 

-Hát igen. Energikus kisfiú. Itt a béred - nyomott a kezembe egy meglepően vastag borítékot. - Ha esetleg máskor is lenne kedved...

-Ha esetleg máskor is kifizetnéd... - ábrándítottam ki rögtön, mielőtt még azt hinné, önként és dalolva vigyázok majd a többi kis töpszlire is.

-Megbeszéltük - biccentett, majd elköszönt és hazavitte Youngjaet.

-Hát Partvis - léptem a nappaliba.  - Lesz mit ennünk - lestem a borítékba. - Két napig - tettem hozzá, mire Partvis csak panaszosan nyávogott egyet. Egyetértettem vele.

Még aznap este feladtam egy hirdetést a neten, miszerint lakótársat keresek, aztán csak lefeküdtem aludni.

2. nap a költözés után

Másnap reggel első dolgom volt csekkolni a netet, hogy jött-e már visszajelzés. Elkerekedett szemmel bámultam a kijelzőt, ugyanis kevesebb, mint huszonnégy óra alatt 7 darab érdeklődő jelzett, hogy szeretné megnézni a lakást. Nem is ismerek ennyi embert összesen. Úgy gondoltam egy napra elég három jelentkező, úgyhogy random kiválasztottam három embert, akiknek visszaírtam, hogy amennyiben nekik megfelel, ma jöhetnek. Persze külön-külön. Ők voltak Ahn Junseo, Lee Jisoo (bár nem szívesen laknék együtt lánnyal) és végül Kim Namjoon.

Mikor ezzel megvoltam, lévén most már pénzes ember (haha!), elmentem bevásárolni. És olyan ügyes voltam, hogy maradt is még pénzem. Ami, mondjuk, max egy nyalókára elég. De akkor is.

Az első kiválasztott jelentkezőt délre vártam, addigra rendet raktam, bár nem volt nagyon mit rendbe rakni. Tizenegy óra ötvenöt perckor már tiszta ideg voltam, kezemet tördelve járkáltam a lakásban, mikor is csöngettek.

Az ajtóban egy alacsony, harminc körüli, éjfekete, hátranyalt hajú emberke állt. Mondjuk, azt nem tudom, hogy jutott be a házba, úgyhogy már csak ezért sem volt szimpatikus, mert akkor tuti betörő. Te jó isten, beengedtem egy betörőt a lakásomba!!! Azt hittem ott halok meg szívinfarktusban.

-Jó napot! Ahn Junseo - nyújtotta felém a kezét igazán hivatalos stílusban.

-Kim Seokjin. 

A tag biccentett, majd szó nélkül belépett a lakásomba és körülnézett.

-Hát akkor jöjjön beljebb, vagy mi - sziszegtem.

-Hogy mondja?

-Semmi, semmi. Akkor körbevezetem - tettettem, hogy nincs vele és a viselkedésével különösebb bajom. Pedig volt. Nem is kevés.

-Remek, remek - álldogált a nappali közepén. - Ide, a tévé fölé szerelhetnénk mondjuk egy 2x15 centis polcot, ott a sarokban pedig jól mutatna egy páfrány - sorolta, én meg leesett állal hallgattam. Nem hittem el, hogy még be sem költözött (nem is fog, pfff), de már rendezkedik.

-Már elnézést!

-Igen? Nem tetszik a páfrány? Lehet más növény is, bár tény, hogy az mutatna ott a legjobban.

-Nem a páfránnyal van a gond! És ha most megbocsát, innék egy nyugtató gyömbérteát, úgyhogy... - tessékeltem kifelé cseppet sem diszkréten.

-Akkor majd értes.... - kezdte, de rácsaptam az ajtót.

-Hogyne, persze. Még mit nem! Hah! - szitkozódtam magamban és csak remélni mertem, hogy a következő kevésbé lesz, hogy is mondjam....diktátor!!!

Éppen az utolsó kortyot húztam le a teámból (amitől egy kicsit jobb lett a közérzetem), amikor csörgött a kaputelefon.

-Igen?

-Itt Lee Jisoo, a lakás miatt jöttem - szólt bele egy csaj olyan nyávogó hangon, hogy Partvis simán megirigyelhette volna. 

-Nyitom - sziszegtem és csak remélni mertem, hogy meghazudtolja önmagát, de mikor már a folyosóról beszűrődött a minimum tizenöt centis magassarkújának kopogása, na akkor minden reményem elveszett. Eleve úgy voltam vele, hogy be se engedem, de aztán mégis. Rossz ötlet volt.

-Sziaaaa - nyávogta elnyújtottan, mikor kinyitottam az ajtót és a fejemre egy eszelős vigyort erőltetve visszaköszöntem. 

-Bejövök, jó? - jött be. 

-Felőlem - motyogtam, miközben cseppet sem diszkréten végigmértem. Egyenesre vasalt, barnára festett haja volt, egy erősen kivágott virágmintás blúzt és egy szinte semmit sem takaró farmerszoknyát viselt, olyannyira rövidet, hogy én szégyelltem magam és egy piros tűsarkúban kopogott végig a linóleumon. Csodás volt. 

-Milyen szép kis lakás - áradozott, egytől-egyig végigtapogatva minden, de tényleg minden bútort, ami mellett elhaladt. - Milyen aranyos kép! Ez te vagy? - bökött a falon lógó, bekeretezett Van Gogh önarcképre, ami a lakással járt, nem én vettem (miből vettem volna, kérlek). Felvont szemöldökkel néztem a lányra.

-Nem, az Van Gogh - ráztam a fejem.

-Ó. Ó, és ő is itt van most? - forgolódott a lakásban, Van Goghot keresve. Elképzelni sem tudtam volna abszurd szituációt.

-Nem. Nincs. 

-Megkérdezhetem hol van most?

-Franciaországban leginkább - feleltem furán, mert nem hittem el, hogy részese vagyok ennek a szituációnak. Reméltem, hogy csak álmodom. De nem.

-Oda én is el akarok menni! - csevegett.

-Akár indulhatnál is - motyogtam.

-Megnézem a nappalit - indult el hirtelen befelé, én pedig kezdtem úgy érezni, ennek sosem lesz vége, de alighogy Jisoo után indultam volna, a lány élesen sikított egyet.

-Te jó ég, ez egy macska?! - visítozott.

-Nem, varánusz - forgattam a szemem.

-Kígyó is van?! - hisztériázott. Mellesleg varánuszt mondtam és nem kígyót. De mindegy. - Egy percig sem maradok itt tovább! Felejts is el! - sápítozott és becsapva maga mögött az ajtót, távozott.

-Félek, hogy nem lesz egyszerű - temettem az arcomat a tenyerembe és nekiálltam, hogy főzzek egy újabb adag teát.

Partvissal a kanapén ültünk és azon szörnyülködtünk, hogy milyen alakok jártak ma itt, amikor csöngettek. Felkészülve a legrosszabbra mentem ajtót nyitni. Én már mindent elképzeltem. Egy hobót, kígyóbűvölőt,  szuicid hajlamokkal megáldott karatemestert....szóval tényleg mindent elképzeltem. Ehelyett, mikor kinyitottam az ajtót, egy huszas éveit élő, felettébb normálisnak tűnő és nem mellesleg kibaszottul jóképű sráccal találtam szembe magam.

-Szi...szia - hebegtem zavaromban.

-Szia. Kim Namjoon - nyújtotta a kezét, én pedig megpróbáltam diszkréten megtörölni a tenyeremet, mert izzadt.

-Kim Seokjin - nyeltem hatalmasat, miközben próbáltam viszonylag normálisnak tűnni. Hirtelen fordított helyzet állt fenn. Én voltam a gáz, és ő a normális.

-Bejöhetek? - Az első, aki megkérdezte. Azt hiszem szerelmes vagyok.

-Persze - invitáltam be. 

-Milyen aranyos macska! - mondta rögtön, lehajolva Partvishoz, aki különös módon hagyta magát simogatni. Az  árulója! 

-Igen, az - bólogattam és biztos voltam benne, hogy őt akarom. Lakótársnak, meg minden másnak is. Khm.

-Megmutatod a szobát? - egyenesedett fel, egyenesen rám nézve, mire hirtelen kiadtam valami furcsa, eddig számomra is ismeretlen hangot.

-Öhm, persze, gyere - próbáltam leplezni az előző, bizonytalan eredetű hangot, nem sok sikerrel.

A szobába lépve majdnem elbotlottam a küszöbben. Szép, mondhatom. Tökre leégetem magam. Ajj. 

-Szép szoba, tágas. Sötétíthető? - kérdezte tök váratlanul.

-Igen - feleltem és az ablakhoz lépve leengedtem a redőnyt. Így koromsötét lett. Nem tudtam mit akar ezzel,  de aztán elröhögte magát.

-Jó, de nem most kell - nevetett, mire kínosan elhúztam a számat. Szerencse, hogy nem látta. - Csak a munkámat...a munkámat teljes diszkréció övezi, és ez, kell hozzá - magyarázkodott, nekem meg rögtön beindult a fantáziám. Minden téren. Kicsit szégyelltem magam emiatt. De annyira nem. Inkább csak visszahúztam a redőnyt. Talán nem kellett volna.

-Jézusom, tiszta vörös a fejed, jól vagy? - nézett rá Namjoon aggódva. Legalábbis azt hiszem, aggódott.

-Ühüm - bólogattam.

Inkább gyorsan megmutattam a lakás többi részét is, majd azon kaptam magam, hogy menni készül. Én pedig nem akartam.

-Akkor kiveszed? - támadtam le, talán kicsit erőszakosan.

-Nincs is már érdeklődő? - döbbent le.

-Nincs - vágtam rá kapásból.

-Akkor igen. Azt hiszem, kiveszem - bólintott, majd elmosolyodott, nekem meg ettől enyhe szívrohamom volt. De nem vészes. 

-Jó, akkor majd írj rám és egyeztetünk - válaszoltam remegő hangon. 

Biccentett, majd kisétált az ajtón, én pedig a hátamat a falnak vetve csúsztam a földre. Hát, akkor ezzel is megvolnánk. A földön ülve csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb viszontlássam Namjoont. Ajjaj, itt már nagy a baj!