A költözés után, meg kell mondjam, cseppet befordultam. Partvissal együtt. Tulajdonképpen miután Jiminék elmentek és én ott maradtam egyedül a gondolataimmal, meg egy nyivákoló macskával, nem igazán tudtam mihez is kezdjek. És jobban belegondolva azóta sem tudom, pedig eltelt két nap. Annyi minden történt ezalatt és én mégsem tudom, miért és hogyan.

A költözés napja

-Mi lesz most velünk, Partvis? - néztem fel a macskámra, aki éppen nyávogva ücsörgött egy polc tetején. Közel egy órája ültem ott az üres lakásban mozdulatlanul, bámulva a csukott ajtót, vagy éppen a nappali közepén álló dobozokat. 

Partvis csak unottan nyávogott egyet, majd a polcról leugorva elszaladt a konyha irányába. És ott folytatta a nyávogást. Na, erre viszont már feltápászkodtam, mert gondoltam éhes és akkor adok neki enni. De erre meg eszembe jutott, hogy én is éhes vagyok. Miután adtam enni Partvisnak, aki legalább erre a kevés időre befejezte a nyávogást, a hűtőhöz léptem és megszokásból kinyitottam. Csakhogy ezúttal üres volt. 

-Francba! - szisszentem fel. Erre nem gondoltam. Mert oké, hogy Jiminék felettébb rendes módon kifizették az e havi lakbéremet, a kajámat nem. Nekem meg rohadtul nem volt pénzem, és még én sem lehetek olyan pofátlan, hogy erre is Jimintől kérjek kölcsön. Idegesen csaptam be a hűtő ajtót, ami miatt Partvis egy nem túl barátságos nézéssel ajándékozott meg, de csak unottan kikerültem és fel-alá járkálva a lakásban gondolkoztam.

Hogyan juthatnék pénzhez? Milyen állást keressek? Mit csinálnék szívesen? Semmit. Hát, ez pech. Talán, ha eladnám az egyik vesémet....De nem, az nem jó. Mert mi van, ha az a valaki, akinek eladom rájön, hogy milyen jól működő vesém van és akkor már a másik is kelleni fog neki. Viszont egy nekem is kell mindenképp, úgyhogy ezt az ötletet elvetettem.

Lehetnék kalóz! Járnám a világot és fosztogatnék. Mi tagadás, tuti, hogy nekem még a kampókéz+faláb+üvegszem kombó is jól állna. Hah! Milyen kár, hogy tengeribeteg vagyok...

Lehetnék színész. Ja várjunk, mégsem. Eszembe jutott ugyanis az ominózus kávéházi forgatás, amin még egy üveges is jobban szerepelt nálam, aki mellesleg azért jött, hogy beüvegezze az általam kitört ablakot. Csodás.

Végül kitaláltam, mi leszek. Csöves. Merthogy végül semmire nem lesz pénzem, kilakoltatnak és élhetek majd egy híd alatt a mocsokban.

Idegesen vettem elő a telefonomat és a sírógörcs határán állva tárcsáztam Jimint. Aki nagy kegyesen fel is vette - úgy a századik csörgésre.

-Mi újsá.... - kezdte, de sosem fejezhette be, mert közbevágtam.

-Jimiiiihin - zokogtam a telefonba. - Egy híd alatt fogok élni, patkányok és csótányok között! - vázoltam fel neki röviden a problémámat.

-Mi? Jin, mi ütött beléd? Mi az, hogy egy híd alatt....Mi van?!

-Jól hallottad! Csöves leszek, egy baszott csőlakó, érted?! 

-Na, álljunk meg egy pillanatra! Mi volt a gondolatmenet? Honnan jutottál idáig? - kérdezte. Túl jól ismer.

-Nincs munkám, nem is lesz, mert nem lehetek kalóz és a vesém is túl értékes és ez miatt majd jól kifognak lakoltatni - hadartam folyamatosan szipogva. 

-Azért fognak kilakoltatni, mert értékes a veséd? - akadt meg Jimin. - És milyen kalóz? 

-Nem, nem azért! Figyelj jobban, Jimin! Nem adom el a vesémet, mert túl értékes, és így nem lesz pénzem, és ez miatt fognak kidobni az utcára, ahol majd egy híd alatt kell éljek.

-Egy kalózzal? - ragadt le Jimin teljesen annál a bizonyos "nem lehetek kalóz! Ki a kalóz?" résznél. Vagy hol.

-Nem, nem! - csapkodtam idegesen. - Én leszek a kalóz. Vagyis épp ez az, hogy nem leszek!

-Aha - mondta Jimin furán. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megárt neked az egyedüllét. 

-Nem ártott meg, csak...Csak nem is tett jót - ismertem be.

-Jó, figyelj, most indultunk ebédelni, velünk jöhetsz, ha szeretnél és akkor megbeszéljük ezt az egész kalózos-vesés baromságot.

-Jó - motyogtam.

-Remek. Tíz perc és ott vagyok, gyere le addigra - mondta, majd lerakta.

A telefonomat a zsebembe süllyesztettem és kiléptem az ajtón. 

Jimin autója pontosan tíz perccel később le is fékezett a ház előtt, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Automatikusan az anyósülés felőli oldalhoz léptem, de ott már ült valaki. Pontosabban Jimin anyja. Remek. Pont én akartam elkerülni, jó messziről, erre saját magam lököm magam a karjaiba. Ilyen is csak én lehetek. Végül magamban szitkozódva beültem hátra A barátnő mellé.

-Sziasztok - motyogtam.

-Szia, Jin - mosolygott A barátnő.

-Hyung! - biccentett Jimin a visszapillantóba nézve, miközben kikanyarodott az útra és elindult.

-Nahát, fiam, te még élsz? - ciccegett gúnyosan Jimin anyja. A hárpia. 

-Én is örvendek - dünnyögtem kelletlenül.

-Hallom elköltöztél. 

-Szerintem látta is - vágtam vissza, mire csak egy lesajnáló pillantást kaptam.

-Éppen ideje volt. Egy felnőtt, huszonhat éves férfitől úgy gondolom, joggal elvárható, hogy ne a barátján és a pénzén élősködjön - vigyorgott gúnyosan.

-Jimin, ki akarok szállni! - duzzogtam. 

-Nehogy lelassíts, fiam! Ugorjon csak ki, ha menni akar!

-Anya! - nézett rá Jimin elképedve. - Senki nem száll ki, és azonnal fejezzétek ezt be!

-Nem én tehetek arról, ha a fiatalúrnak nem tetszik az igazság! Különben, nem akartam én a lelkébe tiporni - mentegetőzött Jimin anyja rögtön, de én tudtam, hogy ebben nem ennyi volt. Nagyon nem. - Egyébként is nehéz lehet neki folyamatosan a te sikereid árnyékában nyugovóra hajtani a fejét. Nem mindenkinek lehet saját háza, saját autója és ilyen elragadó barátnője, mint neked fiam!

Jimin idegesen szisszent fel és bocsánatkérően nézett rám a visszapillantóban.

-Tudja, Mrs Park, Jin egy nagyon rendes ember és neki is megvannak a maga dolgai, amiket magának szedett össze - vett a védelmébe, vagy nem is tudom, mit csinált Jimin barátnője. Elkerekedett szemekkel néztem rá, mire csak megrázta a fejét és meglepetten vettem tudomásul, hogy ő sincs túlzottan kibékülve a jövendőbeli anyósával.

-Például? - vonta fel a szemöldökét Jimin anyja, akit még véletlenül sem nevezek nevén. Olyannyira sem, mint A barátnőt. Ez már csak egy ilyen világ. Van Jimin barátnője és van Jimin anyja. De szép is az élet. Ja, hogy nem. De valakié biztos.

-Például - töprengett A barátnő. - Van egy macskája - vágta rá, mire kínosan elhúztam a számat. Ha az össz érdemem annyi, hogy ott van Partvis, aki amúgy utál, akkor az közel sem olyan biztató rám nézve. 

-Szóval van egy macskája - dörmögte Jimin anyja, majd éktelen vihogásban tört ki. - Azt mondod, van egy macskája! - csapkodta a térdét és még a könnye is kicsordult fergeteges jókedvében. 

-Anya, kérlek! - nézett rá Jimin kétségbeesve. Azt hiszem nem egészen így képzelte a mai napját. Hát, én sem. - Amúgy, megjöttünk - tette hozzá mellékesen, mire mi A barátnővel rögtön kipattantunk a kocsiból. Utánunk Jimin, és végül a még mindig vihogó anyja. Hát, így érkeztünk meg az étteremhez.

-Szóval hyung....Mi volt ez az egész a telefonban? - tért rá rögtön a lényegre Jimin, miután rendeltünk. Behúztam a nyakam, mert semmi kedvem nem volt ezt Jimin anyja előtt megbeszélni. Még mit nem.

-Hát ööö, izé, semmiség - legyintettem.

-Nem, dehogy semmiség! Sírtál és egy kalóz veséjéről kezdtél el kiselőadást tartani! - torkollt le Jimin, mire teljesen megalázva érezve magam kezdtem mentegetőzni.

-Nem sírtam - sziszegtem.

-Persze, nyilván - dünnyögte Jimin anyja.

-Nem sírtam! - csattantam fel. - Csak allergiás vagyok - szépítettem.

-Nem is vagy az - nézett rám Jimin összehúzott szemekkel. Hogy lehet valaki ennyire értetlen. Hiába a legjobb barátom és hiába fizette a kajám, akkor, ott a pokolba kívántam. Az anyjával együtt.

-Jimin, kérlek! - szorította meg a kezét a  barátnője. Túl kedves volt velem és nem tetszett. 

-Bocs - értette meg hirtelen a helyzetet. - De mi van a kalózzal, aki elakarja adni neked a veséjét? - nézett értetlenül.

-Semmi. Semmilyen kalóz nem akarja nekem eladni a veséjét, Jimin - sóhajtottam. - Egyszerűen csak az van, hogy fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem - tártam szét a karom.

-Szerintem kiállhatnál az utcára egy táblával, "rakás szerencsétlenség vagyok és semmit nem értem el az életben, dobj meg apróval, ha átérzed" felirattal. Nagy sikered lenne - kezdett rögtön oltogatni Jimin anyja. Na, de ezt már kikérem magamnak!

-Anya!

-Na de kérem, Mrs Park!

-Ez magára is igaz!

-Meghoztam a rendelést! - lépett oda az asztalunkhoz a pincér és hirtelen négy nagyon dühös tekintettel találta szembe magát. Nem irigyeltem.

-Szerintem ezt most fejezzük be. Ebédeljünk meg nyugodtan, közben agyaljunk Jin helyzetén, aztán mindenki menjen a dolgára. De ezt hagyjuk abba - nézett végig a társaságon A barátnő és mind egyetértettünk vele. De hiába. Semmire sem jutottunk. 

1. nap a költözés után

Álmosan dörzsöltem meg a szemem és értetlenül forgolódva ültem fel az ágyban, azon gondolkozva, hol a francban is vagyok. Végül rájöttem. A lakásomban. Eltart majd egy darabig, hogy megszokjam. És a szomszédból átszűrődő sírást is. Merthogy arra keltem. Negyed egykor. És nem, nem hajnalban. Csodálkoztam is magamon, hogy az új és szokatlan környezet ellenére sikerült majdnem tizenegy(!) órát aludnom. És még tovább bírtam volna, ha nem sír fel a gyerek, akire nyilván Hoseok vigyázott.

Kibotorkáltam a konyhába, ahol továbbra sem volt kaja. Vagyis. Találtam egy zselés cukrot. Úgyhogy megettem. És Partvisnak is adtam kaját, aki továbbra is nyávogott. De már az ő kajája is fogyóban volt. Nem lesz ez így jó, gondoltam. És minél többet gondoltam erre, annál jobban tudatosult bennem, hogy valóban nem lesz így jó. Kicsit sem. 

Éppen gondterhelten sóhajtozva befejeztem a fogmosást, amikor a szomszédból hallatszó sírás felerősödött és egyre közelebbről hallatszott. Aztán csöngettek.

-Na, neeem! - mentem eleve a fejemet rázva az ajtóhoz, amit aztán kinyitva a legnagyobb félelmem igazolódott be. Vagyis, hogy ott állt a szomszéd, egy bömbölő gyerekkel a kezében és egyértelműen akart valamit. Nem szeretem azokat az embereket, akik akarnak valamit.

-Áh, Jin, de örülök, hogy itthon vagy! - mosolygott Hoseok, megpróbálva túlkiabálni a kezében tartott kisfiú üvöltését. 

-Hol máshol lehetnék? - forgattam a szemem unottan.

-Kérhetnék tőled egy szívességet? 

-Attól függ, mit. De amúgy nem.

-Ne már, Jin, kérlek! El kéne ugranom pár helyre, nagyon fontos lenne! És nem vihetem magammal Youngjae-t! - nézett rám könyörgőn.

-Pech.

-De, légy szíves!

-Biztos, hogy nem!

-Kifizetem.

-Miért vagy még itt? Add a gyereket és menj - vettem ki a kezéből a kissrácot, aki még mindig bőgött.

-Örök hála - nézett rám megkönnyebbülten. - Nálam van minden cucca, nyitva hagyom az ajtót, ha kell valami, menj be nyugodtan - mondta a folyosó végéről kiabálva, merthogy közben már elindult.

-Jó, jó, megleszünk - integettem neki. - Na, gyere te pénzeszsák - vigyorogtam Youngjae-re, aki mit sem sejtve üvöltött tovább úgy, mint akit nyúznak. 

A lakásba visszalépve aztán fogalmam sem volt, hogy mit is kéne tennem pontosan. Csak a pénz lebegett a szemem előtt, ami így elég önzőn hangzik, de azért nekem is élnem kell valamiből. Még az is lehet, hogy annyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy dollárjelek pörögtek a szemem helyén. 

De azért a pénz gondolata sem tudott olyannyira lekötni, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a karomban tartott, visító gyereket. És ha mindez nem lett volna elég, Partvis jött be a szobámból a nappaliba és kezdett nyávogni. Remek. Ott álltam a nappali közepén tök tehetetlenül egy nyivákoló macskával és egy üvöltő gyerekkel. Volt már jobb napom is.

-Tudjátok mit? - elégeltem meg végül. - Elegem van. Boldogítsátok most már egymást! - jelentettem ki, majd leraktam Youngjae-t a szőnyegre és otthagyva Partvissal, átmentem Hoseok lakásába.

Lehet, hogy nem kellett volna, de kifosztottam a hűtőjét. Ez van. Minek hagyja nyitva az ajtót felelőtlenül. Ha kérdezi, majd azt mondom betörtek. Vagy valami hasonlót. 

Éppen egy darab sajtot rágcsáltam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a saját emésztésem kívül nem hallok más hangot. Se nyávogást, se sírást. Ijedtemben majdnem félrenyeltem a sajtot. Mégcsak ez hiányzott! Partvis kinyírta Youngjae-t. Vaaagy, Youngjae nyírta ki Partvist. Akármi is állt a dolog hátterében, nem tetszettek a végkifejletek. 

A széket felrúgva siettem át a lakásomba, hogy megnézzem, mégis mi történt. Közben pedig kérdések ezrei cikáztak a fejemben. Mennyi vért kell feltakarítani, kellenek tisztítók, vagy megoldható pénz nélkül, mit mondok a rendőröknek, milyenek a körülmények a börtönben és hasonlók.

Szinte beestem az ajtón és már előre féltem a látványtól, ami elém tárul majd, de véres cafatok helyett csak egy, a macskámat ölelgető és végre nem bömbölő gyereket láttam magam előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és örültem, hogy nem kell majd egy börtönben rohadnom évekig. Őszintén örültem.