Először fájdalom, majd utána nyugtató érzés fogott el. Érzés. Tehát túléltem? Lehetséges ez egyáltalán? Lebegtem, de lélegezni nem tudtam. Megpróbáltam felállni, de a víz túl mélynek bizonyult. Bepánikoltam, mert már biztos voltam benne: Nem akarok meghalni.

Kapálóztam, csapkodtam, és mind hiába... Éreztem, hogy hamarosan elfogy a levegőm. Már kezdtem elveszíteni az öntudatomat, de egyszer csak két erős kar megemel és ráhelyez valami csónak féleségre. A tüdőmbe került víztől egyből köhögni kezdtem.

- A beteg életben van. - mondta az egyik férfi. Gondolom kapcsolatban van a kórházzal, vagy valami.

Életben vagyok. Túléltem. 

Elszédültem. Minden elsötétült.

Mikor újra kinyitottam a szemem, Jungkook ideges arcát pillantottam meg először. Azt hittem álmodom, de nem. A fiú valóban ott ült az ágyam szélén, száját harapdálva, teljesen magába fordulva. Látszott rajta, hogy töri a fejét.

- Jungkook. - préseltem ki fogaim között, mire ő egyből rám kapta fejét.

- Úristen, Jimin! Annyira aggódtam! Hogy tehetted ezt, hm?! Hogy gondolhattad azt, hogy ez jó ötlet?! A szívrohamot hoztad rám te rohadék!

- Magam sem tudom hogy gondolhattam, hogy ez jó ötlet.

- Utállak! Azt hittem sosem láthatlak többé... - arca eltorzult, mintha a könnyeit akarná visszatartani.

- Miért zavart volna? - kérdeztem, de az igazság az, hogy féltem attól, hogy mit mond. Talán azt mondja, hogy nem is érdekli igazán, és ennyit az újonnan jött életkedvemről. 

- Mert szeretlek. 

Szemeim kikerekedtek. Jól hallottam?

- Elolvastam a naplódat. Mindenre emlékszem. Emlékszem, hogy mi történt. Emlékszem minden köztünk történt dologra. Rosszakra és jókra egyaránt. És emlékszem, hogy te vagy a legfontosabb férfi az életemben, és mindennél jobban szeretlek. 

Nem bírtam visszatartani, előtörtek a könnyeim. Jungkook lehajolt hozzám, én pedig karjaimba zártam őt. Miután mindketten kellően kisírtuk magunkat egymás vállán, megcsókolt. 

Ez a csók. Ez a csók az, ami hiányzott a mindennapjaimból. Tisztán éreztem benne azt, hogy mennyire hiányoztam neki, hogy mennyire sajnál mindent, és hogy mennyire szeret. Hosszú idő után először, végre újra érezhettem ajkát az ajkamon. Nem bírtam betelni vele, de végül levegőhiány miatt muszáj volt elválnunk. 

Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz több hülyeséget, ami a vesztedet okozhatja. - kérlelt.

A halálközeli élmény felnyitotta a szemem, hogy az életet ki kell élvezni addig, amíg van. Akármilyen rossz helyzetben vagyunk, arra kell gondolni, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Nem maradunk örökké a mélyponton. Mindig lesznek dolgok, személyek, akár egy kis apróság is, amiért igen is, érdemes élni. Ezt megtanultam, és megbántam minden ez ellen szóló múltbéli gondolatomat.

- Megígérem. - mondtam, és komolyan is gondoltam.

Átbeszéltünk pár dolgot, néhány emléken pedig jótnnevettünk így visszagondolvs. Jungkook elmesélte, hogy az Mnet Asian Music Awards-on ő fogja átvenni a helyemet a szólótáncban, majd nem sokkal később gyakorlásra hivatkozva elment.

Átveszi a helyem. Ezt nem akartam. Talán most jött el az az idő, hogy végre minden egyenesbe jön; nem maradhatok ki ebből. A MAMA egész Ázsia legnagyobb díjátadója, és nem a kórházi ágyamból, a tévében fogom megnézni. Részt fogok venni benne a srácokkal együtt. A BTS nem BTS, ha egy tag nincs ott. Lehet, hogy minden rajongónkat elvesztettük a múltkori incidens miatt, ez az utolsó fellépésünk, és a BTS-nek vége, de ott akarok lenni. Heten együtt kezdtük el, és együtt is fogjuk befejezni.

Eldöntöttem, hogy felhívom Bang Sihyukot, hogy segítsen ki. Megkértem, hogy valahogy intézze el, hogy a telefonomon láthassam a gyakorlóterem biztonsági kamera felvételét, hogy had gyakoroljak a fiúkkal együtt. Először nem támogatta az ötletet, mert "nem kéne megerőltetnem magam", de pár percnyi könyörgés, bizonygatás, és Bang Nari rábeszélése után belement. Még egy dolog, amiért hálás lehetek Narinak. Elsősorban azért mondhattam volna neki köszönetet, mert mondhatni elfoglalta Jungkookot, amíg én nem voltam rá képes. Lehet, hogy volt pár rossz húzása, de nem utálom. Ráadásul neki köszönhetem a MAMA-n való részvételem engedélyezését is.  Fél óra múlva már láttam, hogy mit csinálnak. J-hope éppen a szólótáncot tanította be Jungkooknak, így azonnal ülőhelyzetbe tornáztam magam, és lassítva, óvatos mozdulatokkal próbáltam utánozni Hoseok-hyungot. 

Ahhoz, hogy megvalósítsam a terveimet, kemény munka, sok erő, és még több önuralom, önszorgalom, és egy nagyon jó motiváció szükséges. Nekem ez mind megvolt. Az első héten még kicsit visszafogottabban, a kórteremben táncoltam, ügyelve, hogy látogatás során egyik fiúnak se legyen semmi túl feltűnő. Egy hét után, mikor minden gyógyszert kellően bevettem, hazaengedtek a kórházból, és akkor vette kezdetét az igazi, kemény gyakorlás. A srácok a gyakorlóteremben, én a szobámban gyakoroltam be a mozdulatokat. Közben természetesen egyeztettem Bang pd-vel, és végleges engedélyt kaptam rá, hogy becsatlakozzam a MAMA-n, de a fiúk még nem tudtak róla. Két hetem volt felkészülni.

 A két hét alatt minimum százszor eltáncoltam mind a szólómat, a Blood, Sweat&Tears-t, illetve a Firet, úgy, ahogy a többi tag gyakorolta a fellépésre. Amikor a srácok elindultak itthonról próbálni, már én is táncra készen kezdtem bemelegíteni, hogy be tudjak kapcsolódni. A nagy esemény előtti napon a fiúk elrepültek a helyszínre, Hong Kong-ba. Mindenkitől könnyes búcsút vettem, Jungkook pedig megkért, hogy vigyázzak magamra, és ne felejtsem el, mit ígértem neki. Alig bírtam megállni, hogy ne röhögjem őket képen, hiszen hamarosan én is utánuk megyek, és az arc, amit vágni fognak, röhejes lesz.

Elmentek, és mikor már biztos voltam abban, hogy a repülőgépen ülnek, írtam egy üzenetet Jungkooknak, miszerint Hong Kong-ban találkozunk. Ő hamarosan vissza is írt. Megkérdezte, miről beszélek, de nem válaszoltam, csak elkezdtem pakolni, és a legközelebbi járatra felülve Hong Kong-ig meg sem álltam.

Közben felvettem a kapcsolatot a menedzserünkkel, aki személyesen jött ki elém a reptérre, és kísért a hotelbe, ahol a fiúk voltak. Az órára pillantottam, és tudtam, hogy mindenki a maknae szobájában lesz. Megszokás. Általában mindenki betömörül hozzá az első éjszakán.

Kopogtam, és meghallottam Jin-hyung hangját:

- Megjött a kaja! - kinyílt az ajtó. - Hát ez nem a szobaszerviz...

- Jimin?! - kiáltottak fel egyszerre.

- Te mi a jó büdös francot keresel itt?! - jött ki elém Rap Mon.

- Én... Jöttem a MAMA-ra. - mosolyogva léptem beljebb a szobába.

- De mégis hogyan..vagy...mikor, vagyis.. Mi van? - értetlenkedett J-Hope, mire elmondtam nekik, hogy mivel töltöttem az időmet a kórházba, és otthon, amíg ők mit sem sejtve gyakoroltak, majd előkaptam a telefonomat és megmutattam nekik a BigHit gyakorlótermének a biztonsági felvételét, amin most éppen csak a sötét szoba látszik.

- Bízzatok bennem. Rohadt sokat gyakoroltam, csak mint ti. - mondtam.

- Hát nem tudom, hogy ez jó ötlet-e... - hitetlenkedett Suga.

- Esküszöm, hogy még bekötött szemmel is menne a koreográfia! 

- Na, had lássuk! - nevetett Tae. 

A három hét alatt Tae-vel nagyon sokat beszélgettünk. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy minden, ami történt, egységesen mindkettőnk hibája. Bocsánatot kértem, ahogy ő is minimum ezerszer. Mégiscsak ő a legjobb barátom. Ha valaha is tiszta szívből haragudtam rá, azt csak a pillanat hevében gondoltam komolyan, és megbántam. Ha nem lettem volna annyira magamba fordulva, már rég jóra fordult volna minden. De hát ezek a kis kizökkenések csak még közelebb hoztak minket egymáshoz. Nem csak kettőnket, hanem az egész bandát. Együtt éltük át pár tag eddigi életének a legnagyobb fájdalmait, és ez nagyon sokat jelent.

Tae odaadta a kendőjét -miért van nála kendő?-, és bekötötte a szememet.

- Úúú, elég szexin nézel ki. - mondta Tae. - Nem, Jungkook? - nem láttam, de szinte éreztem, hogy perverzen vigyorog.

- Tényleg. - helyeselt Jungkook. Mondata végét elnyelte, mintha csak ajkába harapott volna.

- Na, valaki kapcsoljon zenét és hadd lássuk! - kiabálta Hoseok, és pár másodperc múlva már be is indult a zene, én pedig táncolni kezdtem.

Indulatos, éles mozdulatokkal fejeztem ki a vágyamat, ami jelen pillanatban az volt, hogy felléphessek. A bekötött szememnek köszönhetően az egész testemmel átéreztem a zenét, és képes voltam szinte minden izmomat egyenként megmozgatni. Csodás érzés volt egybeolvadni a zenével, és ismét tudatosult bennem, hogy miért is akartam a nehézségek ellenére is idol lenni. A zene. A zene gyógyír. Nem csak annak, aki hallgatja, hanem annak is, aki csinálja. Különös, mégis csodálatos, hogy pár hanggal mennyi érzést ki lehet váltani egy emberből.

Mikor a koreográfia végére értem, mindenki tapsolt és ujjongott, én pedig levetettem a kendőt.

- Oké, asszem' bizonyítottál. - bólintott J-Hope.

Be kell hogy valljam, büszke voltam magamra.

Kopogtak.

- Ez már biztosan a kaja! - üvöltött Jin-hyung és rohant az ajtóhoz.

Jungkook súgott valamit V-nek, mire ő mindenkit-beleértve saját magát is- kitessékelt a szobából, mondván, hogy a maknae álmos, és hagyni kell aludni. Ezt meghallva én is egyből elindultam kifelé, de Jungkook elkapta a csuklómat.

- Te maradsz. - arcára huncut mosoly ült ki.

Mikor már mindenki kiment, magához húzott. Szorosabban, mint valaha, és én egyáltalán nem bántam. Erre volt szükségem. Rá volt szükségem.

A következő pillanatban már az ágyon feküdtünk. Jobban mondva én feküdtem az ágyon, ő pedig rajtam. Leszenvedte rólam a pólómat, és a nyakamat kezdte csókolgatni, majd egyre lejjebb haladt. Mikor ajka elért a hasam aljához, nem bírtam nem kimutatni érzelmeimet és felnyögtem. Láthatóan tetszett neki, hisz' mosolygott. Mielőtt még messzebbre ment volna, még utoljára megcsókolt, mélyen a szemembe nézett, és megszólalt:

- Hiányoztál.

- Pár órája láttál utoljára. - húztam fel a szemöldököm.

- Nem, nem úgy értem... Az elmúlt pár hétben... valami hiányzott, és nem tudtam rájönni, hogy mi. De most rájöttem. Te. Te hiányoztál. - megint megcsókolt, és kezdetét vette egy csodás éjszaka.

...

A díjátadón ültünk. Hamarosan mi jövünk. Ez még többszáz koncert után is hatalmas izgalommal töltött el mindnyájukat. Alig hittünk a fülünknek, mikor kimondták a nevünket a "legjobb tánc, férfi csapat" kategória győzteseként.

Azt hittük, mindenki teljesen elpártolt mellőlünk, de mikor fő táncosunkkal, Hoseokkal az élen felálltunk a díjjal a színpadra, sok ezernyi Army Bomb villant meg a közönség soraiban. Leírhatatlan érzés volt.

Úgy mentünk oda, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy valószínűleg nem nyerünk semmit. Hát ez másképp alakult.

A fellépés előtt pár perccel Jungkook kötötte be a szemem-ugyanis rábeszéltek, hogy bizony szemkötővel kell táncolnom, mert biztosan mindenki vonzónak találja majd-, és felvezetett a helyemre. Biztatóan a fülembe súgta hogy ügyes legyek, majd egy gyors puszi után lement a színpadról.

Eszméletlenek voltunk. Szívem hevesen vert, és az izzadtság is patakokban csorgadozott rólam a Fire végére, de megérte. Mindig megéri. Hatalmas tapsvihar, és sikoltozások közepette hagytuk el a színadot.

Egy gyors átöltözés és smink igazítás után visszaültünk a helyünkre. A díjátadónak hamarsan vége, már csak két díj van hátra.

Az év előadója, és az év albuma díj.

- És az év előadója díj nyertese... - kezdte a nő, és miután kinyitotta a borítékot, hogy lássa a nyertest, elmosolyodott.

Namjoon és Hoseok-hyungon tisztán látszik az izgalom. Ahogy Suga-hyungon is. A többiek-velem együtt- próbálják rejtegetni a feszültségüket.

- A nyertes pedig...

Suga felnevetett idegességében.
Nem bírom sokáig ezt a feszültséget.

Jungkook keze hirtelen a combomra csúszott, mire én kezemet reflexből az övére simítottam.

- A nyertes a.... Bangtan Sonyeondan!

Ledöbbentünk. A hyungok, és Jungkook szeme kétszeresére tágult. Én csak nevetve dőltem hárta a kanapén; nem bírtam elhinni hogy nyertünk. Mi. A BTS. Ázsia legnagyobb díjátadóján megnyertük "az év előadója" címet. Egy álmunk vált ezzel valóra. Suga-hyung felrángatott, a többiek pedig egyből csapat ölelésre húztak minket.

A sírás kerülgetett, de nem szabad elgyengülnöm. Túl sokat sírtam az utóbbi időben.

Felmentünk a színpadra, és Rap Mon első szava amit könnyeivel küszködve a mikrofonba mondott, az volt hogy:

- ARMY!... Köszönjük!

Jungkook mellett álltam, akinek arca nár csillogott a könnyeitől. Egyszerre nyúltunk egymás kezéért, és kulcsoltuk össze azokat.

Ott álltunk a tömeg előtt. Ezernyi Army előtt. A színpadon, az egyik legjelentőségteljesebb díjjal, kéz a kézben. Senki nem fújolt, senki nem köpködött minket, csak ujjongtak.

Egyszer csak Namjoon-hyung beszéde után a tömeg egyöntetűen egyetlen szót kezdett ismételgetni:

- Csókot! Csókot! Csókot!

- Azt hiszem, ez nektek szól. - mosolygott ránk Jin-hyung.

Körbenéztünk egy amolyan "biztosan jó ötlet ez?" üzenetű tekintettel, és mikor minden tag bólintott, közelebb léptem Jungkookhoz.
Ő tenyerét arcomra helyezte, majd a következő pillanatban már kéz a kézben helyett száj a szájon álltunk az emelvényen. A pillangók a gyomromban olyan hevesem repkedtek, mint még soha. A közönség tapsolt, visongott és az Army Bomb-ok villogtak.

Lehetnék valaha ennél boldogabb? Nem hiszem.

Itt állok a színpadon, ami az életem, a nagy Ő-vel kézenfogva az emberek előtt, akik valóra váltották az álmomat. Az Armyk, akikről azt hittem, hogy elpártoltak mellőlünk. Rosszul hittem. Elfogadnak minket. Elfogadnak minket, és ez megint plusz egy dolog, amiért elmondhatatlanul hálásak leszünk nekik életünk végéig.

Hát ez lenne a vége~
Úristen, el sem hiszem.😭
Nagyon szépen köszönöm, hogy folyamatosan bíztattatok a folytatásra; nagyon nagyon sokat segített, és nagyon sokat jelent, hogy értékelitek az irományomat>< Nem is tudom mit írjak😁 Nagyon élveztem írni ezt a történetet, és tényleg, köszönöm, hogy vettétek a fáradtságot és elolvastátok!💖