*V szemszöge*

- Hyung... nem gondolod, hogy Jimin túl csendben van?

- Jungkook, ne legyél paranoiás. Eddig sem csapott semmi zajt. - válaszoltam.

- De a zörgés az előbb...

Elgondolkodtam. Talán igaza van.

- Jó, de majd én megnézem. Nincs szükség arra, hogy még jobban felhúzd.

Felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. A látványtól, ami fogadott, majdnem hátra estem, de szerencsére az ajtófélfa megakadályozott ebben.

Jimin a földön feküdt. Mellette egy gyógyszeres doboz. Kiborulva. Pár elgurult szem díszítette a padlót, illetve biztos voltam benne, hogy a doboz egy kisebb tartalmára Jimin gyomrában találnánk rá.

- Jungkook, hívd a mentőket! Gyorsan! - hangom elcsuklott.
Még mindig ugyanabban a pozícióban, mozdulatlanul álltam az ajtóban.

-Mi törté... Úristen. - Jungkook a kezét hirtelen a szájához kapta.

- Azt mondtam, hogy hívd a mentőket! Igyekezz már, a rohadt életbe!

Azzal elfutott. Két perc múlva futott vissza.

- Pár perc és jönnek. Lélegzik? - arcán könnycseppek folytak végig.

- Nem tudom. - suttogtam.

Nem bírtam elhinni, hogy a legjobb barátom túladagolta magát, és most a földön fekszik; eszméletlenül. Nem mertem megmozdulni. Nem mertem odamenni hozzá. Nem mertem megnézni, hogy lélegzik-e, mert féltem a választól.

A mentősök bejöttek, és megállapították, hogy Jimin életben van. Szerintük nem vett be halálos mennyiségű nyugtatót, de a biztonság kedvéért beviszik a kórházba kivizsgálásra. Azt mondták, pár óra múlva bemehetünk hozzá.

Mikor kimentek, az volt az első dolgunk, hogy felvegyük a kapcsolatot Namjoon-hyunggal. Azonnal videóhívást kezdeményeztünk.

- Na? - mosolygott a leader a kamerába, majd azonnal fapofára váltott, mikor meglátta Jungkook könnycseppjeit. - Jungkook? Mi az?

- Jimint most vitték be a kórházba. - mondtam. - Megpróbálta túladagolni magát. Azt mondták, túléli, de bent tartják kivizsgálásra.

- Mi a szar... Ma visszamegyünk. Mindenki. Értesítem a többieket. Nem hagyhatunk titeket egyedül ilyen helyzetben. Sajnálom. Hülye ötlet volt eljönni.

- Nem. - mondta Jungkook. - Hyung, megérdemeltétek a kikapcsolódást.

- Mint leader, a csapatot kellett volna a kikapcsolódás elé helyeznem. Elcsesztem, de most jóvá teszem. Még ma hazamegyünk. - azzal bontotta a vonalat.

Pár óra múlva eldöntöttük, hogy elindulunk a kórházba.

- Kész vagy, Jungkook?

- Igen. - jött ki Jimin szobájából, kezében Jimin gyógyszerével...és naplójával.

- Mit csinálsz azzal?

- Este hat óra van... Esténként mindig ír a naplójába.

Komolyan kifigyelte, hogy mikor mit csinál? Ez a gyerek...

Csak bólintottam, és már indultunk is.

A gyógyszert átadtuk a minket eligazító orvosnak.

Jimin a fehér szobában feküdt, fehér ágyneművel körülvéve, infúzióra kötve, a plafont bámulva. Túl sokszor jártunk már ezen a helyen, állapítottam meg.

- Szia. - köszöntünk neki, de ő nem válaszolt.

- Hogy vagy? - kérdeztem.

Megint nincs válasz.

Jungkook átnyújtotta neki a naplóját. - Tessék.

- Elolvastad? - kérdezte Jimin erőtlenül, mire Jungkook csak nemlegesen megrázta a fejét.

Nekem miért nem válaszolt?

- Haragszol rám? - kérdeztem.

- Miért hívtad a mentőket? Hagynod kellett volna.

- Hagynom kellett volna esetleg meghalni?!

Bólintott. Összeszorult a szívem.

*Jungkook szemszöge*

Mire hazaértünk, Hoseok és Namjoon-hyung már otthon vártak minket.

V azonnal J-Hope nyakába ugrott, és szájon puszilta.

A következő pillanatban nyílt az ajtó, és Jin és Yoongi-hyung léptek be rajta.

- Mi történt pontosan? - kérdezte Jin-hyung, mire mi a hét minden történését elmondtuk nekik.

- Szóval... Holnap el kéne kezdeni a gyakorlást a MAMA-ra. - közölte Rap Monster.

- Jimin nélkül? - kérdeztem.

- Nincs más választásunk.

- És mi lesz Jimin szóló táncával? - lépett mellénk Hoseok-hyung.

- Képes leszel rá? - a leader rám pillantott.

Bólintottam. Menni fog. Biztos voltam benne. Mennie kell. Jiminért.

Este alig aludtam valamit. A tudat, hogy Jimin nincs itt, de mégis biztonságban van. Legalábbis reméltem, hogy biztonságban van.

*Jimin szemszöge*

Egész este nem aludtam. Hiányzott valami. Talán a srácok beszűrődő hangja. Délelőtt tíz óra van. Még senki nem jött be hozzám. Hallottam valami olyasmit, hogy gyakorolnak a MAMA-ra. Természetesen én kimaradok ebből az egészből. Nem akartam. De megkérdezték, hogy mit akarok? Nem.

Nem lennék rá képes. Ilyen instabil állapottal... Instabil állapot. Úgy hangzok, mint valami őrült. Nem vagyok őrült. Jól lennék, ha nem kezelnének úgy, mintha beteg lennék. De ez már nem fog megtörténni. Talán nem is akarom, hogy megtörténjen. El akarok tűnni. Nem akarok több fájdalmat és aggodalmat okozni senkinek. El kell mennem.

Felültem, kitéptem egy lapot a naplómból és ráírtam:

"Jungkook! Olvasd el a naplómat! - Jimin"

Egy kicsit talán majd segítségére lesz az emlékeivel kapcsolatban. Minden nap írtam bele egy rossz, és egy jó emléket, pont, ahogy Mrs.Lee kérte.

A lapot és a naplót a párnámra helyeztem, és megnyomtam a nővérhívót.

-Segíthetek valamiben? - jött be egy nővér a szobába.

- Sétálhatok?

- Tessék?

- Sétálni szeretnék egy kicsit a kórház udvarán. Szabad?

- Oh, hát persze. - mosolygott a fiatal nővér. Biztosan újonc. - De az infúziót vigye magával.

Elhagyta a szobát és nem sokkal utána én is ezt tettem. Az infúzió állványát húztam magam mellett, hogy ne keltsek sok feltűnést. A kórház kertjének az egyik bokránál kiszabtam a kezemből a mozgásban korlátozó tűt, és bedobtam az ágak közé.

Lassan, nyugodtan sétáltam ki a kórház területéről, hogy ne vonjam magamra a figyeltem.

Sikerült. Kijutottam.

*Jungkook szemszöge*

- Hogyan engedhettek ki egy depressziós beteget egyedül?! - kiabált Namjoon-hyung az egyik nővérrel, mikor megtudtuk, hogy Jimin bizony már vagy két órája nincs a szobájában, mert kiengedték "sétálni".

- S...sajnáljuk.. A..azonnal küldök valakit hogy nézzen körül a kertben... - dadogott a fiatal nő, és már futott is segítséget kérni.

Na igen, a betegmegfigyelés profi szintű.

Leültem az ágy szélére, ahol pár órája még Jimin feküdt, és megláttam a párnáján egy papírt.

"Jungkook! Olvasd el a naplómat! - Jimin"

Remegő kézzel nyúltam a naplóért és nyitottam ki azt.

"Kedves Naplóm.
Rossz: Jungkook nem emlékszik rám. Szívás, mi? Pedig azt hittem, hogy végre boldogak lehetünk együtt. De Taenek meg kellett írnia azt a hülye üzenetet. Haragszom rá.. Ő a legjobb barátom.
Jungkook megcsókolt. Összezavart.
Jó: Emlékszem, amikor egy egész lapot teleírtam az ő nevével. Aztán észrevette amíg zuhanyoztam. Nagyon zavarban voltam utána. Alig bírtam megszólalni és magyarázkodni, de így visszagondolva... Jó lenne mindent attól a perctől újrakezdeni."

Üzenet? Milyen üzenet?

Lapoztam.

"Kedves Naplóm.
Rossz: Amikor élőadásban csókolt meg. Nem az ő hibája volt, hogy sokan megutáltak minket, de fájt. Fájt, hogy nem fogadják el a szerelmünket. A boldogságunkat.
Jó: Amikor bevitt a takarító szertárba és bevallotta, hogy szeret. A következő pillanatban póló nélkül csókolóztunk. Aztán a többieknek azt mondtuk, hogy csak felmosóért mentünk, mert kiöntöttük a kólát."

Erre emlékszem.

"Kedves Naplóm.
Rossz: Még mindig nem értem, hogy Tae hogy volt képes hazudni abban az üzenetben."

Megint az üzenet.

" Hogy volt képes azt hazudni, hogy balesetünk volt? És Jungkook miért ült egyből autóba? És miért sietett annyira, hogy balesetet szenvedjen és elveszítse az emlékezetét? Nem bírom felfogni, hogy miért kellett ennyire szeretnie."

Az üzenet. A baleset. Jimin az autóban ragadt. Padlógáz. A fehér fény. A szembe jövő autók. A sípoló hang. A szirénák.

Fejembe erős fájdalom nyílalt, és egy pillanatra lefagytam, csak bámultam magam elé. Mintha teljesen új emberré váltam volna. Emlékszem. Tovább lapozgattam. Erre is emlékszem.

Erre is. És erre is. Elmosolyodtam, de könnyeim hullani kezdtek, mikor az utolsó naplóbejegyzést olvastam, miszerint a kilátóról szeretné magát levetni.

Emlékszem, de lehet, hogy soha többé nem láthatom Jimint. A fiút, akit szeretek.

*Jimin szemszöge*

Utam egyenesen a kilátóhoz vezetett. Lassú léptekkel mentem, hiszen ráértem.

Mikor odaértem, elképedve néztem fel. Ez hatalmas, állapítottam meg.

Felmásztam. A levegőt hevesen kapkodva álltam meg a kilátó tetején. A távolba néztem, és láttam a lemenő napot. Együtt fogunk eltűnni a mélybe. Még egyszer lenéztem, aztán hátrébb sétáltam. Utoljára elmosolyodtam, majd futásnak eredtem.

A rövid idő alatt nagyon sok dolog futott át a fejemen. Leginkább a banda. A színpad. Mennyi szép emlék, és most mint megszűnik létezni.

Egy részem akarta, hogy mindennek vége legyen, és soha ne térjek vissza. Egy másik viszont vissza akart fordulni. Jungkook emlékezni fog rám. Elolvasta a naplómat. Biztosan emlékszik rám.

Meg akartam állni, de már túl késő volt. Lábam elemelkedett a talajtól. Olyan érzés volt, mintha repültem volna, pedig valójában csak zuhantam. Nincs visszaút. Még egy utolsó könnycsepp kiszabadult a szememből, egyedül folytatva az útját, a többi viszont velem együtt elveszett a mélyben.