- Hoztam neked gyógyszert. Kérlek, ígérd meg, hogy rendesen fogod szedni, és nem törsz meg a mellékhatások ellenére sem... 

- Miért érdekel? - kivette a kezemből a dobozt és a feltüntetett mellékhatásokat kezdte olvasgatni. Felnevetett. - Lehetek ennél is rosszabbul? Kétlem.

Reménykedtem, hogy tényleg így lesz.

- Milyen volt ismét beszélgetni Mrs.Lee-vel? - kérdeztem.

Megrántotta a vállát: - Naplót kell vezetnem. De mondd már, hogy miért érdekel. Miért vagy itt? Miért nem Narival vagy?...

- Meg akartam győződni arról, hogy normálisan beveszed a gyógyszered.

- És ez azért érdekel, meeert...

- Csak mert. - Visszavettem tőle a dobozt, kinyitottam, kiszedtem egy tablettát, félbe törtem és odaadtam neki. - Először csak napi fél tablettát vehetsz be. Aztán majd kialakul, hogy mennyi az ideális mennyiség, ami kell a szervezetednek. Legközelebb holnap délután veheted be. 

A szobában volt egy kétliteres vizesüveg, aminek a tartalmának a segítségével egyből be is vette a gyógyszert. Megkönnyebbültem, hogy nem ellenkezett már az elsőnél.

- Itt maradjak veled éjszakára? - kérdeztem, de ő azonnal rávágta, hogy "ne".

- Menj Narihoz... Most is vele kéne lenned ahelyett, hogy velem foglalkozol.

- Összevesztünk. 

- Oh. Nem mondom, hogy sajnálom, mert egyáltalán nem. Menj el kérlek.

Furcsa volt így látni. Olykor lassan, máskor pedig olyan gyorsan beszélt, hogy alig lehetett érteni. Látszott rajta, hogy idegesíti a jelenlétem, úgyhogy inkább egy szó nélkül kimentem, és reménykedtem, hogy ha esetleg még jobban szenved majd a gyógyszertől, szól nekem, vagy Taenek, és tudunk segíteni valahogy. Utána néztünk a lehetséges tüneteknek, olvastunk a neten visszajelzéseket olyanoktól, akik szedték a gyógyszert, ezáltal mindkettőnknek gyors hívón van a mentő száma.

*Nari szemszöge*

Az ágyon ültem. Szinte utáltam magam a dolgok miatt amiket mondtam Jungkooknak. Nem akartam magamra haragítani, de egyszerűen nem bírtam visszafogni magam. Mindig ez van. Eddig is ez volt. Egészen azóta, amióta...

*Három éve*

- El sem hiszem, hogy debütáltak! Annyira örülök nekik! - újságoltam legjobb barátnőmnek, Nayeonnak a híreket, miszerint a nagybácsim debütáltatott egy héttagú fiúbandát, a BTS-t.

- Nari, nem gondolod, hogy kicsit túl nagy rajongó vagy már most? - nézett összeráncolt homlokkal a szekrényembe, amiben egy kisebb Jungkook oltár állt, tele róla készült képekkel, és egy gyertyával.  - Várjunk, miért van egy gyertya a szekrényedben?

- Egy oltár nem oltár gyertyák nélkül! 

- Ez akkor is beteges. - elindult az osztály felé, mire én még egy utolsó pillantást vetve Jungkook képeire, becsuktam a szekrényemet és Nayeon után siettem.

- Mintha a szobádban nem lenne egy ugyanilyen oltár az Exo-s Kai-nak címezve... - megforgattam a szemem.

- Az más! Nekem a szobámban van, és nem a szekrényemben!

- Oh, hát nekem is van a szobámban.

- Őrült vagy. - nevetett.

Az osztályunkból mi voltunk az egyetlenek, akik oda voltak az országunk szülöttjeiből álló bandákért, és az általuk előadott zenékért.

Nem értettek minket. Néha még csúfoltak is emiatt. Nem értették, hogy miért vagyunk értük oda annyira. Nem tudhatták, hogy az évek során mennyi mindenen átsegítettek minket a zenéikkel, és hogy akárhányszor rájuk nézünk, nem számít hogy addig milyen szomorúak voltunk, mosolygunk. Hülyének néznek minket, mert képesek vagyunk hosszú percekig sikoltozni és sírni egy szimpla előzetes miatt; hát még ha egy egész klip jön ki! Lehetetlen megmagyarázni ezt a fajta kötődést amit érzünk irántuk, és az érzéseket, amik kavarognak bennünk, akárhányszor látjuk a koncert videókat és belegondolunk, hogy "Igen, ilyen messzire jutottak". Akárhányszor nyernek egy díjat, és megköszönik nekünk, pillangók kezdenek repdesni a gyomrunkban, mert megmutattuk nekik, hogy igenis nagyon sokan vagyunk, akik szeretik őket. Ha sírnak, velük együtt sírunk, és ha nevetnek, mi velük együtt nevetünk. Számunkra a boldogságot az ő boldogságuk adja. Mindenki azt gondolja, hogy rajongónak lenni nem nagy dolog. Ám erre épp az ellenkezője igaz. Igenis nagy dolog! Benne lenni egy rajongótáborban azt jelenti, hogy tartozni valahova, ahol megértenek téged, és nem számít, hogy még soha nem találkoztatok személyesen, mégis összetartatok, mert ugyanaz(oka)t az ember(eke)t tisztelitek tiszta szívetekből. Ez tesz minket, rajongókat egy hatalmas családdá.

Mindig is az volt az álmom, hogy találkozhassak a fiúkkal, és hála a nagybácsim szerencsés pozíciójának, ez megvalósulhatott. Mikor nagybácsim, Bang Sihyuk megtudta, hogy két tag nem éppen baráti kapcsolatot létesít egymással, egyből rám gondolt. "Nari, szeretnél álbarátnő lenni?" Persze én, a naiv rajongói eszemmel elhittem, hogy minden olyan szép és tökéletes lesz. Sajnos nem számoltam a ténnyel, miszerint az a két tag tényleg nagyon szeretik egymást, ráadásul amit én Jungkook iránt érzek, az teljesen más fajta szeretet. Erre eddig nem jöttem rá, de most, hogy ott hagyott egyedül a parkban, és volt egy kis időm gondolkodni egyedül a szobában, felfedeztem a valódi érzéseimet.

Tisztelem Jungkookot. Tisztelem, mint előadót, és mint embert, de ez nem összetévesztendő a szerelemmel; most már tudom. Szégyelltem magam. Szégyelltem magam, amiért elszakítottam őket egymástól, és azért is, amiért olyan szemtelenül viselkedtem velük. Nem voltam mindig ilyen, de a sok cikizés miatt egy idő után kialakult ez a védekezőmechanika, hogy mindenkit támadni kell ott, ahol csak lehet.

Pár perc múlva Jungkook jött be a szobába.

- Beszélnünk kell. - mondtuk egyszerre.

- Kezdd te. - mondtam.

- Hölgyeké az elsőbbség. - vágott vissza.

- Legyen... Szakítanunk kell.

- Szerintem meg szakí... Várj, mi? A számból vetted ki a szót!

Elmosolyodtam. A vele töltött idő egy kis töredékében sem kérdőjeleztem meg a tényt, hogy az ő rajongója vagyok. Sok hülyeséget csináltam és mondtam neki ezalatt a pár hét alatt, de ő akkor is próbált gyengéden kezelni, és ezért nagyon hálás voltam neki. Még hálásabb, mint eddig. 

- Köszönök mindent. És sajnálok mindent. - mondtam.

- Ugyan. Néha mindenkinek elmegy az esze. Én is sajnálom, hogy csak úgy ott hagytalak.

- Ne sajnáld! Megérdemeltem. - lesütöttem a szemem, de ő megemelte a fejem, hogy ránézzek.

- Higgy nekem, egyszer valakit nagyon boldoggá fogsz tenni. Ha jobban megismer az ember, egy igazán szeretni való lány vagy. - biztatóan mosolygott. Elpirultam.

- Köszönöm... Én pedig... Remélem, hogy minél előbb teljesen visszanyered az emlékeidet, és minden ugyanolyan lesz, mint régen volt, amikor én még egyáltalán nem voltam képben.

- Köszönöm. 

Ezután segített összepakolni a cuccaimat, még utoljára megölelt, én elmondtam neki, hogy mindig is én leszek az egyik legnagyobb rajongója, és ő válaszként annyit mondott, hogy "abban biztos vagyok".

 Írtam a nagybácsimnak is, hogy kilépek, és megkértem, hogy hagyja őket boldogan élni.

 Elbúcsúztunk. Boldog voltam, pedig tudtam, hogy többet nem fogom máshol látni, csak a koncerteken; és mégis, nekem ez száz százalékosan megfelelt.