*Jimin szemszöge*

Elvesztettem az időérzékemet. Mióta vagyok a szobában? Napok? Hetek? Hónapok? Éveknek tűntek. A redőnyön át beszűrődő napfény csak nagyon sokkal felkelte után tűnt el, és akkor tudtam, hogy vége a napnak. Az elején még számoltam, de aztán feladtam. Mi értelme?

Egy ismerős nő alakot láttam meg az ajtófélfa mellett álldogálni. Mrs.Lee, a pszichiáter.

- Bejöhetek? - kérdezte kedves hangon, mire én csak megrántottam a vállam.

Bejött, becsukta az ajtót, leült mellém a földre, és elővette a jegyzetfüzetét.

- Hogy érzed magad? - kérdezte.

Ismét megrántottam a vállamat.

- Ma igen bőbeszédű vagy. - felnevetett, de én megint a megszokott reakciót adtam. - Na, így nem fogunk messzire jutni. Nem vagy ma kommunikálós kedvedben?

Megráztam a fejem, és egy részem szívből kívánta, hogy menjen már el, és hagyjon békén, egy másik viszont imádkozott neki, hogy segítsen.

- Megértelek.

- Dehogy ért. - fájdalmasan felnevettem.

- Próbálkozom vele, de te nem vagy a segítségemre amíg így elhallgatsz mindent.

- Nem szeretek panaszkodni...

- Hát pedig én azért vagyok itt, hogy panaszkodj nekem. - bátorítóan rám mosolygott. - Akkor megkérdezem még egyszer. Hogy érzed magad?

Pár perc csend után válaszoltam:

- Szarul.

- Bővebben?

- Kurvára fáj, hogy a fiú, akit szeretek nem emlékszik rám és ez az egész az állítólagos legjobb barátomnak köszönhető! - fakadtam ki. Könnyeim folyni kezdtek, de én folytattam. Nem bírtam leállni. - Rohadtul szar érzés, hogy nem lehetek boldog, mert valaminek mindig el kell basznia az egészet! - kiabáltam, Mrs.Lee pedig szorgosan írogatott a füzetébe. - Elegem van mindenből! Mindenkiből! El akarok tűnni innen! Nem akarok tovább így élni! Nem megy. - sírva a hajamba túrtam és hátrahajtottam a fejem. - Egyedül nem megy! Kérem, segítsen!

Amikor kinyitottam a szemem, könnyektől homályosan, de még így is tisztán láttam, ahogy elmosolyodik. Hát persze, még ő is kinevet. Reménytelen vagyok.

- Pontosan ezt szerettem volna hallani. Azt hiszem, mára ennyi elég lesz. Felírtam neked egy gyógyszert. Szeretném, ha rendesen beszednéd, jó?

Megrántottam a vállam.

- Odaadom a srácoknak. - lebegtette meg előttem a receptet, amire felírta a gyógyszert. Nem tudtam elolvasni. Egyrészt a könnyeim miatt, másrészt a kacifántos, latin neve miatt.

Felállt mellőlem, de még mielőtt kiment volna, lehajolt hozzám, és végig simított a vállamon:

- Ne aggódj, segíteni fogok. De ebben neked is társnak kell lenned. Tudom, hogy nehéz, de megoldjuk, oké? - mosolygott.

Nem mondtam semmit, de biztos voltam benne, hogy értette, mit akarok. Néha olyan, mintha olvasna a gondolataimban. Ijesztő.

- Figyelj... mindjárt jövök!

Azzal kiment, és pár perc múlva már vissza is jött.

- Tessék. - nyújtott át egy vastag, kemény borítós füzetet. - Használd naplóként. Minden este írd le, hogy milyen érzések voltak benned az adott napon, és mikor ez megvan, írj mellé egy régi, jó emléket. Írj, amennyit csak akarsz! Menni fog?

Bólintottam, és eleresztettem egy apró mosolyt.

Még egyszer elmondta, hogy jövő héten találkozunk, és elment.

A füzetet szorongattam. Gyorsan kerestem egy tollat, és az érzéseimről kezdtem írni. Leírtam, hogy mióta Jungkook nem emlékszik a közös múltunkra, mekkora ürességet érzek, és hogy amikor csak úgy random megcsókol, "hogy visszajöjjenek az emlékei", akkor mennyire összezavarodok. Hogy nem akarom, hogy ezért közeledjen felém. Azt akarom, hogy azért érintsen meg, mert szeret, és ne más okból.

Sokat gondolkodtam, hogy jó emléknek mit kéne írnom, aztán eszembe jutott az az este, amikor egy egész lapot teleírtam Jungkook nevével, és ő ezt meglátta, amíg én fürödtem. Akkor kínos és kellemetlen volt, viszont így visszagondolva elég vicces és szívmelengető emlék.

Csukódtak le a szemeim. Éppen elaludtam volna, mikor valaki belépett a szobába. Felnéztem. Taehyung.

- Szia... - leguggolt elém. - Beszélhetnénk?

Elfordítottam a fejem.

- Nem a bocsánatodért jöttem, mert tudom, hogy az még korai lenne, és nem bocsátanál meg. Viszont magyarázkodni szeretnék.

Még mindig nem néztem rá.

Sóhajtott, majd belekezdett:

- Több, mint hét éve legjobb barátok vagyunk. Tudod, hogy nem akarok neked rosszat. Soha nem akartam. Most sem ez volt a célom. Egyszerűen...féltékeny voltam. Hülye voltam. Sajnálom.

Nem mondtam semmit, és tudtam, hogy ő sem vár választ; hiszen ismer, és tudja, hogy nem tudok neki megbocsátani. Még nem.

*Jungkook szemszöge*

A média elkönyvelte, hogy én bizony együtt vagyok Narival. Először én sem kételkedtem ebben, de mostanában egyre inkább azt érzem, hogy ez nem helyes. Emellett a sajtó azzal is tele van, hogy a BTS a feloszlást fontolgatja. Ez frusztráló. Az egész miattam lenne? A balesetem miatt? De pontosan miért is történt a baleset? Már vagy 3-4 hete itthon vagyok, de még mindig nem tudom pontosan. Nem emlékszem, más pedig nem volt ott. Annyit tudok, hogy karamboloztam. De miért is ültem autóba? Mi volt olyan fontos, hogy átléptem a megengedett gyorsaságot, és még az ellentétes sávba is átmentem? Nem bírtam felfogni.

Éppen Narival sétáltam körbe-körbe a közeli parkban, kézen fogva.

- Annyira boldog vagyok. - jelentette ki, én viszont sajnos nem tudtam átérezni ezt a boldogságot. Valami hiányzott ahhoz, hogy kiteljesedjen bennem a boldogságérzet.

- Tudod, mióta várok erre  a pillanatra? Csak te és én. Kézen fogva. Felvállalva a kapcsolatunkat. - mosolygott. - Tényleg boldog vagyok.

Talán én is boldog lennék, ha a park előtt nem Jimin gyógyszereit mentünk volna megvenni. A doktornő felvilágosított, hogy az antidepresszánsok, köztük az is, amit Jiminnek felírt, legtöbb esetben hosszútávú mellékhatásokkal járnak, mint például a szédülés, szexuális vágytalanság, hízás, és a legnagyobb gond, az önmarcangoló gondolatok és tettek. Azt mondta, hogy fokozottan oda kell majd figyelnünk Jiminre, hiszen sokan úgy reagálnak az antidepresszánsra, hogy először rosszabbul lesznek, és csak pár nap, vagy hét elteltével tapasztalnak jelentős változást jó irányban. Előre félek attól, hogy mi vár ránk. Pontosabban V-re és rám, ugyanis a többiek hazamentek a családjukhoz. Épp jókor. Mondhatni, ránk marad a neheze.

- Jungkook, hahó, itt vagy? - állt meg Nari és kezét megmozgatta a szemem előtt, mire én heves bólogatásba kezdtem. 

- M..menjünk gyorsabban, hogy Jimin minél előbb be tudja venni az esti gyógyszerét. - mondtam.

- Miért olyan fontos ez? Holnap reggel is el tudja kezdeni, nem? Mert szerintem igen. 

- Nari, nem érted? Szüksége van erre. - megráztam a másik kezemben lévő zacskót, amiben a gyógyszer volt. - Méghozzá minél előbb. 

- Miért érdekel jobban Jimin, mint én? - kérdezte. Nem válaszoltam. 

- Jó, akkor ne válaszolj. - fordította el a fejét. - De ne csodálkozz, ha miattad leszek én is depressziós.

- Ez rohadtul nem vicces. Komolyan, hogy tudsz ezzel poénkodni? Ennyire nincsenek érzéseid? - elengedtem a kezét. 

- Vannak érzéseim, de nem Jimin iránt, hogy mindig magam elé helyezzem a szükségleteit, hanem irántad! Nem érdekel Jimin, amíg te itt vagy velem. 

Ezzel a kijelentéssel szíven ütött. Nem azért, mert azt mondta, szeret, hanem azért, mert azt mondta, hogy nem érdekli Jimin szenvedése. Nem értettem, hogy mit ártott neki Jimin, amiért így kell kezelnie. Felhúztam magam. Nagyon mérges voltam, és ezt ki is nyilvánítottam, méghozzá úgy, hogy egy szó nélkül otthagytam a park kellős közepén. Gyors léptekkel elindultam, és meg sem álltam egészen hazáig. Pontosabban Jimin szobájáig, ahova aztán a kocogástól kapkodva a levegőt léptem be.

- Jimin... - kezdtem.

- Jungkook... - nézett fel rám. Szimpla tekintete összetörte a szívemet. Tisztán látszott rajta, hogy szenved, de az is, hogy ezt kisebb-nagyobb (inkább kisebb) sikerrel próbálja előlem rejtegetni. 

- Hoztam neked gyógyszert. Kérlek, ígérd meg, hogy rendesen fogod szedni, és nem törsz meg a mellékhatások ellenére sem...