Már vagy három napja bezárkóztam a szobámba. Teljesen magamba fordultam. Az érzelmeim? A földön, nem is, inkább a porban hevertek. Vagy inkább már azok is porrá váltak. Nem voltam benne teljesen biztos. Nem éreztem az ég világon semmit. Maximum annyit, hogy nem vagyok más, mint egy kudarcba fulladt élet. Én maga vagyok a kudarc. Nekem nem jön össze semmi. Miért nem lehetek boldog? Nem hiszek a sorsban, de mégis, mi van, ha ez így van elrendeltetve, hogy nekem semmi sem okozhat boldogságot pár napnál tovább? Jungkook nem keresett. Vagy keresett, csak én nem hallottam, mert el vagyok foglalva az önutálattal, nem tudom. 

V néha az ajtó elé ül, és beszél hozzám. Olyanokat mond, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Hogy minden meg fog javulni. Hogy minden a régi lesz. Számtalanszor bocsánatot is kért. De nem hiszek neki. Mindenki szerepet játszott a dolgok elrontásában. Az ilyen dolgok nem egyik napról a másikra történnek. Ez egy hosszú folyamat. Nem lehet visszamenni az időbe. Ha lehetne, már rég megtettem volna, ezt garantálom. 

A szobában töltött napokon volt pár olyan gondolatom, amit mindig próbáltam a lehető legmélyebben eltemetni magamban, ám most mégis előtörtek. Mi lenne, ha nem lennék? Ha csak úgy eltűnnék. Biztos vagyok benne, hogy mindenki élné tovább a szép életét nélkülem. Jungkook boldog lehetne Narival. Nari örülne, és ha Nari boldog, Bang pd is elégedett. Minden tökéletes lenne. De amíg én itt vagyok? Az egész BTS kész káosz. Kell ez nekünk?

Beteg lennék? Orvosra lenne szükségem? Lehet, hogy Suga-hyungnak igaza van.

Vagy öt kilót fogytam. A harmadik napon ettem először, azt is azért, mert Tae és Jin szinte úgy törték be az ajtót és tömték belém az ételt. Senkivel nem akartam beszélni. Alig aludtam. Nem is fürödtem. Minek? Mintha azzal bármi megváltozna.

*V szemszöge*

Szégyelltem magam. Teljesen megértettem Jimin reakcióját, és valószínűleg én is így reagáltam volna, ha ő olyanokat írogatna Hoseoknak a nevemben és ő valami maradandó károsodást szenvedne. Mit is gondoltam? Azt hittem,  jó legjobb barát vagyok, de ezek szerint tévedtem. Legjobb barátok sosem tennének ilyet egymással. Sosem okoznának egymásnak fájdalmat. Nem fizikai fájdalomra gondoltam, hanem lelkire. Nagyon mélyen sérült miattam a lelke, és ezt alig bírom feldolgozni. 

Időközben a többiekkel megállapítottuk, hogy Yoongi-hyungnak bizony igaza van, és Jiminnek minél előbb segítségre van szüksége. Nem a mi segítségünkre, hanem szakemberére. Namjoon-hyung fel is vette a kapcsolatot egy pszichiáterrel, Mrs.Lee-vel. 

Egy hét győzködés után végre Jimin is belement egy beszélgetésbe a doktornővel.

Mikor Mrs.Lee az első kezelés után kijött a szobából, egyből letámadtuk, és érdeklődtünk, hogy mit gondol.

- Jimin kétségtelenül depressziós. 

Leesett az állam. A legjobb barátom depressziós, és ennek a legnagyobb oka én vagyok...

- Depressziós? - kérdezett vissza Jungkook, tágra nyitott szemekkel.

- Aj, Kookie miért érdekel ennyire hogy mi van vele? - fogta kézen Nari. - Inkább menjünk el sétálni. - azzal elhagyták a dormot. Mármint Nari konkrétan kihúzta Jungkookot az ajtón.

A pszichiáter folytatta:

- A depresszió okai és eredete szempontjából beszélhetünk endogén és exogén depresszióról. Az endogén depresszió hátterében a szervezet rendellenes működése áll: a neurotranszmitterek csökkent szintje, felborult egyensúlya, esetlegesen vitaminhiány idézheti elő a tüneteket, illetve az exogén depresszió mindig valamilyen külső, jól beazonosítható körülmény hatására kialakuló reaktív állapot. 

Mindenki bólintott, mintha értené, pedig mind tudjuk, hogy valószínűleg az egyetlen, aki bármit is felfogott az egészből, az Namjoon.

- Jimin alapvetően kedves és nyugodt természetű fiú, ahogy észrevettem, így nem hiszem hogy ez az egész belső eredetű lenne, de nem mondott semmiről semmi konkrétat, így persze egyelőre alaptalanul mondanék bármit is. Még pár alkalommal eljövök, felírok neki egy gyógyszert, és meglátjuk, mi lesz. - mosolygott.

Megköszöntük neki, hogy eljött, és kikísértük.

- Jimin depressziós. - ismételgette Jin-hyung, mintha próbálná felfogni.

- Az én hibám. - mondtam.

- Na nehogy magadat kezd hibáztatni! - lépett mellém és karolt át Hoseok.

- De az én hibám - félrelöktem kezét és indulatosan arrébb léptem

- Úgy van, még ti is vesszetek össze... - kezdett bele Namjoon-hyung. - Mit csinálunk mi srácok? Hol van az "a csapatmunka valósítja meg az álmot"(Teamwork makes the dream work)? Srácok vegyétek észre magatokat! Miattunk lett beteg Jimin! Ha mindenki magát hibáztatja, azzal nem lesz jobb semmi! Én megint csak azt mondom, hogy beszéljünk a pd-vel, hogy had menjünk haza a családjainkhoz legalább egy pár napra, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

Pontosan ezért ő a leaderünk. A vezetőnk, aki tényleg kivezet minket még a legsötétebb alagútból is. Nagyon sokat köszönhetünk neki, hiszen nagy részben miatta lettünk mi; miatta lettünk Namjoon, Seokjin, Yoongi, Hoseok, Jimin, Taehyung és Jungkook helyett: "BTS".

- Pakoljunk! - kiáltott fel J-hope.

- Én maradok Jiminnel. - jelentettem ki.

- Hogy mi? - nézett rám J-Hope - De nem úgy volt, hogy a következő adandó alkalommal elújságoljuk a szüleinknek, hogy együtt vagyunk? 

- Az várhat. Sajnálom, de Jiminnek szüksége van rám. Nem hagyhatom egyedül.

- Nem lenne egyedül. Jungkook is marad.

- Helyesbítek. Nem hagyhatom itt Jungkookkal. Nem bírná ki. Érzem.

- Odanézzenek, a mi Taetaenk felelősségteljes felnőtt lett! - mosolygott Jin-hyung, mire én vigyázzba álltam és emelt fővel vigyorogtam.

A helyzet megkívánta, hogy egy kicsit magamba nézzek, és felismerjem, hogy hibáztam, és ezt a hibát minél előbb ki kell javítanom.

Másnap a BTS hétből négy tagja hazament a családjához, és mi hárman -és Nari- magunkra maradtunk. Először Jin sem akart itt hagyni minket, mert hogy "hiányozni fogunk neki", de bárki bármit mond, szerintem csak félt, hogy felgyújtjuk a konyhát rántotta csinálás közben.

Jimin javult annyit, hogy már nem zárja magára az ajtót, viszont ha valaki beszél hozzá, ő nem reagál. Egész nap a földön gubbaszt, fejét felhúzott térdén pihentetve. Szívszorító volt így látni.