Reggel a telefonomat keresgéltem.
- Biztos vagyok benne hogy ide tettem... - simítottam végig a konyhapulton

- Jimin, igyekezz! - szólt rám Seokjin-hyung.

- Miért? Amúgy sem mehetek veletek.

Legnagyobb örömömre a hajnali készülődés közben sikerült tisztáznom a dolgokat a srácokkal. Namjoon-hyung beszéde az emberi lélekről és hasonló dolgokról hatalmas erőt adott, még akkor is, ha a felét nem értettem az idegen kifejezések miatt, és Jin-hyung is elfogadta végül a dolgot, és bocsánatot kért a tegnapi szűklátókörűsége miatt, sőt, még gratulált is nekünk. 

Boldog voltam. Végre nem kell titkolóznunk a többi tag előtt.

- Nem jössz velünk? - jött ki hozzám Tae

Megráztam a fejem: - Nem hagyhatom el a házat akkor, amikor Jungkook is. A PD parancsa.

- Ez hülyeség. Így sokkal feltűnőbb lesz az egész.

- Nekem mondod? De mindegy, jót tesz majd egy kis reggeli séta.

Jungkook is kijött a konyháta, megölelt, állát a fejemen pihentette.

- Majd én sétálok. Eddig mindig te sétáltál. Most rajtam a sor.

- Narival...

Felnevetett.

- Nyugi. Este is a földön aludtam.

- Miért aludtál a földön? Megőrültél? 

Szemembe nézett és válaszolt:

- Mert ő nem te vagy.

Szívem hevesen vert. Visszatért a gondolat: Jungkook szeret. Csak és kizárólag engem szeret.

- Ne nyáladdzatok már! - állt meg Jin-hyung az ajtóban. - Induljunk. JK, ti még egy picit ráértek, mert mi még beugrunk tankolni hogy este már ne kelljen.

Tae lepacsizott Jungkookkal és kiment, én pedig egy puszit nyomtam a szájára, és végül a telefonom nélkül követtem a többieket.

* Jungkook szemszöge*

10 perce elmentek. Már csak én és Nari vagyunk hátra.

- Nari, gyere már! - szóltam neki.

- Megyek csak még gyorsan elintézek egy telefont! El ne merj menni nélkülem! 

Nők...

Eszemben sem volt elmenni. Semmi kedvem nem volt még egy vitába keveredni a főnökkel.

Amíg Nari tollászkodott én megettem egy sajtos szendvicset.

Lenyeltem az utolsó falatot, és alig pár pillanat múlva üzenetem érkezett. Ránéztem a telefonom képernyőjére és mikor megláttam hogy ki az, elmosolyodtam.

"Jungkook. Karamboloztunk. A többiek jól vannkde én rossz helyen ültem az autban ragdtam.írn is alg van erőm. vérzek remegekésa mntők még sehl.sajnlom hpgy nrm lehetttünk tvább boldogk ehyütt. szeretlk<3"

A szemem könnybe lábadt, és pár pillanat múlva már az arcomat áztatták a forró könnycseppek. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Ez egyszerűen nem történhet meg. Jimin csak szórakozik velem. Mindig is rossz humorérzéke volt. Igen, ez rá vall. Miket beszélek? Ezzel nem viccelne. De mégis. Ez lehetetlen. 

Futottam. Futottam egyenesen az autómig, amibe aztán villámgyorsan ültem be és padlógázzal hajtottam ki a parkolóból. 

Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt Bang Nari. Nem érdekelt Bang Sihyuk. Nem érdekeltek a nekik tett ígéretek, ahogy azok megszegésének a következményei sem. Azt sem tudtam pontosan hova tartok, csak mentem a benzinkút felé. Azt nem írta hol vannak, csak annyit hogy... nem, belegondolni sem merek hogy milyen állapotban lehet. Mind lelkileg és fizikailag.

Elvesztettem az irányítást az ízületeim felett. Többé már nem én diktáltam az iramot. Csak nyomtam a gázt. Ennyi erővel a kormányt is elengedhettem volna. Sírtam és egyre csak sírtam. Üvölteni volt kedvem. Üvölteni, hogy miért nem én voltam a helyén. Miért akartam annyira sétálni?

Észre sem vettem hogy áthajtottam a másik sávba. Az autók jöttek velem szembe, de nem foglalkoztam vele. Egy dolog volt ami érdekelt, és az Jimin. Nem halhat meg!

A következő amit észleltem a világból, az egy egyre közeledő autó fényszórója, és a sofőrje által őrülten nyomkodott duda harsogása volt. Azután erős fájdalom nyílalt a halántékomba. Minden elsötétült.

*Jimin szemszöge*

Már itt kéne lennie. Mi már egy órája itt vagyunk és nélküle gyakorlunk. Hol lehet?

- Jimin, a másik irányba kellett volna fordulnod! - figyelmeztetett Hoseok-hyung.

Megint elrontottam a mozdulatot. Nem tudok koncentrálni amíg nem tudom biztosan hogy jól van és Nari nem csinált vele semmit.

- Tudom, tudom... Bocsi, legközelebb jobban figyelek.

- Oké, akkor előröl az egészet!

Nem is tudom hányadszorra táncoljuk már ugyanazt a koreográfiát. Mikor senki nem rontott, J-Hope kiadta hogy legyen 10 perc szünet. 

Mindenki ment a telefonját nyomkodni, de mivel nálam nem volt ott az enyém, becsatlakoztam V-hez. 

- Nem írt Jungkook? - kérdeztem, de ő csak a fejét ingatta.

- Felhívod? - a kezembe nyomta a telefonját.

Kikerestem a névjegyzékből és megnyomtam a "hívás" gombot. Kicseng. Ez egy kicsit megnyugtatott, bár magam sem tudom miért.

- Jó napot kívánok! Dr. Kim vagyok a kórházból. 

- J..Jó napot... A.. Kórházból?  Rossz számot hívtam? 

- Ön Jeon Jungkook hozzátartozója? 

A szívem kihagyott egy ütemet. Miért van Jungkook telefonja a kórházban? És miért nem Ő vette fel a telefont?

- Igen.

- Be tudna jönni a sürgősségi osztályra? Azt hiszem, ez nem telefontéma. 

- Persze! Igen! Hogyne. M..Máris megyek!

Visszaadtam Tae-nek a telefont és kifutottam a teremből. Yoongi-hyung utánam futott és kérdezte hová megyek. Válaszként annyit mondtam, hogy a kórházba. Ennél többet én sem nagyon tudtam. Körülbelül fél óra futás után lihegve érkeztem a sürgősségi osztály recepciójára. 

- Dr. Kimet keresem... Jeon Jungkook hozzátartozója vagyok.

A nővér valamit pötyögött a gépen, telefonált egyet, és elmondta hogy hol találom a doktor urat.

Gyorsan sétálva mentem a kijelölt útvonalon, mígnem belebotlottam a keresett orvosba. 

- Park Jimin? - kérdezte.

Bólintottam.

- Hadd mutatkozzam be így személyesen is. Dr. Kim vagyok. Örülök a találkozásnak.

- Én is örvendek. Elmondaná, hol van Jungkook? 

A hangom elcsuklott, és éreztem hogy a torkomban lévő gombóc egyre csak növekszik.

- Karambolozott. Rossz sávba ment, ráadásul lámpa nélkül. Sokkot kapott és egy nagyobb agyrázkódása is volt, aminek szövődményeit még nem észleltük, de még bármi megtörténhet, illetve a lábát is műteni kellett csonttörés miatt. Most éppen nincs magánál, mert a gyógyszerek amiket kapott és az altató kicsit kiütötték, de bemehet hozzá egy pár percre, ha gondolja.

Belém fagytak a szavak. Egy hang sem bírta elhagyni a szám. Először nem hittem a fülemnek. Éreztem, ahogy a vérnyomásom a padlóig zuhan, a világ szinte forgott körülöttem, egyensúlyomat is alig bírtam megtartani. Egy nővér szaladt oda hozzám és ültetett bele egy tolószékbe. Szólongattak, nyugtatgattak. Egy kis idő múlva ismerős hangokat hallottam.

- Biztosan itt van? - kérdezte Taehyung.

- Azt mondta ide jön... - válaszolt Yoongi-hyung.

- Az ott nem ő? - csatlakozott Hoseok-hyung.

- De igen! Jimin!

A lábuk járólapra csapódásának visszhangja megtöltötte a folyosót. Mikor Tae hideg keze az én kezemre simult, kezdtem magamhoz térni. Kezdtem felfogni, hogy mi történik.

Jin-hyung megkérdezte az orvost, hogy mi történt, és dr. Kim újra elmondott mindent, amit nekem is, de még hozzátette:

- Aki hívta a mentőket még azt is mondta, hogy mr.Jeon az ájulás előtt folyton valami olyasmit mondogatott, hogy a szerelme éppen haldoklik...

A szerelme? De én jól vagyok. Legalábbis jól voltam, amíg abban a tudatban voltam, hogy ő is.

Be kell mennem hozzá. Látnom kell. 

Próbáltam felállni a tolószékből. Sikertelenül.

- Jimin, maradj nyugton. Nem hiszem, hogy ma látnod kéne. - közölte Namjoon-hyung.

- De látnom kell. - mondtam elfojtott hangon, miközben a könnyeim folytak. - Nem hagyhatom itt.

- Jimin! - nézett Tae mélyen a szemembe. - Szedd össze magad! Jungkook most nincs magánál, de attól még érzékeli a körülötte folyó dolgokat... Ha most bemennél hozzá, nem csak saját magadat terhelnéd meg érzelmileg, de őt is!

Igaza van. Alapból is sokkos állapotban volt. Nem akarom hogy még rosszabb legyen a helyzet.

- Majd holnap bemegyünk hozzá mindannyian amikor már magánál van. - mosolygott biztatóan Hoseok-hyung.

Beleegyeztem.

Egész este alig aludtam valamit. Nem bírtam kiverni a fejemből a hallottakat. Miért ült autóba? Úgy volt, hogy sétál. Jobban mondva sétálnak. Narival együtt. 

Narit tegnap este óta nem láttam. De ezt egyáltalán nem is bántam. Valahogy nem hiányzott a nyivákolása.

Másnap reggel hét óra magasságában már mindenki indulásra készen állt a bejárati ajtónál, rám várva.

- Jimin! Te akartál ilyen korán indulni.. Gyere már ember! - kiabált Tae

- Megyek, csak nem találom a telefonom...

- Komolyan a telefonod a legfontosabb most?

- Persze hogy nem! Menjünk már.

Kisiettem az ajtón, és a többiek követtek.

Mind a heten egyszerre nem mehettünk be, így megbeszéltük, hogy először én, Tae és Jin-hyung megyünk be hozzá.

Összeszorított szemmel nyitottam ki az ajtót. Féltem a látványtól, ami fogadni fog. Reméltem, hogy ébren, mosolyogva vár, de egy részem biztos volt abban, hogy ez lehetetlen.

Sajnos a negatív énemnek lett igaza. 

Jungkook begipszelt lábbal, sebekkel az arcán, infúzióval, lélegeztetővel és még egy-két számomra ismeretlen géppel összekötve feküdt az ágyon. Arca meggyötört. Nem volt magánál, de még így is tisztán látszott rajta, hogy szenvedésként éli meg ezt az egészet. Ahogy én is. Borzalmas volt így látni.

Leültem az ágy szélére, kezét a kezembe vettem és sírtam. 

- Miért csináltad, hah? Miért kellet beülnöd abba a kibaszott autóba?! Miért nem én voltam a helyedben?! Miért nem én fekszek most itt helyetted?! - sírva borultam a mellkasára vigyázva, hogy minden ott lévő dolgot a helyén hagyjak. 

- Jimin... nézd. - mutatott Tae Jungkook arcára.

Felemeltem a fejem és láttam, hogy Jungkook szemei remegve, a fényre érzékenyen, lassan nyílnak ki. 

- Mit álltok még itt?! Szóljatok már egy orvosnak!

Jin-hyung kifutott és pár perc múlva a nővér már bent volt a kórterembe. Levette Jungkookról a lélegeztetőt, és kiment, hogy szól a főorvosnak. Mindent végignéztem.

Jungkook tekintete üres volt. Kicsit megijedtem.

- Tudod, mi a neved, ugye? - kérdeztem.

- Igen, tudom mi a nevem...

Elmosolyodtam. Minden rendben.

Visszaültem az ágy szélére. Újra megfogtam a kezét, de ő elhúzta. 

  - De... ti kik vagytok?  

Nem lehet. Nem történhet ez. Lehetetlen. 

- Miről beszélsz? - kínosan felnevettem. - Jungkook, ez nem a megfelelő idő a viccelődésre.

- Miért vagytok itt? Hol van Nari? Mit akartok tőlem? 

A tekintetében honoló ürességet most valami teljesen más váltotta fel. Félelem. Félt tőlünk. Tőlem. És Narit akarta. Miért emlékszik rá? És miért nem emlékszik ránk? RÁM.

- Tényleg nem emlékszel semmire? - könnyeim újra utat törtek maguknak.

Megrázta a fejét.

- Azt tudom, hogy Nari a barátnőm és ő soha nem mesélt rólatok. Szóval, kik vagytok?

- EMLÉKEZNED KELL RÁM! NEM FELEJTHETSZ EL, ÉRTED?! NEM LEHET! - térdre borultam. - Nem lehet... - öklömmel a padlót vertem, ordítottam, bőgtem.

Tae próbált leállítani, de nem bírtam abba hagyni. Ellöktem magamtól és úgy folytattam:

- JIMIN VAGYOK! PARK JIMIN! MÉG MINDIG NEM EMLÉKSZEL?!

- Várjunk... Már tudom! 

Gyötört arccal emeltem rá a tekintetem.

- Te vagy az, aki okozta a balesetet! Nari azt mondta hogy maradjak tőled távol, szóval kérlek, menj el.

Szavai ágyúként hasították milliónyi darabra a szívemet. Az egész olyan értelmetlennek tűnt. Minden értelmetlennek tűnt. Az érzelmeimben felfordulás volt. Egy kupac összevisszaság, amit jelen helyzetben lehetetlen szétválogatni, ezért inkább az egészet a szemetesbe dobod. Pontosan ezt tette most Jungkook is. Megfogta a szívem, a lelkem, az érzelmeim, majd földhöz vágta őket, és mintha ez nem lett volna elég, még el is taposta azokat. 

Elküldött. El akartam tűnni. Nem csak a kórházból, de a föld felszínéről is. Nem bírtam feldolgozni ezt az egészet. Egyszerűen nem megy. 

Azt akarom, hogy boldog legyen. Látni akarom a mosolyát. De ha most ránézek, az egyetlen amit látok, az a félelem a szemeiben. A félelem, amit én okoztam. Megijesztettem. Szörnyetegnek éreztem magam. Arra sem voltam méltó, hogy a barátjának nevezzem magam. 

Felálltam a földről, elsuttogtam egy "szeretlek, Jungkookot", és hatalmas könnytócsát hagyva magam után elhagytam a kórtermet.

Hát ez lenne az első évad vége~
Még soha egy befejezett történetem sem volt, de a sok kedves kommentnek és biztatásnak köszönhetően végre ezt is megéltem :D //részben, hiszen még egy évad hátra van//
Köszönöm a rengeteg támogatást amik erőt adtak ahhoz, hogy megalkossam az új részeket!<3 
Ezzel ünnepélyesen lezárom az első évadot:3
Ééés hamarosan hozom a másodikat, amit remélem már nagyon vártok:D