J U N G K O O K P O V
J U N G K O O K TO P

A lehető leghalkabban csuktam be a kocsim ajtaját, majd zártam is be azt. Igaz, jó pár házzal Jiminéktől parkoltam le, mert nem akartam, hogy a szülei esetleg kiszúrják a sötétség ellenére is a kocsimat. Nem volt nálam más, csak egy kisebb kosárka, amiben a Jimin által olyan nagyon imádott csokis eprek pihentek. Biztosra akartam menni, ezért vettem két dobozzal, nehogy kevesellje a hat darabot. Mivel a szülei nem tudnak a kapcsolatunkról, így be kell majd másszak a szobájába. Igazából azt még nem terveztem el, hogy ezt hogyan fogom véghezvinni, mert még maga Jimin sem tud arról, hogy itt vagyok a házuk előtt. Mivel holnap leszünk egy éve együtt, így meg akartam lepni egy nappal hamarabb is. Holnapra már le van beszélve egy randi, de nem bírtam magammal, ezért elterveztem, hogy ma is meglepem. Túlságosan hálás vagyok ennek a srácnak, szóval legszívesebben az év minden napján apróságokkal kényeztetném. Kár, hogy Jimin egyáltalán nem ilyen, szóval ő már akkor teljesen kiakad, ha veszek neki szülinapjára valami kicsit drágábbat. Viszont úgy döntöttem, hogy ma akkor is fellázadok, és meglepem, még ha először nagy valószínűséggel nem fog tetszeni neki az ötlet.

Szerencsére a szobája messze volt a szülei szobájától, így kevesebb az esélye annak, hogy esetleg lebukok. Bár, így sem vagyok teljesen nyugodt, mert még akkor sem volt ötletem, hogy hogyan jutok be Jimin szobájában, amikor már az ablaka alatt álltam. Végül úgy döntöttem, hogy felhívom, és telefonos segítséget kérek tőle, így legalább nem fog megütni, ha majd meglát a szobájában. Essünk túl rajta így telefonon keresztül, aztán későbbre maradnak csak az élvezetek.

- Jó estét – szóltam bele a telefonba, miután felvette.

- Szia – válaszolt. – Mi a helyzet?

- Szöktél már ki valaha a szobádból? – kérdeztem tőle, és hiába láttam, tisztában voltam azzal, hogy összeráncolta szemöldökeit és konkrétan idiótának tart.

- Mi?

- Szöktél már ki valaha a szobádból? Ha igen, akkor hogyan másztál vissza? – kérdeztem tőle újra, miközben az esetleges lehetőségeken agyaltam.

- Miért kérded? Be akarsz törni a szobámba, vagy mi? Egyébként nagyon egyszerűen be lehet mászni a szobámba. Ha felállsz az ablakom alatti kis barna kerítésre, akkor simán fel tudod magad húzni. De miért kérded ezt így este kilenckor?

- Megtennéd, hogy kinyitod a szobád ablakát? – kérdeztem, miközben figyelmen kívül hagytam kérdését, ami amúgy teljesen jogos volt.

Pár másodperc múlva megpillantottam Jimin fekete hajkoronáját, amint az ablakhoz lép. Lepillantott rám, szemei pedig abban a másodpercben hatalmasra tágultak. Úgy nézett rám, mintha egy szellemet látna, viszont szerencsére nem bírt lekiabálni, mert azt a szülei tuti meghallották volna.

- Neked teljesen elment az eszed? Mit keresel itt? – suttogta, viszont még így is hallatszódott a hangján az idegesség. Szerintem, ha most mellette álltam volna tuti behúzott volna nekem egyet.

- Hoztam meglepit – villantottam ki a fogaimat, mire Jimin csak homlokon csapta magát, miközben én vidáman fejem felé emeltem a fakosarat, amit a húgom szobájából loptam. – Szóval, ha felállok erre, akkor be tudok mászni hozzád?

- Add ide a kosarat – nyúlt felém, mire megingattam a fejemet.

- Nem fogod lelőni a poént – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Megoldom így is.

- Nem nézek bele, csak add már ide a kosarat. Nem akarom, hogy belezuhanj anya virágoskertjébe, mert akkor mind a ketten halottak vagyunk. – mondta egy fokkal idegesebben, én pedig fülem, farkam behúzva átnyújtottam neki a fakosarat. Nem merek ellenkezni vele, főleg mert éppen arra készülök, hogy titokba bemásszak a szobájába.

A vártnál jóval könnyebb volt felszenvedjem magam Jimin szobájába. Mivel magasabban is vagyok nála, így még nyújtózkodnom sem kellett különösebben, csak fogtam és felhúztam magam a párkány szélébe kapaszkodva. Egy elégedett mosollyal vettem le magamról a cipőimet, mert Jimin allergiás arra, ha valaki cipővel rámegy a szőnyegre. Mivel az ablakban nem akartam akrobatizálni, így csak azután vettem le a lábbelimet, amikor már épségben a szobában voltam.

- Ugye tudod, hogyha lebukunk, akkor magyarázkodhatsz – sóhajtott fel Jimin, mire megvontam a vállaimat.

- Majd benyögöm, hogy holnap leszek egy éve a pasid, és szerintem már nem is az lesz a legnagyobb bajuk, hogy hogyan kerülök ide – nevettem el magam, majd leültem Jimin ágyára és ölembe vettem a fakosarat.

- Na, már csak az hiányozna a napomból – kuncogott fel, azzal helyet foglalt mellettem és odahajolt hozzám, hogy üdvözlő csókot lopjon tőlem. Ez az, ezek szerint már nem haragszik rám!

- Szia, bébi – suttogtam ajkaira, mert eszem ágában sem volt egyetlen puszival betelni.

Jimint szerintem kissé megleptem a hevességemmel, de szerintem megszokta már az elmúlt egy év alatt, hogy én bizony nem emlékszem meg egy-egy apró puszival. Meg azért neki sem volt ellenére a rendes csók, mert kettőnk közül most ő mélyítette el először, nem nekem kellett. Hangosan cuppanással hajoltam el puha és kívánatos ajkaitól, majd nem is húztam tovább az időt, elővettem az egyik doboz csokis epret. Jimin szemei azon nyomban felcsillantak, majd már nyúlt is volna a dobozért, hogy kikapja a kezemből, de nem engedtem neki.

- Ne legyél mohó – villantottam ki a fogaimat. – Én foglak megetetni téged, mert tudom, hogy mennyire imádod.

- Az epret imádom, nem azt, amikor etetsz – forgatta meg a szemeit.

- Tegnap előtt este még nem ezt mondtad, de oké – sütöttem el egy perverz megjegyzést, amivel sikerült elérjem, hogy drágalátos barátom vállba csapjon. – Ne bánts, mert nem kapsz epret!

- Beszöksz a szobámba, és még zsarolsz is? Micsoda bűnözőbe szerettem én bele. – tette drámaim a szívéhez a kezeit Jimin, ezzel sikerült elérje, hogy most én üssek bele a vállába, természetesen csak óvatosan.

- Na, tátsd nagyra a szádat, tudod, mintha... – halkultam el szándékosan, mert nem állt szándékomban befejezni perverz megjegyzésem, csak tudtára akartam adni, hogy még mindig mocskos fantáziám van.

Jimin úgy nézett ki, mint egy óvodás, akinek pont a kedvenc étele az ebéd, ezért levakarhatatlan a fülig érő mosoly az arcáról. Tudtam én, hogy először nem fogja díjazni az ötletem, de utána megbékél, amint meglátja, miket hoztam neki. Kivett egy csokis epret a dobozból, majd a számba tette azt, én pedig hangosan hümmögve adtam tudtára, hogy tényleg finom. Mert egyébként még egyszer sem ettem ilyet, de hát Jimin miatt gondoltam kipróbálom, és még milyen jól tettem, hogy adtam egy esélyt az eper és csoki kombónak.

- Most már megérted, hogy miért akarok mindig csokis epret enni? – kérdezte miután egy újabb gyümölcsöt nyomtam a szájába.

- Teljes mértékben – villantottam ki a fogaimat. – Kérek még! Ááá. – tátottam hatalmasra a számat, mire Jimin kuncogva, de a számba dugott egyet.

- Ugye azért áll még a holnapi vacsora? – kérdezte.

- Hát, hogy ne állna? Ez ma csak egy kis meglepetés. – válaszoltam mosolyogva. – Nem azért foglaltuk le az asztalunkat már hetekkel ezelőtt.

- Akkor jó – bólintott egyet Jimin, majd a számba tömött még egy csokis epret. – Egyébként nem gondoltam volna, hogy ilyen megéljük az egy évet.

- Miért nem?

- Mert olyan nehezen indult a kapcsolatunk, hogy heteket sem adtam magunknak – vonta meg a vállait. – De nagyon örülök, hogy végül semmi sem úgy alakult, amire számítottam.

- Az tény, hogy nem éppen a legromantikusabb módon lettünk egy pár, de én valamiért már az elején tudtam, hogy ez nem csak egy fellángolás egyikünk részéről sem – mondtam, miközben kibontottam a második dobozt is, mert az elsőt elég hamar betoltuk. Még jó, hogy nem csak hat darabot vettem, mert az tényleg nem lett volna elég. – Hiába voltunk tapasztalatlanok, valahol el kellett kezdenünk, és szerintem ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok.

- Minden okkal történik, szóval... – mosolyodott el Jimin, mire az én ajkaim is felfele görbültek. – Szeretlek, és köszönöm, hogy már egy éve velem vagy.

- Én is szeretlek, Jimin. És én is köszönöm, hogy a sok faszságom ellenére is kitartottál mellettem. Remélem, hogy még jobb barát tudok lenni, bár szerintem azért sokat fejlődtem az elmúlt hónapok alatt. – mondtam, bár nem igazán szerettem ilyen nyálas lenni. Most viszont itt volt az ideje annak, hogy megerőltessem magam, és szépeket mondjak Jiminnek, mert ő aztán tényleg megérdemli.

- Mindketten sokat fejlődtünk. És azt figyelembe véve, hogy mindkettőnknek ez az első kapcsolata, nem vagyunk reménytelen esetek. – vonta meg a vállait Jimin.

- Jogos – értettem vele egyet. – Na, adj egy epret.

Miután sikeresen elpusztítottuk a második doboz csokis epret is, lefeküdtünk Jimin ágyára és folytattuk a nosztalgiázást. Jól esett az érzéseimről beszélni, még ha nem is vagyok a szavak embere. Most pont ide illett, hogy eláruljak olyanokat Jiminnek, amiket eddig nem tettem, mert nem voltam biztos abban, hogy hogyan tudnám a lehető legjobban kifejezni magam. Most viszont csak mondtam, ami a számon kijött, ez pedig látszólag megmelengette Jimin szívét. Persze ő is mondott jócskán édes dolgokat, amiktől majdnem lefolytam az ágyon, de most az egyszer nem bántam. Meg kell adni a kellő hangulatot annak, hogy egy évesek lettünk.

Ha valaki azt mondta volna nekem egy évvel ezelőtt, hogy majd egy véletlen baleset miatt ismerem meg az életem szerelmét, akkor jól kiröhögtem volna. Úgy voltam vele, hogy ha tizenhét éves létemre eddig még nem találkoztam egyetlen emberrel sem, aki csak egy kicsit is felkeltette volna az érdeklődésem, akkor ezek után sem fogok. Nem is zavart különösebben, hogy szingli vagyok, de Jimin már az első találkozásunknál felkeltette az érdeklődésem. Volt benne valami különleges, amit nem tudtam hova tenni, de meg akartam jobban ismerni. Aztán, mint kiderült Jimin is pontosan így volt velem, csak mindketten nyuszik voltunk közeledni egymás iránt. Viszont mivel mindkettőnknek remek barátai vannak, akik megelégelték a szenvedéseinket, így leszerveztek nekünk egy randit, amiről mi ketten természetesen semmit sem tudtunk. Életem legkínosabb órái voltak azok, amiket akkor ott Jiminnel kettesben töltöttünk. De megérte, mert ez volt az a pont, amikor úgymond bevallottuk egymásnak az érzelmeinket. Az már részletkérdés, hogy mennyit veszekedtünk, vitáztunk mindene, és szakítottunk egymással, mert a lényeg az, hogy mindketten elgondolkoztunk azon, hogy valóban akarjuk-e ezt a kapcsolatot. Mindketten akartuk, ezért is határoztuk el, hogy mindent megpróbálunk annak érdekében, hogy kevesebbet veszekedjünk, és normális kapcsolatunk legyen.

Azt hiszem, hogy sikerült is, mert hát elvégre egy éve egy pár vagyunk. Igaz, sok mindenben nem értünk még most sem egyet, sokszor összekapunk jelentéktelen dolgokon, de nem bánom. Így vagyok boldog, mert ezek ellenére is mellettem van, támogat, biztat és szeret. Nekem pedig ennél nem is kell több.

Egy kis önpromó: instagramon megtaláltok @seobona_wattpad néven 🤭 Sokat spoilerezek, kérem ki a véleményeiteket a jövendőbeli könyveimmel kapcsolatban, szóval ha esetleg szeretnétek elsődlegesen információkhoz jutni, kövessetek be! ❤