J I M I N  P O V
J U N G K O O K  T O P

- Most meg min mosolyogsz? – pillantott rám Jungkook összeráncolt szemöldökökkel, miközben csak úgy kapkodott a levegő után, hiszen az elmúlt perceket rohanással töltöttük.

Még hétfőn elterveztük, hogy vasárnap elmegyünk piknikezni, mert nagyon szép időt mondanak. Arra viszont nem számítottunk, hogy a parkba érkezésünk után alig fél órára szakadni kezd majd az eső. Én nem tudom, hogy mégis honnan jött a nyári zápor, mert az időjárás előrejelzés napos időt mutatott egész hétvégére. Mi pedig egyáltalán nem voltunk felkészülve arra, hogy egyik pillanatról a másikra konkrétan vihar lesz. Amilyen gyorsan csak tudtunk összepakoltunk, de esélyünk sem volt szárazon eljutni az autómig. Sőt, nemhogy szárazon, még csurom vizesen sem volt esélyünk a parkolóig futni, hanem egy kis faház tornácán húztuk meg magunkat. Igaz, oda is beesett az eső, de szerencsére fedél volt a fejünk felett, így szusszanhattunk egy jót.

- Csak eszembe jutott az első találkozásunk – villantottam ki fogaimat.

Több mint fél éve találkoztunk először az egyetem kampuszán. Pontosan ilyen szutyok idő volt akkor is, nekem meg át kellett volna, jussak az egyik épületből a másikba. Ezzel az az egyetlen baj volt, hogy kezeim tele voltak a beadandó dolgozataim lapjaival, esernyő pedig nem volt nálam. Arról meg ne is beszéljünk, hogy azért kellett öt perc, mire kényelmesen az egyik épületből a másikba értél.

- Nos, nem mersz elindulni? – lépett oda mellém egy számomra ismeretlen srác. Hangja és kinézete sem volt ismerős, szóval biztos voltam abban, hogy egyszer sem találkoztunk még.

- Most fénymásoltam le a beadandó dolgozataimat, szóval azt hiszem, hogy inkább várok egy kicsit – húztam el a számat, majd egy hatalmas sóhajtás kíséretében a mellettem lévőre pillantottam. Eddig nem volt lehetőségem megnézni magamnak őt, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy elborzadva bámuljam a szakadó esőt.

Nagy önkontroll kellett ahhoz, hogy ne tátsam el a számat, amikor először rápillantottam. Nos, határozottan nem ilyen külsőt képzeltem el neki. Komolyan mondom, hogy még a lélegzetem is elállt tőle, ugyanis úgy nézett ki, mintha egy idol lenne. Fekete haja félig arcába lógott, de ez látszólag őt kicsit sem zavarta, ugyanis amikor találkoztak a tekinteteink, még bele is túrt egyet. Bal orrlyukában egy piercing díszelgett, bőre pedig hibátlan volt. Egyből észrevettem az anyajegyét a szája alatt, ezért pár másodpercig el is időztem ott. Aztán viszont észbe kaptam, hogy nagy valószínűséggel baromira feltűnő vagyok, ezért gyorsan visszavezettem a tekintetem a szakadó esőre. Nyeltem egy hatalmasat, miközben szorosabban magamhoz öleltem az előbb kinyomtatott lapokat.

Szerelem volt első látásra, ezen nincs mit szépíteni. Utólag megtudtam, hogy neki is hasonló gondolatai voltak, mikor először találkoztunk, csak nem akart túlságosan nyomulósnak tűnni, ezért igyekezett visszafogni magát.

- És, te miért nem mész? – kérdeztem tőle, amikor már jó pár perce néma csendben álltunk egymás mellett magunk elé bámulva.

- A kocsim a kampusz másik oldalán lévő parkolóban van, szóval bőrig áznék, ha most elindulnék – válaszolta, mire eleresztettem egy kínos mosolyt.

- Hát, az kellemetlen.

- Szóval, azt hiszem, hogy én is várok még egy kicsit. Azért annyira nincsen jó idő, hogy a szabadban fürödjek. – sóhajtott fel, azzal hátat fordított nekem.

Szemeimmel végigkísértem útját, ami a bejárati ajtó előtti padra vezetett. Úgy voltam vele, hogy nekem sincs kedvem álldogálni, ezért csatlakoztam hozzá. Oda legalább még a szél sem fújt be, illetve nem kellett attól tartsak, hogy esetleg valamilyen csoda folytán vizesek lesznek a lapjaim.

- Melyik karra jársz? – kérdezte, miután ismét beállt közénk a kínos csend.

- Bölcsésztudomány, te?

- Művészet – válaszolta, mire összeráncolt szemöldökökkel pillantottam rá, ugyanis valamiért az informatika jutott először eszembe. – Mi az, miért nézel így?

- A kinézetedből nem éppen ez a kar ugrott be először – vontam meg a vállaimat elárulva neki az igazat.

- Én sem gondoltam volna, hogy a bölcsésztudomány karon vagy.

- Hányadéves vagy? – kérdeztem, mert arra tippeltem volna, hogy maximum az első félévét töltheti itt. Én már lassan két éve itt tanulok, de még egyszer sem láttam őt. Pedig azért jó párszor rohangálok a karok épületei között.

- Most vagyok másodéves, te?

- Igen? Nos, hát én is. Nem is tudom, hogy miért nem találkoztunk még. – pislogtam nagyokat, mert ezek szerint a fekete hajú srác még sem annyira kiszámítható, mint ahogyan azt én gondoltam.

- Nos, én már láttalak téged jó párszor, csak egyszer sem volt alkalmunk beszélni. Jimin, igaz? – mosolyodott el, mire bólintottam egy aprót.

Nos, rendesen sikerült meglepnie azzal, hogy ő már látott engem, és még a nevemmel is tisztában volt. A hetek elteltével viszont az is kiderült, hogy már az első félévben felkeltettem az érdeklődését, csak nem volt elég merész ahhoz, hogy odajöjjön hozzám. A sok hallgató közül nekem pedig egyáltalán nem tűnt fel, hogy valaki a kelleténél nagyobb figyelmet fordít felém.

- Ó – nevettem fel kínomban. Nem tudtam, hogy még is mit kellene neki mondjak, mert bevallom őszintén, hogy egy kicsit szégyelltem magam, amiért egyáltalán nem rémlett még csak az arca sem. – Téged, hogy hívnak? – kérdeztem tőle végül, mert az úgy oké, hogy ő tudta az én nevem, de nekem fingom sem volt az övéről.

- Jungkook – válaszolta, mire biccentettem egy aprót.

Ismét beállt közénk a kínos csend, én pedig alsó ajkamat harapdálva bámultam a kampusz hatalmas udvarát. Még mindig esett az eső, de már koránt sem szakadt úgy, mint pár perce. Reménykedtem benne, hogy minél hamarabb eláll, mert még rengeteg tanulni valóm volt. Na, meg azért nem terveztem az egész estémet egy padon tölteni.

- Szereted az eső illatát? – törte meg ismét a közénk beállt csendet.

- Nincsen vele bajom, de különösebben nem szeretem. Miért, te talán igen? – pillantottam rá, mire bólintott egy aprót.

- Én nagyon szeretem magát az esőt, de az illatát is – válaszolta. – Nem tudom, hogy miért, de engem baromira meg tud nyugtatni. Eső után mindig kiülök az erkélyre, és órákon keresztül bámulok magam elé. Az ilyen napokon lehet a legtöbbet merengeni.

- A szobatársaimnak és a kolinak köszönhetően nem sok alkalmam van csendben ülni és magam elé bámulni – vontam meg a vállaimat.

- Nos, akkor most itt az alkalom – válaszolta, majd beletúrt hajába, így tekintetem sikeresen magára vonzotta.

Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy az esőillatnak tényleg lehet-e megnyugtató hatása. Ezelőtt senkitől sem hallottam ilyesmiről, de mivel akkor pont ráértem, így filozofálni kezdtem. Igazából azon agyaltam, hogy miért élvezheti valaki ennyire az eső illatát. Mármint oké, tényleg nem volt rossz, de akkor még úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem különleges. Azóta persze megváltozott a véleményem, és én is képes vagyok órákat ücsörögni és magam elé bámulni, miközben igyekszem a lehető legtöbb esőillatot beszippantani.

- Az esőre amúgy is szüksége van a Földnek, szóval, ha esőillat van, akkor az azt is jelentheti, hogy a természet valamilyen szinten táplálékhoz jutott.

- Te mindig ilyesminek agyalsz? – kérdeztem tőle, mert sikerült megint meglepnie. A piercingének és stílusának köszönhetően abban a hitben éltem, hogy számára csak a buli és a csajozás létezik, egyetemre pedig csak azért jár, mert a szülei ráerőltették. De ezek szerint ez nem így van, mert a megszólalásiból eddig az jött le, hogy baromira intelligens fiúról van szó.

- Általában igen – válaszolta egy apró mosoly kíséretében. – Szeretem tanulmányozni a természetet. Ha nem rajzolok éppen, akkor ezt szoktam csinálni. Nem csak az esőillatot szeretem, hanem magát az esőt is, sőt a viharokkal sincsen problémám.

- A viharokat én is szeretem – válaszoltam. – Kiskoromban apával mindig kiültünk a teraszra és a villámokat néztük, majd azt számoltuk, hogy hány mérföldre dörög tőlünk az ég.

- Ezt én is elég sokszor csináltam – villantotta ki fogait. – Csak én a bátyámmal.

Elmosolyodtam, de nem válaszoltam neki, mert amint elpillantottam Jungkookról láttam, hogy elállt az eső. Azonnal felpattantam a padról, letettem a kinyomtatott lapokat a kezeimből, és magam is megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nem esik.

- Elállt – mondtam Jungkooknak egy hatalmas vigyor kíséretében. – És tényleg elég jó esőillat van – vettem egy hatalmas levegőt.

- Én mondtam – mosolyodott el, majd odasétált mellém, és zsebre tette kezeit. – Találkozunk ugyanitt a következő esőkor is? – kérdezte, mire nagyokat pislogva ráemeltem a tekintetem, mert ismét sikerült rendesen meglepnie. – Ha legközelebb ismét így esik, mint ma, akkor találkozzunk ugyanennél a padnál, jó?

- Jó – válaszoltam neki azonnal, mert igazándiból eléggé élveztem az előző perceket. Igaz, nem beszélgettünk sokat, inkább csak csendben magunk elé bámultunk, de valamiért még is élveztem a társaságát. Na, meg tetszett a gondolkozásmódja is, ami a mai generációra egyáltalán nem jellemző.

- Akkor találkozunk ugyanitt, ha esik az eső – mosolyodott el, mire bólintott egy aprót. – Szia, Jimin – köszönt el tőlem, én pedig integettem neki, de aztán megfogtam a lapjaimat és a koli szobám felé vettem az irányt, mert nem akartam, hogy esetleg megint egyik pillanatról a másikra szakadni kezdjen, én pedig még tovább itt ragadjak.

Jungkook és én is betartottuk az ígéretünket. Pontosan egy hét múlva, amikor szintén esett az eső, találkoztunk a megbeszélt helyen. Akkor már jóval többet beszélgettünk, de azért még akkor is volt, hogy csendben ültünk magunk elé bámulva. Ismét filozofálgattunk, és beszélgettünk a semmiről órák hosszát. A találkozgatásaink aztán megszokottá váltak, minden egyes zivatarkor a már megszokott bejáratnál vártunk egymásra. Nagyon élveztem Jungkook társaságát, és az idő elteltével sikerült megismerjem őt. Rá kellett jöjjek arra, hogy borító alapján sosem lehet megítélni egy könyvet.

Aztán most hol tartunk? Majdnem fél éve együtt vagyunk, és teljesen jól kijövünk egymással. Minden esőkor találkozunk, órákat beszélgetünk, és egymáshoz bújva merengünk az élet nagy dolgain. El sem tudnám már képzelni a heteimet anélkül, hogy Jungkookkal a szakadó esőt nézve, esőillatot szagolgassunk és filozofáljunk.

- Miattam lettél te is nagy esőbuzi, nem?

- Nem csak esőbuzi lettem – nyújtottam ki a nyelvemet, majd egy hatalmas sóhajtás kíséretében leültem a faház ajtaja elé, mert az volt az egyetlen olyan pont, ahova talán nem esett be az eső.

- Oké, igaz – nevetett fel hangosan. – Nos, akkor mit szólnál egy kis beszélgetésre mondjuk arról, hogy be szeretnélek mutatni a szüleimnek? – ült le mellém, majd azonnal átkarolta a vállaimat, én pedig közelebb csúsztam hozzá.

- Tessék? – pislogtam nagyokat. – Ebben biztos vagy?

- Igen – válaszolta azonnal. – Már nagyon kíváncsiak rád, mert el nem tudják képzelni, hogy ki az az elvetemült, aki annyira oda van az esőillatért, mint én.

Hiába voltam tisztában azzal, hogy Jungkook szülei tudnak rólunk és semmi ellenvetésük nincsen a kapcsolatunk ellen, attól még féltem, hogy mi lenne a reakciójuk, ha meglátnának. Nem vagyok valami helyes, az alkatom sem valami férfias, szóval féltem attól, hogy esetleg csalódnának, ha meglátnának.

- Félek – sóhajtottam fel, majd Jungkook vállára döntöttem a fejemet. – Mi van, ha nem leszek nekik szimpatikus?

- Hidd el, hogy az leszel. Már több képet is láttak rólad, anya pedig egyenesen odavan érted. Nyugi, nem lesz semmi baj. Ha, meg esetleg nem tetszik nekik valami, azzal sincsen semmi probléma. Én vagyok a barátod, én járok veled, én szeretlek, nem ők. El kell fogadniuk, hogy a fiuknak egy Jimin nevezetű, bölcsésztudományi karon tanuló, fekete hajú srác jön be. – mondta, mire elmosolyodtam, mert szavai nagyon jól estek.

- Jó, akkor mutass be a szüleidnek – ültem fel, majd szembefordultam Jungkookkal.

- Na, ez a beszéd – mosolyodott el. – Minden rendben lesz, hidd el. Ismerem a szüleim, és ha már most ennyire kedvelnek téged, amikor még nem is találkoztatok, akkor utána csak még jobb lesz a helyzet.

- Rendben, hiszek neked – bólintottam egyet, mert sikerült meggyőznie.

- De muszáj lesz egy olyan nap elmenjünk hozzájuk, amikor esik az eső, mert a szobám erkélyéről baromi jó nézelődni.

- Akkor majd megyünk egy esős napon. Alig várom, hogy az erkélyedről is megtapasztaljam, hogy milyen jó illata is van esőnek valójában. – nyomtam egy puszit a szájára.

- Az én erkélyemről szagolható a lehető legkellemesebb esőillat, csak mondom – villantotta ki fogait.

- Akkor már alig várom, hogy saját szaglásommal is megtapasztaljam. Na, de most maradjunk csendben és hallgassuk az esőt.

- Oké, főnök – kuncogott fel halkan. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire függővé teszlek majd.

- Én sem gondoltam volna – vontam meg a vállaimat. – De legalább nem egyedül kell ücsörögnöd, hanem van társaságod.

- A lehető legjobb társaságom – húzott szorosan magához, majd nyomott két hatalmas puszit a tarkómra, aztán pedig összekulcsolta az ujjainkat.

Így néztük a szakadó esőt, és vártuk, hogy végre elálljon. Tényleg nem gondoltam volna, hogy egyszer pont az eső látványától, illetve az utána lévő illattól fogom kiegyensúlyozottnak érezni magam, de hát Jungkooknak csak sikerült elérnie ezt az állapotot. Nem bánom, mert mióta szokásunkká vált találkozni a zivatarokkor, rám is nyugtató hatással van az esőillat.