J I M I N P O V
J U N G K O O K T O P

2020. április 26.

Kedves naplóm,

Olyan rég írtam már ide, hogy szégyellem magam miatta. Csak az utóbbi fél évben száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Megismertem valakit, egy igazán fontos személyt, aki mindent megváltoztatott. Mondanám, hogy csak is pozitív értelemben, de akkor nagyon nagyot hazudnék. A sok jó mellett, nagyjából ugyanannyi csalódás is ért. De nem akarok rögtön belecsapni a lecsóba, kezdek mindent a legelején.

2019 augusztusában kezdődött az egész. Alapjáraton nem szeretek interneten ismerkedni, eddig elő sem fordult egyszer sem, hogy esetleg a média segítségével szerettem volna új emberekkel megismerkedni. Sajnos napra pontosan nem emlékszem, hogy mikor írtam rá először, de tudom, hogy nagyon-nagyon meleg volt, úgyhogy egész nap a légkondi alatt fetrengtem és szenvedtem. Talán azért is vetemedtem erre a cselekedetemre, mert nem tudtam mit kezdeni magammal. Ráírtam Jeon Jungkookra, akinek kicsit több mint fél év alatt sikerült felforgatnia az egész életemet.

Már az első pillanatban megtaláltuk a közös nevezőt, én magam sem akartam elhinni, hogy mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Igazából azért írtam elsősorban rá, mert ő is Busanban született, akárcsak én. Igaz, ő még mindig ott él, én viszont már felköltöztem Szöulba a tanulás miatt. Jungkook és köztem csak pár hónap különbség van, kettőnk közül én vagyok a fiatalabb. Mint kiderült ugyanarra a szakra járunk, csak más gimnáziumban, és mindketten utolsó évesek vagyunk.

Alapjáraton az a baj velem, hogy nagyon ragaszkodó típus vagyok, és nem kellenek nekem hetek ahhoz, hogy valakihez kötődni kezdjek. Pontosan ez történt Jungkookkal is. Minden nap reggeltől estig beszéltünk, jó reggelt üzenetekkel köszöntöttük egymást, és jó éjszakát üzenetekkel köszöntük el alvás előtt. Szerintem egy hónap sem kellett ahhoz, hogy megszokottá váljon az, hogy ilyen jól kijövünk egymással. Hosszú éjszakákat beszélgettünk át, mocskosabbnál mocskosabb titkokat kibeszélve magunkról. Úgy éreztem, neki őszintén kitárhatom a szívemet, és mindent leírhatok, mert nem fog elítélni semmiért sem. Ő is ezt bizonygatta, ezért eszem ágában sem volt hitetlenkedni. Jól esett, hogy alig egy hónap után beavatott a mindennapjaiba, nekem sírta ki magát, én pedig igyekeztem lelki támaszt nyújtani neki.

Mesélt a múltjáról, én pedig teljesen ledöbbentem, amiért még mindig képes mosolyogni, és megbízni az emberekben. Többször is nagyon csúnyán átverték, ő még sem adta fel. Igaz, sokszor volt mélyponton, de mindig felállt, én pedig csodáltam őt ezért - is. Viszont sajnáltam is, amiért nem lehettem vele ezeken a nehéz napokon. Azt akartam, hogy felejtse el ezeket a borzasztó emlékeket, legyen vidám és pozitív természet.

Az idő elteltével viszont kiderült, hogy még koránt sincsen jól. Volt, hogy napokig nem kereste a társaságom, nem válaszolt az üzeneteimre. Ezeken a napokon üresnek éreztem magam. Mintha valami hiányzott volna az életemből. Én pedig ezeken a magányos napjaimon fogalmaztam meg magamban, hogy egy olyan lett számomra a legfontosabb, akivel még soha életemben nem találkoztam. Sajnos az utolsó év végi vizsgáknak köszönhetően nem bírtuk megoldani a személyes találkozást, de nagyon sokszor telefonáltunk és videochateltünk is. Jungkook nagyon helyes fiú volt, de a személyisége talán még jobban megfogott. Komolyan mondom, hogy soha életemben nem találkoztam ilyen nagyszívű és lelkű emberrel. Több ilyen emberre lenne szüksége a világnak. Emlékszem, amikor először telefonáltunk, hangom remegett, és másodpercenként nyaldosnom kellett az ajkaimat, mert egyszerűen annyira izgultam. Féltem, hogy neki talán csalódás leszek, ha hallja a hangomat, arról nem is beszélve, ha esetleg látni fog. De szerencsére nem ez történt. Ő volt az, aki szerelmet vallott először, nekem nem volt elég bátorságom hozzá. 2020 januárjában egy videóhívás közben ismerte be, hogy belém szeretett az elmúlt hónapok alatt. Ekkor ismertük egymást fél éve, én pedig teljes mértékben egyetértettem vele.

Ő lett a legfontosabb ember számomra, ő ismert a legjobban, ő volt az első ember, akinek elmeséltem, ha történt velem valami izgalmas. Tudtam, hogy mindig mellettem fog állni, és azzal is tisztában voltam, hogy számíthatok rá. Ezért is mertem neki órákat hisztizni az iskoláról, vagy éppen arról, hogy mennyire utálom az osztályom és a hamis barátaimat. Nem csak a szerelmem lett, hanem egyben legjobb barátom is. Sikerült fél év alatt több mindent elérnie, mint az állítólagos barátaimnak sikerült évek alatt. Hogyan lehetséges ez? Nem tudom, és még mai napig sem kaptam választ a kérdéseimre, szerintem már nem is fogok.

Képesek voltunk órák hosszát a semmiről beszélgetni, miközben löktük egymásnak a hülyeségeinket, én pedig pontosan ezért tekintettem rá nem csak szerelmemként, hanem egy ugyanolyan idióta és bohókás barátként, mint amilyen én magam is vagyok. Nem győztem neki elmondani, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire rettegek attól, hogy egyszer elveszítem. Mindig azzal biztatott, hogy sohasem fogom elveszíteni, mert mindennél fontosabb vagyok neki. Hittem neki, ekkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy alig két hónap múlva minden meg fog változni.

Lázasan tervezgettük a vizsgáink utáni találkozásainkat. Komolyan mondom, hogy motivációmmá vált az, hogy mindenből sikeresen levizsgázzak, hogy utána nyugodt szívvel találkozzak Jungkookkal. Mindennél jobban vágytam biztató szavaira személyesen is, ahogyan az ölelését is mindennél jobban akartam már. Kíváncsi voltam az illatára, az arcára, mindenére. Voltak olyan napok is, amikor úgy voltam vele, hogy leszarom a vizsgákat és elmegyek hozzá. De aztán eszembe jutott, hogy a jóra mindig várni kell, nekem pedig meg kellett várni a tökéletes időpontot arra, hogy találkozzunk.

Azt bánom a legjobban, hogy végül nem találkoztunk személyesen.

Márciusban romlott meg minden. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a kapcsolatunk. Ő megismert valaki mást, és az én életembe is új szereplő lépett be. Persze nálam esélye sem volt megelőzni Jungkookot, mert ekkor már túlságosan fontos lett számomra. Nem is akartam egymáshoz viszonyítani Jungkookot és nevezzük nevén Taehyungot, mert mindkettejükben mást szerettem meg. Viszont az, hogy Jungkook megismerte Yoongit, mindent megváltoztatott. Nem kereste már a társaságom, nem mesélt olyan részletesen a napjairól, és a telefonbeszélgetéseink is egyik napról a másikra megszűntek. Nem mertem leírni neki az észrevételeimet, de utalgatni azért próbálgattam rá. Nem zavart, hogy megismerte Yoongit, de rettenetesen féltem attól, hogy lecserél engem. Órákat sírtam, amikor belegondoltam abba, hogy kiszáll az életemből. Még csak hallani sem akartam arról, hogy nincsen már rám többé szüksége.

Egyszer, amikor telefonáltunk és csak Yoongi volt a téma, akkor betelt a pohár és őszintén elmondtam neki, hogy mit is érzek. Elmondtam neki, hogy zavar, hogy mindig az új barátja a téma, a hogylétem felől pedig egyáltalán nem érdeklődik. Bocsánatot kért, és megígérte, hogy visszafog, mert nem akar ennyire tapló lenni. Oké, hittem neki. De a napok, sőt hetek elteltével azt éreztem, hogy távolságtartóbb lett velem. Féltem, sőt egyenesen rettegtem attól, hogy elveszítem, mert nem tudtam magam elképzelni nélküle. Nincsen Park Jimin Jeon Jungkook nélkül. Igaz, ezek után már nem beszélt nekem Yoongiról, de felém sem érdeklődött különösebben. Többször is leírtam neki, hogy mennyire szarul vagyok, de az okát egyszer sem írtam le, mert így szerettem volna utalni neki arra, hogy valójában miatta vagyok a padlón.

Taehyungnak mindig elsírhattam a gondjaimat, mindig meghallgatott. Igaz, velem sem találkoztam még, de hozzá is nagyon hamar kötődni kezdtem. Nagyon egy húron járt az agyunk, hiába voltam nála évekkel idősebb. Próbálta bennem tartani a lelket, hogy Jungkooknak biztosan fontos vagyok, és egyáltalán nem elhanyagolásról van szó. Hittem neki, mert hinni akartam neki. Nem akartam magamnak beismerni, hogy Jungkooknak Yoongi sokkal fontosabb lett, mint én. Én csak azt nem tudtam, hogy miért.

Aztán a Jungkookkal való hívásaimat felcserélték a Taehyunggal való esti beszélgetések. Igyekeztem megjátszani magam, hogy minden rendben van velem, de sokszor nagyon nehezemre ment. Üresnek, magányosak és elveszettnek éreztem magam Jungkook nélkül. Azt hittem, hogy fontos vagyok neki, hogy én vagyok az első és egyetlen, de ez nem így volt. Zavarta, hogy Taehyunggal barátkozom, de meg sem akart hallgatni engem, ha Yoongit hoztam fel védekezésképpen.

Aztán elérkeztünk ahhoz a naphoz. A naphoz, amikor telefonáltunk, a végén viszont már kiabáltunk egymással, és minden szarságot a másikhoz vágtunk. Én őt okoltam, ő pedig engem, amiért megromlott a kapcsolatunk. Engem zavart Yoongi, őt zavarta Taehyung. Aztán pár napig nem is beszéltünk. Kellett mindkettőnknek pár nap pihenés, ami igazából nekem bőgéssel telt, de mindegy. De egy héttel a balhénk után felhívott és bocsánatot kért. Persze, hogy megbocsátottam neki, mert nem akartam elveszíteni. Megbeszéltünk mindent, és újból emlékeztettük magunkat arra, hogy szeretjük egymást, és legjobb barátként is tekintünk a másikra. De ekkor már semmi sem volt a régi. Nem mondtuk ki, de érezhető volt, hogy valami megváltozott.

Próbáltunk mindent helyrehozni, ugyanis azt akartuk, hogy minden olyan legyen, mint Taehyung és Yoongi előtt volt. Vagy csak én akartam? Nem tudom...

Akárhányszor megbeszéltük, hogy telefonálni fogunk, sosem jött össze. Jungkooknál valami mindig közbejött. Megértettem, igyekeztem kedves lenni vele, mint azelőtt voltam. De minden egyes elutasítása a porba tiport. Mindegy egyes „majd máskor" mondata kitépett egy darabot a szívemből. Úgy éreztem, hogy Yoongiban sokkal jobban megbízik már, rám nincs is egyáltalán szüksége. Ezt az érzést pedig senkinek sem kívánom.

Az áprilisi hónapom úgy telt, hogy esténként sírtam. Ha Taehyung nem tartotta volna bennem a lelket, akkor szerintem simán feladtam volna. De nem tettem, mert még ekkor is görcsösen kapaszkodtam Jungkookba és abba, hogy talán még nincs minden veszve. Ebben a szép, tavaszi hónapban úgy éreztem, hogy már csak én akarom ezt az egészet. Már csak én ragaszkodom hozzá, már csak én bízok meg benne teljes mértékben. Ő talált valaki mást, aki helyettesít engem, ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam féltékenykedni, sőt jogom sem volt hozzá, mert hivatalosan még nem voltunk együtt. Megbeszéltük, hogy megvárjuk az első személyes találkozást, és csak utána döntjük el, hogy bele merünk-e vágni a távkapcsolatba. De Yoongi jelenléte egyszerűen kikészített. Tudom, Jungkook igazán kevés emberben bízott meg, ezért sem bántam, hogy jóban lettek. Engem csak is az zavart, hogy én háttérbe szorultam. Nem hallotta meg a segélykérő kiáltásaimat, csak is azt látta, hogy én mindig Taehyunggal beszélgetek.

Abba bele sem gondolt, hogy miért teszem ezt. Ő mindig Yoongival beszélt, bennem pedig Tae tartotta a lelket. Ha ő nem lett volna, akkor tényleg nem merek belegondolni abba, hogy mi lett volna velem. Egy ember mellett miért nem lehet több fontos ember egyszerre? Miért kell egyre ilyen eszeveszettül fókuszálni? Ezt sosem értettem, és még mai napig nem értem. Az cseszett fel az egészben a legjobban, hogy Jungkook még mindig azt állította, hogy szeret engem, és hogy én vagyok a legfontosabb neki, még sem ezt mutatta. Teljesen össze voltam zavarodva, és nem tudtam, hogy mit kellene tegyek. Nem akartam elveszíteni, ezért képtelen lettem volna vele őszinte lenni. Akárhányszor kiöntöttem neki a szívemet, mindig vita lett a vége, nekem pedig semmi energiám nem volt egy újabbhoz.

Aztán elérkeztünk a végpontig, amikor már közel sem engedett magához. Nem írt, nem válaszolt, és engem hibáztatott, amiért nem értem meg őt. De kérdem én, hogyan tudtam volna valami olyasmit megérteni, amiről semmit sem tudtam? Nem tudtam, hogy rosszul van, ahogyan azt sem tudtam, hogy órákat sír otthon egyedül. Segíteni akartam neki, de nem hagyta. Felajánlottam, hogy elmegyek hozzá, de elutasított, és telefonálni sem szeretett volna velem, én pedig elfogadtam a döntését.

Nem tudom, hogy mi változott meg háromnegyed év alatt. Nem tudom, hogy az utolsó két hónapban, amikor még beszéltünk egymással, miért nem bízott meg már bennem annyira, mint korábban. Én semmi rosszat nem tettem ellene, igyekeztem egyszerre jó barát és lelki társ is lenni, de úgy tűnt, erőlködéseim feleslegesek voltak. Elengedett engem, ezért nekem is el kellett őt. Fájt, borzasztóan fájt, soha életemben nem szenvedtem még úgy, mint azokban a hetekben. A vizsgáim rovására is ment az, hogy nem beszéltünk már többet. Taehyung hiába volt mellettem és tartotta bennem a lelket, semmi sem volt már olyan, mint amikor még Jungkookkal órákat telefonáltunk, és hülyéskedtünk a hívásokban. Minden megváltozott, határozottan rossz irányba.

Magamat okoltam, amiért megint elkergettem magam mellől olyasvalakit, aki mindennél többet jelentett nekem. Valahogy mindig ez történik velem. Az emberek rám unnak, és egyik pillanatról a másikra magamra hagynak. Én pedig tényleg nem tudom, hogy még is miért van ez. Én tényleg küzdöttem Jungkookért, tényleg foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá. De ezek szerint kevés voltam a szerelmének pozíciójához, és legjobb barátként sem remekeltem.

Jungkook nélkül az életem üres, egyhangú és ijesztő. Soha nem gondoltam volna, hogy még csak az egy évet sem éli meg az ismeretségünk. Nem gondoltam volna, hogy találkozni sem fogunk, ahogyan az sem fordult meg a fejemben, hogy ő is pontosan azt fogja csinálni velem, mint a volt exeim, vagy éppen a volt legjobb barátaim.

A kurva életbe is, mindenki magamra hagy, miután elhiteti velem, hogy mennyire fontos vagyok neki.

Feladtam, nem bírtam már többet valami olyan után küzdeni, ami elérhetetlen. Igaz, meg szakadt a szívem, amikor leírtam Jungkooknak, hogy többet ne beszéljünk, de ezt kellett tennem. Nem bírt volna el a szívem még egy elutasítást, így nekem kellett, hogy véget vessek ennek az egésznek. Nekem kellett ellökjem magamtól Jungkookot, mert ha ő tette volna meg ezt velem, akkor nekem végem lett volna.

Soha életemben nem éreztem még magamat ennyire rosszul. Egyszerűen leírni nem tudom, hogy mennyire szenvedtem az utolsó két hónapban. A mellkasom szorított, a kezeim remegtek, és folyton potyogtak a könnyeim. Borzasztó volt egy újabb embert elveszíteni, aki nekem mindennél fontosabb volt. Egy olyan embert, aki a másik felem volt, akinek leírhattam minden gondomat, mégsem nevetett ki, vagy ítélt el.

Senkinek nem kívánom ezt az érzést, mert szerintem ennél nem is létezik rosszabb. És most ott tartok, hogy már eltelt két hónap, én viszont még mindig magamat hibáztatom az egészért. Talán nem is kellett volna ráírjak? Ha nem írok rá, akkor sosem kerülünk ilyen közel egymáshoz, és sosem szeretek bele. Sosem szerettem volna bele Jungkookba, és akkor talán nem kellett volna újra ezt a borzalmas érzést tapasztalnom. Mai napig elkap a sírógörcs, amikor eszembe jut Jungkook, de nem tudok mit tenni ellene. Letiltottam mindenhonnan, telefonszámot cseréltem, hogy még csak véletlenül se tudjon elérni engem. Ki akartam szállni az életéből véglegesen.

Hogy sikerült-e elfelejtem, és túltegyem magam rajta? Nem, azt hiszem sosem fogom elfelejteni, hogy ki is volt az a Jeon Jungkook. Hiába végződött ilyen szarul minden, attól még nagyon hálás vagyok neki, és rengeteg mindent köszönhetek neki. Sikerült egy nagyon nehéz időszakon átkísérnie, ezért pedig életem végéig hálás leszek neki.

Sajnálom, hogy végül egyszer sem találkoztunk személyesen, ahogyan azt is, hogy egyszer sem tudtam szorosan magamhoz ölelni, miközben elmondtam volna neki vagy harmincszor, hogy mennyire szeretem. Talán ez volt a Nagykönyvben megírva, hogy a mi kapcsolatunk még csak egy éves sem lehet. De mindenesetre a Jungkookkal történtek ráébresztettek arra, hogy olyasvalaki is lehet az életed értelme, akivel még soha életedben nem találkoztál. Akivel csak üzenetekben, hívásokban és videóchatben láthatjátok egymást.

Nos, röviden ez történt velem az elmúlt hónapokban. Igyekszem innentől gyakrabban és tömörebben írni ide, mert ezt sem terveztem ilyen hosszúra. A szavak egyszerűen csak jöttem belőlem, én pedig nem bírtam abbahagyni az írást. Jól esett mindent kiírni magamból, viszont egyben sikeresen fel is szakította azokat a sebeket, amik az elmúlt hetek alatt úgy-ahogy összeforrtak.

Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó senkinek sem.