J I M I N  P O V
J U N G K O O K  T O P

Kivettem a fülemből a fülhallgatómat, majd nagy nehezen belegyömöszöltem a táskámba, amit a portás jó kedvűen végig is nézett. Nem tehetek róla, hogy annyi minden van ebben a szarban, hogy még a fülesem se fér bele. Tudom, hogy Jungkook azt mondta, hogy ne hozzak semmit, de üres kézzel nem tudnék bejönni hozzá, szóval a kórházzal szembeni kisboltba beszaladtam, mielőtt még beléptem volna ebbe az undorító épületbe. Hiába volt felújított, túl sokszor voltam már itt és nem jövök vissza sosem jó kedvvel, mondjuk ki jönne egy ilyen helyre? Senki.

Sikeresen eltaláltam a liftekig, ahol elméletileg egy emeletet kell majd fel menjek és már ott is lesz a Traumatológia, ahol Jungkook fekszik. Mázlimra, mire elértem az említett helyre elfelejtettem az osztály nevét, így elő kellett vennem a telómat és visszakeresni a Jungkookkal való beszélgetésemben, ahol leírta, hogy milyen osztály, hányas szoba.

Traumatológia, 142-es terem.

Ezt mondogatva indultam fel a lépcsőkön, viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy jobbra és balra is tudok majd menni, remek. Megforgattam a szemeimet, majd először balra mentem el, de mivel ott száz alatti számok voltak, így úgy voltam vele, hogy inkább megnézem a másik oldalt. Eleresztettem egy elégedett vigyort, amikor szinte azonnal kiszúrtam a Jungkook által leírt terem számot. Srégen volt a lifttel, szóval nem lehetett olyan nehezen eltéveszteni.

A másik bökkenő az volt, hogy Jungkook nem volt egyedül. Ott volt vele az anyja, ami nem is lett volna baj, viszont mellette ott ült Dohyun, Jungkook exe. Igyekeztem természetesen viselkedni és nem jelenetet rendezni a kórház kellős közepén, megérkezésem után öt perccel, de ez még is mi a francot keres itt?

– Sziasztok – erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd gyorsan körbenéztem a teremben és arra kellett rájöjjek, hogy Jungkookon, az anyján, rajtam és Dohyunon kívül még van két idősebb férfi, ráadásként az egyiknek még a felesége is itt volt. Remek, akkor ennyit arról, hogy kettesben legyek a barátommal.

– A mellettem lévő ágy üres, szóval be is költözhetsz – mosolyodott el Jungkook, majd az említett ágy felé mutatott.

– Ide többet vissza nem jövök – válaszoltam, de azért odasétáltam az ablak melletti ágyhoz, hogy kipakolhassam a gyümölcsöket, amit neki hoztam.

– Megértem – szólalt meg az anyja.

– Hoztam barackot, almát és banánt is, sajnos több mindent nem találtam, de akartam dinnyét is – mondtam, mire Jungkook elnevette magát.

Nem nézett ki valamilyen fényesen, a bal lábán egy hatalmas fehér kötés volt, körülötte pedig narancsos volt a bőre – gondolom a fertőtlenítő miatt. Leültem a mellette lévő ágyra, így mázlimra pont szembe kerültem Dohyunnal, akinek már csak a puszta jelenléte is idegesített.

– Na, és, hogy van a lábad? – kérdeztem, hiszen zavart, hogy csendben ülünk mindannyian.

– Most már annyira nem gáz, viszont amikor kiszedték a csövet, na az életem legrosszabb egy másodperce volt.

– Milyen csövet? – ráncoltam össze a szemöldökeimet és éreztem, hogy hasam már most kavarogni kezd.

Sajnos nem bírom a vért és lényegében semmi ilyesmit, ezért lélekben felkészítettem magam, hogy nem valami fényes dologról fog beszámolni Jungkook az elkövetkezendő percekben. Hát, ez így is lett. Még el is mutogatta, hogy mit hova tettek be neki, én pedig hálás voltam, amiért egy ideje már nem ettem egy falatot sem. Az ő helyében biztosan elájultam volna, mert a tűrésküszöböm egyenlő egy tíz éves kislányéval szerintem.

– És a műtét? – kérdeztem, viszont tekintetem összetalálkozott Dohyunéval, ezért akaratlanul is ökölbe szorítottam mindkét kezemet.

– Elaltattak, szóval nem éreztem semmit, de anyának azt mondták, hogy minden rendben volt. Vagyis félkómába, mintha azt hallottam volna. – nézett rá az anyjára, aki bólintott egyet.

– Azt mondták, hogy jól ment a műtét és megnézték, amit akartak.

– Amit akartak? Miért, most nem műtötték? – pislogtam nagyokat, mire mind a hárman megrázták a fejüket. Ezek szerint rajtam kívül mindenki tud mindent, remek.

– Most csak megnézték, hogy tényleg el szakadt-e a keresztszalagom. A következő műtét, majd hét-nyolc hét múlva lesz. – mondta Jungkook, mire elhúztam a számat.

– Pont suli kezdés?

– Utána pedig még ki tudja, hogy meddig kell bent legyek a kórházban, plusz otthon.

– Legalább lesz időd tanulni a vizsgákra – próbáltam valami pozitívumot keresni ebbe a ritka szar helyzetbe, de sajnos ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott, hiába agyaltam ezerrel.

– Az biztos – erőltetett magára egy apró, hamis mosolyt. – Viszont ki tudja, hogy mikor focizhatok újra.

– Előszőr műtsenek meg, gyógyulj meg és majd csak utána agyalj a focin, Jungkook – sóhajtottam fel, mire az anyja teljes mértékben igazat adott nekem.

Miután bejött egy nővér és lecseszett, amiért az üres kórházi ágyon ülök, Jungkook anyja és a drágalátos Dohyun elköszöntek. Ezek szerint együtt jöhettek, mert megbeszélték, hogy a nem kívánatos srác majd hazadobja a nőt, hiszen kocsival van. Összeszorított ajkakkal néztem, ahogy mindketten megölelik a barátomat, a görény Dohyun pedig megjegyezte, hogy majd felhívja Jungkookot holnap, ha felkel. Ne, ne hívja fel! Miután megbizonyosodtam abban, hogy elment az ápoló, aki lecseszett, visszaültem az eredeti helyemre, még ha nem is szabadott volna.

Hosszú percekig csak bámultuk egymást, én vártam, hogy Jungkook megszólaljon, ő pedig azt várta, hogy én mondjak valamit. Nem tehetek róla, de azonnal Dohyunról szerettem volna kérdezni, ezért inkább meg sem szólaltam. Nem akarok vele veszekedni, főleg, hogy tegnap műtötték és van most szerintem nagyobb gondja is, mint az, hogy velem vitázzon három idegen ember előtt.

– Tudom, hogy min agyalsz és csak azért volt itt most Dohyun, mert ott volt, amikor történt a baleset és aggódott értem – törte meg végül a közénk beálló csendet.

– Kedves tőle – mondtam, de hangomon száz százalék, hogy hallani lehetett a gúnyt.

– Jimin... – sóhajtott fel, majd nagy nehezen felült az ágyon és jelezte, hogy üljek át az ő ágyára.

Vettem egy mély levegőt, de tettem, amit kért és ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá, leültem mellé, szembefordulva vele. Azonnal a kezeimért nyúlt, én pedig reflexszerűen pillantottam körbe a teremben, hogy hányan nézhetnek minket, de szerencsére az ablaknál fekvő férfi a feleségével, a mellette fekvő pedig a telefonjával volt elfoglalva, így szerencsére nem igazán törődtek velünk.

– Hiányoztál – suttogta, mire muszáj volt elmosolyodjak.

– Te is hiányoztál nekem, Jungkook – válaszoltam. – Sajnálom, hogy csak ma tudtam bejönni. Már hétfőn be akartam, csak anya nem engedett.

– Nem baj! A lényeg, hogy most itt vagy, nem? – emelte szájához a kezeimet és mindkettő kézfejemre adott egy-egy apróbb puszit, amitől fülig értek az ajkaim.

– De – válaszoltam. – Mikor mehetsz haza?

– Elvileg holnap – mondta, viszont a kezeimet még mindig fogta, amitől kissé zavarba jöttem. Sosem értünk akkor egymáshoz, amikor voltunk körülöttünk emberek, ezért is csodálkoztam a hirtelen közeledése miatt.

– Olyan hamar? Az tiszta jó! – mosolyodtam el, mire Jungkook is bólintott egyet.

– Majd azért otthon is meglátogatsz? – kérdezte csillogó szemekkel, mire megvontam a vállaimat.

– Ha szeretnéd.

– Hogy a viharba ne szeretném, hogy a barátom meglátogasson? – hajolt közelebb hozzám, viszont én elhajoltam tőle. Nem csókolhat meg egy kórházban, méghozzá egy olyan teremben, ahol rajtunk kívül hárman vannak. – Most mi az?

– Csak... csak vannak itt emberek – motyogtam, mire most Jungkook volt az, aki megvonta a vállait.

– És? Hiányzol már, szóval egy csókot igazán megérdemlek, nem? – kérdezte, mire bólintottam egyet, de azért rendesen zavarban voltam.

– De, csak úgy beszéltük, hogy emberek előtt nem érünk egymáshoz – motyogtam.

– Tudom, de nem figyelnek és tényleg hiányzol Jimin. Mikor is értünk utoljára egymáshoz? – tette fel a költői kérdést, nekem pedig rá kellett jöjjek arra, hogy utoljára előző szombaton láttam, még a balesete előtt.

Bólintottam egy aprót, hogy nyugodtan megcsókolhat, bár még mindig feszengtem. Ki tudja, hogy melyik pillanatban jön be nővér, orvos vagy mondjuk a takarító és akad ki, amiért ezt látja. Vagy mondjuk, ha meglátnak minket Jungkook ideiglenes szobatársai és beszólogatnak, amiért mindketten fiúk vagyunk. Az a baj, hogy hiába nem akarok törődni a többi emberrel, akkor is megteszem. Rosszul esik, ha megnéznek minket, ha megjegyzéseket tesznek és ha összesúgnak a hátunk mögött, viszont Jungkookot ez nem zavarja. Nem értem, hogy hogyan képes mindezekre tojni, de nekem sajnos nem megy.

Én hajoltam végül közelebb hozzá, hiszen a lába miatt sajnos nem tudott közelebb bújni hozzám, de ő volt az, aki megszüntette a közöttünk lévő távolságot. Gyengéden mozgatta ajkait, de jelen esetben nem zavart, hiszen nem is tudtam volna elképzelni, hogy durva csókcsatába kezdünk. Nem tudtam még ekkor sem teljesen feloldódni, de azért Jungkook puha ajkai elterelték annyira a figyelmem, hogy ne agyaljak a körülöttünk lévőkön. A vállára döntöttem a fejem, miután elhajoltam tőle és a derekánál átölelve húztam közelebb magamhoz, persze figyeltem arra, hogy ne fájjon neki.

– Szeretlek és remélem, hogy minden rendben lesz – suttogtam, mire nyomott egy puszit a fejem búbjára.

– Én is szeretlek, Jimin – válaszolta, hangján pedig hallani lehetett, hogy mosolyog. – Egy év múlva remélem tényleg minden rendben lesz már.

– Lehet eltöröm én is valamimet, csak azért, hogy több időt együtt tudjunk tölteni – mondtam, mire Jungkook felnevetett.

– Nekem az is elég, ha néha meglátogatsz. Legalább veled legyen minden rendben, ha már velem ez van.

– Rossz téged így látni – biggyesztettem le ajkaimat.

– Átélni sem egy álom – mondta, mire elnevettem magam.

Miután ismét bejött egy nővér és megint lecsesztek, amiért a kórházi ágyon ülök – méghozzá Jungkook ágyán –, úgy döntöttem, hogy lassan ideje lenne mennem. Így is több, mint két órát voltam bent nála, szóval csodálom, hogy nem zavartak még haza.

Jó volt azért beszélni vele egy kicsit, még ha a kezdetekkor kissé feszült és szomorú voltam Dohyun jelenléte miatt. De az én barátom Jungkook, engem csókolt meg az előbb, nem azt a gyökeret, szóval felesleges miatta aggódjak. Rendes volt tőle, hogy aggódott a barátomért, de ne akarjon többet.

Egy szoros öleléssel köszöntem el tőle, ő pedig ezt az alkalmat kihasználva, nyomott egy hatalmas puszit a nyakamra. Felkuncogtam, majd végigsimítottam arca jobb oldalán, mielőtt elindultam volna. Megbeszéltük, hogy majd ír, ha haza ért, én pedig amilyen gyorsan csak tudok, átmegyek hozzájuk. Szerencsére az anyja bír engem, szóval majd csak a saját szüleimmel kell megvívjak egy csatát.

Nagy nehezen végre megindultam haza, bár legszívesebben itt maradtam volna vele. Nem akartam egyedül hagyni, főleg, mert elvileg az egyik férfi szobatársa, álmában beszél, néha kiabál is, amire mindig felkel. Plusz a mellettük lévő szobában egy idősebb nő van, aki mindig segítségért kiabál, ez miatt pedig elmegyógyintézet feelingje van az egész helynek. Ezt meg tudom érteni, de ezt az egy éjszakát csak kibírja már valahogy, ha hétfő óta itt van. Most meg már csütörtök van, az az egy nap nem sok már.

Remélem minden rendben lesz vele és nem rontanak el semmit a lábával kapcsolatban, hiszen tudom, hogy mennyire fontos neki a foci. Ha nem tudna focizni, akkor szerintem egy világ dőlne össze benne, hiszen lényegében a fociért él. Tényleg nagyon imádkozok, hogy minden jól menjen és legkésőbb egy év múlva már újra nagypályára tudjon állni, ugyanis az az álma.