J I M I N P O V
J I M I N T O P

Nyeltem egy hatalmasat, miután Jungkook letette a telefont. Fogalmam sincs, hogy mi történt, viszont annyit még telefonon keresztül is meg tudtam állapítani, hogy barátom rendesen kiakadt valami miatt, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mi. Azt mondta, hogy zárkózzak be, ne kapcsoljam fel a tévét és ne menjek fel internetre sem, ő pedig amilyen gyorsan csak tud eljön hozzám. Össze voltam zavarodva és nagyon rossz előérzetem volt, de mivel nem tudtam semmi konkrétat, így úgy voltam vele, hogy felesleges még aggódnom. Azt majd ráér akkor, ha Jungkook megérkezik.

Nem is telhetett el egy óra sem, Jungkook ígéretéhez híven megjelent, viszont ilyen zaklatottnak még sosem láttam őt. Még csókot sem kaptam tőle, amikor megjött, pedig ez sosem marad el, csak akkor, ha mondjuk összekaptunk valamin. Szerintem ha tízszer nem kérdeztem meg, hogy mi a baj és mi történt, akkor egyszer sem, viszont nem válaszolt nekem, ami kezdett felidegesíteni. Ezért is kiabáltam rá, hogy végre emberelje meg magát és mondja el, hogy mi van, mert ezek szerint valami nagy dologról lehet szó, ha ilyen állapotban van.

- Jungkook, kérlek mondd már, hogy mi van, mert nagyon megijesztesz - sóhajtottam fel és karjaimat összefontam a mellkasom előtt, amíg vártam a válaszát.

Alsó ajkát harapdálta, kezei úgy remegtek, mintha elvonási tünetei lennének és ha nem nézett ki másodpercenként az ablakomon, akkor egyszer sem. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt a viselkedést, mert most úgy nézett ki, mint valami bűnöző, aki a zsaruktól fél ennyire. De hát ez nem volt rá jellemző, még sosem viselkedett így ezelőtt.

- Én... én képtelen vagyok elmondani - hajtotta le a fejét és annyira törékenynek tűnt, hogy egy pillanatra úgy voltam vele, hogy inkább megkérem, hogy ne mondja el.

- Figyelj... - sóhajtottam fel, majd odamentem hozzá és arcát két kezem közé fogtam. - Lassan három éve boldogítjuk már egymást, szóval remélem tudod, hogy bennem száz százalékosan megbízhatsz. Jóban rosszban melletted leszek, remélem ezt tudod. Csináltál valamit? Vagy miért viselkedsz így? Félsz valamitől? - kérdeztem tőle a világ leghiggadtabb hangján, még ha belülről majd szét robbantam is a kíváncsiságtól.

- Én... - nyelt egy hatalmasat, majd lesütötte a szemeit. - Én elkövettem valami nagyon rossz dolgot - nyögött ki végre valami értelmeset.

- Mit? - kérdeztem tőle, viszont még mindig fogtam az arcát, hogy rám nézzen, mert tudom, hogy most legszívesebben a szoba másik felébe menekülne, hogy ne kelljen hozzám közel lennie. Ilyenkor mindig ezt csinálja.

- Megöltem valakit - mondta ki a lehető leggyorsabban, összeszorított szemekkel.

Szerintem annyira meglepődhettem, hogy még a számat is eltátottam. Kezeim hanyagul estek le a testem mellé és hirtelen azt sem tudtam, hogy hogyan kellene reagáljak Jungkook kijelentésére. Megölt valakit? Jungkook? A barátom? A szerelmem? Valóban megölt volna valakit? Szerintem láthatta rajtam, hogy teljes sokkba vagyok, így vett egy hatalmas levegőt és úgy döntött, hogy elmesél mindent. Muszáj volt leüljek, mert bármelyik másodpercben összeeshettem volna. Ezt nem hiszem el.

- Nem is tudom, hogy hol kellene kezdjem - köszörülte meg a torkát, amikor odasétált az ablakhoz, hogy jobban kiláthasson a ház elé.

- Kit öltélt meg és miért? Mikor? Kivel voltál? - tettem fel neki pár kérdést, ami kapásból eszembe jutott.

- Véletlen volt, Jimin. Nem direkt öltem meg, én csak beparáztam és kést rántottam, de ő meg nekem jött és nem tehettem mást. - motyogta, én pedig hirtelen még azt sem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy ne.

- Donghyunnal voltál, igaz? - kérdeztem, mire bólintott egy aprót, én pedig idegesen a hajamba túrtam. - A kurva életbe! - vettem egy hatalmas levegőt és próbáltam nyugodt maradni.

Kettőnk közül valakinek muszáj nyugodtnak lennie, hiszen ha mindketten beparázunk, akkor nem tudunk majd ésszerűen gondolkodni, ami jelen esetben Jungkook jövőjéről döntene. Az a baj, hogy én magam sem tudom, hogy jelenleg mi lenne helyes és mi nem. Sosem voltam még ilyen helyzetben és bevallom őszintén, hogy nem is számítottam rá. Jungkook a légynek sem tudna önszántából ártani - vagyis idáig ebben a hitben éltem.

- Ő hol van? - kérdeztem tőle, mire megvonta a vállait, hogy nem tudja.

- Miután... miután megtörtént a késelés, elrohant és azóta nem veszi fel a telefont. - mondta, én pedig azonnal kivettem a kezéből a készüléket és kivettem belőle az aksit.

- Le tudják nyomozni a telefonod, szóval ne hívogasd azt a parasztot - mondtam neki és a biztonság kedvéért még a saját telómat is kikapcsoltam.

- Most mi lesz? - kérdezte tőlem suttogva, én pedig behunytam a szemeimet.

- Nem tudom - motyogtam és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat és kitalálni valamit, viszont még mindig sokkban voltam, amiért Jungkook, az én barátom, aki már három éve a másik felem; megölt valakit. Azt sem árulta el, hogy kit és, hogy hogyan keveredett ebbe a szituációba, ezért úgy döntöttem, hogy addig nem segítek neki, amíg mindent nem tisztázunk.

- Mesélj el mindent, Jungkook - mondtam neki. - Mindent tudni akarok, különben megyek a rendőrségre és elmondok mindent! - hazudtam, hiszen soha a büdös életben nem lennék képes feladni őt. Még ha kényszerítenének, akkor sem.

- Donghyun kitalálta, hogy mennyire vicces lenne betörni egy házba és ellopni pár ékszert a barátnőjének. Azt mondta, hogy nem lesz otthon senki, így nem kell félnünk attól, hogy lebukunk. Hittem neki, mert nem gondoltam, hogy hazudni ezen a téren, hiszen ki akarna betörni valahova, ahol vannak? Egészen addig minden rendben ment, amíg le nem vertem a konyhában a sótartót. Először be sem paráztam, hiszen úgy tudtam, hogy nincs otthon senki, viszont amikor egy nagyjából velem egyidős srác belépett a konyhába... én teljesen lefagytam és kitágult szemekkel figyeltem őt, mert akkor kelhetett fel. Viszont hamar leesett neki, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ekkor indult meg felém, én pedig reflexből cselekedtem és annak az lett a vége, hogy... hogy meghalt. - mondta könnyeivel küszködve és észre sem vettem, hogy időközben én is sírni kezdtem. - Tényleg nem direkt csináltam, csak megijedtem, hogy esetleg ő fog engem bántani és ezért szúrtam. Donghyun pedig azonnal elrohant és én is ezt tettem, pedig baszki mentőt is hívhattam volna.

- Ez mikor volt?

- Két órája nagyjából - mondta, én pedig az orrnyergemet kezdtem masszírozni.

- Én mondtam neked, hogy maradj távol Donghuntól - tettem csípőre kezeimet, Jungkook pedig megadóan bólintott egyet, hogy igazat ad nekem.

Mit kellene most tenni? Menekülni? Elmenni a rendőrségre? Én magam sem tudtam, hogy melyikkel járna jobban Jungkook, de abban biztos voltam, hogy nem fogom magára hagyni. A végsőkig ki fogok mellette állni és úgy védem majd, ahogyan csak tudom. Már csak azzal a paraszttal kellene beszélni, mert ki tudja, hogy el megy-e a rendőrségre, hogy beköpje Jungkookot. Mondjuk ez az egész az ő terve volt, hiába Jungkook támadott. Sok ilyen filmet láttam már, viszont élőben azért ez teljesen más. A tévében minden olyan könnyűnek tűnt, viszont a való életben egyáltalán nem.

- Oké, gyere - ragadtam meg a csuklóját és magam után kezdtem húzni a szobámba.

- M...most mit... mit csinálsz? - kérdezte teljesen beparázva.

- Összepakolok pár holmit és elmegyünk - mondtam neki, mire szemei hatalmasra tágultak.

- Mi? El akarsz szökni?

- Nem fogom hagyni, hogy börtönbe kerülj - mondtam, miközben nagynehezen kirángattam egy utazótáskát a szekrényem mélyéről.

- De... - suttogta, viszont egy szigorú tekintettel elhallgattattam.

- Bízz bennem, oké? - kérdeztem tőle, Jungkook bólintott egy aprót, viszont látszott rajta, hogy teljesen elveszett.

Igazából azt dobáltam a táskámba, ami a kezeim közé került, nem is nagyon bírtam volna nekiállni és szépen összehajtogatva bepakolni mindent rendezetten a táskába, mintha pár napos nyaralásra mennék. Bárcsak az lenne most és nem éppen a barátomat készülnék elszöktetni, nehogy lecsukják.

- Hozzád nem megyünk, jó? Van nálam elég ruha ahhoz, hogy mindkettőnknek elég legyen. - cipzároztam be a teletömött táskát nagynehezen, majd a vállamra emeltem és jeleztem Jungkooknak, hogy kövessen.

- Hova akarsz menni? - vette át tőlem a táskát, miközben a lépcsőn tartottunk lefele, hiszen ő sokkal izmosabb volt, mint én.

- Hát, ne akadj ki, de... de a szüleimhez terveztem - motyogtam, mire a szemei hatalmasra tágultak.

- Biztos vagy benne, hogy nem fognak felnyomni? Csak mert azon a véleményen vannak, hogy megrontottam a fiukat.

- Hiába nem vagy a szívük csücske, nem fognak felnyomni a zsaruknak, mert tudják, hogy mennyire fontos vagy nekem! - küldtem felé egy biztató mosolyt.

- Biztos vagy benne?

- Ők a szüleim, Jungkook, nem szörnyetegek. Plusz Gwanju elég messze van Szöultól, így ott nagyobb biztonságban leszel. - zártam be az ajtómat egy hatalmas sóhaj kíséretében. Ki tudja, hogy mikor jövök ide vissza.

- Oké, igazad van. Bocsánat, csak egy kicsit ideges vagyok. - motyogta.

- Megértem - szorítottam meg a felém eső kezét egy biztató mosoly kíséretében. - De minden rendben lesz, oké?

- Oké - bólintott egy aprót, viszont tisztában voltam azzal, hogy nem hisz nekem és fél. Mondjuk ki ne félne ilyen helyzetben?

A két órás út a szüleim házához kínosan csendben telt. Jungkook egy szót sem szólt, én pedig inkább az útra koncentráltam, meg arra, hogy betartsak minden szabályt. Még csak az hiányozna, ha félreállítana egy rendőr, mert szerintem a mellettem ülő szívrohamot is kapna azonnal. Tudtam, hogy magát átkozza belülről, amiért nem hallgatott rám, viszont úgy voltam vele, hogy egy kicsit őrlődjön is magába, hogy legközelebb ilyen még csak eszébe se jusson. Nagyjából fél úton lehettünk, amikor Jungkook sírni kezdett és hiába kérdeztem, hogy mi történt, egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni nekem. Ezért is döntöttem úgy, hogy félreállok az egyik buszmegállóba - mert hajnalban amúgy sem járnak már járatok.

- Jungkook, mi az, - állítottam le a kocsit, viszont a fejünk felett azért felkapcsoltam a kis lámpát, hogy lássuk egymást.

Álla alá nyúltam, hiszen lehajtott fejjel ült már ki tudja, hogy mióta. Szemei rettenetesen vörösek voltak és fel is dagadtak a sok sírástól. A szívem szakadt meg ettől a látványtól, ezért rendesen erőlködnöm kellett azért, hogy ne lágyúljak meg én is. Muszáj most erősnek legyek, mert Jungkook sajnos nagyon összezavarodott és fél.

- Babám, mondd el, hogy miért sírsz, mert így nem tudok segíteni - cirógattam gyengéden az állát, mire vett egy mély lélegzetet és szaggatottan ki is fújta azt.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe keveredtél, miattam - szólalt meg sírástól rekedtes hangon. - Miért vagy még mindig ilyen jó hozzám? Miért nem hagytál ott a picsába és nyomtál fel a zsaruknak?

- Mert szeretlek - vágtam rá azonnal, mire Jungkook könnyei ismét utat törtek maguknak.

- Nem érdemlem meg - motyogta és ismét megszüntette a szemkontaktust közöttünk.

- Hagyjuk már - forgattam meg a szemeimet. - Most figyelj ide, mert ezt nem fogom többször elmondani, rendben?

- Aha - nyelt egy hatalmasat, majd rám emelte szemeit és próbálta abbahagyni a sírást, ami nem igazán jött össze neki, viszont én azért is elmondtam neki, amit akartam.

- Nem vagy rossz ember, Jungkook. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szándékosan ölted meg az a srácot, mert képtelen lennél rá. Basszus, egy bogarat nem mersz kinyírni, nemhogy egy embert. Szeretlek és kérlek ne ostromold magad, jó? Tudom, hogy milyen sok érzés kavarog most benned, de nem fogom hagyni, hogy börtönbe kerülj, rendben? Nem hagylak egyedül és segítek mindenben. - mondtam, miközben könnyeit törölgettem az arcáról.

- Kö... köszönöm - suttogta, én pedig nyomtam egy apró puszit a szájára.

- Mehetünk tovább? - kérdeztem tőle, mire bólintott egyet. - Nyugalom - cirógattam meg az arcát, majd ismét becsatoltam magam és beindítottam a kocsit.

Jungkook már nem sírt, viszont még mindig ökölbe szorított kezekkel ült mellettem, maga elé bámulva. Combjára simítottam a felé eső kezem és gyengéden megszorítottam azt. Rám pillantott és eleresztett egy fáradt mosolyt, majd ismét az utat kezdte figyelni. Kevesebb, mint egy óra múlva már meg is érkeztünk Gwanjuba, a szüleim házához pedig fél négy előtt pár perccel érkeztünk meg. Tisztában voltam azzal, hogy alszanak, de nem érdekelt. Nyugodt szívvel csengettem be a lakásukba, miközben fogtam Jungkook kezét és eszem ágában sem volt elengedni azt, hiába tudtam, hogy anyának nem fog tetszeni a látvány. Csengettem még egyet, mert nem történt semmi, viszont ekkor meghallottam apa hangját, aki elkiabálta magát, hogy mindjárt jön, csak nem találja a kulcsot.

- Szia apa - erőltettem magamra egy apró mosolyt, amikor kinyitotta az ajtót.

Szemei hatalmasra tágultak, hol engem, hol pedig Jungkookot bámulta és szerintem fel sem fogta, hogy komolyan itt vagyunk. Pár másodperccel később anya is megjelent, aki maga köré tekert gyorsan egy hálóinget. Ő is eléggé ledöbbent, mert még köszönni sem tudott és természetesen a mellettem állót kezdte szuggerálni.

- Bemehetünk? - kérdeztem, mikor már megelégeltem, hogy némán állunk mind a négyen. - Csak mert lenne miről beszélnünk - köszörültem meg a torkom, mire anya egy kis hezitálás után, de bólintott egyet.

Gyengéden megszorítottam Jungkook kezét - aki görcsösen szorított -, hogy tudassam vele; minden rendben lesz. Az a lényeg, hogy higgadtnak kell maradni és mindent őszintén kell elmesélni nekik. Nem szörnyetegek, a szüleim, hiába nem támogatják a kapcsolatomat Jungkookkal. Minden rendben lesz, érzem!