J U N G K O O K P O V
J I M I N T O P

A fejem sajgott, a látásom elhomályosodott és a hangok eltorzultak körülöttem. Muszáj volt megkapaszkodjak az előttem lévő székben, mert bármelyik pillanatban elveszíthettem volna az egyensúlyomat és a földön köthettem volna ki. Én nem akartam, hogy ez történjen, én nem ezért hívtam ide apát. Azt hittem, hogy megváltozott és, hogy talán kibékülnek majd anyával és minden olyan lesz, mint régen volt. Én csak azt akartam, hogy újra boldog legyen a családom, együtt.

- Menj már innen, te szemét! - kiabálta anya teli torokból, könnyei pedig azóta folytak, mióta a részeg apán lekurvázta. - Komolyan mondom, hogy ha nem mész el innen, akkor hívom a rendőröket! - folytatta, majd meg is indult az ebédlőasztal felé, amin a telefonja volt.

- Nyugalom van, pipi - nevette el magát az állítólagos apám. - Már itt sem vagyok - büfögött egyet, miután nagy nehezen kimondta ezt a pár szót. Olyan részeg volt, hogy csodáltam, hogy meg bírt állni a lábain. - Nagyon örültem a találkozásnak, fiam - villantotta ki fogait, amikor rám pillantott. - Remélem te majd viszed valamire, nem úgy, mint az a fekete szajha - mutatott anyára, mire ökölbe szorítottam a kezeimet.

Hiába vagyok csak tizenhat és hiába vagyok jóval alacsonyabb és vékonyabb, mint az apám, most aztán nagyon közel álltam ahhoz, hogy nekimenjek és addig üssem, ameddig mozog. Hogy mondhat ilyet egy nőre? A nőre, akit egykor szeretett? Az anyámra?

Szerencsére többet nem mondott, hanem fogta magát és sarkon fordult, majd nagy nehezen kibotorkált a házunkból, maga után pedig jó hangosan becsapta az ajtót. Anya lerogyott az egyik székre, majd ismét hangos zokogásba tört ki, én pedig álltam teljesen ledermedve és próbáltam felfogni az előbb történteket. Ő biztosan nem az én apám. Igaz, hogy alig lehettem öt éves, amikor elváltak a szüleim, de az emlékeimben ő egy nagyon rendes és szerető férj volt, nem egy ilyen... egy ilyen vérbeli alkoholista.

- Sajnálom, Jungkook - szólalt meg anya pár perccel később. - Nem szabadott volna hagynom, hogy egyáltalán betegye ide a lábát. Nagyon sajnálom és kérlek ne haragudj rám.

- Ez... ez nem a te hibád, anya - szólaltam meg, viszont hangom az alig volt. - Én hoztam őt ide és miattam van ez az egész. Nekem kellene bocsánatot kérni tőled. - nem vártam meg, amíg válaszol, csak megragadtam a mobilom és a fürdő felé kezdtem rohanni.

Magamra zártam az ajtót és annak mentén a földre csúsztam. Fájt, nagyon fájt, amit ma át kellett éljek, de az még jobban fájt, hogy anyának ilyet kellett átélnie miattam. Amúgy is nehezen viselte a válást, én pedig voltam olyan hülye és naiv, hogy az hittem minden rendeződni fog, ha idejön az apám és újra találkoznak. Most már így utólag a világ egyik leghülyébb döntése volt és annyira bánom, hogy megtettem. Hallgatnom kellett volna anyára és messziről elkerülni az alkoholista apámat, nem pedig a házunkba hozni.

Remegő kezekkel nyitottam fel a telefonomat és nyomtam rá Jimin chatfejére. Ő az egyetlen ember, aki anyán kívül megért engem, ezért gondolkozás nélkül nyomtam rá a videóhívásra, pedig amúgy egy hete vissza sem írtam neki. Meglepődtem, amikor felvette a telefont és azonnal mosolygásra késztetett a látványa. Ma is irtó helyes volt.

- Szia - mondtam neki és még intettem is egyet. - Remélem nem baj, hogy csak így felhívtalak.

- Dehogy baj, amúgy is régen láttalak már. Minden rendben vagy? Csak mert... - kezdte el, viszont nem hagytam neki, hogy befejezze mondatát.

- Itt volt apa - mondtam, mire szemei hatalmasra tágultak.

- Te... tessék? Ott? Miért? - kérdezte zavarodottan, mire behunytam a szemeimet.

Nem nagyon szerettem a családomról beszélni senkinek, csak is Jimin az, aki mindent tud. Ő is csak azért, mert pont vele voltam, amikor összetalálkoztam apámmal az egyik gyorsétteremben. Először fel sem ismert engem, hiszen akkor is részeg volt és csak miután közöltem vele, hogy engem hagyott el tizenegy éve. Jimin semmit sem értett, hiszen azelőtt egy szóval sem említettem neki semmit az apámról, viszont aznap mindent elmondtam neki. Alapjáraton anya sem szeretett róla beszélni és amikor tehette, akkor terelte is a témát, de azt elárulta, hogy elsősorban apa alkohol problémai miatt váltak el egymástól. Szóval, igen, Jimin mindenről tudott és ezért is lepődhetett meg ennyire.

- Mert hülye és naiv vagyok - sóhajtottan fel, majd a fejemet az ajtónak döntöttem. - Én hívtam el a házunkba, mert azt hittem, hogy megváltozott. Én csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen és, hogy újra boldogak legyünk együtt.

- Huh - mondta. - Ugye tudod, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt?

- Tudom - nyeltem egy hatalmasat. - Olyan undorító és tiszteletlen dolgokat vágott hozzá anyához, hogy legszívesebben rávetettem volna magam. Lekurvázta, leszajházta és mindenért őt hibáztatta, pedig mindenről csak is a nyomorék, alkoholista apám tehet. - szorítottam ismét ökölbe a kezemet, amivel nem a telefont fogtam, mert megint kezdtem ideges lenni.

- Te csak jót akartál, Jungkook - mondta lágy hangon, viszont sajnos most ez sem tudott megnyugtatni engem.

Letettem a földre a telefont és a kézmosóhoz mentem, majd kinyitottam az egyik kis szekrényt és kivettem belőle egy bontatlan pengét. Még én magam sem tudtam, hogy mit akarok csinálni, de jelenleg úgy éreztem, hogy a fizikai fájdalom talán helyettesíteni tudja majd azt a mérhetetlen fájdalmat és csalódást, amit most érzek apám miatt. Visszaültem az eddigi helyemre, mintha mi sem történt volna és nyeltem egy aprót. Örültem annak, hogy Jimin itt van most velem, még ha nem is teljesen. Jó volt látni őt és hallani is.

- Mindig mindent elrontok - motyogtam. - Ennyire nem érdemlem meg a boldogságot?

- Miért ne érdemelnéd meg? Ne beszélj hülyeségeket, mert átmegyek és megütlek. - szólt rám azonnal, viszont ez még mindig nem győzött meg igazán.

- Sajnos ezt érzem. Mindig történik valami, ami rossz és kezd ebből már elegem lenni. - mondtam, majd kicsomagoltam a pengét és a combomhoz emeltem. - Szerinted a fizikai fájdalom elnyomhatja a lelki fájdalmat? - kérdeztem Jimintől, aki összeráncolt szemöldökökkel nézett rám.

- Fizikai fájdalom? Mire gondolsz?

- Erre - emeltem a kamera elé a pengét, ami a lámpa fényenek köszönhetően meg is csillant.

- Jungkook... - suttogta a nevemet.

- Szóval? Elnyomhatja a fájdalmakat, amiket belül érzek? - kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét. - Biztosan? Mert még sosem próbáltam, szóval lehet, hogy segítene.

- Nem hiszem, hogy segítene. Ilyenkor szerintem sokkal hatásosabb, ha inkább kibeszéled magadból a gondjaidat.

- Tudod jól, hogy utálok az érzéseimről beszélni - forgattam ujjaim között a pengét.

Igazából már rengetegszer eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a lelki gondjaimat fizikai fájdalommal cserélni, csak sajnos sosem volt elég bátorságom hozzá. Viszont most ez máshogy van, most nem félek és úgy érzem, hogy simán megvágnám magam a combjaimon, vagy mondjuk a csuklóimon. Lehet, hogy le kellene tennem a telefont, mert nem akarom ezzel terhelni Jimint.

- Hallasz? Jungkook? Kérlek szépen ne bántsd magad! - zökkentett vissza Jimin kétségbeesett hangja a valóságba. - Átmenjek?

- Nem, nem kell - ráztam meg a fejem, viszont már nem Jimint néztem, hanem a pengét, ami egyre jobban csábított. - Most leteszem, jó?

- Mi? Ne! Ne tedd lee, Jungkook! - rázta hevesen a fejét, én pedig elmosolyodtam.

Bárcsak többet érezne irántam, mint szimpla barátság. Bárcsak viszonozná az érzéseimet. De sajnos ez nem így van, tudom, hogy fontos vagyok neki, viszont nem úgy, ahogyan én azt szeretném. A fenébe, fel sem kellett volna hívjam.

- Köszönöm, hogy meghallgattál - mosolyodtam el, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna, kinyomtam a hívást és ki is kapcsoltam a telefonomat, hogy ne tudjon elérni ezek után.

Hosszú percekig bámultam magam elé és csak is a csendre koncentráltam. Síri csend volt az egész házban, anya gondolom még mindig az ebédlőben ült, de talán most már lenyugodott egy kicsit. Tényleg sajnálom, hogy idehívtam apát és, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe sodortam mindenkit. Nem direkt csináltam, én csak jót akartam.

- A fenébe - szorítottam össze a fogaimat és éreztem, hogy egyre homályosabban látok. - Miért vagyok ilyen szerencsétlen? - suttogtam magam elé és már meg sem próbáltam magamba fojtani a könnyeimet.

Fejemet ismét az ajtónak támasztottam és behunytam a szemeimet. Úgy érzem, hogy most találkozott az összes lelki problémám és összefogtak ellenem. Nekem pedig már nem volt erőm harcolni ellene, talán ezért is döntöttem úgy, hogy életemben először bántani fogom fizikálisan önmagam.

Remegő kézzel emeltem combomhoz a pengét, hiszen úgy döntöttem, hogy először ott próbálom meg, mert azt még el is tudom rejteni anélkül, hogy hülyének néznének. - Gondolok arra, hogy például nyáron pulcsiban sétálni feltűnő lenne, ha a csuklóimra gondolok.

Nem fájt. Azt hittem, hogy kellemetlen érzés lesz, viszont semmi ilyesmiről nem volt szó. Vérem utat tört magának, én pedig összeszorított fogakkal bámultam a vágásnyomokat. Szívem hevesen dobogott és el sem hittem, hogy komolyan ezt csinálom. Hogy megérte-e? Nem tudom, viszont azt igen, hogy nem fájt, sőt valamilyen szinten sikerült lenyugtatnia. Már nem sírtam, csak néha szipogtam egyet-egyet. Mivel eddig nem igazán mertem erősebben bőrömbe nyomni a pengét, így a bal combomon ezt is kipróbáltam. Ez azért már fájt, de még sem volt elviselhetetlen. Megnyugtatott.

- Jungkook? - hallottam meg anya hangját a hátam mögül, mire behunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt. - Minden rendben van?

- Persze, anya - válaszoltam neki, miközben csuklómhoz emeltem a pengét. - Csak borotválkozok éppen.

- Akkor rendben, csak azt hittem, hogy valami baj van. A szobámban leszek, ledőlök egy kicsit. - mondta, én pedig egy halk oké után megvártam, hogy magamra hagyjon.

Felszisszentem, amikor egy kicsit mélyebbre vágtam, de eszem ágában sem volt abbahagyni, hiszen valamilyen szinten tényleg segített. Kizártam mindent a fejemből, nem gondoltam a problémáimra, csak is arra, hogy minél több és mélyebb sebeket vágjak magamon. Fogalmam sincs, hogy meddig üldögélhettem a földön és tanulmányoztam a két combomat, illetve a két csuklómat, de ismét anya hangja zavart meg, ami idegesített. Egy kis magányra van szükségem, ilyen nehéz ezt felfogni?

- Bocsánat, hogy megint zavarlak, de itt van Jimin - szólalt meg, mire szemeim hatalmasra tágultak.

- Szia, Jungkook - suttogta, én pedig összeszorítottam az öklömet, amiben a pengve volt, így már onnan is vér kezdett folyni. Külső szemlélővel úgy nézhettem ki, mint egy lány, akinek éppen megjött a menzesze. Durván...

- Mindjárt kész vagyok - mondtam erőtlenül, viszont nem akartam felkelni a földről, nem volt erőm ahhoz sem.

- Bemehetek? Hagyni akarom anyudat pihenni, de így nem igazán tudom.

- Inkább ne gyere be - nyeltem egy hatalmasat. - Túl sok a vér.

- A fenébe, engedj be, Jungkook! - rángatta meg a kilincset és úgy tűnt, hogy esze ágában sem volt abbahagyni.

Kinyitottam az ajtót, majd arrébb csúsztam a földön, hogy be tudjon jönni a fürdőbe, viszont nem mertem ránézni. Tudtam, hogy mérges rám és igazából azt sem tudtam, hogy mire számítsak. Kiabálni fog velem? Elhord mindennek? Itt hagy?

- Baszki - guggolt le azonnal mellém, én pedig erőtlenül rámosolyogtam. - A kurva életbe, Jungkook! A kurva életbe... - húzta magához a csuklóimat, amik egyre jobban véreztek. - Hol... hol van kötszer és fertőtlenítő?

- Nincsen - vontam meg a vállaimat, viszont lehet, hogy ezt nem kellett volna, ugyanis Jimin olyan csúnyán nézett rám, mint még talán soha.

- Én mondtam, hogy ne vágd meg magad - vette arcomat két tenyere közé. - Jobb lett? Nem fáj már bent?

- Egy kicsit jobb lett - válaszoltam, viszont közelsége miatt egyszerűen képtelen voltam nem az ajkait nézni.

- Sajnálom, hogy csak most jöttem, én tényleg siettem, csak... - kezdett volna a felesleges mentegetőzésbe, viszont belefojottam a szót. A számmal.

Oké, ez egy borzasztó ötlet volt, viszont ajkai pontosan olyan puhák voltak, mint azt elképzeltem. Meglepődtem, hogy nem lökött el magától, sőt még közelebb is hajolt hozzám. Hamar átvette az irányítást és egy pillanatra megszűnt minden körülöttem. Nem éreztem sem lelki, sem fizikai fájdalmat. Ez a csók sokkal hatásosabb volt, mint a vágások.

- Hol van a kötszer és a fertőtlenítő? - kérdezte kipirult arccal, amikor elhajolt tőlem.

- A legalsó fiókban - hunytam be a szemeimet, majd mozdulatlanul vártam, hogy visszatérjen hozzám az említett tárgyakkal.

Némán tűrtem, amíg lefertőtlenítette a vágásaimat és be is kötötte azokat, viszont nem kellett mind a kettő combomat bekötni, hiszen csak az egyiken voltak mélyek a vágások. Miután végzett, visszatette a kötszert és a fertőtlenítőt a helyére, majd az egyik ronggyal, amivel rólam is letörölte a vért, a földről is el kezdte feltakarítani. Egész végig arcát tanulmányoztam és annyira hálás voltam neki, amiért itt volt velem. Ha nem jött volna ide, akkor ki tudja, hogy meddig vágdostam volna még magamat.

- Azt hiszem mindent feltakarítottam - mondta, miután nagyjából a véres rongyot is kimosta. - Nem megyünk át a szobádba?

- Nekem jó itt - vontam meg a vállaimat, viszont ismét csúnya nézést kaptam válaszul, így megadtam
magam és bólintottam egyet.

Segített felkelni a földről, viszont még mielőtt kimentünk volna a fürdőből az ajtónak nyomott és állam alá nyúlt. Nyeltem egy aprót, hiszen eddig szinte sosem voltunk ilyen közel egymáshoz, így rendesen zavarba is jöttem ez miatt.

- Ígérd meg, hogy soha többet nem bántod magad - suttogta, miközben hüvelykujjával az államat cirógatta. - Ha ennyire összegyűlik minden, akkor inkább hívj át és megpróbálok segíteni neked, jó? Az nem megoldás, ha önbántalmazást követsz el, nagyon nem.

- Megígérem - bólintottam egyet, majd vettem egy mély levegőt, hiszen még közelebb hajolt hozzám.

- Fáj még? - kérdezte, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mire gondol. Ezért bólintottam egyet, mert a vágások tényleg fájtak, viszont belül ürességet éreztem.

Nyomott egy apró puszit a szám szélére, majd a másik oldalra is, utána pedig az ajkaimat vette célba. Gyengéd volt, ajkait úgy mozgatta, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz nekem. Végignyalt alsó ajkamon, én pedig engedtem neki, hogy elmélyítse a csókunkat. Az első igazi csókunkat, az első csókomat. Mielőtt elhajolt volna tőlem, adott még egy hosszabb puszit a számra, majd ellépett tőlem és jelezte, hogy ideje menni. Bólintottam egyet, bár még mindig kába voltam a csókunk miatt, de azért kinyitottam az ajtót és a szobám felé vettem az irányt.

Most már nem éreztem fájdalmat belülről, sem ürességet. Csak is az előbb történtekre tudtam gondolni és arra, hogy Jimin megmentett. Park Jimin ismét megmentett engem.