J U N G K O O K P O V
J U N G K O O K T O P

- Hogy vagy? - pillantottam Jiminre, aki pont most ült le a nappaliban lévő kanapémra.

- Hát, a hátam fáj és aludni sem tudtam olyan sokat, szóval... - sóhajtott fel, mire helyeslően bólogatni kezdtem, hiszen én is hasonló gondokkal küszködtem.

- Ezzel jár a kor, tudod - nevettem fel, majd a konyhából hoztam neki egy pohár vizet, amit ő mosolyogva fogadott.

Hát, igen. A mosoly, ami már több mint ötven éve színt hoz az életembe és libabőrökkel telíti be az egész testem. Mindig is csodásnak tartottam a mosolyát - a nevetését még inkább - és ezt annyiszor közöltem vele, hogy egy idő után már ő sem pirult el a megszólalásaimtól. Mindennapossá váltak az apró bókjaim, amit lényegében minden mozdulatára mondtam, hiszen régebben szinte egyáltalán nem volt önbizalma, ami engem rettenetesen zavart. Hiszen valljuk be, Jimin a világ legédesebb és legnagyobb szívű embere, aki sok dolgon ment már keresztül, de azok után sem adta fel és magabiztosan ment előre. Hiába vagyunk már mindketten ötven felett, még mindig gyönyörű a mosolya - és igazából ő maga is.

- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezte tőlem, miután helyet foglaltam mellette a kanapén.

- Sétálni szerettem volna, mert nagyon kellemes idő van, de most, hogy mindkettőnknek fáj a háta... Nem tudom, nézzünk valami filmet? - pillantottam rá, mire látszott rajta, hogy elgondolkozott.

- Igazából elmehetünk sétálni. Tudod, van a közeli park, ahova egyetemistákként sokat mentünk.

- Benne vagyok - biccentettem egy aprót, majd fel is tápászkodtam a kanapéról. - Hoztál magaddal pulcsit, vagy adjak?

- Nem hoztam.

- Akkor mindjárt jövök - siettem be a szobámba, hogy kihozhassak neki valami hosszút.

Arra a ruhadarabra esett a választásom, amit a negyvenedik születésnapomra kaptam tőle. Igazából egy sima fekete pulcsi, aminek a hátulján az a felirat van, hogy "Soha nem öregszem meg!". Jó pofa, nagyon nevettem, amikor átadta nekem. Ezért az ő szülinapjára egy ugyanilyen pulcsit csináltattam, csak a felirat az volt, hogy "Sajnos megöregedtem!". Általában, amikor nála vagyok, akkor ezt a pulcsit kapom meg, ő meg az enyémet.

- Tessék - nyújtottam át neki, mire nevetve elfogadta, majd magára is húzta.

- Ez a kedvenc pulcsim még mindig - szólalt meg a számból kivéve a szót. Én is ugyan ezt akartam mondani, hiszen nekem is kedvencem volt ez a ruhadarab.

Sok emlék köt hozzá, sőt igazándiból Jiminhez is rengeteg dolog köt, szerintem nincs olyan hely, tárgy vagy éppen étel, amiről nem ő jut eszembe. Ezt nem bánom, mert azért még is csak egyetem óta szoros barátságban vagyunk, ami még a mai napig sem változott meg. Lényegében együtt nőltünk fel és csak reménykedni tudok, hogy együtt is fogunk megöregedni. Mivel egyikünknek sincsen családja, így lényegében egymásra vagyunk szorulva, ugyanis az ő szülei négy éve hunytak el, az én édesapám pedig tavaly, az anyámról pedig semmit sem tudok, de nem is érdekel igazából. Amikor hat éves voltam elment és azóta nem is hallottam róla, de szerintem már ő sincs közöttünk. Több kalandom is volt már az évek során, de egyetlen párommal sem voltam igazán boldog és egyik kapcsolatom sem tartott tovább, mint két év. Egyszerűen mindig hiányoltam valamit és a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy még is mi az a bizonyos valami. Durva, de Jiminnel is pontosan ez történt, ő sem találta meg az igazit és igazából már nem is próbálkozunk. Beletörődtünk mindketten abba, hogy valami miatt nekünk nem szánt családot az élet, ezért is töltjük együtt a mindennapjainkat. Mindig is legjobb barátok voltunk, de szerintem a mi kapcsolatunk már rég komolyabb és erősebb, mint szimpla legjobb barátság. Jimin jobban ismert még a szüleimnél is és akárhányszor vele voltam, minden megszűnt körülöttem és csak ő létezett. Lelki társ? Fogalmam sincs, hogy minek kellene nevezzem, de rettenetesen hálás vagyok, amiért találkoztam vele és, hogy nem váltak szét az útjaink. Minden okkal történik, talán okkal nincsen egyikünknek sem családja és talán okkal lakunk egymástól két utcányira.

- Arra gondoltam, hogy holnap elmehetnénk a temetőbe. Régen voltunk már ott, a sírokra pedig rá kellene azért néha napján nézni. - szólalt meg Jimin, mikor végre sikeresen elindultunk.

- Igaz - bólogattam helyeslően. - Mikor jó neked?

- Bármikor - válaszolta, én pedig felkuncogtam, hiszen alapjáraton egyikünk sem csinál soha semmit, szóval ezt a kérdést felesleges volt feltennem.

- Akkor szerintem menjünk délután. Előtte beugrunk gyors a virágboltba, mert szerintem már rég elhervadt az összes virág, amit vittünk.

- Az biztos - bólintott egyet. - Egyébként lehet egy kérdésem? - pillantott rám, mire jeleztem neki, hogy nyugodtan mondja. - Mit szeretsz bennem a legjobban? Mármint mostanában nagyon sokat agyalok azon, hogy még is miért álltál ki mellettem és állsz ki még mindig mellettem ennyi idő után?

- Jimin, ezt párszor már tisztáztuk szerintem. Te vagy az egyetlen ember az életemben jelenleg, akire számíthatok és már egyetemista korunk óta ismerjük egymást. Sok mindenen mentünk keresztül és szerintem még sok mindenen is fogunk. Sok mindenben segítettél nekem és én is nekem, ez miatt pedig nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nagyon szeretlek és nagyon fontos vagy nekem, szóval ezért állok ki melletted még mindig. Mert te megérdemled, hogy szeressenek. - mondtam neki, mire láttam, hogy szemei könnyesek lettek.

- Olyan hálás vagyok, amiért megismerhettelek - suttogta, mire muszáj volt megfognom a kezét és megszorítani egy kicsit. - Olyan sok mindenben segítettél nekem, hogy nem is tudom mi lenne velem nélküled.

- De itt vagyok neked, szóval ilyenek még csak eszedbe se jussanak, rendben? - eresztettem el egy biztató mosolyt, mire Jimin ajkai is felfele görbültek.

- Olyan rossz egyedül élnem. Sosem tudok elaludni és mindig órákat agyalok, aminek valahogy mindig sírás lesz a vége. Nagyon rossz gondolatok szoktak kavarogni a fejemben, a magány pedig csak ront a helyzeten. Te szeretsz egyedül élni? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

- Mióta apa meghalt rémálmok gyötörnek és én sem vagyok képes aludni. Altató nem hat, konkrétan semmi sem, hiába mentem már el orvoshoz is ezzel kapcsolatban.

- Nem akarsz velem lakni? - kérdezte, mire nagyokat pislogva ránéztem. - Mármint amúgy is minden napot egymásnál töltünk. Eladnánk valamelyikünk házát, abból pedig fel tudnánk újítani a maradt házat. Ez csak egy ötlet, viszont egyedül szerintem nem fogom már sokáig bírni.

- Benne vagyok - vágtam rá azonnal, mire Jimin kicsit meg is lepődött. - Amúgy is csak te vagy nekem, így benne vagyok abban, hogy összeköltözzünk.

- Az nagyon jó lenne - eresztett felém egy mosolyt, mire muszáj volt nekem is mosolyogjak.

Alapjáraton mindent tudunk egymásról, tényleg olyan már évek óta, mintha lelki társak lennénk és tényleg minden napot együtt töltünk. Bevallom őszintén, miután apa meghalt rengeteget agyaltam azon, hogy össze kellene költözzünk, de valahogy sosem hoztam fel a témát, mert nem tudtam, hogy mit reagálna rá Jimin. Viszont most ő hozta fel, így kicsit megkönnyebbültem, hogy ő is akarja, nem csak én. Rettenetesen boldog voltam, hiszen a magány egyre jobban kikészített engem is, amikor pedig vele voltam, akkor mindig nyugodtság töltött el és minden gond elszállt belőlem. Én jól főzök, Jimin pedig még mindig remek formában van, így ő simán takaríthatna, szerintem meg tudunk állapodni a házimunkákban is, hogy ki, mikor és mit csinál.

Így belegondolva sosem hittem volna, hogy majd egy velem azonos nemű fogja az életet jelenti nekem, de őszintén megmondva; Ha Jimin nem lenne, nekem sem lenne értelme élni. Mai napig kristály tisztán emlékszem arra, amikor először találkoztunk. Első nap volt az egyetemen és az első órára késve érkezett meg. Mellettem volt már csak hely, így mellém vágódott le, miután kapott már halálos pillantást. Nem kelt fel az ébresztőjére, ezért késett el, de emlékszem, hogy azt a bizonyos két órát végig beszélgettük és már akkor éreztem, hogy mi jól ki fogunk jönni egymással. Igazam lett, hiszen onnantól kezdve egyre többet találkoztunk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Amikor a húga autóbalesetet szenvedett és életét vesztette depresszióba esett, én pedig a napom minden óráját vele töltöttem, hiszen nem akartam, hogy összeomoljon és feladja az életét. Tudom, hogy sokszor az agyára mentem, de a pszichológus sokat segített neki és kevesebb, mint egy év alatt rendbe is jött. Ez volt a barátságunk mérföldköve, innentől valóban elválaszthatatlanok lettünk és még egy szobába is kértük magunkat. Nem is tudom megfogalmazni azt, amit érzek, hogy ha Jiminre gondolok. A mosolya a világ legcsodálatosabb dolga. Amikor őszintén nevet, az pedig felér mindennel. Emlékszem, hogy egyszer csak kiültünk a tengerpartra és bámultuk a vizet a jövőnkön merengve. Vagyis ő a tengert nézte, én pedig őt és egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Olyan gyönyörű, hogy az már illegális. És az a poén az egészben, hogy még most is ugyan olyan gyönyörűnek látom, mint húszon éves korában. Nem is értettem, hogy miért nem talált maga mellé valakit az évek során, hiszen jó pár lány hódolója volt már. Egy kicsit viszont örültem is annak, hogy nem cserélt le senkivel, mert szerintem ha mindkettőnknek lenne családja, akkor nem lenne még mindig ilyen szoros a kapcsolatunk. Talán a sors akarta így, talán nem.

- És te mit szeretsz bennem a legjobban? - kérdeztem tőle, mikor megérkeztünk a parkba és leültünk az egyik padra.

- A mosolyodat nagyon szeretem - válaszolta azonnal. - A kitartásod pedig mindig is csodáltam. Hogy vagy ilyen erős mindig?

- Azért mert azt mutatom, hogy erős vagyok, még nem jelenti azt, hogy az is vagyok - mondtam a távolba merengve.

- Igaz - sóhajtott fel. - Mindig is el akartam rejteni az emberek elől az érzéseimet, de sosem sikerült. Főleg előtted nem megy, mert túl jól ismersz már.

- Előtted nekem sem megy már olyan könnyen. Tudod jól, hogy nem szeretem kimutatni az érzéseimet.

- Igen, tudom - bólintott egyet. - Nagyon szeretek veled csak úgy beszélgetni. Amikor órákat beszélgetünk konkrétan a nagy semmiről, na azok a kedvenceim. Boldogsággal tölt el, hogy megértesz engem és, hogy bármikor meghallgatsz. Nem is tudom, néha úgy érzem, hogy te már nem is a legjobb barátom vagy, hanem... hanem valami sokkal több.

- Én is pontosan ezt érzem. Szerintem mi már nagyon rég óta nem csak legjobb barátok vagyunk.

- Akkor mik? - hajtotta fejét a vállamra, én pedig hirtelen nem tudtam neki mit válaszolni.

Mi vagyunk mi egymásnak? Erre a kérdésre mindig is tudni akartam a választ, de valahogy sosem kaptam meg. Csak annyit tudok, hogy nem legjobb barátok, annál valami sokkal komolyabb és személyesebb. Komolyan a lelki társ szó jut eszembe először, más igazából nem is. Hát együtt nőttünk fel, mindent együtt vészeltünk át, mindennel közösen küzdöttünk meg és lényegében együtt is öregedtünk meg. Mivel nem vagyunk egy pár, így tényleg nem tudok erre a kérdésre válaszolni neki bármennyire is szeretnék.

- Nem tudom, Jimin - suttogtam végül. - Nem tudom, hogy mik vagyunk egymásnak, de annyit tudok, hogy nagyon szeretlek és remélem életem végéig velem leszel majd.

- Persze, hogy veled leszek! Nem szabadulsz ám tőlem! - bújt még közelebb hozzám, az illatától pedig kirázott a hideg.

- Nem is akarok szabadulni.

- Én is szeretlek, Jungkook. Mindennél és mindenkinél jobban! - mondta, én pedig behunytam a szemeimet és próbáltam nem elérzékenyülni.

◇ ♡ ◇

Sziasztok!
Nos, ez a rész kicsit más lett mind az eddigi részek. Nem történt benne semmi olyasmi, de remélem, hogy sikerült át adnom, amit szerettem volna. Mivel nagyon sokat agyaltam, hogy még is mit kellene írjak az "együtt megöregedni" címhez, így segítséget kértem redroseindarkness-től és csak reménykedni tudok, hogy ő is valami ilyesmit képzelt el! ❤
Szóval remélem nem lett nagyon béna...

Egyébként hogy tetszett a BTS új albumja, illetve a Boy With Luv? Nekem nagyon tetszik az egész album és az MV is, arról nem is beszélve, hogy mennyire büszke vagyok a fiúkra, amiért rekordot is sikerült dönteniük! Megérdemlik és a számok egytől-egyik csodálatosak! Ha választani kellene akkor a Dionysus a kedvencem, viszont a Microkosmos szövege fogott meg a legjobban!

Kitartást a jövő héthez babák! ❤🤘