J I M I N  P O V
J U N G K O O K  T O P

Egy hatalmas ásítás kíséretében fordultam át a másik oldalamra, viszont arra nem számítottam, hogy a nap pont a szemembe fog sütni, így még csukott szemmel is megvakítva engem. Nyögtem egy hatalmasat, majd jobban láttam, ha inkább visszafordulok az eredeti pozíciómba. Csak az volt a baj, hogy képtelen voltam már visszaaludni, de még sem akartam felkelni a puha ágyamból. A tévém mellett lévő digitális óra azt mutatta, hogy még csak háromnegyed hét lesz, én pedig majdnem sírva fakadtam, hiszen aludhattam volna legalább fél nyolcig. Utálom, hogy amikor aludhatnék, akkor hamar felkelek, amikor meg korán kell keljek, akkor vagy öt ébresztőt kell állítanom magamnak, mert az összeset kinyomkodom és sokszor még így is elkések a suliból. Anyáék minden reggel hatra járnak dolgozni, szóval ők sajnos még szólni se tudnak, hogy keljek már fel, így maradt a sok-sok ébresztő, amik vagy felkeltenek, vagy nem. Nagy nehezen rávettem magam arra, hogy kinyissam a szemeimet, viszont azonnal elkapott a rossz érzés, amint a mellettem lévő üres helyre pillantottam. Összeszorítottam a fogaimat, majd vettem egy mély levegőt és jobbnak láttam, ha kikelek az ágyból, mielőtt még elsírnám magam.

Azt álmodtam, hogy itt van velem. Hogy itt feküdt az ágyamon és szorosan egymáshoz bújva aludtunk el, de ez csak egy kurva álom volt, hiszen soha nem fogunk újra találkozni, ugyanis több ezer kilométerre van tőlem. Évente talán egyszer, ha hazajön, az is nagyjából egy hétre, amit a családjával akar tölteni, nem velem. Nem is várom el, hogy én legyek az első gondolata, amikor hazajön, de azért még is szeretnék vele sok időt tölteni. Utoljára majdnem egy éve láttam. A gondolatra ismét érzem, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam, azért inkább levánszorogtam a konyhába is csináltam magamnak egy feketét. Reggeli rutinommá vált, hogy kiülök az udvarra és lényegében csak magam elé bámulok. Általában Jungkookon szoktam agyalni és azon, hogy még is hogyan érdemeltem ezt ki, hogy távkapcsolatban kelljen éljek, mindössze tizennyolc évesen. Leültem a fa lépcsőre, ami az elmúlt hónapokban mondhatni törzshelyemmé vált a házunkban és kortyolgatni kezdtem a forró kávémat.

Lecsekkoltam a telefonokat, hiszen eddig még arra sem volt erőm, a szívem pedig heves dobogásba kezdett, amikor megláttam, hogy Jungkook írt. Tegnap egyáltalán nem beszéltünk, tegnap előtt pedig csak annyit, hogy leírta, hogy vizsgákra kell készülnie, ezért nem valószínű, hogy sokat fog tudni írni majd. Nem tudtam mit reagálni rá, hiszen alapjáraton alig beszélünk, de úgy voltam vele, hogy a jövője most fontosabb, mint én, ezért is vállalta be, hogy az Egyesült Államokban folytatja tanulmányait, nem itt, Koreában.

Jungkook
Jó reggelt, baba! ❤
Remélem jól aludtál. Ma
letudom a vizsgáimat és
utána már többet tudunk
beszélni. Nagyon hiányzol,
remélem minden rendben
van veled! Készülj ám te is,
hiszen pár hónap és
érettségizel te is. Van egy meglepetésem számodra,
de azt majd inkább
telefonban elmondom.
Legyen szép napod, nagyon
szeretlek és iszonyatosan
hiányzol! ❤❤❤

Szemeim könnyekkel teltek meg és legalább ötször újra olvastam a kapott üzenetet. Nyeltem egy hatalmasat és igyekeztem visszatartani a kitörni készülő – már-már teljesen megszokott – sírógörcsömet, ami ellen sajnos nincsen megoldás. Vagyis de, egy lenne, de az nagyjából lehetetlen, hogy megtörténjen. Jungkook egyszerűen nem tudna velem itt lenni, amikor éppen elkap a depresszió és ez olyan borzasztó.

Lehet bunkón hangzik, de néha bánom, hogy bevállaltam ezt a távkapcsolatosdit. Sosem volt ilyenben részem, azt sem tudtam, hogy ez lényegében mit is takar, de annyira szeretem Jungkookot, hogy képtelen lettem volna szakítani vele. Régebben többször is felmerült már, hogy a tengerentúlra megy tanulni, de akkor még nem igazán törődtem vele, mert még volt egy-két évünk. Viszont amikor végzett a gimnáziummal és felvették az egyetemre, ahova szeretett volna menni, akkor egyszerre örültem, hogy teljesülnek az álmai, másrészt pedig teljesen bepánikoltam, mert nem akartam elveszíteni. A szüleim kívül ő volt az egyetlen, aki megértett engem és akinek valóban fontos voltam, de nem lehettem önző és kértem meg volna arra, hogy maradjon, mert akkor lényegében miattam adta volna fel az álmait. Emlékszem, hogy mennyire boldog volt, amikor azt mondtam neki, hogy engem nem zavar, ha nem helyben fog továbbtanulni. Persze ez nem teljesen volt igaz, de nem akartam elrontani a kedvét, így muszáj volt hazudjak neki. Még a reptérre is kikísértem, amikor indult és emlékszem, hogy úgy sírtam, mint valami óvodás. Szerintem életemben nem sírtam még úgy, mint akkor. Az emberek hülyének is néztek engem, de még a szánakozó tekintetekkel sem tudtam foglalkozni, amikor utoljára megcsókolt Jungkook és a fülembe suttogta, hogy hamarosan találkozunk. Hamarosan? Nem tudom, nekem a majdnem egy év kicsit több, mint "hamarosan", de akárhányszor rákérdeztem, hogy mikor jön haza, nem tudott konkrétat mondani. Végül úgy döntöttem, hogy azért még is csak kellene neki válaszoljak, ezért beimádoltam az előző üzenetét és igyekeztem rendesen megfogalmazni, amit szerettem volna.

Jimin
Jó reggelt ❤ Sok sikert a
vizsgáidhoz, ügyes leszel.
Te is hiányzol nekem és
nagyon remélem, hogy
hamarosan végre látni
fogjuk egymást. Szeretlek
❤❤❤

Ahogy lezártam a telefonomat, könnyeim utat törtek maguknak és keserves sírásban törtem ki. Levegőt venni is nehezemre esett, de nem fojtottam magamba az érzéseimet, hiszen tudom, hogy akkor csak rosszabb lenne. Hagytam, hagy sírjak, mint valami pisis. Az sem érdekelt, hogy a szomszédok valószínűleg hülyének néznek, mert hallják, ahogy fulladozom, de egyszerűen úgy érzem, hogy nem fog már sokáig tartani a kapcsolatunk. Annyira szeretem Jungkookot, de bele fogok őrülni a hiányába, hiába beszélünk majdnem minden nap. Azt szeretném, hogy megöleljen, hogy megcsókoljon, hogy egymáshoz bújva aludjunk el és arra keljek fel, hogy ő éppen reggelit csinál nekem, mint régen. Régen minden annyival jobb volt, naponta találkoztunk, órákat tudtunk beszélgetni a semmiről és igazán boldog voltam. Most nem mondhatnám el ezt magamról, sőt szerintem úgy igazán akkor voltam utoljára boldog, amikor elvitt hajókázni, de annak már több, mint másfél éve. A beszélgetéseink nagyjából abból állnak, hogy elmeséli a napját, én is az enyémet, majd közöli velem, hogy szeret és, hogy hiányzok neki és ezt én is megteszem, majd letesszük a telefont. Annyiszor próbáltam már neki felhozni ezt, hogy nem fogom ezt sokáig bírni, de sosem figyelt rám. Mindig témát váltott, vagy eszébe jutott valami 'fontosabb' dolog, így úgy voltam vele, hogy inkább megtartom magamnak a gondolataimat.

Borzasztó, hogy ezek a gondolatok minden áldott reggel eszembe jutnak és minden áldott reggel sírva fakadok, mert iszonyatosan hiányzik Jungkook. De nem tudok mit tenni ellene, anyáék nem engedik, hogy utána menjek, neki pedig még van azt hiszem öt féléve. Sokszor gondolok arra is, hogy talán már nem is szeret és ezeket csak rutinból mondja, hiszen két éve együtt voltunk már mikor elment. De csak lenne benne annyi, hogy közli velem, ha már kiszeretett belőlem, igaz? Nem tudom, semmit sem tudok, még azt sem, hogy esetleg megcsalt-e már valakivel. Bízok benne, arról szó sincs, hogy ne bíznék meg benne, csupán rengeteg helyesebb és okosabb ember van, mint én – főleg Amerikában –, közöttünk meg igazából semmi sem történt, mióta elment, így ki tudja. Lehet hiányzott neki az érzés és talált magának valakit  aki kielégíti a vágyait, ha már én kénytelen vagyok rá a távolság miatt. Azzal szoktam magam kínozni, hogy milyen messze vagyunk egymástól és hát majdnem tízezer kilométerre, pontosabban kilencezer-ötszáznegyvenöt kilométerre, hiszen ő Los Angelesben tanul jelenleg.

Mire feleszméltem már késésben is voltam, így gyorsan lehörpintettem a kávémat, majd kapkodva készülődni kezdtem, hogy ne késsek el a suliból, hiszen ma próbaérettségit írunk matekból, arról meg nem igazán szeretnék késni. Egészen a buszmegállóig rohannom kellett, mert ma még kocsival sem tudtam menni, hiszen apa lestoppolta, így maradt a tömegközlekedés, amit mindennél jobban utálok. Vagyis nem, a távolságnál jobban nem utálom, de a második helyen a tömegközlekedés áll, a harmadikon pedig az emberek. Még arról is Jungkook jutott eszembe, ahogy kiabálnom kellett, mert a busz különben itt hagyott volna. Egyszer mi is majdnem lekéstük a buszt, de hősiesen elkiáltotta magát, így a buszsofőr meghallott – illetve meg is látott minket – és volt olyan jó fej, hogy megvárt minket, nem hajtott tovább. Bedugtam fülembe a fülhallgatóm, hiszen az emberek ma is nagyon idegesítőek voltak, majd rutinosan a 'JK♡JM' mappát nyitottam meg, amiben a kedvenc közös számaink szerepeltek. Hiába ezer évesek a számok, az összessel vannak szép emlékeim, ezért mindig ezeket hallgatom, mert általában jobb kedvre derítenek. Beharapott ajkakkal bámultam ki az ablakon és fantáziáltam azon, hogy vajon mi lenne a reakcióm, ha ennyi idő után meglátnám Jungkookot? Magamat ismerve biztosan elsírnám magam és legalább fél óráig ölelgetném, mondogatnám neki, hogy mennyire szeretem és puszilgatnám, ahol csak elérem. Csak jöjjön már haza és találkozzunk már.

Emlékszem, hogy mennyire nem akartam belemenni ebben a távkapcsolatba, hiszen tisztában voltam azzal, hogy iszonyat keveset találkoznánk, én pedig eléggé ragaszkodó vagyok és sok szeretetre, illetve odafigyelésre van szükségem, de végül rábeszélt, hogy nem fog elhanyagolni, szóval ettől nem kell féljek. Már akkor is kételkedtem benne, de azért el szerettem volna neki hinni, hogy minden olyan marad, mint volt. Most viszont beláttam már, hogy hülye voltam, hogy hittem neki e téren. Lehetetlen volt, hogy minden olyan maradjon, mint régen, ezzel szerintem ő is tisztában volt, csak szerintem nem akart kidobni az ablakon egy két éves kapcsolatot, amiben teljesen meg is értem őt. Én is így cselekedtem volna, nem is hibáztatom azért, mert kevesebb ideje van rám, hiszen vizsgái vannak.

– Sziasztok – erőltettem magamra egy apró mosolyt, mikor leültem az új helyemre.

Eddig a leghátsó padsorban ültem, a jobb oldali padsorban, de cseréltünk egyik osztálytársammal, így már a bal oldal ülök legelöl. Nem bánom, mert legalább tudok nézelődni és figyelni a természet változásait az órák alatt.

– Jó reggelt – mosolyodott el Remi, a padtársam. – Látom nem vagy valami jó passzban.

– Nem mondanám – vontam meg a vállaimat, majd elé toltam a telefonomat, hogy olvassa el a Jungkooktól kapott üzenetet.

Remivel akkortájt lettem jóban, amikor Jungkook elment, így mondhatni velem volt s nehezebb időszakomban is – ami amúgy még most is tart. Elmeséltem neki mindent, kisírtam neki a lelkemet, mert valóban aggódott értem, féltett és komolyan érdekelte, hogy mi van velem. Ha ő nem lett volna velem a Jungkook távozásai utáni hónapokban, akkor biztosan összeroppantam volna. Szóval a végzős év összehozott minket és elmondhatatlanul hálás vagyok nekem, amiért mai napig tartja bennem a lelket és biztat, hogy hamarosan hazajön Jungkook és akkor bepótolhatjuk az elmúlt egy évet.

– Ennek inkább örülnöd kellene, nem? – ráncolta össze a szemöldökeit, majd visszacsúsztatta elém a telómat.

– Nem tudom – motyogtam. – Nem megy.

– Mi nem megy?

– Nem tudok semminek sem örülni – temettem arcomat a tenyereimbe. – Azt akarom, hogy itt legye...

– Na! Most ezt abbahagyod, mert azt hiszem párszor megbeszéltük már, hogy nem hisztizel, igaz? - emelte fel a hangját, mire én kifújtam egy jó adag bent tartott levegőt.

– Igaz – motyogtam, majd hatra dőltem a székemben és karba tett kezekkel a táblát kezdtem bámulni.

– Eddig a vizsgái miatt írt keveset, de ma megcsinálja azokat és utána minden rendben lesz! Most meg szerintem inkább tedd is el jó messzire a telefonod, mielőtt kísértésbe esel és írsz neki. – nyomta a kezembe az említett eszközt, viszont mielőtt valóban eltettem volna, megláttam, hogy Jungkook képet küldött.

Szemeim hatalmasra tágultak, amikor megláttam a szelfit Jungkookról, szemeim pedig azonnal könnybe lábadtak.

A telefon kiesett a kezemből, és nem tehetek róla de a padra borultam, hogy egy kicsit eltakarjam magamat, mert könnyeim olyan gyorsan folytak végig az arcomon, hogy elkerülhetetlen volt egy újabb sírógörcs. Remi folyamatosan kérdezgette, hogy még is mi a bajom, sőt az osztályom háromnegyede odajött a padomhoz, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást, mert annyira örültem. Fogalmam sincs, hogy mit keres a repülőn és miért nem vizsgázik éppen, de annyi biztos, hogy suli után azonnal elvitetem magam a nemzetközi reptérre és az egész napomat ott fogom magam tölteni, Jungkookra várva. Megtöröltem szemeimet és próbáltam lenyugtatni magam, bár jelenleg olyan szintű adrenalin szabadult fel a testemben, hogy örömömben vagy hatszor körbe futottam volna a sulit.

Miután tisztáztam az osztálytársaimmal, hogy minden rendben, csupán egy év után végre látni fogom a legfontosabb embert az életemben, megmutattam Reminek a képet és együtt kezdtünk el fanolni. Még mindig nem hittem el, hogy komolyan hazajön és komolyan találkozni fogunk. Kezeim már most úgy remegtek, hogy a tollat sem tudtam normálisan megfogni, sőt még Jungkooknak a választ is ötször újra kellett kezdenem.

Volt még időm felhívni anyát óra előtt, így neki is elújságoltam, hogy Jungkook jön haza, neki is olyan édes volt a reakciója. Először azt hitte, hogy csak viccelek, de Remi beleszólt a telefonba, hogy most az egyszer nem képzelődők, a vonal túloldaláról őszinte örömet hallottam. Apát is felhívtam, ő felajánlotta, hogy szívesen kivisz majd a reptérre suli után, én pedig természetesen bele is mentem, mert amúgy is ki akartam oda menni. Az egész napomat vigyorogva ültem végig, alig bírtam a seggemen maradni, annyira vártam, hogy végre újra lássam. Olyan rég volt már, hogy nem is emlékszem az illatára, hiszen a nálam hagyott pulcsija átvette az én illatom, mert anyának nagyjából hetente kellett mosnia, annyiszor viseltem.

Hosszú idő óta ma voltam előszőr boldog és ma tudtam előszőr úgy igazán mosolyogni. Csak egy kép kellett hozzá és Ő, én pedig már sokkal jobban lettem. Arról nem is beszélve, hogy mennyire jól leszek, ha már őt fogom ölelni és puszilgatni egészen addig, amíg tehetem. Úgy érzem, hogy az elkövetkezendő napokban a reggeli rutinjaimat mellőzni fogom, hiszen amire vágytam az pár órán belül be fog teljesülni. Jungkook komolyan hazautazik Los Angelesből és majdnem egy év után végre látni fogom. Olyan hihetetlen, hogy szerintem addig el sem fogom hinni, amíg meg nem érzem újra a jellegzetes illatát, illetve puha ajkait, amik mindennél jobban hiányoznak már.

◇ ♡ ◇

Köszönöm redroseindarkness a segítséget! ❤