J I M I N P O V
J U N G K O O K T O P

Egy hatalmas sóhajtás kíséretében léptem ki a házunkból, ugyanis anya rám bízta a mai bevásárlást. Nem örültem neki, hogy már reggel hatkor felkeltett, de az ebédhez kellettek a hozzávalók, én pedig nem mertem és igazából nem is akartam nemet mondani, mert ennyit azért én is megtehetek. Ma apa főnökei jönnek hozzánk ebédre, így anyának ideje sem lett volna elmenni boltba, mert a házunkat takarította ki ától cettig. Még szerencse, hogy gyalog alig volt negyed órára tőlünk a bolt, addig pedig fülhallgatón keresztül zenét hallgattam és halkan dúdoltam a számokat, amik a lejátszási listámban következtek. Megforgattam a szemeimet, amikor tudatosult bennem, hogy mennyi ember van itt, és hogy ha sorban állok majd a kasszánál, akkor talán egy óra alatt sorra is jutok majd. Elővettem a pénztárcába csúsztatott bevásárlási listát, majd végigfuttattam a szemeimet a felírt dolgokon. Volt itt minden, amit el lehet képzelni, narancstól kezdve pirított hínárig.

- Mi a fene? Itt kellene lennie a tejeknek - sóhajtottam fel, amint álltam az édességek előtt. Mikor is rendezték át ezt a boltot ennyire?

Úgy döntöttem, hogy megkérek egy itt dolgozót, hogy segítsen nekem megtalálni a dolgokat, mert ha minden új helyet kapott, akkor esélye sincs annak, hogy hamar végzek. Nekem pedig minél hamarabb haza kellett érjek, hogy anya tudja kezdeni az ebédet. Az a szerencse, hogy még csak negyed nyolc lesz, így azért van még egy kis időm. Ha jól emlékszem, akkor apa főnökei kettőre jönnek, anya meg átlagosan négy óra alatt elkészül az ebéddel, szóval csak nem lesz baj. Igen, ezt gondoltam, de amikor leszólítottam az egyik egyenruhás dolgozót, aki éppen csokikat pakolt a helyükre, és ő szembefordult velem, még levegőt is elfelejtettem venni. Próbáltam teljesen normálisan viselkedni, de ajkaim akaratlanul is szétnyíltak, amikor tudatosult bennem, hogy mázlimra sikerült a volt barátomat leszólítani.

- Jimin, szia - intett nekem egyet, majd letette a kezéből a dobozt, amiből eddig pakolt.

- Szia, Jungkook - motyogtam és legszívesebben elástam volna magam, amiért nem ismertem fel őt.

Sírni támadt kedvem, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy valaha látni fogom őt újra. Titokban mindennél jobban erre vágytam, de a szüleim kerek-perec megmondták, hogy soha többet nem találkozhatok vele. Miatta írattak át másik iskolába, hogy még véletlenül se találkozzunk. Ez eddig csodásan működött is, majdnem egy év eltelt azóta, mondhatni túl is léptem rajta, de most ismét a sírás határán állok, amiért itt áll előttem. Rengeteg emlék kavargott a fejemben, amik szebbé tették a mindennapjaimat egészen addig, amíg anyámék el nem tiltottak tőle.

- Miben segíthetek? - kérdezte, de én egyszerűen képtelen voltam neki válaszolni.

Még mindig olyan helyes és még mindig annyira hiányzik. Nehezemre esett nem odalépni hozzá és nem szorosan átölelni, de igyekeztem tartani magam, mert nem akartam egy másodperc alatt ledönteni a hónapok alatt felhúzott falat magam körül. Jungkook vett egy mély levegőt, majd végig nyalt alsó ajkain és behunyta a szemeimet. El akartam menekülni onnan jó messzire, hogy soha többet ne lássam őt, de lábaim földbe gyökereztek és egyszerűen képtelen voltam bármit is csinálni.

- Jimin - sóhajtott fel. - Nekem dolgoznom kell, szóval....

- Bocsi, én csak... inkább hagyjuk - motyogtam halkan, majd jobbnak láttam, ha hátat fordítok neki és keresek egy másik itt dolgozót, aki majd segít nekem.

Viszont Jungkook nem hagyta, hogy szó nélkül otthagyjam, hiszen amikor hátat fordítottam neki, megragadta a csuklómat és megállított. Behunytam a szemeimet és éreztem, hogy könnyeim bármelyik pillanatban utat törhetnek maguknak. Majdnem egy évnyi szenvedés, depresszió, szorongás és folyamatos sírás után, most újra itt áll előttem és fogja a csuklómat.

- E... ezeket keresem - nyújtottam át neki az anyától kapott bevásárlólistám, majd kihúztam a karomat Jungkook szorításából.

- Segítek megkeresni ezeket, ha szeretnéd - mosolyodott el halványan, mire én csak egy bólintásra voltam képes.

Kezébe vette a földre tett dobozt, majd jelezte, hogy kövessem. Síri csendben battyogtam utána, igyekeztem megtartani a kellő távolságot. Sírni volt kedvem és a szobámba akartam zárkózni, hogy megint napokon át tartó depressziómba essek, de mindenekelőtt tudatni szerettem volna a szüleimmel, hogy mennyire de mennyire boldog voltam, és hogy mennyire tönkretettek. Mindent tönkretettek, mert Jungkookot komolyan mindennél jobban szerettem, hiába voltam csak tizenhét. Ő volt az első komolyabb kapcsolatom, ő mutatott meg nekem minden újat, amit eddig nem ismertem, de anyáék elvették tőlem, mert nem bírták elfogadni, hogy a fiuk egy másik fiúval jár és vele boldog.

- Hogy vagy mostanában? - pillantott rám, miközben levett a polcról két doboz tejet és a kezemben szorongatott kosárba tette.

- J... jól - mondtam, ami igazából nem volt akkora hazugság, mert mostanában tényleg jobban vagyok, mint eddig. - Te?

- Most, hogy láttalak, már nagyon jól vagyok - mosolyodott el, én pedig jobbnak láttam, ha lehajtom a fejemet, mert nem akartam, hogy lássa azt a temérdek érzelmet, amit ezzel az egyetlen mondatával kiváltott belőlem. - Lassan egy éve beszéltünk utoljára.

- Igen, tudom - nyaltam végig alsó ajkamon, amiről rögtön Jungkook csókjai jutottak eszembe.

- Erre gyere - biccentett jobbra, én pedig szótlanul követtem őt.

Annyi kérdésem lett volna hozzá, hogy sikerült-e túllépnie rajtam, hogy azóta lett-e valakije, hogy megy az egyetem, mi van a családjával, mi van a barátaival, vagy éppen az, hogy mennyire utál, amiért szakítottam vele. De egyszerűen nem mertem és nem tudtam mit kérdezni, mert nem akartam, hogy a sebeim még jobban felszakadjanak

- Itt vannak a muffin formák, melyiket szeretnéd? - kérdezte, mire megvontam a vállaimat és rábíztam.

Jelen pillanatban már egyáltalán nem érdekelt, hogy mit vásárolok, mert Jungkookon kívül másra nem tudtam koncentrálni, de nem is akartam. Félve pillantottam arcára, amit legszívesebben addig puszilgattam volna, amíg lehetőségem van rá. Amikor ajkaira tévedt a tekintetem, végig nyalt azokon, mire késztetést éreztem, hogy leutánozzam cselekedetét. Ezután mosolyogva közölte velem, hogy már tizennyolc vagyok, én pedig zavartan bólintottam egyet, mert pár hónapja lettem csak nagykorú. Közölte velem, hogy fel akart köszönteni, de nem tudta, hogy hogyan reagáltam volna rá, ha beállít a házunkba, amikor már nem is vagyunk együtt. Anyáék biztos, hogy életem végéig a szobámba zártak volna és magántanuló lett volna belőlem, vagy éppen felfogadtak volna mellém egy embert, aki a nap huszonnégy órájában figyel volna engem, hogy biztosan ne találkozzunk. Igazából a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy miért ekkora probléma nekik, ha a fiuk nem heteró.

- Van most valakid? - csúszott ki a kérdés a számon, amit igazából egyáltalán nem szerettem volna feltenni, mert rettentően indiszkrét volt. - Bo... - akartam elnézést kérdni, de ő egy mosoly kíséretében leintett.

- Nincsen senki és nem is volt, mióta az történt - utalt a szakításunkra, én pedig rettentően hálás voltam neki, amiért nem mondta ki.

- Értem, bocsánat nagyon tapintatlan kérdés volt - hajtottam le a fejemet.

- Nem gond. Neked azóta volt valakid? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

Nem, hogy senkim nem volt, még rá sem mertem nézni a fiúkra, akik egy kicsike érdeklődést is mutattak felém. Úgy gondoltam, hogy nincsen szükségem senkire, mert nekem csak is Jungkook kell és most, hogy ismét találkoztunk ismét ezt gondolom. Ezért utálom magamat és őt is, mert egy év alatt végre sikerült eljutnom arra a szintre, hogy elalvás előtt nem a legjobb közös élményeinken gondolkoztam és nem sírtam álomba magam, amiért nem lehetünk együtt. De sajnos most, hogy találkoztunk, szinte biztos vagyok abban, hogy ismét egy nehéz időszak vár rám, amiben senki sem tud majd segíteni. Vagyis tudna, Jungkook tudna, csak éppen nem lehet, mert a szüleim úgy sem engednék meg, és hiába vagyok tizennyolc, attól még megszabnák, hogy kivel lehetek együtt és kivel nem. Jungkook meg pont a nem kategóriába tartozik, mert fiú.

- Értem - mosolyodott el és mintha egy kicsit meg is könnyebbült volna. - Anyudék még mindig utálnak, igaz?

- Azóta nem hoztalak szóba, mert feleslegesnek tartom. Nem is akarják megérteni az érzéseimet, én pedig nem fogom őket győzködni arról, hogy meleg vagyok, de attól még ugyanolyan ember, mint aki mondjuk az ellenkező nemhez vonzódik - mondtam, miközben beledobtam a kosárba két zacskó fűszert.

- Pedig reménykedtem benne, hogy egy év elég volt nekik arra, hogy elfogadjanak - eresztett el egy szomorú mosolyt.

- Sosem fogják elfogadni, hogy meleg vagyok - vontam meg a vállaimat, majd tovább sétáltam, mert már így is többet mondtam, mint amennyit szerettem volna.

Jungkook némán követett engem, én pedig szomorúan néztem a kezemben lévő megírt listára, hogy már csak pár zöldség kell és minden meg van. Nem akartam hazamenni, nem akartam itt hagyni őt, hiszen ki tudja, hogy látjuk-e még egymást. Egyre jobban éreztem, hogy kitörni készülnek a visszatartott könnyeim, de nem szerettem volna sem előtte, sem a bolt közepén zokogni.

- Milyen zöldségek kellenek? - kérdezte, de amint megszólaltam volna, kitört belőlem a sírás és nem tehetek róla, de muszáj volt letegyem a földre a kosarat, amit eddig görcsösen szorongattam, mert nem akart, hogy leejtsem. - Jimin - lépett oda hozzám, mire én kicsit sem törődve azzal, hogy a bolt közepén vagyunk, és már amúgy is mindenki engem néz, amiért zokogok, átöleltem Jungkook derekát és a lehető legszorosabban odahúztam magamhoz.

- Úgy hiányoztál - nyögtem ki nagy nehezen, ugyanis már levegőt is alig kaptam. - Kérlek ne haragudj, hogy szakítottam veled, de muszáj volt. Annyira sajnálom és még mindig nagyon szeretlek.

Nem válaszolt semmit, szerintem még neki is fel kellett fogni, hogy mit is mondtam. Igazából nem akartam vele ennyire őszinte lenni, mert lehet, hogy ő már rég túllépett rajtam, de egyszerűen kitört belőlem az a majdnem egy évnyi szorongás és az, hogy senkinek sem tudtam elmondani a valós érzéseimet. Még a barátaimnak sem mertem arról beszélni, hogy mennyire megviselt a Jungkookkal való szakítás, pedig ők biztosan meghallgattak volna és segítettek volna nekem, de nem mondtam nekik sem egy szót. Inkább otthon sírtam a takaróm alatt és próbáltam elnyomni azt a fojtogató érzést, ami a mindennapjaimat keserítette meg. Most meg itt állok egy bolt közepén és ölelem az exemet, akit igazából még mindig rohadtul szeretek és megint előjött az a bizonyos fojtogató érzés.

- Nekem is nagyon hiányoztál, Jimin - nyomott egy apró puszit a fejem búbjára, mire belőlem kiszökött egy nagyobb adag könnyáradat. - Gyere, menjünk inkább hátra az öltözőbe, ott tudunk normálisan beszélni - tolt el magától, de még mielőtt teljesen ellépett volna tőlem, letörölte hüvelykujjaival a könnyeimet.

Felkapta a földről a kosaramat, majd megragadta a kezemet és az említett öltöző felé vettük az irányt. Jelenleg nem érdekelt, hogy anya mennyire lesz rám mérges, sőt az sem, ha nem érek haza időben. Így járt, legközelebb nem engem küld majd el korán reggel a boltba. Jungkook most mindennél fontosabb volt és el sem hittem, hogy komolyan adott egy puszit a fejemre, és hogy most kézen fogva sétálunk. Ez egy álom lenne csak? Egy álom, amire majdnem egy éve várok?

- Gyere, ülj le ide. Kérsz vizet, vagy valami? - mutatott a sarokban lévő kanapéra.

Leültem, de nem kértem innit, bár rendesen kiszáradtam az előbbi sírás miatt. Igazából még én magam sem tudtam, hogy mit szeretnék pontosan, de miután leült mellém a kanapéra és kezemet ujjainkat összekulcsolta, majd az ölébe tette, világossá vált, hogy még mindig őt akarom. Szerelmes vagyok Jeon Jungkookba, a szüleim pedig nem tudnak ezen változtatni, még ha akarnak is.

- Sajnálom, hogy leégettelek a boltban - hajtottam le a fejemet.

- Nem égettél le - mosolyodott el. - Meg amúgy sem érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek. Nem szeretném, hogy sírj Jimin, mert még mindig utállak sírni látni.

Erről akaratlanul is a szakításunk jutott eszembe, amikor úgy sírtam, mint valami kisgyerek. Annyira fájt minden szó, amit akkor mondtam, de muszáj volt, mert anyámék ott voltak és figyeltek. Ha pedig nem azt tettem volna, amit ők mondtak, akkor kitört volna szerintem a harmadik világháború. Sok olyan dolgot mondtam akkor, amiket vagy ezerszer megbántam már, de az a múlt, sajnos nem lehet már mit tenni ellene.

- Nem akartam sírni, csak úgy kijött belőlem minden, ami már a sza... vagyis, ami azóta bennem gyülemlett - javítottam ki magam, hiszen nem akartam kimondani azt a szót.

- Nyugalom, most már minden rendben van - szorította meg egy kicsit a kezemet, mire én ráemeltem a tekintetem, hiszen eddig a csupasz falat tanulmányoztam.

- Minden rendben?

- Igen - biccentett egy aprót, majd felemelte szájához a kezeinket és megpuszilta az enyémet.

- Mi lesz ezután? - kérdeztem, hiszen még mindig nem értettem, hogy még is hogyan gondolta ezt a 'minden rendben van' dolgot.

- Nem tudom - válaszolta a lehető leghalkabban.

Nem válaszoltam neki, csupán összegyűjtöttem annyi bátorságot, hogy a fejemet a vállára hajtsam. Még szorosabban fogta a kezemet, én pedig nem tehetek róla, de egy könnycseppnek csak sikerült kiszökni a szememből és végig csúszni az arcomon. Úgy hiányzott már a tipikus kókuszos illata, az a biztonságérzet, amit csak mellette éreztem és maga Jungkook. Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára ilyen boldog, mint most, pedig igazából semmi konkrét nem történt. Talán minden okkal történik, talán okkal kellett szakítanunk és most okkal találkoztunk újból. Mivel már tizennyolc vagyok, így merészen és bátran szembe fogok szállni anyáékkal. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, amiért meleg vagyok, mert ez vagyok én. Ilyennek születtem és nem vehetik el tőlem megint Jungkookot. Nem engedem, mert iszonyatosan szeretem őt. Izgalmas vásárlás volt ez a mai, az biztos.