J U N G K O O K P O V
J U N G K O O K T O P

– Holnap ne felejts el tízre jönni, mert csak ötig kaptuk meg a termet – szólt utánam Hoseok, mikor már indulásra kész voltam.

– Ja, oké. Köszi, hogy szóltál, mert már el is felejtettem – mosolyodtam el, majd a kabátomat magamra rángatva indultam meg a kijárat felé.

Már ki is léptem a hatalmas, szinte már labirintusszerű épületből, viszont mielőtt még becsukhattam volna az ajtót, meghallottam egy számomra nagyon is ismerős dallamot. Összeráncoltam a szemöldökeimet, hiszen úgy tudtam, hogy rajtunk kívül más nem próbált ma, Hoseok kivételével pedig a többiek mind elmentek már. Ezek szerint ő gyakorol? Úgy döntöttem, hogy visszamegyek és meglesem, hogy ki gyakorol még ilyen későn is, hiszen már nyolc is elmúlt. Amúgy sem siettem haza, mivel majdnem egy órát kellett várjak a következő buszomig, hiszen az előző nagyjából két perce indult el, szóval ha akartam volna, sem tudtam volna elérni. Követtem az ismerős dallamot, viszont volt egy rész, amit mindig újra és újra indítottak. Megálltam a terem előtt, ahonnan szólt a zene, majd résnyire kinyitottam az ajtót, de csak annyira, hogy megkukkanthassam, hogy valóban Hoseok maradt-e gyakorolni. Mivel az ajtóval szemben volt egy hatalmas tükör, így az illető háttal állt nekem és annyira bele volt merülve a táncba, hogy észre sem vett engem. Viszont nem Hoseok volt az, hanem Jimin. Meglepődtem, hiszen ő lépett le ma leghamarabb, arra hivatkozva, hogy sietnie kell haza. Ezek szerint csak hazudott és próbálni akart? Hangosat káromkodott, amikor nem jött össze neki az egyik lépés, majd idegesen toppantott is egyet és visszapörgette a zenét, majd újra próbálta, de most még el is esett.

– Ha jobban kinyújtanád a jobb lábad és nagyobb lendülettel fordulnál, akkor nem esnél el és sikerülne a mozdulatsor – léptem be a terembe, ezzel sikeresen a szívbajt is ráhozva Jiminre. Annyira megijedt, hogy ugrott is egyet, majd kezeit a szája elé tette, mert nem túl kedves szavak csúsztak ki a száján.

– Basszus, Jungkook – vett egy hatalmas levegőt, amikor beljebb merészkedtem és le is állította a zenét. – Mit keresel te itt?

– Az a kérdés, hogy te mit keresel itt. Nem azt mondtad, hogy sietsz haza?

– Hát... de – sütötte le a szemeimet. – Csak...

– Csak?

– Csak mondott ma valamit Hoseok és nem érzem magam túl jónak a bandához. Ez a lépés – mint, ahogy láttad – nem megy és ez nagyon idegesít.

– Mit mondott?

– Az nem lényeg. Csak, hogy teljesen igaza van és én komolyan próbálok keményen gyakorolni, de valamiért nem megy. – feküdt el a padlón, majd arcát a tenyereibe temette.

– Szerintem nagyon jól táncolsz. Sőt, te táncolsz közülünk a legjobban.

– Ezt csak azért mondod, hogy jobb kedvre deríts – kukkantott ki ujjai közül, hogy rám pillantson.

– Nem csak azért mondom. Szerintem hetünk közül te vagy a legtehetségesebb és legkülönlegesebb. Kecsesen táncolsz, nyilván ezért nem mennek olyan könnyen mondjuk azok a lépések, amik például nekem mennek. Nekem meg azok nem mennek, amiket te két perc alatt tökéletesre sajátítasz. – ültem le időközben mellé a padlóra.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét és látszott rajta, hogy szemei könnyesek lesznek.

– Sosem értettem, hogy miért vagy ilyen véleménnyel magadról. Miért van ilyen kevés önbizalmad?

– Mert nincs okom arra, hogy magabiztos legyek – válaszolta, én pedig legszívesebben behúzta volna egyet neki, amiért ezt mondta.

Jimin az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismerek és ezt már többször is említettem neki, csak nem bírja felfogni és valamiért nem képes hinni nekem. Fogalmam sincs, hogy mikor és miért alakult ki ez a véleménye magáról, de nagyon szeretném, ha ez megváltozna.

Nem szóltam végül semmit, mert fölöslegesnek tartottam, hogy órákat veszekedjünk ezen. Én nem tudtam őt meggyőzni és ő sem tudott engem, nekem pedig nem volt erőm bizonygatni az igazamat. Talán, ha mást látok meg próbálni és nem Jimint, akkor be sem jövök. De bejöttem, mert láttam, hogy valami nem megy neki és úgy döntöttem, hogy segítek neki. Ezért is pattantam fel a földről, majd Jimin kezeit megragadva húztam fel őt is onnan. Kicsit értetlenül pillantott rám, de miután elindítottam a zenét és levettem magamról a kabátomat, szerintem leesett neki, hogy mi itt most táncolni fogunk.

– Nem sietsz haza? – kérdezte, mire megráztam a fejemet.

– Te most fontosabb vagy – kacsintottam egy aprót, majd táncolni kezdtem a már jól begyakorolt lépéseket.

Nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy elpirult, én pedig nem bírtam nem vigyorogni, mert lényegében ez volt a célom. Jimint figyeltem a tükörben és még egyszer sikeresen megfogalmazódott bennem, hogy mennyire jól táncol és, hogy milyen jól is néz ki. Mert igen, Park Jimin rohadt jól nézett ki és egyre nehezemre esett visszafognom magam mellette, főleg, ha ilyen kecsesen mozgatta a csípőjét. Amikor elérkeztünk ahhoz a részhez, ami sosem sikerül neki, sírva fakadt, mert megint a földön kötött ki.

– Hogy lehetek ilyen béna? Mit csinálok rosszul? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – temette arcát a tenyereibe és keserves sírásba kezdett.

Felsóhajtottam, majd visszapörgettem egy kicsit a számot és újra elindítottam. Próbáltam mondani, hogy mire figyeljen oda, miközben vagy ötször megismételtem a táncot. Szipogva figyelt engem, viszont nem akart felkelni a földről, amikor felé nyújtottam a kezemet. Azt mondta, hogy fölöslegesen erőlködöm, akkor sem fogja tudni eltáncolni, én pedig nem tudom megtanítani neki, mert béna. Itt már kezdtem kicsit idegesebb lenni, hiszen még mindig nem tetszett, hogy így beszél magáról. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy még is mit kellene akkor tegyek. Bevállaltam, hogy itt maradok vele, még lépesről-lépésre is képes lettem volna ismét átvenni vele a részt, ami nem megy, de ő rettenetesen negatívan állt a dologhoz.

– Jimin – szólaltam meg a kelleténél egy fokkal hangosabban és agresszívebben, mint terveztem. – Ne akarj még jobban felidegesíteni, mert itt hagylak.

– Bocsánat – hajtotta le a fejét. – Nem is értem, hogy miért vagy még mindig itt.

– Mert ma úgy megyünk innen haza, hogy tudod a lépést, ami sosem sikerül. Szóval kelj fel, mert nem akarlak felrángatni onnan. – sétáltam oda a sarokban lévő laptophoz, majd beállítottam, hogy lassítva menjen a zene. Úgy talán könnyebben fog menni neki, bár először újra számolással akarom megmutatni neki, hogy mi után mi következik, és hogy mikor mire kell figyelni.

– Szóval – ropogtattam ki az ujjaimat, mielőtt még hozzákezdtem volna a számoláshoz.

– Köszönöm – suttogta, én pedig egy biztató mosolyt küldtem felé.

Egészen fél tizenkettőig próbáltunk. Ha nem Jiminről lett volna szó, akkor már tízkor itt hagytam volna, viszont most valóban kitűztem célomnak, hogy addig egyikünk sem megy innen, amíg legalább kettőször el nem táncolja hiba nélkül az egész táncot. Miután lassan, lépésről lépésre átvettük a részt, ami nem ment neki, először negyven, majd hatvan százalékos lassítással is eltáncoltuk, és azt kell mondanom, hogy viszonylag hamar sikerült is neki. Többször is fel akarta adni, de addig piszkáltam és bíztattam, amíg végül csak sikerült neki. Majdnem elsírta magát, amikor nyolcvan százalékos lassítással is meg tudta csinálni, majd jó pár próbálkozás után már kilencven százalékosan is ment.

– Mehet az eredeti sebességgel? – kérdeztem a mellettem állót bámulva, aki nehezen kapott levegőt.

Mondtam neki, hogy tartsunk pihenőt, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy nem kell megállni, mert bírja. Viszont a vége fele már attól féltem, hogy összeesik vagy éppen rosszul lesz. Arca már rég óta vörös volt, rendesen kimelegedett, de egy percre sem állt le. Ez egyszerre megrémisztett, mert komolyan nem akartam, hogy valami rossz történjen, másrészről viszont nagyon büszke voltam rá, hogy ennyire kitartó, és hogy nem adja fel. Mert már rég megtehette volna, de ő kitart és ezt nagyra is becsültem.

Először nem sikerült neki teljes sebességgel, viszont addig próbálkozott, amíg egyszer csak hibátlanul megcsinálta. Teljesen ledermedt, hiszen eddig még egyszer sem érkezett úgy, ahogy kellett volna és rendesen meg is lepődött. Hatalmasra tágult szemekkel bámult rám, nekem pedig nehezemre esett visszafognom a hatalmas vigyoromat. Szerintem mondanom sem kell, hogy nagyjából tízszer eltáncolta még ezután és mind a tíz alkalommal tökéletes volt. A vége fele, már ültem a tükörnek dőlve és figyeltem, ahogy ő még mindig táncol. Rendesen kifáradtam már, ezért is döntöttem úgy, hogy leülök. Beharapott ajkakkal figyeltem Jimint és ha akartam volna sem tudtam volna nem őt nézni. Vonzotta a tekintetem, mert nagyon is tetszett, amit csinál. Imádtam, ahogy lágyan, de még is kecsesen mozgott és ha lehetőségem lett volna rá, akkor egész áldott nap őt bámultam volna. Amikor közösen próbálunk a többiekkel, akkor sosem nézhetem őt, mert nem akarom, hogy bárki gyanút fogjon. De mint már említettem, egyre nehezebben tudom visszafogni magam.

– Szerintem mára ennyi elég lesz. Nem lenne jó, ha túlhajszolnád magad. Már így is sokkal többet gyakoroltál, mint szabadott volna. Plusz holnap korábban is kell jönnünk. – tápászkodtam fel a padlóról, majd kikapcsoltam a laptopot.

– El sem hiszem, hogy sikerült – vigyorgott Jimin, miközben a sarokba dobott táskájához sétált, hogy igyon.

– Én mondtam, hogy menni fog.

– Köszönöm. Ne tudd meg, hogy mennyit jelent ez nekem. – mondta, miközben már a kabátját húzta magára.

– Örülök, hogy segíthettem. Viszont most már komolyan menjünk. Ha mázlim van, akkor még elérem az utolsó buszom.

– Mikor megy? – kérdezte.

Időközben már elhagytuk a termet, majd miután gondosan bezárta azt, a táskájába csúsztatta a kulcsot. Fura volt, hogy kint már rég sötét volt, hiszen ilyenkor általában már nem szoktunk itt lenni. Talán egyszer volt olyan, hogy hajnalig gyakoroltunk, de azt is csak azért, mert másnap részt vettünk az országos döntőn.

– Éjfél után pár perccel – mondtam, viszont arra nem számítottam, hogy a bejárati ajtó nem fog kinyílni.

Ennek köszönhetően teljes erőmből nekimentem. Nagyokat pislogva próbáltam ismét kinyitni, viszont nagyon úgy nézett ki, hogy bezárták. Jimin ijedten lökött arrébb és próbálta meg ő is valahogyan kinyitni, de sajnos ez neki sem jött össze.

– Kell valahol pót kulcsnak lennie – mondtam, majd azonnal neki is láttunk a keresésnek.

Szerintem vagy negyed órán keresztül kereshettük az állítólagos pót kulcsot, viszont éjfél után meguntuk. Próbáltam elérni a fiúkat, de senki sem vette fel, én pedig kezdtem pánikba esni, hogy itt ragadtunk. Itt kell akkor egy egész éjszakát eltöltenünk? Éhes is voltam már, fáztam is, arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyire szerettem volna már a puha ágyamban feküdni.

– Most mi lesz? – kérdezte Jimin, aki szerintem vagy hatodjára hívhatta Hoseokot, hiszen ő volt a kulcsfelelős.

– Fogalmam sincs – temettem arcomat a tenyereimbe. – Még egy kurva ablakon sem tudunk kimászni, mert a hatodikon vagyunk.

Nem hiszem el, hogy Hoseok komolyan bezárt minket. Nem hallotta a zenét, amikor elment? Ha én meghallottam, akkor neki is meg kellett volna. Komolyan mondom, ha itt ragadtunk, akkor sírni fogok.

– Oké, akkor nem tudom, hogy mit kellene tegyünk. Röhej, hogy öt emberből egyik sem képes felvenni a kurva telefont. – mérgelődött a mellettem álló, én pedig teljesen egyetértettem vele.

– Inkább leülök, mielőtt még összeesek – kuporodtam volna le bejárat mellé, viszont Jimin megragadta a karomat.

– Inkább menjünk vissza a terembe. Ott vannak szivacsok, azok csak kényelmesebbek, mint a hideg kő.

– Oké, igazad van – sóhajtottam fel, majd szó nélkül követtem őt.

Valóban volt pár szivacs az egyik sarokban, pechünkre még pokrócokat is találtunk, így nem fogunk megfagyni az éjszaka folyamán, ha esetleg valóban itt kell aludnunk. Berendezkedtünk az egyik szekrénysor és a fal közé, majd nagyjából fél órát mindketten csak ültünk és magunk elé bámultunk. Eleinte még a kijutásunkon agyaltam, viszont idővel gondolataim valahogy Jimin felé terelődtek és szemeim előtt megjelent a szexi énje, aki úgy csavarja a csípőjét, mint valami vérbeli profi.

– Megölelhetlek? – törte meg a csendet Jimin.

Szerintem vagy ötször visszhangzott a fejemben a kérdése és hiába akartam azonnal rávágni, hogy igen, úgy tettem, mintha mérlegelném a helyzetet. Végül bólintottam egyet, ő pedig szinte azonnal szorosan magához húzott. Úgy bújt hozzám, mintha félne valamitől. Nem tehetek róla, de muszáj volt elmosolyodjak, hiszen rettentően édesnek tartottam, ahogy konkrétan a karjaimba menekül. Ismét megköszönte, hogy itt maradtam vele, hiszen ha most nem lennék itt, akkor bizony egyedül lenne ide bezárva, és az sem kizárt, hogy ha engem hívott volna, akkor felveszem. Szerintem ha otthon lennék, akkor már rég aludnék, szóval nagy szerencséje volt Jiminnek.

– Annyira jól esett, amit ma értem tettél – motyogta a lehető leghalkabban.

– Annyira szeretném, ha több önbizalmad lenne. Nem kellene ennyire alábecsülnöd magad, mert egy csodálatos ember vagy.

– Ne kezdjük ezt megint – hajolt el tőlem, de csak annyira, hogy szemeimbe nézhessen.

Két kezét még mindig a derekam két oldalán tartotta, ami bevallom őszintén, hogy tetszett. Azok a pici ujjak úgy kapaszkodtak belém, mintha jelenleg én nyújtanám neki a legnagyobb biztonságot.

– Mi az oka annak, hogy ilyen véleményen vagy magadról? – kérdeztem tőle, mire ő zavartan oldalra pillantott és megvonta vállait.

– Nincs oka.

– Na, ne mondd, hogy nincs oka. Valaki mondott valamit, vagy?

– Ne... nem – hunyta be szemeit.

Úgy érzem érzékeny témához érkeztem, ezért is döntöttem úgy, hogy inkább nem kérdezek többet, mert nem akartam, hogy ismét sírjon, vagy hogy megharagudjon rám, amiért erőszakoskodok.

– Nem alszunk? – váltottam hirtelen témát. – Már lassan fél kettő és a többiek tízre jönnek.

– De, aludhatunk – mondta, majd elengedte a derekamat és visszamászott a helyére.

– Nem akarom, hogy rossz kedved legyen, szóval bocsánat, ha kellemetlen témába nyúltam.

– Ja, hát nem baj. Mindegy, majd egyszer elmondom, csak nem most. Nem akarok sírni előtted megint. Gondolom már így is tiszta gáznak tartasz.

– Miért tartanálak annak? – ráncoltam össze a szemöldökeimet.

– Nem tudom – vonta meg a vállait. – Amit ma leműveltem, nem volt túl férfias.

– És? Szerintem így vagy édes, ahogy vagy – kacsintottam egy aprót.

Nem válaszolt semmit, csak feltápászkodott a szivacsokról és lekapcsolta a lámpát. A vakummal világítottam neki, hogy visszataláljon hozzám, majd megvártam, amíg lefeküdt és elhelyezkedett. Utána viszont sötétség borult a szobára, az agyamat pedig ismét Jimin lepte el. Nem tartottam annyira normális dolognak, hogy az egyik legjobb barátomról ilyeneket gondolok, de nem tehetek róla, a mai nap rátett egy lapáttal arra, hogy ne csak barátként tekintsek rá. Hosszú percekig csak feküdtünk némán, de tisztában voltam azzal, hogy neki is kavarognak a gondolatok a fejében, nem csak nekem.

– Most hol az arcod? – kérdezte, majd megéreztem apró ujjait, amint kitapogassák az említett testrészem.

– Miért? – kuncogtam fel, viszont választ már nem kaptam.

Mocorogni kezdett mellettem, majd hallottam, hogy vesz egy mély levegőt. Már éppen kérdezni szerettem volna, hogy mi történt, amikor is megéreztem ajkait a bal szememen.

– Oh, basszus – motyogta. – A szádat akartam, csak nem látok.

Nem tehetek róla de felkuncogtam, mert irtó édesnek találtam, ahogy ennyire zavarba jött attól, mert a szám helyett a szememet puszilta meg. A tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz és, anélkül hogy átgondoltam volna, hogy mit is csinálok pontosan, ajkaira tapadtam. Nem volt hosszú csók, nem is mélyítettük el, viszont nekem még így is többet jelentett, mint az eddigi csókjaim. A hasam görcsbe állt és nem hittem el, hogy mi most komolyan csókolóztunk. Az okát sem tudom, de jelenleg nem is nagyon érdekelt. Ismét érezni akartam azokat a puha ajkakat, ezért is tornyosultam most én föle és tapadtam ismét ajkaira. Fogalmam sincs, hogy meddig ízlelgettük egymást, de annyira élveztem, hogy legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy sose múljon el.

– Nem bánom, hogy itt ragadtunk – suttogtam, amikor elhajoltam tőle.

– Most már én sem – kuncogott fel Jimin, én pedig szélesen mosolyogni kezdtem.