A fiúkat odavezetted a patak mellé, és Kyoko és Makoto már ott várt rátok.

Még egy ember hiányzott; és előbb-utóbb észrevettétek amint az a fiú szélsebesen fut felétek.
–Itt vagyookkkk, (Név)-saaan! – ugrott a nyakadba Kokichi.
–Ehhhhh?
–Nya most, hogy megjöttem Én, kezdhetjük a tanácsot! Szóval mi a terv? – simított végig gyengéden az arcszegélyeden, majd Hajime odébb rántotta.
–Hé! Mi ez a hirtelen agresszió?

Kokichit ignorálva Kyoko elkezdte mondandóját.
–Nos, gondolom Byakuya beszédéből néhány időtöltés felkeltette az érdeklődéseteket.  Ezek közül ami minket a legjobban izgat, az a felfedezés, mivel ezzel bukkanhatunk a legtöbb nyomra. – mondta hidegen.
–Szóval akkor hol kezdjük? – kérdezted, miközben körbefontad a karjaid.

Tudat alatt mindig ezt csinálod, ha komolyra fordul a helyzet.

–Szerintem oszoljunk kettes csapatokra. Hányan is vagyunk?
–Velem együtt heten. – jelentette ki Kokichi.
–Akkor kettő duó, és egy trió. Hogy ne legyen semmi gond, én figyelek rá, ti meg döntsétek el. – utalt a lilahajú fiúra.
–Ohh, akkor mi leszünk az Orgona Duó, hmm?

Kyoko erre csak sóhajtott. Nem lesz egyszerű kordában tartani Kokichit, de rajta kívűl nem tudná sok ember kezelni.

–L-leszek én (Név)-vel. – mondta Shuichi, és erre Nagito kicsit hangosabban szisszent fel, mint kellett volna.
–N-Nagito, rád bízom Hajimét és Makotot, oké? – szóltál a fiúhoz, ezzel próbáltad meg lecsillapítani.
–R-rendben, persze.
–V-várjunk, nekem miért kell vele lennem?! – fakadt ki Hajime.
–Hajime. – szólt rá Kyoko, erre rögtön abbahagyta.

Kicsit hátrébb léptél, és visszanéztél a többiekre.
–Akkor mehetünk?

Válaszképpen párosával három irányban útnak indultatok.

Eleinte Shuichival csendben sétáltatok. Nem ismered nagyon a fiút, visszahúzódóbb is, mint a többi tanuló. Gondoltad, hogy neked kell nyitnod.

Néha megkapod ezt az érzést, hogyha senki más nem csinál semmit, akkor neked kell. A te természeted sem a leghevesebb, szóval ilyenkor kicsit kínosan érezheted magad, de ezen túl tudsz lépni.

–Szóval ömmmm... Mit gondolsz erről a túráról? – kérdezted kicsit felszínesen, mert hirtelen jobb dolog nem jutott eszedbe.

A fiú még mindig kerülte a szemkontaktust, de halkan válaszolt.
–Kicsit veszélyesnek tartom... főleg, hogy nincs velünk felnőtt.
–Igen, egyetértek... olyan, mintha a háttérből ügyelnének ránk, de ez elég furcsa.
–P-pontosan. Nincs vele jó előérzetem, de remélem tévedek.

A levegő kicsit elnehezült, viszont ennek az ellentétét akartad elérni.
~Meg kell törnöm a köztünk lévő jégfalat. Viszont túl személyes kérdéseket feltenni meg kicsit kínos lenne...

Ránéztél Shuichire, aki észrevette, hogy ránéztél, ezért megilletődött.

–Bo-bocsánat, hogy kizökkentettelek, csak azon gondolkoztam, hogy miért hordasz sapkát. – mentegetőztél.
–S-semmi gond... egy incidens miatt nem szeretek az emberek szemébe nézni annyira... de annyira nem érdekes.

Shuichi kerülte a témát.
~Valahogy rá kell bírnom, hogy folytassa, de tapintatosan... shit, ha ezt nem teszem meg, nem haladhatunk tovább.

Ismét ránéztél a fiúra, aki ismét megilletődött.

–Bo-bocsánat, hogy kizökkentettelek, csak azon gondolkoztam, hogy miért hordasz sapkát. – mentegetőztél.
–S-semmi gond... egy incidens miatt nem szeretek az emberek szemébe nézni annyira... de annyira nem érdekes.

Re: action "incidens"

–Oh, történt valami? N-nem mintha el kellene mondanod, ha nem akarod.
–N-nem, végülis elmondhatom, ha hallani szeretnéd. – most nézett először a szemedbe.

Mindketten megálltatok egy pillanatra, majd Shuichi elkezdett mesélni.

–Az első ügy, amit valaha megoldottam nem volt más, mint amikor véletlenül rájöttem egy szomorú igazságra. Egy férfi volt az elkövető, akinek a családját rábírta az áldozat, hogy dobják el az életüket. A férfi csak bosszút akart állni... amikor elkapták, szemtől szembe állítottak minket egymással, és sosem fogom elfelejteni azt a tiszta gyűlöletet, ami áradt a tekintetéből.
–Shuichi... nem hiszem, hogy konkrétan rád haragudott, bárkivel így viselkedett volna, ha megtudja, hogy a sorsát xy intézte így. – tetted a vállára a kezeid.

Eleinte megszokásból kerülte a tekinteted, ezért is fordítottad magad felé.
–Figyelj... bonyolult ügy volt, nem?
–I-igen, de nekem is alig-
–De végül te tártad fel a titkot. Körülményekkel és nélkül is a gyilkosság bizony gyilkosság.
–De jobb, hogy kiderítettem az igazságot ilyen áron? – kérdezte halkan.
–Igen, mert akkor is választhatott volna, hogy mit tesz bosszúként. És ő a lehető legrosszabb utat választotta ehhez. – próbáltad konszolálni.

Sokatmondó csendet kaptál válaszként, így monológodat folytattad.
–Tudom, hogy morálisan kérdőjelezed meg magadat. Igazságot szolgáltatni nehéz munka, ebből kifolyólag sok embernek nem megy olyan könnyen. De Te, Shuichi, képes vagy rá, és ilyen jószándékú detektívre, mint Te szüksége van a világnak.

A fiú pár másodperc erejéig levette a sapkáját, és engedte, hogy lásd a könnyező arany szemeit. A könnyek ellenére viszont egy lágy, és hálás mosoly ült ki arcára.
–Köszönöm, (Név).

Felváltva honolt kellemes csend köztetek, és könnyed beszéd.
Mindeközben odaértetek az elhagyatott házhoz, amit Kyoko pedzegetett nemrég.
Elérve az úticélt egymásra néztetek, és megkaptad az épület bal szárnyát.

Először felmérted a házat kívülről: nem volt rettenetesen magas, két szárnya volt, de a bal rövidebb, mint a jobb oldali.

~Ahh, Shuichinek több dolga lesz, mint nekem...

Megkerülve a házat meglepetten vetted észre, hogy van két hátsó bejárat is.
~Kettő?

Amelyik közelebb esett hozzád, azon beléptél. Már is értelmet nyert, hogy miért van kettő ajtó;
a fő csarnokból nem lehet átmenni a dolgozó szobába. Ki kell menni a házból a hátsó udvarba, majd vissza.

–Aki tervezte a házat biztos hülye volt. Ez nagyon össze-vissza
van. – suttogtad az orrod alatt, mert néha csinálsz ilyet.

Visszamentél az elkülönített dolgozószobába, és a balodon egy ablakot láttál meg. Egy ablak, amely a főcsarnokba tekint be.

–Egy ablak két szoba fala közt? Ennek mi értelme...

Ha te lettél volna az Ultimate Építész, akkor lehet megértetted volna, de nem rendelkeztél ilyen háttértudással.

A dolgozószobából nyílt egy újabb szoba; volt benne ágy, gardrób, festmények, és jó sok pókháló. Utóbbi az egész épületre igaz volt; tipikus elhagyatott ház, mint a horrorokban és thrillerekben. Az idő vasfoga halkan leöli a vakolatot, a padló is elegánsan recsegett, ha súly nehezedett rá.

Visszalépve a dolgozó helyiségbe viszont összezavarodtál.
Le merted volna fogadni, hogy kintről láttál még egy szobát, ami innen nyílik. Meglepetésedre sehol egy gyanúsabb fal, mint a videójátékokban, sehol egy ajtó, még csak egy rejtélyes könyvszekrény sincs.

~Na ezt majd felvetem Shuichinek.

Kicsit kellemetlenül érezted magad, hogy neki több dolgot kell felfedeznie, mint neked, ezért megkerested az épületben.

Épp a közösségi kertben volt, ott ellenőrzött bármit, ami felvetette az érdeklődését.
–Hello, Shuichi! Végeztem a bal szárnnyal, szóval gondoltam segítek.
–Oh-ömm, hello, (Név). Találtál bármi gyanúsat?
–Igen... de nem értem teljesen én sem. Szerintem van egy extra szoba, viszont ezt csak kintről látjuk.
–Mindjárt végzek én is, és akkor megnézhetjük.

A kertben nem találtatok semmi gyanúsat, úgyhogy továbbáltatok a kérdőjeles szobához.

–Várjunk, miért nem lehet a fő csarnokból átmenni? – kérdezte Shuichi, de igazából nem várt választ.
–A ház tervezője biztos ittas volt, amikor a tervrajzot készítette.
–Tervrajzról jut eszembe... nem akarjuk lerajzolni a ház tervét?
–Oh, jó ötlet. A többieknek így könnyebb lesz vizualizálniuk.

Shuichival bementetek a dolgozószobába, és megbeszélve mindent, előálltatok a tervrajzzal.

–A titkos szobát ne rajzoljuk rá?
–Én is ezen gondolkozom, de szerintem még ne. Rajtunk kívűl más még nem volt itt, legalábbis nem tudunk róla...
–Kyokoéknak azért megemlítjük, nem?
–Igen, persze. Ha esetleg a többiek is akarják látni, akkor viszont nem fognak tudni a rejtett szobáról... kivéve azok, akik irányítják ezt az egészet.

Shuichi megigazította a sapkáját, és intett, hogy lassan mehettek vissza.

Végül az extra szobáról sok információt nem találtatok, pedig sok dokumentumot átnéztetek abban a szobában.

Ti értetek vissza utoljára, már dél fele járt az idő. Kyoko, Makoto, Hajime, Nagito és Kokichi már várt rátok a nagy asztaloknál.

Köszönve helyet foglaltatok, és Shuichi minden bevezető nélkül elővette a térképet, és letette az asztalra.

–A ház alaprajza, ha jól látom? – szólalt meg a másik detektív.
–Igen... Shuichivel rajzoltuk.
–Uu, menő! De csak szerintem kicsit furcsa az a fenti rész?
–Nem, elég nagy hiba az eredeti tervező részéről... – szállt be a beszélgetésbe Makoto.
–Hiba? Nem hiszem. Ezt direkt csinálták így.

A lila szemű lány rátok nézett, te pedig jelzésképp a patak felé forgattad a szemed.

~Erről nem beszélhetünk itt, amíg közel vannak a többiek is.