Kyoko fáradtan sóhajtott. Nem hibáztatom érte, az egész délelőttöt Kokichivel töltötte, sok mindenen ment keresztül.

A lila hajú lány Nagito, Hajime és Makoto felé fordult. Megigazította a kesztyűjét, és még visszanézve utasította Kokichit, hogy tegye vissza a táblát a market elé.
–A ti beszámolótokat nem hallottuk még.
–Igen! Nos... mit is találtunk? – merengett Makoto, mivel hirtelen kiment a fejéből, hogy mire jutottak.
–*khm* a barlang *khm*... – köszörülte a torkát Hajime.
–Ah, igen! Nos amikor... ballagtunk kelet felé a havas tajgán, észrevettünk egy jégbarlangot!
–...Ezt hogy felejtetted el, Makoto? – kérdezte Kyoko.

~Szegény lány... elhiszem, hogy ennyi idő után elege van a mellébeszélésből.

–Ne haragudj rám, mostmár emlékszem... szóval nem mertünk bemenni, pedig én be akartam menni–
–Dehogy akartál, miattad fordultunk vissza! – jelentette ki Hajime.
–Ch, azt hittem az én oldalamon állsz, mint ahogés társam. – mondta duzzogva Makoto, körbefont karokkal.

Nagito csak csendesen figyelte az eseményeket.

–Hát ömm... ez is több a semminél? – próbáltál pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
–Majd visszamegyünk együtt, effelől ne aggódj. Viszont menjünk lassan ebédelni, délutánra pedig szabad foglalkozást adok ki én is.
–Nehehe~ akkor ebédre fel!

Ebéd közben beszélgettetek a többiekkel is, és Fuyuhiko majdnem félrenyelt, amikor Hajime és Kazuichi piszkálták Pekoval kapcsolatban.

Vidám, békés idők ezek, amiket sosem fogsz elfelejteni.

~Elfelejtésről jut eszembe... oh wow, micsoda oximoron. Nagitoval szeretnék még beszélni a kalandjukról.

Amikor végzett mindenki, és elhagytátok az asztalt, gyengéden elkaptad a fiú karját, hogy marasztalhasd.

Az érintésedre összerezzent, majd a fejét nem elfordítva elmosolyodott. Tudta, hogy te vagy az.

Viszont most ő kapta el a kezed, és könnyedén húzott maga után.

~Nem tudom, hogy hova megyünk...

A hírhedt patak egy tóba torkollott, ami nem volt messze a faházaktól. A kilátás maga lélegzetelállító volt, hisz a tó csendesen fodrozódott a gyenge szellőben. A türkízkék eget pedig könnyűszerrel tükrözte vissza a víz.

Játékosan leguggoltál a vízhez, és a nagy kényszer miatt megérintgetted a a víztükröt; nyugodt rezgések terjedtek el az ujjad irányának ellenkezőjébe, majd elapadtak.

–Kicsit hűvös még.
–Nincs nagyon semmi, ami felmelegíthetné... a hőmérséklet nem elég ehhez. – segített fel Nagito miközben válaszolt.
–Hehe, köszi. – fogadtad el a kezét, hogy felhúzhasson, de tudat alatt nem engedted el.

Amikod feleszméltetek, hogy mi történik, akkor egyből elfordítottátok a fejeteket, de nem merészeltétetek elengedni a másikat. Féltél, ha most elengeded, soha többet nem lesz rá alkalom.

–Oh, nem ülünk le oda? – vettél észre egy padot, majd a fiú bólintott.

Leültetek egymás mellé, majd szembe akartál fordulni vele, ezért felhúztad a lábaidat törökülésbe.

Nagito meglepetten figyelte a manővereidet, te pedig elvörösödve néztél oldalra.
–M-mi az?
–Nem fogsz elzsibbadni?
–L-lehet, hogy elfogok, de most még nem zavar.
–Szóval... – mondtátok tökéletes szinkronban.
–Kezd te. – szóltál nevetve.
–Kíváncsi vagy a délelőttre, igaz?
–Yup.

A fiú gondolkozott egy pillanatig, majd belekezdett a mondandójába.

–Minden azzal kezdődött, hogy elindultunk. Mivel egyikünk sem figyelt, hogy merre kellett volna mennünk, egy jó 5-10 percig azon veszekedett Hajime és Makoto, hogy kelet vagy észak.
–Ezt el tudom képzelni.
–Aztán mivel felvetettem, hogy szerintem kelet, ezért elindultunk jó irányba. Miközben haladtunk, Hajime elkezdett kérdezgetni minket a magánéletünkről, főleg Makotoéról, mivel láttuk őket Kyokoval. – mesélte, és megvakarta a nyakát.

–És miket mondott Makoto? – kérdezted csillogó szemekkel.
–Eleinte semmit, majd tagadott  mindent, majd mondtuk neki, hogy rettenetesen hazudik, úgyhogy elkezdett beszélni. Még csak pár hete vannak együtt, és azért titkolták, hogy ne keltsenek drámát és nagy felforgást... tudod, Sayaka miatt.
–Ahh, érthető.
–Aztán...

~...jöttem én. Elmondtam nekik, hogy lehet, hogy (Név) egy ici-picit több reménnyel tölt el, mint mások... erre persze rögtön vicces shipneveket kezdtek gyártani. Mint valami tinédzserlányok, komolyan.

–A-aztán... megkérdeztek engem is, de mondtam, hogy velem nincs semmi k-különös...

~Elcsuklott a hangom basszus, pedig Kokichi megtanított hazudni professzionálisan... lehet, hogy Celeste tanácsát is ki kellene kérnem?

–Oh...

~Mintha (Név) kicsit elszomorodott volna. Várjunk... a remény, amit eddig árasztott gyengült... érzem.

–M-mármint... nem mondom, hogy nincs senki, aki... aki...

~Basszus nyögjem már ki, miért ilyen nehéz ez?!

–S-szóval van egy esélyes személy, akit el tudok képzelni... m-magam mellett. V-viszont! Ez nem jelent semmit,
m-mármint nem Ő nem jelent semmit, hanem... – hadarta Nagito zavartan.

Te is elpirultál, de a kezeddel mégis megérintetted a fiú arcát takaró kezeit, és lehúztad őket.
Viszont most így jóval közelebb voltatok egymáshoz, mint ahogy tervezted, szóval egy pár másodpercig nem történt semmi, csak néztetek egymás szemébe. Olyan közel voltatok a másikhoz, hogy éreztétek egymás légvételét.

~Olyan gyönyörű (szemszín) szemei vannak... könnyen el lehet bennük veszni.

Nem kellettek ide szavak, hisz amit éreztetek, nem kellett senkinek sem kimondania. Mindketten gyanítottátok, hogy mi is lehet ez.

–(Név)... kell még mondanom? Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. – simított végig az arcszegélyeden Nagito.

Ma nem terveztél sírni.
Hangsúly a "tervezni"-n van.

–N-Nagito...
–Csak látni téged minden nap felvidít. Egy olyan intelligens, vicces, néha kicsit butus, de az csak a humorának egyik forrása; olyan segítőkész, hogy bárkinek beragyogja a napját, akihez csak elkezd beszélni... és nem mellesleg a végletekig lélegzetelállítóan gyönyörű. Egy ilyen lányt megismernem egy a hét milliárdban. Még jó, hogy én vagyok az Ultimate Szerencsés Tanuló, huh? – nevetett bele a végén zavarában a fiú.
–Nagito... hogy érdemeltelek ki téged? Mintha egy álom válna valóra... – próbáltad letörölni az örömkönnyeidet, de sikertelenül.

A fiú kisöpörte a hajadat az arcodból, és mélyen a szemedbe nézett.
–(Név)... megengeded ezt nekem?

Épp reagálni szerettél volna, hogy nem érted, miről beszél, de aztán hirtelen az ajkait érezted az arcod bal oldalán.

Megkönnyebbültél, hogy csak egy puszit kaptál a pofidra, hisz még sosem csókolt meg senki... nem mintha bánnád, ha Nagito lenne az első.

Kellett kis idő, amíg meg tudtál újra szólalni, de végül sikerült.
–Én... ugyanígy érzek. Gondoltam, hogy gondoltad, csak gondoltam pontosítok...

~Wow, jó sok gondolat van ebben a mondatban. De most nem tudok tisztán gondolkozni! Ilyen hevesen soha nem vert még a szívem...

Szorosan megöleltétek egymást, és mint eddig minden alkalommal, most sem akartad elengedni.

Egészen estig beszélgettetek; sok-sok nevetés, mosoly, és egy elmélyült kapcsolat jellemzett titeket.

–Lassan vissza kellene mennünk, nem? – kérdezte Nagito, és helyeseltél.
–Iigen, a többiek még elkezdenek valamit gyanítani...
–Akkor menjünk vacsorázni. – fogta meg a kezed a fiú, és elindultatok a kültéri étkezőbe.

~Wow, jobban alakult a mai nap, mint gondoltam... – loptál egy pillantást Nagitotól, majd mintha mi sem történt volna, előrenéztél.

Taka vett titeket észre először, és rögvest elkezdett szónokolni.
–Le is ment már a nap! Elkéstetek! Egy iskolai környezetben ezt nem–
–Haver, hagyd őket. – szólt rá Mondo, mire úgy is tett.

Mivel a többiek is itt voltak, ki akartad húzni a kezed Nagitoéból, de nem úgy láttad, mintha őt zavarná, szóval inkább csendben hagytad. Amikor viszont leültetek, felemelte a kezed, hogy segítsen, így viszont sokan észrevették... ki tudja, lehet hogy a fiúnak ez volt a célja.

A gyengén pislákoló lámpa fényében is narancssárgásan ugyan, de láttátok egymás arcát, ami viszonylag hasznos, ha társaságban vacsorázik az ember.

Látva titeket Hajime sokattudóan szólalt meg;
–Látom akkor végre megemberelted magad, Nagito.
–...De nem azért mondtam el neki, mert Ti rábírtatok, oké? Amúgy is el akartam...

Bíztatásképpen megsimítottad a kezét, ami miatt rád pillantott.

–Csak aztán ne nyájaskodjatok túl sokat előttünk, oké? – piszkált titeket Miu, majd folytatta – ha mégis arra kerülne a sor, menjetek szobára.
–Hhh-hé, ott még nem tartunk!
–Minden csak idő kérdése, (Név)-san. – folytatta a lány, te pedig zavarodban fogtad a fejed.
–Szerintem együnk...

Azzal megkezdődött a vacsora. Ismét gyújtottatok tüzet, viszont most korántsem foglalkoztatok vele annyian, mint tegnap.

A többiek beszédéből kihallottad, hogy Mahiru Hiyokoval, Celeste Chihiroval, Mondoval, Takával és Hifumival volt egész nap, amíg Kazuichi felváltva kereste Soniát, Miut és Keebot.
~Mindenkinek kialakult a baráti köre, ezt jó hallani. ~ gondoltad, miközben etted a szendvicsedet.

A szomszéd székben épp Shuichit szidta Kaito, hogy nem látta szinte egész nap a segédjét, aki erre próbált mentegetőzni, de az asztronautát ez nem érdekelte.

Ismét Maki hozta helyre a rendet köztük.
–Kíváncsi vagyok, hogy majd 50 fekvőtámasz közben milyen érveket hozol fel Shuichi ellen.
–M-Maki Roll! Azt hittem velem vagy! – érezte magát elárultan a fiú.
–A főhős segítői tartsanak össze, nemde?
–Persze... de ne a hős ellen. – szomorkodott Kaito, aki próbálta elrejteni, hogy milyen jól szórakozik közben. Örült annak, hogy a segédjei jól kijönnek egymással.
–Még táborban is
edzetek? –kérdezted Makit, mire ő elnevette magát.
–Fogalmazzunk úgy, hogy Shuichi és Én edzünk, miközben Kaito napi beszámolóját hallgatjuk.
–Ne felejtsd ki azt, amikor panaszkodik a huszadik fekvő után. – egészítette ki a lányt Shuichi.
–H-h! Ki? Én? Ch, nézzenek oda miket ki nem találnak a segédeim.
–Nem szoktam hazudni, csak ha az igazsághoz muszáj. Most nem látom értelmét hazudni. – jelentette ki a detektív fiú, ezzel ezt a csatát megnyerve.

Kaito puffogva elfordult, és amikor senki sem figyelt rá, hirtelen egy sushi darabbal betömte Maki és Shuichi száját.

A nevetéstől majdnem félrenyeltek mindketten, de szerencsére túlélték. Mindenki, aki eddig figyelt rájuk elkezdett nevetni velük, köztük ti ketten is.

~Igen, egy közösség vagyunk.