Kokichi irritáltan elkezdett nyavalyogni, te pedig csendben hallgattad.
–Srácok ne máár, állandóan azon a helyen talizunk, és beszélünk meg mindent... kezd unalmassá válni. Úgysincs itt senki, akit érdekelne, hogy itt mi zajlik.

Senki nem reagált, kivéve Kyokot, aki hideg tekintettel ránézett, és ezt követve mindenki felállt a helyéről, elindulva a patak felé.

Amikor elmentetek a lakóházak mellett, egy jajgató fiút hallottatok meg.
–Segítséég! Kazuichi, hagyj békén, kérlek!
–Csak szét akarlak szedni, állj már meg! Nem fog fájni, és valószínűleg össze tudlak rakni újra.
–E-Ez a "valószínűleg" aggaszt!
–Naaa, de csakh... thudni... szerehtném... hogy mhiből
állsz. – vette szaporán a levegőt Kazuichi, emiatt nehezebben beszélt.

Látva, hogy az üldöző reménytelenül felhagyott az üldözéssel, Keebo is megállt, és ti is odamentetek hozzájuk.

Odaálltál Keebo oldalára, hogy minden oké-e vele.
–H-hé, ő a robot, és az érdekel, hogy ő hogy van? El se fárad. – zilált Kazuichi féltékenyen.
–De nekem se végtelenek az energia tartalékaim! Mivel árammal működöm, éjszaka nekem is kell aludni, csak olyankor töltőre helyezem magam. Amit te állítasz viszont, az erősen robofóbiának hangzik, amit nem tolerálok!

~Már megint egy értelmetlen konfliktus... hah. Vajon az ő agyán mi fut át most?

Tekinteted arra a bizonyos fiúra tévedt, akivel valamilyen rejtélyes módon valahogy mindig együtt köttök ki.

Piszkosfehér haja szokás szerint össze-vissza állt... majd amikor legközelebb közel állsz hozzá, engedéllyel, vagy nélküle meg fogod érinteni.

Másképp nem tudnád, hogy valóban olyan pihe-puha-e, mint amilyennek kinéz.

Az emberi agy csodálatos dolog; valahogy képes érzékelni, ha valaki rá néz. Nagito ezért fordult feléd, mert azokat a gyönyörű (szemszín) színű szemeidet magán érezte.

~Ha most elnézek, azzal még kínosabb lesz minden, mi? Kell nekem elveszni a gondolataimban örökké.

Odasétáltál Nagitohoz, hogy elkerüld a kínosságot... nem mondom, hogy sikerült teljes mértékben, de legalább megpróbáltad.
– *khm* Nos... milyen volt Makotoval és Hajimével lenni?

A fiú ránézett a két említettre, akik mindketten próbálták felváltva felvidítani Kazuichit, és megnyugtatni Keebot, hogy egyikük sem robofób.

Egy sóhajtás után visszanézett rád.
–Egy... tapasztalat volt. – úgy láttad, hogy mivel most túl sok minden történik egyszerre, erre a beszélgetésre később kerül majd sor.

~Csak el ne felejtsem megkérdezni erről újra...

–Hajime, neked meg kell engem értened, mint osztálytársad, és régi haverod! Nem mintha valami szörnyűséget akarnék tenni Keebo ellen...
–Múltkor Nekomarut akartad szétszedni... – gondolkozott el az említett.
–Nem segítesz!
–Figyelj, Kazuichi... a robotoknak ez olyan intim téma, mintha egy lánynak mondanád, hogy levetkőztetlek, és aztán talán visszaadom a ruháid.
–...Kyoko, néha megrémítesz. – szólalt meg Makoto, és a lány vállára tette a kezét.
–Úgy érzem, hogy akkor elértem a célom. – mosolygott sejtelmesen, majd levette Makoto kezét a válláról, és határozottan megfogta.

A fiú hipersebességgel elvörösödött.
–E-ezt még nem jelentettük be– mondta alig hallhatóan.

~ezaz Ezaz EzAz EZAZ! I ship it!

Örömödben feldobtad a karjaidat az égbe, ezzel véletlenül orron csapva Nagitot, aki a lőhatárodon belül esett.

–Atuára, sajnálom! – pattantál fel ijedtedben, majd közelebb léptél a fiúhoz, hogy megvizsgálhasd az arcát a lehetséges sérülések miatt.
–S-semmi gond, nem fáj annyira...plusz nem is vérzik. – próbált lenyugtatni, de téged nem olyan fából faragtak.
–De bepirosodott! Nyugodtan elmondhatod, ha fáj.
–Vajon fáj neki, vagy nem? Nehehe, sose lehet tudnii~
(Név)-san, én ugyan felismerem, hogy mi a hazugság, és mi nem, de nem mondom el, mert az lelőné a poént, nemde? Azt meg nem akarja senkii, mert unalmas lenne tőle minden.

Még nem sokszor volt lehetőséged erre, de végre te is szórhattál valakire egy gyilkos tekintetet.
–Nagito... hívjam Mikant? Komolyan kérdezem, ne kertelj, kérlek. – szóltad aggódva.

–Tényleg nem kell. Kicsit fáj, de túlélem. Plusz, még sose voltam orba nyomva egy lány által, nemhogy...

~Nemhogy általad. – gondolta a fiú, de nem volt mersze még ezt hangosan kimondani.

–Na jó, én hiszek neked... de azért ezt megérdemled minimum. – engesztelésképpen magadhoz ölelted.

Életedben most ölelted őt meg másodjára, de akárhányszor is megteszed, mindig azt kívánod,  bár soha nem érne véget. Érezted a pulzusát, a kiegyensúlyozott levegővételét, a zöld kabátjának anyagát, a puha hajának illatát; egyszerűen tökéletes volt ebben a pillanatban minden.

...azt kivéve, hogy több, mint 6 ember ott volt körülöttetek.

~Egyszer elrabolom Nagitot egy pár perc erejéig, hogy hosszabb ideig megölelhessem. Akkor nem lesz kínos.

–Annak ott Miss Sonianak és Nekem kéne lennie! – fakadt ki Kazuichi.
–Ne add fel, haver. – tette Hajime a szerelő fiú vállára a kezét vígaszként.
–Hajime, értékelem, hogy ezt mondod, de kétlem, hogy van ránk valamilyen remény. Nem vagyok vak, csak úgy teszek, mintha az lennék...

Hajime sosem tartotta magát jónak empatizálásban, viszont a körülötte lévők nem így gondolták, épp ellenkezőleg: a fiúnak volt egy természetes nyugtató aurája, amihez más nem járul hozzá, mint a születés.

Ezért tudta lenyugtatni még a leghevesebb embereket is, mint például Kazuichi. Hasonló aura veszi körül Makotot, Kaedét és Shuichit is, ezért az utóbbi is erős hatással tud lenni a körülötte lévőkre.
–Kazuichi... ugyan nem ismerlek sem téged, se Soniát annyira, de azt látom, hogy Sonia nem utál téged, de nem is vagy neki közömbös. Látok rá esélyt, hogy működhet, viszont ahhoz tenned is kell. – tette hozzá halkan a detektív fiú, és az effekt rögvest megmutatta magát Kazuichi csillogó szemében.
–Akkor van ránk remény?! – kiáltott fel megkönnyebbülten.

Kokichi szokás szerint közbe akart avatkozni, de most visszafogta magát.
~Nem mindig vicces elrontani az emberek örömét... plusz ez így is érdekes, max ha unalmas lenne, akkor megérné beleszólnom.

Mintha minden kötöttség leesett volna a válladról a konfliktus helyreállítása miatt, oly könnyeden folytattátok utatokat a patak mellé, mint amilyenhez semmi nem volt fogható.

Kazuichi és Keebo ment a saját útjára, így csak a szokásos csapat gyülekezett a találkozó helyen.

Shuichire néztél, hogy ő kezdeményezzen.
–Itt van a térkép. Minden normális, nemde? Viszont amit furcsának találtunk, az a fő csarnok és a dolgozószoba közti átjárási lehetőség. Miért nyílna egy ablak a két szoba közti falon?
–Mást nem tudok elképzelni,  minthogy egyik szobából figyelni akarnád a másikat.
–Amit még észrevettünk az egy extra szoba volt, ahova nem lehet bemenni. Nézzétek, itt nyílna a dolgozószobából, de amikor odamentünk még csak gyanús fal sem volt.

Megfogtad az alap tervrajzot, és egy könnyen kiradírozható piros ceruzával bejelölted az extra szobát.

–Akkor gondolom csak kívűlről láttátok. – szólt Kyoko, mire helyeselve bólogattál.
–Kezd érdekessé válni ez a tábor!
–A dolgozószobában milyen tárgyak vannak? – kérdezte Makoto.
–Sok-sok papír, könyvszekrény, dokumentumok össze-vissza, két karosszék, egy kávézóasztal, egy íróasztal, rengeteg festmény, egy zongora... – ahogy egymást váltva Shuichivel felsoroltátok a dolgozószoba bútorait és tárgyait, sajnos semmi oda-nem-illő nem jutott eszetekbe.

–És ugye a rejtélyes ablak, nehehe~
–Igen... még egyedül a fő csarnok tűnik túl nagynak, de mindenféle szabadidős foglalkozásnak van ott helye. Úgy szolgál, mint egy nappali-vendégszoba.
–Az épület elég régi amúgy... hosszú ideje nem járhatott ott senki sem.
–Például a padló is kifejezetten rozoga a Lounge környékén. – tette hozzá a detektív fiú.
–Mindenesetre köszönöm a munkátokat. Van egy olyan érzésem, hogy még vissza fogunk menni abba a házba.

Halvány rózsaszínen elpirultatok a dicséretre, majd csendben vártátok a fejleményeket.

–Kokichi, elmondod te, vagy mondjam én? Az igazat.
–Na jóó, de csak mert izgalmas.

Az említett magára vonta a figyelmet, és belekezdett a monológjába.

–Kyoko-sannal elindultunk kettesben déli irányba, és belebotlottunk egy hídba, amin átkelve megláttunk egy kis marketet.
–Beléptünk, és volt ott mindenféle... kivéve eladó, ami egy kicsit aggaszt. – folytatta Kyoko, amit a fiú zokon vett.
–Azt hittem most eljött az én időm, hogy ragyoghassak... – mondta szomorúan.
–Jó, akkor mondd.
–Köszii, Kyoko-san! Szóval beléptünk, körülnéztünk, de sehol senki... pedig pult is volt, de nem találtunk mást, mint ezt:

–Kokichi... Tisztára azt mondtam, hogy NE lopd el a táblát. –emelte fel a hangját Kyoko.
–D-de ez nem mintha fájna bárkinek is... plusz gondoltam megmutatom a többieknek.

Kyoko reakcióképpen csak az arcára csapott.

–"Hagyjátok ott a pulton a Monopénzeket, és meg fogjuk kapni. Így nem számít lopásnak."
Ez... furcsa, de logikus. – gondolkozott hangosan Hajime.
–De miért van megtiltva a bennmaradás? – kérdezted.
–Nem hinném, hogy csak azért, mert zárási idő. Esetleg jön valaki, aki összegyűjti a pénzt?
–Lehet...
–Viszont srácok, akkor ki tudjuk csalni a szervezőket! – jelentette ki feltöltötten Kokichi.
–Ha nem is a szervezőket, akkor az irányítókat.

~Akkor végülis van esélyünk ellenük?