Amint sétáltatok az ösvényen, amit Tenko talált, Gonta arca egyből felderült; hiszen egy erdőben vagytok, akkor kell lennie bogaraknak is!

–Gonta megkérdez Mahiru, hogy fotó bogár. (Név) szerint baj? – kérdezett téged az úriember.
–Nem, dehogyis! Mahiru szeret természetfotókat csinálni, szerintem még örülne is a kérésednek.
–Gonta köszöni. – mondta csillogó szemekkel.

Mivel eddig Gonta mellett mentél, ő pedig odament Mahiruhoz, volt egy pár percnyi nyugalmad egyedül.

Ahogy gondolkodtál mindenfélén, valahogy mindig azon a bizonyos fiún kötöttek ki a gondolataid.

Előrenéztél, hogy ott van-e, de a megérzésed miatt tudtad, hogy ez nem így van. Jobbfelől hátranéztél, és kisvártatva odaért melléd. Összezavarodva megállt.

–(Név)? Valami baj van?
–Nem, velem minden oké. De te miért vagy szinte mindig egyedül?
–... nem vagyok valami közkedvelt. De sose voltam, szóval már nem zavar. – tekintett a távolba.
–Akkor az az ő bajuk.
–Mi?
–Mármint... szerintem megérdemled, hogy barátkozzanak veled is, Nagito. Nem vagy rossz ember.
–... m-megérdemlem?

~Oh shit, valami rosszat mondtam? Mintha zavarban lenne...

–P-persze! – mondtad kicsit hangosabban a kelleténél, ezért valaki meghallotta.

–Uuu, (Név)-san igent mondott! Vajon mire, vajon mire~? – énekelte játékosan Kokichi.
–Emlékeim szerint ha valaki igent mond valamire ilyen hangosan, az általában azt jelenti, hogy eljegyezték egymást. Elemezve a kettejük kapcsolatát, ezt nem tartom lehetetlennek. – vázolta fel a tévútra vezetett Keebo.

Maki rátok nézett, majd Kokichire.
–Meg akarsz halni? – vetette oda Kokichinek hidegen.
–N-nem, nem! Vegyétek úgy, hogy nem szóltam semmiit~

Kaito lefogta volna a lányt, de ismerte már annyira, hogy tudja; ha Maki meg is akarna ölni valakit, akkor azt csendben tenné, a homályból.

Shuichi pedig csak halkan kuncogott, Kaedével egyetemben.

–Ne figyelj rájuk. – szólt neked Nagito, majd tovább sétáltatok szótlanul.

Amint kiértetek az erdőből, a táj is lassanként változni kezdett; a táborhelyet hó fedte be, és a hajdan csobogó patak is befagyott.

–Tenko megmentett minket~ – jelentette ki Himiko elégedetten.
–U-umm, nem is csináltam semmi különöset... de megjöttünk.

A csapat nagyrésze előreszaladt a kabinokhoz. Kyoko, Makoto,  Hajime, Shuichi, Nagito és Te pedig hátra maradtatok egy kupaktanács erejéig.

–Akkor ti is észrevettétek. – törte meg a csendet a levendulaszemű lány.
–Igen, elég egyértelműen gyanús volt.
–Shuichi, te mire jutottál? – kérdezte Makoto. Az említett tétován szólalt csak meg.
–Nos, még nyomok hiányában nem sokra... de annyi tiszta, hogy valami nem stimmel Tenkoval.
–Ugyanígy érzem. – helyeselt Kyoko.
–Mármint, nem értem... miért hagyná, hogy–

–Srácoook, mi ez a klub nélkülem? – szaladt oda hozzátok Kokichi.
–Megvitattuk a napi eseményeket. Kössünk egy ígéretet mindannyian; mától fogva minden nap találkozzunk így, és beszéljünk meg minden gyanúsat, amit látunk.

A detektív lány tervére mindenki helyeselve bólintott, majd ránézett Kokichire.
–Kokichi... nem hiszem el, hogy erre vetemedem, de jó lenne, ha csatlakoznál hozzánk.
–Miii? Sajnálom, Kirigiri-san, de egyedül dolgozom általában, illetve a partneremmel. Plusz túl sok emberben kellene megbíznom; egy ilyen hazug embernek, mint nekem ez nem kis feladat.
–Akkor átfogalmazom; ha segítesz nekünk, akkor lehet egy szabad kérdésed illetve kérésed mindegyikünkhöz.
–V-várj, Kyoko! Ne adj neki ilyen hatalmat! – győzködte a lányt Makoto.
–De ha nem működik együtt velünk, bonyolítani fogja a nyomozásunkat.
–Egyetértek Kyokoval. – szólaltál meg váratlanul, és látva, hogy támogatod a Kokichi-adoptálás expedíciót, a szóban forgó alany megölelt.
–H-hé! – pirultál el.
–Rendben, de csak azért, mert muszáj. – mondta Hajime.

Egy kis idő múlva mindenki beleegyezett, Makotonak pedig nem volt más választása, mint követni a többieket.

–Na mondd el, hogy mi a terved.
–Már egyszer elmondtam~ szeretném tudni, hogy ki lesz előbb féltékeny, ha elrabolom (Név)-sant. Rám lesz-e féltékeny Nagito, vagy (Név)-re Shuichi? Sose lehet tudni~
–Nem ezt, az igazi tervet. – folytatta Kyoko unottan.
–Ooww, Miss Kirigiri unatkozik! Na jó, most az egyszer elmondom.

Eddig is körben álltatok, viszont most Kokichi közelebb lépett a kör közepéhez, hogy még kevesebb esélye legyen annak, hogy bárki meghallja.

–Gyanítom, hogy van köztünk egy, vagy akár több ember, aki tudja mi fog történni ezen a "kiránduláson". Nincsen vele jó érzésem. Gondoltam elvezetek mindenkit rossz irányba, ezért fel kell szólalnia minimum egy személynek, aki irányító, hogy a terv ne fulladjon kudarcba. A többit láttátok ti is.
–Zseniális, szokás szerint.
–Ugyee, tudom! Szuper vagyok!
–Egy kérdésem lenne, ha nem baj. – szólaltál meg halkan.
–Hmm, sajnálom, de letelt az Oma speciális interjú ideje! Ha bármi kérdésed van, azt hagyd meg estére~

Ezzel a mondattal Kokichi vissza is ment a kabinokhoz.
–Kyoko, komolyan megbízunk benne?
–Muszáj. Másképp túlságosan akadályozna minket. Csak arra kérlek titeket, hogy toleráljátok. Főleg Ti hárman. – mutatott Shuichire, Nagitora és Rád.
–Megpróbálom.

Az Ultimate Detektív lány feloszlatta a gyűlést, és mindenki mehetett a maga dolgára.

Nagitoval és Hajimével úgy döntöttetek, hogy lecsekkoljátok a kabinokat, kitalálva, hogy melyik kié.

A tied pont Nagitoéval átellenben volt, Hajime kabinja mellett.
–Na nézzenek oda; valaki szerencséje megint működött.
–Ezt hogy érted, Hajime?
–Közel leszünk egymáshoz, szóval ha bármi baj van, akkor könnyen segíthetünk a másiknak. Ha ez nem szerencse, akkor nem tudom mi.

Nagito csendben maradt. Majdnem mondott valamit, de inkább ez ellen döntött. Nem akar semmilyen kínos szituációt kelteni.
~Én nem ezért gondolom szerencsének... Ez az egész nap tele van szerencsével, és félek, hogy hamarosan abbamarad, és helyébe balszerencse kerül. Akkor távol kell magamat tartanom tőle.

–Akkor majd minden reggel és este itt találkozunk, igaz? – kérdezted megkönnyebbülten. Szívesebben vagy velük, mint pl Teruteruval és Miuval.
–Úgy néz ki. – mosolyodott el Hajime is.

Elköszöntetek egymástól, és beléptél a kis faházadba.

Pár perc pakolás után gondoltad, hogy át kellene öltöznöd, de amint levetted a pólódat, az ő szaga megcsapott.
–Ahh, a kabát miatt... ezt se fogom egyhamar kimosni.

Óvatosan kitetted az éjjeliszekrényedre a kedvenc plüssállatodat, akit mindenhova magaddal viszel, bármennyire is tűnne gyerekesnek.
Ha valaki így is tartja, ez akkor sem ér el majd hozzád; az a plüss veled nőtt fel, jobban ismer, mint bárki. Egy kalandodról sem hiányzott még.

Kivetted a párnádat is, plusz a barna vázlatfüzetedet, amit szintén magadnál hordasz az esetek 87%-ában. Ki tudja mikor jön az ihlet; és amikor mégis megérkezik, te nem fogod veszni hagyni.

Az idő már késő délutánra járt, hisz maga a buszút is hosszú volt.

Valaki kopogtatott az ajtódon.
–Szabad! Oh, szia Makoto!
–Bocsi a zavarásért, (Név), de páran a srácokkal megbeszéltük, hogy tartunk egy tábortüzes vacsorát kicsit később.
–Oh, jól hangzik! Hamarosan lemegy a nap, szerintem mindjárt megyek.
–Rendben! – Makoto azzal gyengéden becsukta az ajtódat.

Felvetted az egyik pokrócot a válladra, ami a helyi ruhásszekrényben volt, és kisétáltál.

Igazad lett, ami nem lepett meg; kiskorod óta tehetséges voltál az idő meghatározásában, mégha aznap nem is néztél az órára.

A te házad pont a sor szélén volt, így a te oldaladról lehetett legkönnyebben látni a horizontot.

Nagito is most lépett ki a házából, és emiatt ketten nézhettétek, amint a Nap eltűnik.

Együtt.