Vörös nap kelt fel, narancssárga árnyalataival szegélyezve a felhőket.

Egy madár énekelni kezdett, és mintha vezérük lett volna, a többi madár kánonban követte őt peckesen.

Szerette ezeket a madarakat hallgatni ilyen teles napokon... adnak egy bizonyos reményt, hogy a tavasz bármely messzinek is tűnjön, egyszer eljön.

Ez a nap is olyannak indult, mint mindegyik másik; szerencséje miatt megbotlott ugyanabban a kőben, mint tegnap, fellépett a padkára aztán le.

Osztálytársai, vagy akár idegenek gyerekesnek tarthatták, viszont őt ez egyáltalán nem zavarta.

Mindenkiben van az a körülöttük élőkről kialakult kép, amiről sose fogjuk tudni, hogy mennyire van közel az igazsághoz. Ezt a képet a tapasztalataink formázhatják, viszont sosem teljesen az lesz a borostyán belsejében, amit kívűlről látsz.

Többek közt ezért sem zavartatja magát. Ha most kövekre akar ugrálni, mint egy ötéves, akkor kövekre fog ugrani, és bárki mondhat bármit, hatni nem hat majd rá. Ő ilyen szabadszellemű.

...általában. Viszont amikor leszáll az éjfél, és egyedül ülsz otthon a szobádban, meggyászolva a mát, és könnyezve a holnapot várod, azt nem látja senki.

Vagy amikor vágyakozva tekintesz ki a busz ablakán, hogy csak elmehess; mindegy hova, csak el innen. El az emberektől, el a-

-Komaedaaaaaa-san! - a megszólítottat ez zökkentette ki a fejéből.
-Oh, Kokichi?

Amint a fehérhajú hátrafordult, egy alacsony fiúval találta szemben magát. Lila haja megint precízen össze-vissza állt, de Nagito hajának nyomába sem érhet.

-Nehehe~ már hiányoztam neked, tudom én! De megjöttem, nem kell aggódnod. - dúdolászott Kokichi, ügyet sem vetve a meglepett olvasókra, akik nem értik, hogy miért keverem a 2-t a V3-mmal. Megtehetem.
-Hidd el, még a te társaságod is megtisztelő.
-Na-de na-de, ennél tudsz jobbat is, Komaeda-san. Tanításaim kételybe taszítanak...
-Kokichi, félreérted. Nem hazudni próbáltam, tényleg értékelem, hogy itt vagy.
-Naaa jó, ezt elfogadom egy bocsánatkérésnek, mivel olyannyira egyedül voltam miattad ma reggel! Komaeda-san, te vagy a legrosszabb, tudod-e?
-Ha most hazudtál nekem, akkor ezt bóknak veszem. - Nagito elengedett egy apró mosolyt.

Kokichi frusztráltan elfordult.
-Nem faiiiir, felismered a hazugságaim! Vétó!

...de azért szórakoztató vagyok, nem? - kérdezte játékosan.
-Te mindig.
-Egy, kettő, három, négy, öt-
-Miért számolsz?
-Oh szóval igazat mondtál!

Azzal titkát nem fedve fel előrerohant, és beleütközött egy magas fiú hátába.
-Gonta sajnál! Van jól Kokichi?!
-Nem...Vérzem! El fogok vérezni... Gokuhara-san, figyeld haldokló szavaim; mondd meg Saihara-kunnak, hogy szerete-
-Kokichi, ne játszd a drámakirálynőt! Megrémiszted szegény Gontát.

Nagito odasétált a két fiúhoz, Gonta karjaiban tartva a félholtat játszó Kokichit.
-Komaeda-san, nem vagy vicces. Komolyan megsérülhettem volna! Csak nézz rá, ez a gyerek hatalmas!

Gonta kétségbeesetten nézett hol Nagitora, hol Kokichire.
-Van jól Kokichi? Gonta akar nem bántani. Gonta úriember.
-Kokichinek semmi baja nincs, Gonta. Ne aggódj, nem bántottad.
-De, megbántotta a szívem-

Kokichi végre normálisan felállt, és immáron hárman sétáltak a buszhoz. Ma kirándulni mentek, kivételes alkalomból... nem azért, mert Kokichi blackmailelte a tanárt. Ő olyat nem szokott...

-Hé, szóval mindjárt ott vagyunk...
-Igen? Mit akarsz?
-Aaaa Komaeda-san, olyan jól ismersz! A végén még elpirulok, ha nem vigyázol, nehehe~
-Valami kell Kokichinek?
-Ding-ding-ding! Megnyerted a hati hetest, mostantól te cipeled a cuccaim!
-Eddig is Gonta cipel Kokichi cucca.
-Oh, ezesetben szabadnap! Viszont Komaeda-san, kéépzeld el, hogy a suliban hagytam a kedvenc hajkefémet. Lennél olyan hasznos, és elhoznád nekem? Hmmmmm~?
-Oh, persze. - mosolygott Nagito, és befordult Hope's Peak utcájába.

~Kokichi szekrénye hol lehet? Gondolom... Shuichié mellett. Hát persze.

A fehérhajú benyitott a tanterembe, és megkereste azt a bizonyos szekrényt.

A szeme sarkából mozgást látott, és odafordult.
Egy lány állt magával szemben, kicsivel alacsonyabb, mint ő.
-Oh, (Név)-chan! Alig vettelek észre.
-Hello, Nagito-kun.

(Név) odasétált Nagitohoz, és észrevette, amint Kokichi szekrényénél van.
~Nem kell tudnom. Nem kell tudnom. Nem kell megkérdeznem... ah shit, hagyjuk a francba, megkérdezem.

-Nem akarok belekötni semmibe, deee miért vagy... itt?

~Wow, WoW, ennél ügyesebben és félreérthetőbben nem kérdezhetted volna meg. Bravo, (Név), bravo.

-Oh, nyugi, nem tervezek semmit. Kokichi megkért, hogy vigyem oda neki a kedvenc hajkeféjét, amit itt hagyott.
-Ahhh, értem. Szóval te is Kokichi egyik szolgája lettél.

Nagito majdnem megsértődött, de látta, hogy mosolyogtál, amiután ezt kimondtad.

-Miért, téged is küldözgetett össze-vissza? - emelte ki közben a fésűt.
-Mondjuk azt, hogy próbált. Kaede mindig megmentett, Mahiru pedig ilyenkor kioktatta, szóval le kellett szoknia a lányok ugráltatásáról.
-Oh, de szomorú. Képzelem, hogy röstelled.
-Nagito-kun, épp akartam mondani, hogy mostanság mennyire ironizálsz. Kokichi ennyire hatott rád?
-Hagytam neki... aztán rám ragadt ezek szerint.
-Oh nem azért, én nem bánom. - mosolyogtál. Kivetted a barna borítós füzeted, és kínosan álltál egyhelyben.

Nagito nem tudta nem észrevenni a lány tétlenségét, ezért szavak helyett gyorsan bezárta a szekrény ajtaját.
-Mehetünk. Oh, és (Név)-chan?
-Igen?
-Nem kellett volna megvárnod nem vagyok olyan... tehetséges semmiben, mint te.

Téged ez a kijelentés hirtelen ért, bármennyire is megszoktad már Nagitot, és a fura kijelentéseit.

-Nagito... nem azért szoktam megvárni embereket, mert tehetségesek. Na menjünk, már biztos várnak ránk.

A lány előbb elindult, mint ő, még kereste a levegőt, ami cserben hagyta.

Számítok valamit?