~(Név) még mindig alszik. Nincs szívem felébreszteni, annyi remény lehet az álmában... viszont muszáj lesz.

–Nagito, nem ébreszted fel (Név)-sant? Tudoood, mint a lokális fiúja. – szólt hozzá Kazuichi.
–Ha nem ébreszted fel, megtesszük mi. – folytatta Hajime.
–N-ne, hagyjátok. M-megoldom...

Ezután szavak helyett márcsak egy pacsit lehetett hallani.

~Annyiszor végiggondoltam az opcióimat, de nem tudom hogyan ébresszem fel... miért kerítek ebből olyan nagy ügyet?
Az túl furcsa lenne, ha a fülébe suttognék, igaz? A végén felrázom...
Akkor é-érintsem meg?! De hol? Hogy?
Vagy mindkettő? Vagy csak szólítsam meg?

Nagito előkapta a telefonját, és ha megnyílt volna a böngészője, akkor elkezdte volna begépelni a kérdést. Hogy keltsek fel valakit gyengéden?

Viszont nem volt térerő. Micsoda balszerencse.

Jobb ötlete nem volt, ezért megbökte a válladat. Viszont te ennél jobb vagy, ennyire nem fogsz felkelni.

–(Név), jóreggelt~ – suttogta halkan, és erre már megmozdult az arcod. Egy kicsit.

~Haladunk, haladunk. Csak még egy kicsit.

–(Becenééév)~ – érintette meg az arcodat Nagito.
–Meeeeeeh... még egy percet. Csakh egyet...

Nagito a szája elé kapta a kezét.
~Miért ilyen aranyos az álmos hangja is?!
–O-oké, egy percet még adhatok.

Még van egy kis idő, amíg megáll a busz, és le kell szállnotok, viszont Nagito szeretne veled beszélgetni. Mindegy miről.

Ugyan te nem vetted észre, de két percet kaptál a fiútól.
–(Név), letelt. – cirógatta meg az arcodat.
–Nyah. Köszönöm, Nagito. – nyitottad ki a szemeidet, és az első dolog amit megláttál az a fehérhajú szeme volt.

~V-várjunk... nem fáztam? De a kardigánomat otthon hagytam... Betakart volna a kabátjával?

Megszagoltad a kabátot.
~Igen, az övé. O///o

–Nem fázol? –kérdezted.
–Hát, tudoood... egy kicsit. De mindegy. Ha a kabátom egy lépcsőfok lehet az álmaid reményéhez, legyen.

~Yup, visszatért.

Erre sokat nem tudtál reagálni, viszont a kínos csendet nem szeretted.
–Még mennyi van hátra az útból?
–Hmm, asszem kb 6-8 kilométer, de kérdezd meg Kirigiri kisasszonyt a pontos adatokért.
–N-nem, ez is bőven elég. Szóval ömm...

A kabát még mindig rajtad volt, úgyhogy most kicsit odébb húztad, és ráterítetted Nagitora.
–M-mit csinálsz?
–Nem akarom, hogy miattam fázz.
–De én se akarom, hogy te fázz! –próbált erősködni.
–Na-ah, nem ér ez annyit.

Ide-oda pakoltátok a kabátot. Szegény kabát.

Egy nyugodt hang állította meg kettőtök párbaját.
–Miért nem dőltök egymásnak, és akkor mindkettőtökön rajta lehet a kabát?

Ez az egy mondat olyan hirtelen reakciót váltott ki belőled, hogy lerúgtad véletlenül a kabátot.
–Úristen, bocsánat! –vetted fel, és elkezdted letisztogatni.
–S-semmi gond!

Bármennyire is zavarba ejtő volt, végülis erre a 10-15 percre úgy tettetek, ahogy Kyoko mondta.
Viszont nem mertetek egymás szemébe nézni.

A zavarodból az zökkentett ki, hogy jött egy élesebb bal kanyar, ezért a fejetek összekoccant, Nagito nem kapaszkodott elég erősen, és a térdeden támasztotta meg magát. Te csak meglepetten meredtél rá.

–J-jól vagy? – kérdezted kétségbeesetten, mert egy pillanatra te is azt hitted, hogy a fiú le fog esni.
–I-igen, bocsánat! – ült vissza az ülésébe.

~Mondanám, hogy mekkora a  balszerencsém ma, de akkor hazudnék magamnak.
A fehérhajú megvakargatta a nyakát zavarában.

Valami oknál fogva Makoto elkezdett nevetni az előttetek lévő ülésben.

Épp meg akartad kérdezni, hogy mi történik, de a buszos hangja félbeszakított.

Megérkeztetek.

Mint amilyen udvarias tanulók vagytok, megvártátok, amíg mindenki elétek ért, így utolsónak szálltatok le. Nagito ment előtted, így le tudott segíteni a buszról.

–Oh, nézzenek oda! Micsoda úriember itt valaki~ – szólt Hajime.
–Gonta ezért tanul Nagitotól.
–Miss Soniát is így kellett volna lesegíteni, Gundham!
–Nem kellett! Nem érzem magam feljebb a tanulói hierarchián, mint ti, és azt szeretném, hogy ez így is maradjon. – válaszolt Sonia.
–Nos merre van a táborhely? – kérdezte valaki a tömegből.
–Nehehe~ én tudom! Gyertek velem!

Kételkedve ránéztél Nagitora, aki megvonta a vállát. Felvetted a zöld táskádat, és követted Kokichit.

–Szóóóval szeretnétek tudni, hogy honnan tudom az utat? Meg se kell szólalnotok, sejtem én minden gondolatotokat~ ezért is tudom, hogy Gonta most épp azt találgatja, hogy milyen katicát fog találni.
–Gonta nem–
–Gontaaa~ tudod már milyen katicát fogsz találni?
–Gonta nem tud.
–Na látjátok? Igazam volt, tényleg ezen gondolkozik!

Kyoko sétált melletted, ezért könnyen meghallottad a szavait:
–Csak megjátssza magát, halvány gőze nincs, hogy merre megy.
–Én is erre tippelek... viszont akkor miért követjük?

Választ erre már nem kaptál, mert félbeszakítottak.

–Oh, (Név)-saaaaaan! Gyere ide mellém, mint hű partnerem, és add nekem minden figyelmedet. Én ilyen önző vagyok, tudod~?
–Kokichi, én itt teljesen jó helyen vagyok, és nem vagyok a part–
–Dehogyisnem! A partnerem vagy, mert én azt mondom~

A lilahajú odahúzott maga mellé, és gyengéden de határozottan a füledbe suttogott.
–Van egy sakktáblám, és te fontos bábu vagy a stratégiámban. Ezért kell mellettem lenned, ki fogok deríteni valamit. – a hangja minimum egy oktávval mélyebbre ugrott.
–Köze van a táborhoz? –kérdezted halkan.

Erre egy nagyon apró bólintást kaptál válaszul.

–Miről súgdostok ott ti ketten?!
–A tervemről! – kiáltotta vissza Kokichi.
–Hát persze, hogy van egy terve.
–Milyen terv?
–Hogy Shuichi-san lesz-e előbb féltékeny, vagy Nagito-san! 

~...miért.

–Nehehe~ tudod a jó hazugságban van némi igazság, hisz ettől lesz hihető! Annyi mindent tudnék neked tanítani, (Név)-san!
Első lépés; figyeld, hogy mi fog történni pár másodperc múlva.

A fiú halkan elkezdett visszaszámolni.
–Hat, Öt, Négy, Három, Kettő–

–Srácok, rossz irányba
megyünk! – kiáltott Tenko.
–Mi?
–... m-még egyik ofőórán kaptam egy térképet az útról, és ez teljesen másik irányba vezet.
–Aha, szóval Kettő! Értem már~

Kyoko oldalra pillantott, mint aki elveszett a gondolataiban, ezért Makoto megfogta a karját, és visszahozta a földre.

Kokichi odasétált Tenkohoz.
–Nagyságos Tenko főnökasszony, lenne oly drága, és megmutatná az utat~? Ha jól vezetsz, hozzádláncolom Himikot.
–N-nem kell! És persze, mivel én vagyok itt a legjobb Neo-Aikido mester, rám száll a felelősség!

Azzal Tenko elindult, Kokichi pedig mielőtt követte volna, visszanézett, és csintalanul rád kacsintott.

~Ez mit jelentsen?

Csendesen sétáltál a többiekkel tovább.

Nagito pedig Kyokohoz hasonlóan gondolataiba merült.

Kettő?