Már két és fél órája kuksol a balesetin, de még mindig nem került sorra. Elégedetlenül sóhajt, és jobban magához szorítja a megdagadt, fájó kezét.

Századszorra a telefonjára mered, és századszorra is elkezdi a SMS-t.

-Yuri Plisetsky! - Szól ki egy fehér ruhás nővér az egyik szobából. Kelletlenül feláll, igyekszik nem fintorogni fájdalmában. Követi a nőt be a vizsgálóba, ahol az orvos faggatni kezdi őt a panaszairól.

§§§

Megtehette volna, hogy meghallgatja a fiú mondandóját. De nem volt rá képes... Most nem tudna a szemébe nézni.

Szereti.

Tudni nem tudta, de valahol mélyen érezte. És ő is érzett, sokkal többet, mint azt szabadott volna. Az igazság az, hogy nem azért bökdöste a fiú orrá, hogy "hazugságvizsgálósdit" játsszon vele. Voltaképpen meg akarta érinteni az arcát... És milyen elégedett volt, amikor megtette! A fiú haját valópiszkálásról nem is beszélve. Elfintorítja az orrát, szomorúan rugdalja arrább az útjába kerülő köveket. A telefonja sokadszorra szólal meg a zsebében, végül megunja, és idegesen felveszi.

- Viktor, mondd, hogy azért keresel negyedszerre, mert tényleg fontos mondandód van! -Szól bele ingerülten.

- Ej, de átvettük a Plisetsky-style-t! - Vágja vissza a fiú. Elinor legszívesebben megfojtaná a fehér hajút.

-Jaj, fogd be! - Szól oda kicsit kedvesebben. - Mondd!

- Csak azért hívlak, mert Yurio kórházban van. - Elinor majdnem kitér a hitéből, eszét vesztve kérdez vissza.

- CSAK? Mi az, hogy csak?

- Jó, nyugi, semmi komoly. Kéztörés.

- Lószart nem komoly, búgd meg! - Majdnem kitépi a tincseit, amikor közéjük túr. - Hol van most?

Viktor lediktálja a címet, Elinor pedig berohan az otthona előtti kis útról - mert eddig ugye ott volt -, felkapja a kocsikulcsot, és bevágja maga mögött a bejárati ajtót.

Már öt perce áll a kórház előtt, amikor megpittyen a telefonja. Utána kap, sietve nyitja meg az üzenetet.

"Gondolom, haza viszed. V."

"Igen. Holnap beszélünk!"

Rányom a küldés gombra, és amikor felemeli a fejét, hogy körbe nézzen, egy össze vont szemöldökkel, és egy zabosan csillogó zöld szempárral találja szembe magát. Első reakcióként nemes egyszerűséggel megpofozza az előtte álló Yurio-t. Ő csak csendben tűri, tekintetét mereven a betonra szegezi.

Aztán egyszerűen a fiú karjaiba veti magát, megöleli, majd eltolja magától. Nem vesz tudomást az arcukon megjelenő kis pírról.

- VAN FOGALMAD RÓLA, HOGY MOST MINDENT ELBASZTÁL, TE HÜLYE!? - Üvölti. - LŐTTEK A VERSENYEDNEK!

- Sajnálom...

- Nem sajnáld! Mi a frászkarikát műveltél!? - Észre sem veszi, hogy a fiú pulcsijának a vállrészét markolássza és rángatja a szőkét. - BAROM! - Kiáltja még, és elsírja magát.

-Miért sírsz? - Úgy kérdez, mint egy kisgyerek, még mindig nem néz rá a lányra. Nem tud.

- A-azért, me-mert megijedtem, t-te ba-ba-balfék! - Szipogja, és megtörli a szemét. - H-haza viszlek. - Jelenti ki még mindig dadogva.

- Nem kell. - Yurio hangjából süt a letörtség és a szégyen.

- Most csak azért nem töröllek képen, mert te nagyobbat tudsz ütni azzal a szarsággal a kezeden. - Szúr oda Elinor, és ismét átöleli a fiút.