Dᴇʟɪɴᴀ

Potyára tiltakoztam két kézzel a Telkibe utazás ellen, minden szavam süket fülekre talált. Hiába voltak Elenor bátorító szavai, mindig csak pillanatnyi megnyugvást okoztak ,aztán újra inába szállt a bátorságom. Még az út alatt is megpróbálkoztam egy "Biztosan kellek én ide?" kérdéssel, amit apám egy szimpla "Biztosan." válasszal el is intézett.

Az igazi aggodalom akkor fogott el igazán, amikor a fekete Mercedes megállt a Globall Hotel felirat alatt. A szálloda átlátszó üvegfalain keresztül vizslattam az előteret reménykedve abban, hogy nyugiban be tudok jelentkezni és a lehető legkevesebb embernek tűnik majd fel érkezésem. Féltem. Féltem a többiek reakciójától, attól, hogy mit fognak gondolni vagy mondani rólam a hátam mögött és talán leginkább attól féltem, hogy az a bizonyos barna szempár mit fog reagálni az érkezésemre. Ringathattam volna magamat abba a tévhitbe, hogy úgysem emlékszik rám, de nagyon jól tudtam, hogy ez nem így van. Túlságosan kínos volt akkor, ahogyan Rossi kimondta azt a bizonyos Dominik nevet ahhoz, hogy csak úgy el tudja felejteni.

- Domonkos, Delina- lépett ki Marco a nyitott bejárati ajtón-, öröm látni titeket! - Fogott kezet apámmal, majd hozzám hajolt két puszira. Magamban elkönyveltem azonnal, hogyha valaki, akkor ő biztosan pozitívan áll hozzám.

- Téged is Marco! Hogy áll a csapat a holnapi meccsre? - Kezdett hosszas csevegésbe a két férfi.

- Én addig becsekkolnék, ha nem gond- szólaltam meg én is olaszul ezzel belerondítva a szakmai diskurzusba, amiből én egy szót sem értettem.

- Menj nyugodtan, nekem úgyis indulnom kell vissza Budapestre- hajolt hozzám apa egy ölelésre. Saját magát meghazudtolva szorított magához. - Szeretlek kislányom- váltott át magyarra. Egy pillanatra mintha aggódás is megcsillant volna kék íriszeiben.

- Apa ne aggódj, nem világgá megyek- mosolyogtam rá a lehető legbíztatóbban. Ki hitte volna, hogy kettőnk közül én leszek az, aki nyugtatja a másikat? Ez általában az ő feladata.

- Ne aggódj, vigyázok rá! - Szólt közbe az olasz ezzel mosolyt csalva mindkettőnk arcára.

- Mint a szemed fényére Marco! - Szállt be apa nevetve a hátsó ülésre egy intés közepette. A fekete autó lassan indult el én pedig már egy fokkal bátrabban Marco Rossi oldalán léptem át a hotel bejáratát.

Miután megkaptam a szobakártyám el is indultunk a második emelet felé.

- Bármire szükséged van, szólj nyugodtan! - Fordult felém immáron a liftben Marco. - Édesapád jó barátom, ami azt jelenti, hogy te is az vagy- nem hittem, hogy lehetséges valakit olyan gyorsan a szívembe zárni, mint ahogyan ezt a kopasz férfit sikerült. Minden mozdulatából sugárzott a jóindulat.

- Azt hittem, ez az én feladatom lesz, elrendezni az esetleges hibákat- küldtem felé egy mosolyt, amit viszonzott. Még egy apró szemforgatást is megengedett magának, ahogyan elhaladtunk a szobák mellett. - Természetesen, szólok bármi probléma van és köszönöm még egyszer- vettem el tőle bőröndömet a huszonnyolcas szoba ajtajában állva.

- Egy óra múlva lent találkozunk! Addig átküldöm a napi menetrendet- és ennyivel el is tűnt. Egy apró görbe vonallal számon néztem a vezetőedző után, akinek halvány gőze sem volt arról, hogy neki köszönhetően nem pánikolok már.

A sötétbarna ajtón két kis zöld pötty egy pittyenéssel társulva jelezte számomra, hogy nyitva áll előttem. Tennem kellett pár lépést ahhoz, hogy belátást nyerjek a kanapéra, majd az üvegfallal elválasztott franciaágyra, ahonnan beléphettem a fürdőbe is.

Miután kipakoltam a bőröndömet megnyitottam az e-mailt, amiben a napirendet kaptam. Nos, eddig tartott a békesség. Az órára nézve újra elöntött a pánik hiszen rá kellett jönnöm arra a kétségbeejtő tényre miszerint kevesebb, mint fél órán belül kénytelen leszek találkozni azzal a tekintettel, ami egy hónapja nem megy ki a fejemből és aminek a tulajdonosára többször kerestem rá harminc nap alatt, mint eddig bármire. Ezúttal azonban ez a pánik már más volt, vártam a viszontlátást mégis féltem tőle. Nyugalom Delina, nem esznek embert -remélhetőleg. A levélhez volt még írva pár szó: Jó tanács, a focipálya és a tűsarkú nem barátok. Köszi, azért erre magamtól is rájöttem.

Noha, nagyon is tisztában voltam vele, hogy valószínűleg magam alatt vágom a fát, de ennek ellenére a maradék húsz percemet mind a készülődésre szántam. Sötétbarna tincseimet kifésültem, arcomat újra púdereztem és átöltöztem egy egyszerű farmer- pulóver kombóba, amihez a hidegre való tekintettel felvettem a csapattól kapott pufikabátot. Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy én valaha egyszer magyar válogatott egyenruhát kapok, elvégre rohadt béna voltam minden sportban.

Rendkívül furcsa volt nem hallani tűsarkaim kopogását minden lépésnél. A fehér sportcipő, amit viseltem kifejezetten tompította lépteimet. A liftben még vetettem egy utolsó bátorító pillantást tükörképemre mielőtt kiléptem volna a rengeteg ugyanolyan kabátot viselő férfi közé, akik egyként fordultak felém. A kétségbeesés, amit belül éreztem figyelmeztetett az álarcra, melyet fel kellett húznom magamra minden egyes alkalommal, amikor nem voltam biztos magamban. Már egy fokkal magabiztosabban néztem végig a közel harminc emberen mikor rádöbbentem, hogy egyedüli nő vagyok köztük. Láttam Marco tekintetét, amivel üdvözölt, Szalai Ádám újdonsült értetlen arcát és éreztem azt a tekintetet, ami lyukat égetett az oldalamba.

- Sziasztok srácok- varázsoltam arcomra egy millió dolláros vigyort-, Delina vagyok, a Magyar Kormány által kiküldött guide. - Figyeltem, ahogyan ezer féle érzelem ült ki arcukra. Volt ott érdektelenség, döbbenet, hitetlenség és bármennyire meglepő még néhány mosoly is. Szándékosan utoljára hagytam a barna íriszek tulajdonosát. Még mindig rideg ábrázattal mértem végig Őt. Ugyanúgy volt felöltözve, mint minden csapattársa mégis valamiben más volt; üvöltött róla a magabiztosság. Határozottan vágtam magam alatt a fát, amikor hagytam neki, hogy ő is végig mérjen engem míg én az arcát pásztáztam. Azok a barna szemek ugyanúgy ejtettek fogva, mint négy héttel ezelőtt csak ezúttal nagyobb volt a közönség.

⚜️⚜️⚜️

- Nem hiszem el- vergődött mellettem Gerda a magyar- izlandi meccs hetvenötödik percében. - Egyszer jövök ki egy meccsre és akkor is kikapnak!

- Úgy beszélsz, mintha max fél perc lenne vissza- pillantottam rá miközben szénsavas vizemet szürcsöltem. Gerda kezében természetesen egy pohár vörösbor volt elvégre ő nincs "munkában".

- Szóval még nyerhetnek? - Csillantak fel zöldes íriszei. Hogyha volt valaki, aki még nálam is kevésbé értett a sportokhoz az Gerda volt. Fél évig járt balettre tizenhárom évesen, ami annyira megutáltatta vele a testmozgás minden formáját, hogy édesapjának addig hisztizett, amíg nem kapott felmentést tesiből.

- Persze.

- Nem is tudtam, hogy ekkora foci szakértő lettél másfél nap alatt- lökött játékosan oldalba barátnőm. Na hát én aztán minden lettem, csak szakértő nem. Túlnyomó többségben pusztán bámultam őket csendben és átkoztam apámat, amiért a labdarúgásról kell szólnia az egész napomnak. A fiúkra egy rossz szavam sem lehetett volna. Étkezéseknél mindig hagyták, hogy elsőnek szedjek, előre engedtek az ajtóban és kifejezetten vigyáztak arra nehogy eltaláljon engem egy labda. Noha, amikor először hallottam a "vigyázz" felkiáltást nem értettem mi történik, amíg az egyik pályaedző lábbal le nem szerelte a felém repülő labdát. Azóta megtanultam elugrani előle.

Balomon helyet foglaló apukámra néztem, aki az első perctől kezdve megállás nélkül beszélgetett nekem háttal ülve. Ezúttal sem tűnt fel neki, hogy a hátát vizslatom és esetleg én is szerettem volna váltani vele néhány szót. Gerda karja ölelte át vállamat ezzel egy ölelésbe vonva engem.

- Rosszul esik? - Suttogott. Nem kellett agysebésznek lennem, hogy rájöjjek mire gondol.

- Már megszoktam, mindig ez van- bontakoztam ki karjai közül. Makacsul irányítottam kék íriszeimet a pályára, ahol éppen cseréhez készülődtek a mieink. Három embert voltam képtelen átverni; ebből kettő mellettem ült a harmadik pedig -belőle kiindulva- éppen a feje tetejére állította a világot. Gerda egyértelműen átlátott rajtam, viszont nem tette szóvá, inkább tett úgy mintha mi sem történt volna.

Nego érkezett Ádi helyére, majd egyből utána Szalait is lecserélték. Már- már kezdtem teljesen feladni a reményt, mikor a sokadik szögletből sem sikerült gólt szerezni, ellenben az izlandiakkal, akik második gólja nem sokon múlt. Egy újabb bedobást követően azonban felrobbant a stadion.

- Gól! - Ugrott fel mellettem Gerda kiabálva a többi emberhez hasonlóan. Nego góljával kiegyenlített a válogatott. Amint felfogtam, hogy nehéz szülés árán ugyan, de sikerült bejuttatni a labdát a hálóba én is talpra álltam. Arcomon egy őszinte vigyorral tapsoltam a csapatot. Ki hitte volna, hogy nyolcvanhét perc után sikerül végre szerezni egy találatot?

Már éppen a nyelvemen volt a mondat miszerint kellene még venni valami innivalót az elkövetkezendő fél órára, amikor nem túl meglepő módon Dominik folytotta belém a szót, azonban ezúttal nem a nézésével, hanem azzal az elszántsággal, amivel átvette a labdát és indult meg a kapu felé. Ujjaimat tördelve követtem végig, ahogyan csupa kék mezessel körülvéve küldi meg a labdát.

- Gerda! - Ugrottam fel én elsőnek. Az izlandi kapus elterült a földön, a mi fiaink pedig Dominiket alulra temetve ugráltak egymásra. Csillogó szemekkel bámultam a jelenetet. - Te jó ég, el sem tudom hinni! - Öleltem barátnőmet vidáman.

- Jézusom- mindössze ennyit volt képes kinyögni. Azt hiszem, ugyanazt a megmagyarázhatatlan boldogságot érezte, mint én. Leírhatatlanul büszke voltam a fiúkra. Ahogyan a pályára néztem láttam a tízes számot még mindig a földön feküdni. Ő sem hitte el, hogy sikerült.

Kivétel nélkül minden néző extázisban állta végig a ráadás utolsó perceit. Csak az volt a fejemben, hogy kint vagyunk az Európa Bajnokságon. Te jó ég, el sem hiszem!

Amint meghallottam a három egymást követő sípszót kedvem lett volna nekem is a fiúkkal ünnepelni a pályán. Ugyan semmi érdemlegeset sem tettem hozzá az ő munkájukhoz, de mégis úgy éreztem, én is a részese vagyok ennek az egésznek. Ugyanúgy a VIP soraiban ácsorogva némán néztem a magyarok ünneplését. Ehhez nem kellettek szavak. Csak figyeltem, ahogyan a srácok ölelkeznek, ahogyan kiabálva járják körbe a stadiont, ahogyan a #EURO2020 felirattal fotózkodnak mind ugyanazt a pólót viselve. Imádtam minden percét.

- Gyere! - Nyúltam Gerda karja felé, hogy együtt keressük meg az öltözőt, amit ezúttal már körülbelül tudtam merre találok.

- Hova megyünk? - Loholt utánam barátnőm. Kötelességem lett volna őket az öltöző előtt várni, azonban nem éreztem annak, semmit sem csináltam volna jelenleg szívesebben.

- A srácokhoz- a boldogság, ami bennem tombolt szavakkal leírhatatlan. Már akkor tudtam; erre húsz évvel később is emlékezni fogok. Mintha minden felgyorsult volna körülöttem. Annyi mindent akartam csinálni és mondani, hogy összefolytak előttem a dolgok. Legszívesebben sikítozva ugráltam volna örömömben.

Tudtam, hogy jó úton járunk, amikor meghallottam a fiúk kiabálását. Egy sarokkal később pedig már láttam a velem szembe sétáló fehér mezeseket. Kötelességtudóan megálltam az öltöző előtt azonban nem számoltam az izzadságtól csöpögő Salával, aki ordítva ölelt magához. Nevetve öleltem vissza mikor megéreztem, hogy már nem csak ő, hanem másik két focista is csatlakozott hozzánk.

- Hé Delina- hallottam magam mellől, mire lehullottak rólam az ölelő karok. Ekkor nyílt lehetőségem fél szemmel megnézni ki volt a másik két labdarúgó; Willy és Sigér. Szalaira néztem, aki felém tartott egy piros pólót. Elvettem tőle. Éreztem, amint elérzékenyülök az ugyanolyan felsőt bámulva, mint az övüké.

- Köszönöm szépen- ezúttal rajtam volt a sor, hogy megöleljem a csapatkapitányt. Éreztem, amint fekete bodym átázott a rengeteg izzadságtól, de a legkevésbé sem tudott érdekelni.

- Nincs mit köszönnöd, velünk vagy- küldött felém egy féloldalas mosolyt mielőtt belépett az öltözőben javában bulizó csapattársai közé, akikhez még mindig csatlakozgattak a pályáról beérkezők.

Összenéztem Gerdával, aki úgy örült az én boldogságomnak, mint én magam. Rápillantottam a kezemben szorongatott piros anyagra ezzel feltéve neki a kérdést miszerint mennyire fogok szarul kinézni, ha felveszem. Mindketten tudtuk, hogy szövetnadrágom és magassarkúm kicsit sem passzolnak a pólóhoz. Ennek ellenére Gerda csak megrántotta vállát ezzel rám hagyva a döntést nekem pedig győzött a szívem az eszem felett és magamra kaptam az egyenpólót.

Szép számban gyűltek össze a fiúk az öltözőben, ahova bemerészkedtem barátnőmmel a nyomomban. Titkon kerestem Dominik jellegzetes alakját, de képtelen voltam megtalálni a rengeteg ugráló és éneklő férfi között. Egy pillanatra, mintha azt hitték volna mondani szeretnék valamit elhalkultak. Helyettem Gerda használta ki a pillanatnyi csendet ezzel még engem is meglepve.

- Csinálok rólatok egy képet, menj! - Lökött meg hátulról barátnőm így nem volt választásom, bár nem igazán akartam volna ellenkezni. A fiúk középen helyet hagyva nekem készültek fel a képhez.

- Szoboszlait ki ne hagyjátok! - Toppant be Ő is az öltözőbe ezzel megmagyarázva, hogy eddig miért nem ismertem fel. Természetesen kapott rá több választ is, amik csak egy közös masszává olvadtak össze. Gondolkodás nélkül furakodott be mellém majd átkarolta derekamat. Minden pontja égette testemet. Legszívesebben mellkasához bújtam volna, hogy átölelhessem. Olyan hatással volt rám a közelsége, mint egy újfajta drog. Egy pillanatra megtapasztalhattam és még többet akartam belőle.

Mire észbe kaptam Gerda már lőtt is rólunk vagy száz képet. Mindenki folytatta a korábbi cselekedetét, én viszont Dominikhez fordultam, akinek érintése nem akart megszűnni derekam körül. Másodpercenként kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy ne gondoljam túl a dolgokat.

- Szép gól volt- én voltam az, aki megtörte a köztünk lévő csendet, ezzel még jobban összekuszálva mindent, de nem akartam törődni semmi mással mindössze azzal a féloldalas mosollyal, ami ezúttal csak nekem szólt.

⚜️⚜️⚜️

Sziasztok! Egy kicsi korábban készen lettem a második résszel így gondoltam megosztom veletek már ma este.:) Sajnos, tele vagyok beadandókkal és három zh is vár rám jövő héten szóval nem tudom teljesen pontosan kiszámolni, hogy mennyi időt tudok a könyveimre fordítani, remélem nem haragszotok rám emiatt és megértitek!

Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, természetesen ezúttal is hatalmas szeretettel várok minden egyes betűt! Igyekszem hozni a következő részt is!

Hatalmas puszi és ölelés mindenkinek!