Dᴇʟɪɴᴀ

Bőven éjfél után értem a buszhoz magam mellett Gerdával és apámmal. A fehér jármű tárt ajtaja mellett dohányzott a sofőr, aki érkezésemkor biccentett egyet felém.

- Tudod akkor mit kell mondanod? - Fordult felém apa bizalommal. Egy cseppnyi számonkérés sem volt hangjában, sokkal inkább segítőszándék.

- Persze, ne aggódj- bólintottam.

A fotó után Gerdával elhagytuk az öltöző falait és visszatértünk az üvegfal mögé, ahol azonnal munkára lettem fogva. Mindenkit érdekelt, hogy hogyan dolgozik a válogatott, hogy volt-e bármi problémájuk és hasonlóak. Szerencsétlen Gerda síri csendben hallgatta bájcsevegésemet különböző öltönyös alakokkal. Végül az ország egyik első számú állampolgára által lettem kimentve, aki telefonon keresett engem majd megkért, hogy adjak át egy üzenetet a csapat számára elvégre ő nem lehetett jelen a mai találkozón.

Miután elköszöntem barátnőmtől és szülőmtől még végig néztem, ahogyan a fekete autó elhagyja a pakoló területét majd felszálltam az üres buszra. Fura, azt hittem én leszek az utolsó érkező a rengeteg szövegelés miatt. Visszaültem ugyanoda, ahol utaztam idefelé is. Még mindig a piros felsőt viseltem, amit Szala adott a kezembe.

Nem kellett sokat várnom az első érkezőkre. Sörrel a kezükben, hangos nevetés közepette másztak fel a lépcsőn. Nos, az én hangulatom az elmúlt egy órában csak romlott köszönhetően a teremnek, ami tele volt -még ilyenkor is- merev arcokkal. Ezzel szemben az övüké egy cseppet sem zuhant meg, mondhatni még jobb is lett.

Telefonomat nyomkodtam mialatt végre megérkezett a két sereghajtó is. Utolsóként hagytuk el a Puskás Stadion fedett parkolóját. Éppen Bese Barni osztott ki mindenkinek egy újabb adag sört, amikor hozzám érve elutasítást kapott.

- Nem szeretem a sört, köszönöm- először fennakadtak szemei, majd cinkos mosolyra húzta szája szélét.

- És akkor mit szoktál inni, ha bulizol?

- Vodkát- ahogy kiejtettem az alkohol nevét leesett Barni szavainak mögöttes tartalma. Szándékosan nem direkt kérdést tett fel, nehogy ki tudjak térni a válasz elől. Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy Bese Barnabásnak jobb a beszélőkéje, mint azt eddig gondoltam.

- Ma ünneplünk! - Adott a kezembe ellentmondást nem tűrően egy feles poharat a vállán lógó táskából. - Srácok, shotozunk! - Kiáltotta el magát a védő ezzel teljesen elszabadítva a poklot. Az eddigi ülve nevetgélő játékosok örömükben kiabálva kezdtek el tolakodni. Több tíz piros műanyag pohár telt meg tiszta vodkával. Közelről sem tűnt négy centnek.

- Magyarország! - Hangzott egyszerre mindenki szájából a koccintással egyidejűleg. Éreztem, ahogyan az alkohol kegyetlenül marja torkomat, de a világért sem kértem volna semmiféle keverőt. A literes vodkának szépen lassan párolgott el a tartalma. A busz hol a fiúk éneklésétől, hol a kiabálásuktól zengett. Nem tagadom, belém is visszatért a jókedv mire Telkibe értünk.

A buszról leszállva eszembe jutott, hogy nekem még feladatom van ma estére. Próbáltam visszaemlékezni minden szóra, bár nem voltam benne biztos, hogy valóban sikerülni fog-e. Az a pár pohár pont annyira tette meg a hatását, hogy nem lehettem biztos magamban.

- Srácok, egy kis figyelmet szeretnék kérni- emeltem meg kicsit a hangomat. Egyből éreztem magamon az összes szempárt beleértve azt is, amit bármikor be tudtam volna pontosan azonosítani. - A Magyar Kormány nevében van egy üzenetem számotokra: nagyon büszkék rátok, az egész ország büszke a csapatra. Egy kis ajándékkal szerettek volna kedveskedni nektek, amit az étteremben találtok meg a szokásos asztalunknál. Valamint szeretnék, hogyha jól éreznétek magatokat ma este, de ne feledjétek, hogy vár még rátok két másik mérkőzés. - Magyarul ne fetrengjen senki sem a saját hányásában -máséban meg végképp ne. - Ennyi, köszönöm a figyelmet! - Tért vissza hozzám is a korábbi hangulat, miután letudtam a kötelező érvényű feladatomat. Reméltem, hogy sikerült összeszednem eléggé gondolataim ahhoz, hogy ne hagyjak ki semmit.

A focisták egy emberként változtatták meg korábbi úticéljukat szobájukról az étterem felé. Elmosolyodtam. Noha, szívesen követtem volna őket, de mivel pontosan tudtam mi a meglepetés és már kifejezetten irritálta a bőrömet a többiek izzadságától átázott body ezért a szobám felé vettem az irányt. Kivételesen egy futónadrágot húztam lábaimra visszagondolva a többiek melegítős alakjára.

- Minden rendben akkor a holnapi távozókkal kapcsolatban? - Léptem oda a recepcióshoz, akivel már délelőtt leegyeztettem, hogy többen is távoznak holnap reggel vissza a klubcsapatukhoz.

- Persze- bólintott egy halvány mosollyal. Megköszöntem neki a segítséget és az étterem felé vettem az irányt, ahol immáron már zene is szólt. Valami azt súgta, hogy ez már a focisták kreálmánya hiszen csak azt a rengeteg alkoholt kapták ajándékba, amit előszeretettel fogyasztottak most is.

Amint körbenéztem a teremben rájöttem, hogy nekik ez nem csak a sportról szól. Ez az egész mit sem jelentene számukra a csapattársaik nélkül. Csapattársak, akik barátokká nőtték ki magukat a rengeteg együtt töltött idő alatt. Fiatal voltam és naiv így az óvatlan pillanataimban könnyen lehetett olvasni bennem. Ez is egy olyan volt. Magabiztosságot és profizmust kellett volna sugároznom a csapat minden tagja felé, azonban ebből a szerepből gyermeki könnyedséggel ragadtak ki engem mindössze azzal, hogy önmagukat adták. Gondatlanok voltak egytől- egyig. Melegség öntötte el a szívemet őket nézve. Olyan volt az egész, mint mikor a tenger az éjszakai mozgalmas hullámzás után reggelre lelassul és csak élvezi a felülről jövő Napsugarakat, azonban én ezzel szemben inkább a fejem felett összecsapó hullámokat választottam, abban a pillanatban, hogy felvettem a szemkontaktust Szoboszlai Dominikkel. Ugyanolyan magabiztosan ejtette rabságba tekintetemet, mint eddig is. Ezúttal azonban nem tudott mozgásképtelenné tenni szemeivel. Éppen ellenkezőleg, határozottan indultam el a mellette üresen álló szék irányába.

- Csatlakozhatok? - Csúsztattam ujjaimat a háttámlára, hogy egyértelműsítsem szándékomat végig fogva tartva Dominik barna íriszeit. Egy bennfentes mosoly húzódott Dominik formás ajkaira.

- Csak nyugodtan- húzta ki nekem a széket még mindig ülve. Egy pillanatra sem zavartatta magát. Az asztaltársaság zökkenőmentesen folytatta a témát, mintha észre sem vették volna, hogy kérdeztem valamit. Aha, szép hitben élsz Delina.

- Milyen érzés Decker Domonkos feleségének lenni,
Delina? - Fordult felém teljes testtel Sigér, mire kirobbant belőlem és Barniból is a nevetés. Hogy mi van? Az életemre esküszöm, hogy még soha életemben nem kérdeztek tőlem hasonlót sem. Apámnak évek óta nincs egy olyan nő sem az életében.

- Te azt hiszed, hogy mi együtt vagyunk? - Préseltem ki magamból nagy nehezen még mindig röhögve. Arcomról a mosoly akkor hervadt csak le, mikor realizáltam a rengeteg rám meredő tanácstalan tekintetet. - Ti mind azt hiszitek, hogy én a felesége vagyok? - Elképedtem. Szemeim golflabda nagyságúra nőttek meg. Az egyetlen ember, aki tisztában volt a valódi kilétemmel az Bese volt. Utolsó mentsvárként pillantottam a mellettem ülő Dominikre, aki csak kifejezéstelen ábrázattal nézett vissza rám.

- Akkor testvérek vagytok? - Ez alkalommal Sala száját hagyta el az újabb idióta tipp.

- Ti mennyinek néztek engem, negyvennek? - Nem tudtam eldönteni sértésnek vagy bóknak vegyem, hogy mindössze tizenkilenc évesen egy ötvenes férfi húgának néznek.

- Hát annyinak nem, huszonöt körül- folytatta még mindig Sala. Felsóhajtottam. Barnira néztem egy pillanat erejéig, aki láthatóan nagyon jól szórakozott rajtam.

- Tizenkilenc éves vagyok és Decker Domonkos az apám. - Hangsúlyoztam ki jelentősen az utolsó szót.

- Nem is értem, mit hittetek- szólalt meg Bese Barni, aki eddig csak csendben röhögcsélt. - Rákeresel az apjára és egyből oda van írva, hogy Delina a lánya. - Furcsa volt hallani ahogyan egy külsős beszél arról mit találni apámról a neten. Sosem kerestem rá egyikünk nevére sem.

- Én tudtam- vette magához a szót Dominik. Talán túl gyorsan kaptam rá fejemet, amit rúzsomba ragadó tincseim is igazoltak. Ő csak végignézett mindenkin körülöttünk engem is beleértve. - Most mi van? Érdekelt- rántotta meg hanyagul vállát aztán beleivott az előtte lévő pohárba ezzel is jelezve, hogy Ő bizony lezárta a témát. - Iszol valamit? - Pillantott rám fél szemmel. Annyira érteni akartam volna a szavai mögött megbúvó gondolatokat, a cselekedetei miértjét, de képtelen voltam józanul látni Őt. Csak néztem, de nem láttam.

Pusztán bólintottam egyet, mire az asztalon heverő vodkahajóból kivette az alkoholt és kevert nekem egy vodka- ananászt. Nem voltam képes másra, mint lesni azt az önbizalmat, amivel Ő minden cselekedetét végezte. Hogyha tippelnem kellett volna, arra szavaztam volna, hogy a sportban elért eredményeinek köszönhető ez a roppant nagy magabiztosság.

- Honnan tudtad, hogy ananász?

- Te nem vagy olyan hétköznapi, hogy naranccsal vagy almával idd- mosolyodott el amolyan "ugyan már" arccal.

- És mi a helyzet az eperrel? - Biccentettem a negyedik féle gyümölcslé irányába, ami még bele volt állítva a jéggel teli tartóba. Utáltam az eperlevet.

- Az úgy szar- ezúttal rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak.

- A számból vetted ki a szót- kezdtem el szürcsölni italomat, hogy ne csak üljek ott akár egy rakás szerencsétlenség.

- Fogadni merek, hogy a piros a kedvenc színed. - Ha nem a saját szememmel láttam volna biztosan el sem hiszem, hogy ez a srác teljes testtel felém fordulva üzeni mindenki másnak, hogy jelenleg rohadtul csak velem akar beszélgetni. Mélyen belül reménykedtem benne, hogy nem úgy bámulom, mintha maga Zeusz jött volna le az Olümposzról hozzám csevegni.

- Miből gondolod?

- Amikor először találkoztunk egy piros overálban voltál, reggelinél szintúgy piros bőrnadrág volt rajtad és ma is egy piros tűsarkúban voltál, de ahogyan elnézem azt lecserélted. - Pillantott le a fehér sportcipőre, amivel igencsak szoros barátságot kötöttem, amióta megérkeztem. Dominik nagyon jó megfigyelő volt, talán nálam is jobb, ami rám nézve ciki elvégre ez kellene legyen életem egyik alappillére. Azonban volt ott valami, amihez nem jó megfigyelőnek kellett lenni.

- Szóval emlékszel az első találkozásunkra- most én voltam, akinek kékjei makacsul akarták fogva tartani az Ő barnáit és Ő ezt engedelmesen hagyta is. Hirtelen, mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Nem hallottam a többiek kiabálását sem kacagását, még csak nem is láttam őket. Kizárólag egy embert láttam és hallottam és az a Salzburg magyar középpályása volt, aki szájára húzta azt mosolyt, amitől minden lány -köztük én is- azonnal képes lett volna eldobni a bugyiját. Éreztem, hogy képtelen vagyok elrejteni azt a csodálatot, amivel feltérképeztem arcának minden milliméterét. Elfordíthattam volna a fejemet, ezzel se perc alatt visszatalálva a kiolvashatatlan szempárhoz, de nem akartam. Itt már nem önuralomról, hanem akaratról volt szó.

- Nehéz lenne elfelejteni- szólalt meg lassan. Nem tudtam mit válaszoljak így inkább csendben maradtam várva az Ő szavait. - Nem szokásom mindenkit lecsekkolni azután, hogy látom pár másodperc erejéig- jézusom, Dominik megkeresett engem! Baszki, el sem hiszem!

- Szóval ekkor kerestél rá apámra? - Rajtam volt a sor, hogy tudtára adjam én is képes vagyok összerakni a képet. Kezdtem megszokni azt a tekintetet, amivel jó szokásához híven megbabonázott.

- Tudni akartam, hogy van- e valakid- és ekkor leesett. Ő nem azért keresett rá Decker Domonkosra, mert a volt EP képviselő érdekelte, hanem hogy a Delina nevet milyen szál köti hozzá.

⚜️⚜️⚜️

Sziasztok Drágáim! Először is, elnézést kérek azoktól, akik esetleg találtak valami hibát ebben a részben, sajnos nem volt agyam ma este elégszer átolvasni és nem szerettelek volna titeket tovább váratni vele. :(

Tudom, hogy ez már nem annyira aktuális téma, de Nektek hogy tetszett a magyar- izlandi mérkézős? Terveztek kimenni az EB valamelyik meccsére?:)
Én a saját érzéseimet írtam le Delina szemszögében és mindkettő magyar meccsre szeretnék kijutni, de egynek is nagyon örülnék!:)

Természetesen várok minden jellegű visszajelzést továbbra is, remélem elnyeri a rész a tetszéseteket!

Puszi és ölelés minden Drága Olvasómnak!