Emlékszem kicsinek abban a hitben éltem, hogy mindenki annak születik ami. Egy anyuka anyukának, az apák pedig már alap hősnek. Kicsinek apát ennek láttam. Egy hősnek! Aki mindig ott van, hogyha kell, aki harcol értem. Nehéz elhinni, hogy az én hősöm, meg akart ölni. A másik védelmezőm pedig egy ideje felém sem pillant. Eleinte úgy éreztem magam Tony mellett, mint valami hercegnő, de rá kellett jönnöm, szépen lassan, hogy már nem vagyok az. Egy ideje azt vettem észre, hogy minden nap üzeneteket váltok Caleb-bel, és kezdtem magam tőle jobban érezi. Persze az iskolában nem mentem a közelébe, de élveztem minden egyes percet, mikor valaki rám figyel... csakis rám. Veszek egy mély levegőt, míg a másik oldalamra fordulva végig simítom Stark kihűlt helyét. Egy ideig mellettem volt, de nem éreztem a közelségét. Úgy érzem, napról napra egyre jobban elveszítem őt. De már nincs erőm harcolni érte, tényleg olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer valaki értem harcoljon? Kate szerint el kéne utaznom, valami ismerőse a Kamar Taj-ban tanult egy ideig, és teljesen más emberként tért vissza. Végül is a Mutáns ellenes kampány egyre brutálisabb, és gonoszabb. Talán ha eltűnnék egy kis időre, mindenki elfelejtene, és jót tenne, ha picit kiszakadnék innen. Esetleg apámat is meglátogathatnám, T'Challa szerint egyre jobban vannak Buckyval... Bucky, mondhatni ő indított egy lavinát, ami az egész Bosszúállókat, de a kapcsolatomat mindenképp maga alá temette. Minden kezd tönkremenni. Francba, utálok egyedül lenni, ilyenkor minden eszembe jut. Minden rossz dolog, ami csak történt velem. Ok nélkül kezdenek el folyni a könnyeim, amiket idegesen törlök le. A telefonom csörgése szakít ki az önsajnálatból.

–Hallo? –ülök fel, véve egy mély levegőt. 

–Miss. Emmett, nagyon nagy hülyeséget csináltam – hallom meg Caleb kétségbeesett hangját.  

–Hol vagy? – állok fel azonnal, és kezdem el keresni a ruháimat, meg a fejemet.

–Itthon... én... én... nem akartam esküszöm nem akartam ezt... – hallom, ahogy felzokog. A hajamba túrok, és nehezen ugyan, de egy kézzel is magamra szenvedem a ruháimat.

–Nyugodj meg, máris ott vagyok–indulok is ki, esetlenkedve a lépcsőn is egy picit. A fejem még kótyagos picit, és nem teljesen tiszta a tudatom sem, de próbálom összekaparni magam. Calebnek szüksége van rám. Akkor mégis mi ez az érzés, mintha émelyegnék. Ahogy kiérek az épület elé, gyomrom tartalma utat tőr magának felfele. Egyik kezemmel a térdemre támaszkodva adok ki magamból mindent. Megtörlöm a számat, majd a hajamat összefogom. Nem érdekel, nem érdekelhet az sem, ha elájulok, Noors nagyon kétségbe volt esve, lehet valami hatalmas nagy baj történt.

 A kocsiba ülök, ahol egy pillanatra a fejemet a kormányra hajtom. A kavarognak a gondolataim, és az émelygésem sem csillapodik. Felegyenesedve indítom be az autót, és el is indulok. Szüntelen az jár a fejemben, hogy talán szólnom kellett volna Tonynak, hogy eljöttem, de nem hiszem, hogy érdekelné. Kezdem magam úgy érezni, mint egy fuldokló. Minél jobban kapálózok, minél jobban harcolok, annál inkább fogy a levegőm, és a mélybe merülök. Mielőtt megtörtént a kis harc a Bosszúállók között, minden olyan jó volt közöttünk, de nem foghatok mindent arra, hogy máshogy látunk néhány dolgot. Ez inkább az hogy kezd elmúlni a kezdeti rózsaszín köd, amikor minden tökéletes, és minden felhőtlen, és a szerelem csak úgy tombol, akár csak a romantikus filmeken. De az én életem nem valami film, pedig bárcsak az lenne. A hajam folyamatosan jól nézne ki, sosem kellene wc-re mennem, mindig tökéletesen lennék öltözve, és ha rosszul érezném magam, valaki szerelmet vallana, és megcsókolna.
De nem, az én életem nem ilyen, ha az is lenne, valami kibaszott drámának tudnám elképzelni. És lassan kezdem úgy érezni, hogy Tony Stark nem az én nagy Ő-m. Fájó beismerni, de egy ideje nem fáj úgy a hiánya. Miután Steve megszöktetett mindenkit, elkezdett elhidegülni tőlem, szépen lassan, mondhatni fel sem tűnt nekem. Olyan volt, mintha lassan melegítenék a vizet, így fel sem tűnik, hogy megfőznek. És észre sem vettem, de én is távolodni kezdtem. Nincs fájdalom, nincs vita, csak a mardosó magány.
Talán ha lenne végre erőm a sarkamra állni, és véget vetni ennek az egésznek, akkor Tony is boldog lehetne egy nő mellett, legyen az bárki. És talán én is meglelhetném az utamat. Esetleg annál a Buddhista tanítónál, akit Kate mondott... vagy talán nem is az? Utána kellene olvasnom. De ha véget is vetek ennek az egésznek, lenne erőm itt hagyni a várost?
Vagyis a mutánsaimat, Petert, anyut, és a piciket? Meddig fogom úgy élni az életemet, hogy a magánytól rettegem? Félek elmenni egy ismeretlen helyre, ahol senkit sem ismerek. Félek attól, hogy ott nem lenne kihez visszamenekülnöm. Ideje lenne, hogy a saját hősömmé váljak és a saját utamra térjek.

Ahogy leparkolok Caleb háza előtt, megcsap valami ismeretlen érzés, talán a félelem rá a legjobb szó. Kiszállva az egyik kezemet a hasamra helyezem. Picit furcsán érzem magam... Ahogy az ajtóhoz érek, az magától tárul ki előttem. És megpillantom az ijedt tekintetű fiút. Caleb haja ében fekete, szemei pedig egy számomra ismeretlen színben tündökölnek, kicsit zöldes, picit kékes, néha mintha szürkék lennének, arca kerekebb, nem valami izmos, de ez biztos változni fog idővel. A külseje miatt nem csodálom, hogy sok lány oda van érte, az egyetlen dolog, ami elrontja a képet, az a vörös vér, mely ellepi őt. Az első döbbenet után azonnal betolom a lakásba nehogy bárki is észrevegye, hogy a kezei, és picit az arca is vértől maszatos.

–Mi történt? – kérdezem halkan, mintha bárki meghallhatná.

–Nem tudom, hogyan jött rá, hogy mi vagyok, de ide jött... és és nekem esett én pedig... nem nem tudtam kontrollálni az árnyékom neki esett –temeti arcát tenyerébe. A vállára teszem a kezem, de semmilyen érzelmet nem érzékelek, se megbánást, sem ijedtséget. De a teste remeg, és az arca, olyan riadt, mi a franc lehet velem mostanában? Eddig a tárgyakon is éreztem emlékeket, vagy érzelmeket, most pedig semmi?

–Mi történt pontosan? – kérdezem magamra erőltetve egy kedves mosolyt, Caleb kicsit arrébb áll, hogy saját szememmel láthassam. A konyhában egy vérbefagyott ember fekszik, nyugodt nem mozdul, egyáltalán nem mozdul. Kerek szemekkel figyelem egy ideig, majd kicsit félre tolva Noorst rohanok a test mellé, térdre ereszkedve érintem meg nyakát. Nincs pulzusa, nem lélegzik... –Mégis mit tettél? – kiálltok a fekete hajúra, aki csak a padlót figyeli. Mint egy kisgyerek aki szégyelli magát. Ismerős valahonnan ez a férfi... ő vezeti az Anti X-ek itteni csoportját. Szóval megtudta mi Caleb, és ide jött belekötni? Ha kiderül, hogy egy mutáns ölte meg, akár véletlen akár szándékosan, biztos, hogy lavinát indít. Hiszen pont ezt akartam megelőzni... Most mit tegyek? Vállaljam magamra? De én is mutáns vagyok, meg rám Ross amúgy is vadászik.

–A szüleid hol vannak? – nem érkezik válasz. –Caleb! – kiabálom el magam, mire összerezzenve végre rám emeli tekintetét. –A szüleid?

–Nincsenek itthon, elutaztak... – hebegi. Remek, csak egyet tehetek. Nincs más választásom, mint eltüntetni a testet, és minden bizonyítékot. Ha nincs holtest, nincs bűntény sem. Vajon milyen mélyre vagyok még képes süllyedni? Hiába áltatnám magam azzal, hogy ez a helyes lépés, ez inkább a legkönnyebb.

–Hozz nekem zsákot és tisztítószert, én addig a garázsba állok a kocsival– állok fel eltökélten. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt lenne időm jobban átgondolni mit is teszek.
***
Amint a kocsi a garázsba került, kibéleltem a csomagtartót zsákokkal, hogy véletlen se legyen véres. Azonnal visszarohanok a konyhába, ahol Caleb az útmutatásaim szerint éppen két vödör meleg, fertőtlenítős vizet csinál. Ismét kezembe veszek egy zsákot, meg egy ollót, a zsákot oldalt szétvágom, majd kitérítem a földön. Mély levegőt véve térdelek a földön egy pillanatig. A kezem remeg, ahogy minden porcikám. Egy gyors mozdulattal simítom hátra a hajamat, a karomat egy pillanat elejéig a szám elé helyezve hunyom le a szemeimet. Kinyitom a szemeimet, majd feljebb mozdulva intek a fekete hajúnak, hogy segítsen.
 Nehezen ugyan de a zsákra fektettük a halott, kicsit túlsúlyos férfit. Feltekertem, akár csak egy szőnyeget, így a fekete latex anyag nagyjából teljesen befedte a testet. Ezután egyszerűen csak körbe ragasztottam, majd egy zsákot húztam rá, azt is leragasztottam, majd a másik oldalról is megismételtem. Amint kész lett, a pici mutánssal a kocsimhoz vittük, amibe be is helyeztük. Lecsapva a csomagtartó tetejét mentem vissza a konyhába, ahol egy pár gumikesztyű után neki is kezdtem a takarításnak. A földön térdelve sikáltam a csempét, egyre erősebben, és erősebben nyomva a szivacsot a hideg kőhöz. Caleb velem szemben letérdelve utánozza mozdulataimat. Amint kész nagyjából a föld, kiöntöm a vödör tartalmát majd friss vizet engedve újra átmosok mindent. Amint ezzel is kész vagyok, Noorsra nézek.

-Gyere, nincs sok időnk – mondom felállva, és indulok el a kocsimhoz. Amint ő is beszáll, elindulok, bár magam sem tudom pontosan hova. El kell tüntetnem a testet, de hogyan? Ha rátalálnak akkor nyomozás lesz, ami nagyon nem lenne szerencsés.
*
Lassan három órája furikázunk Calebbel, ez idő alatt kiértem a városból, és már az erdő mellett haladunk, amikor Noors egy táblára mutat.

-Hé, nézze, valami faház van arra... -mondja, mire azonnal a kis útra fordulok. Alig fél óra múlva el is érjük a házat, ami nagyon rossz állapotban van. A faház két emeletes és egész takaros lehetett fénykorában. De azóta az ablakai betörtek, a fa korhadásnak indult, és bizonyára hajléktalanok is megfordultam benne egyszer-kétszer. Ahogy kiszállok a egy pillanatra a kocsinak támaszkodom, megint ez az émelygés... a gyomrom sem bírja amit teszek. Egy gyenge érintést érzek a hátamon, ahogy oda pillantok, észre is veszek Caleb könnytől piros íriszeit.

-Jól vagyok ne aggódj- mondom egy kedves mosollyal az arcomon