A kocsi ablakának döntve a fejemet kíváncsian figyeltem az elsuhanó tájat, amelyet halványan világított meg a fényszóró. Tony csendben vezet, az utat figyelve. 

–Hová is megyünk? – kérdezem meg végül, hosszas némaság után. Már lassan három hónapja annak, hogy a Kapitány megszöktettet mindenkit. Azóta szerencsére a kapcsolatunk kezd helyreállni. 

–Meglepetés – mondja mosolyogva, mire én megrázom a fejemet sóhajtva. Apáról egy ideje nem hallottam semmit, pedig elméletileg Wakanda mindent megtesz, hogy meggyógyítsa. Stark combjára helyezem egyik kezemet, és rendesen elhelyezkedem az ülésben. Lassan leparkol egy nagyobb családi ház előtt. Két emeletes, teljesen fehér, kivéve a tető, amelyet fekete cserepek borítanak. Zavartan szállok ki, amint ő is kiszáll, kíváncsian nézek rá, mire ő nekem dob valamit. Elkapom azt, majd a markomba pillantok, egy kulcs. 

–Vettél egy házat? – kérdezem meg egy kisebb mosollyal. 

–Vettem egy házat – helyesel, megforgatom a szemeimet, majd elindulok az ajtóhoz. Ahogy benyitok, megcsap a virágillat, azt hiszem talán rózsa, beljebb lépve megpillantom a rengeteg gyertyát. Körbenézek a halvány fényben, és meg is pillantom a szirmokból kiállított kis ösvényt. Hátranézek Starkra, de ő már nincs sehol. Felvont szemöldökkel indulok el a virágösvényen, amiről a sárga köves út ugrik be azonnal. Egy nagyobb helyiségbe érve, ami szerintem a étkező egy páncélon akad meg a szemem. Egy hatalmas csokor virágot tart a kezében. Közelebb araszolva látom meg, hogy ő Hunter... az a Hunter, aki megsemmisült a Mandarinnal folytatott harc után.

–Nahát, jó újra látni – mondom vigyorogva, és meg is érintem a páncél arcát -vagy mijét-, ami mintha csak a kezembe simulna.

–Gondoltam, hiányozhat, ő volt, az első gyerekem, akinek te adtál nevet – szólal meg Tony valahonnan mögülem. Egyből oda kapom tekintetemet, de a gyertyák gyér fényében csak a körvonalait látom.

–Igen, egy picit – mondom teljesen a férfi felé fordulva. –Miért is vagyunk mi itt? 

–Nos, gondoltam, kell majd egy rendes ház, ha esetleg, igent mondasz – sétál közelebb, így már láthatom, az arcát. Nincs rajta az a ronda sárga szemüveg. Félrebillentem a fejemet értetlenül. 

–Mire mondok igent? – ahogy elém ér, megfogja a kezemet, és magához húz, elég közel, mellkasom szinte érinti az övét. 

–Abigél Rose Emmett, mióta csak megismertelek jobb emberré teszel engem, a tudatódon kívül, te vagy a vaj a kenyeremen, az éltető friss levegő – idézi a kedvenc részemet a Julie és Julia-ból – és épp ezért, nem akarok még egy napot úgy eltölteni, hogy nem a feleségemnek szólítalak – könnyes szemekkel nézek rá, és beharapom a számat. –Hozzam jönnél? – teszi fel a nagy betűs kérdést. 

–Igen... igen... igen – ugrom a nyakába, és adok egy csókot a szájára. Ő mosolyogva, ölel magához, viszonozva a gesztust. Egész testemet elönti egy megmagyarázhatatlan melegség. Érzem őt, érzem, hogy boldog, teljesen elvarázsol a felhőtlen jókedve. Egy percre úgy érzem, mintha elfelejtett volna minden rosszat ami történt. –És hol a gyűrűm? – vonom fel a szemöldökömet, mikor elhajolok tőle. Erre csak lepillant kettőnk közé.

–A nadrágomban – kacsint rám, mire akaratlanul is de elnevetem magam.