Prológus
A férfi enyhe terpeszállásban állt az érintőképernyős monitorok rengetege előtt. Komor, rezzenéstelen arcán kékeszöld fényük hidegen pulzált. A bal szemöldökét keresztül hasító fehér heg csak még ijesztőbbnek és mélyebbnek hatott félhomályban.
Alig másfél lépésre tőle egy nő ült. Fehér orvosi köpenyt viselt, melynek zsebeiből kismillió toll és hordozható vizsgálati eszköz kandikált ki. Nyakában egy elnyűtt sztetoszkóp feküdt.
Adatokat táplált be. Fürge ujjai a billentyűzet és a képernyők között cikázott. Sötét haja olyan szoros copfba volt kötve, hogy halántékán láthatóan megfeszült bronzosbarna bőre.
- Kész van már? - kérdezte a férfi türelmetlenül. Egy ingerült rántással kisimította katonai zubbonyán meredező hajszálnyi gyűrődéseket.
A nő nagyot nyelve pislogott. Ajakit vonalakká préselve fordult a jobbján helyet foglaló kivetítő felé.
- Mindjárt... - suttogta, majd nagyított a képen.
Egy emberi agy vibráló alakja nézett vissza a nőre. Homloklebenye közepén egy rojtos lyuk tátongott. A szövet roncsolódása azonban - meglepő módon - újraépülni látszott.
- Kiválló! - morogta a férfi. Hiába járt a negyneves évei végén, az egérszürke szemében csillanó fény elvakult lelkesedéssel lobogott. Úgy, mintha erre a csodára várt volna egész életében.
- Hívatott, Rooths őrnagy?!
Egy lány lépte át az elszeparált labor küszöbét. Az Őrnagyhoz hasonlóan - a katonai erők egyenruháját viselte. Hollófekete haja feszes kontyba tekerve ült a tarkóján. Szemei az ónix merev hűvösségével olvadt egybe pupilláival. Ám a szigorú külső sem tudta elfedni, milyen szemérmetlenül fiatal...
Az Őrnagy az állát vakarva sandított hátra, a válla felett:
- Igen, Tizedes... Mondja, mi tartott ennyi ideig még ide tolta a kényes, kis női seggét? - vakkantotta, majd felhorkant.
- Némi probléma adódott a Nyugati szárny tesztalanyainál, Uram. - Alig észrevehetően nyelt egyet, s ha lehetett, még jobban kihúzta magát. - De elhárítottuk a kellemetlenséget! Most már minden olajozottan megy tovább!
Az Őrnagy ismét felhorkant.
- Ez a minimum.
Egy perces feszengő csend követte a konstellációt. Eközben a képernyőt tanulmányozó hölgy lassan felállt az asztalától. A képet egy lehelet vékony virtuális táblára húzta - a kezei közé -, s szembe fordult az Őrnaggyal.
- Percek kérdése és helyre áll az agy teljes működése - jelentette ki olyan magabiztosan, amennyire azt csak merte.
- Remek! - csapta össze a tenyerét az Őrnagy. - Tizedes, ma végre méltó feladatot szabhatok ki önre. - Hangjában baljós öröm motoszkált.
A lány homlokráncolva nézett felettesére.
- Uram?!
De nem kapott magyarázatot.
- Banks, Higgins! - harsant a parancs, mire a labor előtt álló két fegyveres karon ragadta a lányt.
A szerencsétlennek még ellenállást sem volt ideje tanúsítani. A jobbját szorongató katona tökéletes időzítéssel tapasztott rongyot a külső légzőszervei elé. Rémült tekintettel meredt az Őrnagy széles hátra, s az őt vizslató kutatóra. A nő arcára esetlen sajnálat ült ki... Ez volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt elvesztette volna az eszméletét.
Néhány másodperces reménytelen rángatózás után, teste elernyedve adta meg magát a kábító méregnek. Feje előre bicsaklott, s a mély tudatlanságba zuhant. Magatehetetlenül lógott az őt közrefogók markába.
Az Őrnagy alig észrevehető mosollyal a szája szélén nézett maga elé. Nem a képernyőket figyelte. Hanem azt az asztalon fekvő, lepellel takart testet, melynek életfunkciói a képeken volt nyomonkövethető.
- Biztos benne? - kérdezte félénken a tudós.
Az Őrnagy hangosan krákogott, s köhintve a lányt tartó katonákhoz fordult.
- Vigyék a G456-os szektorba, és készítsék elő a deportálásra! - Az utasítás magában hordozta a választ. Ennek eleget téve hurcolták ki az eszméletlen lányt.
- Tudja, Dr. Mancy... vannak dolgok, amik áldozattal járnak! És az ügy, amiért a csoportunk oly keményen dolgozik, éles és szent példája ennek. Hiszem, és vallom, hogy ezúttal sikerrel járhatunk!
A nő nem felelt. Az Őrnagy biccentett egyet felé, majd sietősen távozott a laborból. Léptei még a fotocellás ajtó záródása után is dobogva visszhangoztak az épületszárny folyosóján.
Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro