Valahol, messze eddig ismert világunktól, egy csapat ember ült körbe egy számítógépet, melyen egy játék logója villogott. Minecraft.

A számítógép, és vele együtt a csoport is a Floridai napsütést élvezte. Arcukon azonban nyoma sem volt vidámságnak. Feszült vonásaik, aggódó szemük semmi jót nem sugallt. A számítógép felé egy szőkés hajú lány hajolt. Zöld szeme testvéri féltéstől, és könnyektől csillogott. Kezei sebesen jártak a billentyűzeten. Azonban rengeteg próbálkozása ellenére sem sikerült feloldania bátyja fiókját.

Még egy utolsó próbálkozás volt hátra. Az utolsó eszébe ötlő lehetőség. Ujjai remegve gépelték be a számokból és betűkből álló kombinációt, majd nyomott rá a bejelentkezés gombra. A játék hirtelen elkezdett tölteni, majd megjelent a jól ismert kezdőképernyője játékuknak, S egykoron börtönüknek, melyből csak halállal lehetett kitörni.

Egyszer régen ez a játék még rendesen működött. Aztán valami elromlott. Először csak azt vették észre, hogy karaktereik fúrcsán mozognak. Majd változások kezdődtek elő-előtűnni a játékban. Mintha a karakterek a kijelentkezés után önálló életre kelnének. Majd megtörtént amire senki sem számított.

A közönség csak azt vette észre, hogy egyszerre tömegesen estek érthetetlen okból kómába a videósok. Majd gyerekek, és fiatal felnőttek. Egyedül egy közös dolog volt mindegyik esetben. A játék. Pontosan az a játék melybe egykor halottnak hitt, szeretett embereink be próbáltak jelentkezni.

Tudták mit kell keresniük. A lány, az aggódó testvér legalábbis pontosan tudta.

Drista biztosan vezette kezében az egeret, egyenesen egy server nevére.

Dream SMP

Állt az egér ikonja alatt nagybetűkkel. Kecses keze tovább járt az egérrel mígnem visszafolytott lélegzettel azt nem olvashatták a képernyőn: Dream SMP törlése.

Nem sejthették, hogy akkor, abban a pillanatban mennyi embert mentettek meg, mielőtt végleg lekapcsolták volna őket a gépekről. Így is több mint egy év telt már el kómába esésük óta... Csoda hogy eddig kihúzták.

Azt sem tudhatták, hogy ott, abban a világban mi történt. Ők kitörölték a börtönt. A játék börtönét. Az élet és a halál urai lettek abban az egyetlen röpke másodpercben. Százakat öltek meg. Egyetlen kattintással. És pontosan ugyan ennyit mentettek meg.

Már soha nem tudjuk meg, hogy George kit láthatott a barlangban. Hogy Willbur meddig jutott a tervével. Azt sem, hogy Dreamre milyen sors várt volna. Azt azonban tudjuk, hogy mi történt Quackityvel. Hiszen ott, abban a körben ő is ott ült.

Most kérdezhetitek, ez hogy lehet? Tán meghalt volna világhódító tervei szövögetése közben? Nem. A lélek elszáll. De a test megmarad.

És pontosan ezt használta ki az a bizonyos fényes szempár tulajdonosa, akire ránézve Philza rögtön tudta, hogy már nem Quackity áll előtte. Nem, Quackity abban a pillanatban semmivé lett, mikor engedett annak a bizonyos vörös kristálynak, vagy tojásnak ahogy sokan nevezik.

Mert igen. Mint ahogy a börtönben is vannak más-más cellák, az élet börtönében is. És annak a lénynek a lehető legerősebb cella kellett. Ami mégis áttörhetőnek bizonyult.

Ő volt az aki bevonzotta magához a játékosokat. Aki élvezettel nézte vergődésüket, ahogy ezek az apró, gyenge lények próbálják elkerülni az elkerülhetetlent. A Halált.

Hiszen Ő pontosan ott volt bezárva. A kis világukban. A lábuk alatt. A Lénynek mindene megvolt. Erő, hatalom. Övé volt a világ. Egyetlen egy dolgot nem kaphatott meg. A szabadságot.

És mekkora örömöt érzett, mikor azt is megkapta. Egy gyenge halandó testét kellett megszállnia ugyan, de megkapta. Olyan közel volt ahhoz, hogy övé legyen az egész világ. Már csak egyetlen kis gyenge embert kellett volna megölnie. A Nemezisét. Dreamet.

 És lám, most pont azok a gyenge kis férgek vettek el tőle mindent. Hatalmat, erőt, szabadságot. Nem maradt neki Semmi.

A Lény a Semmiben lebegett. Lassú, fájdalmas önpusztításba kezdett, ahogy vérszomja egyre nőtt. De már nem tehetett semmit.

Mert mindenki elment.

Az orvosok csodának kiáltották ki, hogy hirtelen minden kómába esett felébredt. Pedig nem volt az. Ám ezt csak néhány ember tudta. Akik A Körben ültek. És Én. A mesélő. Az író.

Mert minden történetet el kell mondani. Ennek a történetnek a mesélése rám jutott. Mondhatjuk ezt véletlennek. És Sorsnak hívom. Végzetnek.

Mert minden történet, minden élet vége egy kis halál. Ez a történet szerelemről, ármánykodásról, barátságról, és hűségről szólt. De ennek is a vége... Halál lett.

Búcsúznunk kell egy remek embertől. Egy testvérről, egy fiúról, egy példaképről. Egy Legendáról, aki talán elhagyott minket, de emléke örökre velünk marad. Emlékezzünk rá. Meséljétek a legendáját, ahogy én is tettem ezzel a történettel. Mert emléke nem merülhet feledésbe. He shall never die.

In the honor of The Blood God. Of a warrior. Of a legend.

In the honor of Technoblade.