Az ember egy nagy szerelem elvesztése után azt hiszi, hogy meghal belül, hogy nincs már olyan dolog a világon, ami érdemes a figyelemre...
Aztán jön egy váratlan villanás, amiben az ember megpillantja a másik valódi arcát, maszk nélkül a kendőzetlen valóságot és a vágyait...

Egy levegővételnyi időre enged csak el, amig a kabátját ledobja, a következő pillanatban újra csókol...
- Abby... - hangja karcos a vágytól és furcsa, kissé sötét, de még vonzóbb aurát kölcsönöz neki - el kell fogadd az én, sajátos... furcsa... szerelmemet. - elmosolyodik a ködös tekintetem láttán...
Lassan végignyal a számon.
Azonnal felrobbant valami bennem. Szerelmet mond.
A torkomban dobog a szívem, mindenestül akarom őt, a szemeiben parázsló ígéretekkel együtt, ugyanakkor megrémít a tudat... nem lesz ott örökké, mégis, az élj a mának elvét követem, ahogy azt megfogadtam Mollynak.
Ráérek később megbánni! Suttogja a kis hang a fülembe.
Yuta állkapcsa megfeszül, ahogy figyeli a belső vívódásom.
- Annyi gondolat futott át az arcodon... - egy vad mosolyra húzódik a szája, de közben gyengéden végigsimít az államon, lassan bólintok.
Izgatottság jelei keverednek az arckifejezésébe... a bólintásom beleegyezés, még magam sem tudom, hogy mibe, de időm sincs, hogy rákérdezzek...

Aprót sikkantva kapaszkodom meg a vallaiban, ahogy felkap a kanapéról és az emeletre indul...
Yuta szorítása úgy erősödik, ahogy halad felfelé. A szívem hevesen dobog, mintha ki akarna törni a mellkasomból, minden lélegzetvétel közelebb hoz hozzá. Az arca árnyékba veszik a félhomályban, de tekintetének izzó fénye egyetlen pillanatra sem enged el. Olyan ez, mintha a lelkem mélyére látna, mintha tudná, hogy minden védőrétegem már teljesen elolvad tőle.
A szobába érve lassan letesz az ágy szélére, de még akkor sem enged el. Ujjai gyengéden, mégis követelőzőn simítanak végig az arcomon, végighúzták a bőrömön a forróságot, ami belül szétárad. Ahogy közelebb hajol, csak egy halk sóhaj szalad ki belőlem, olyan halk, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. Az arca alig pár centire van tőlem, minden mozdulata lassú és kiszámított, mintha ki akarná élvezni minden pillanatát annak, ahogy elengedem a kontrollt.
Yuta halvány mosolyra húzza a száját, de szemében sötét, mély vágy tükröződik. Ujjbegyei éppen csak hozzáérnek a bőrömhöz, ahogy a nyakam vonalát követik lefelé, apró bizsergést hagyva maguk után. Az érintése éget, de én csak közelebb akarok húzódni, teljesen átadni magam neki, eltűnni az érzések tengerében, amit körém fon. Az ujjai megállapodnak a nyakamon, nem szorít, de érzem a természetességet a mozdulatban.
Visszafogja a benne tomboló sötétséget. Lassan az ujjaira csúsztom a sajátjaimat és finoman szorítok rajta egy kicsit.
- Biztos vagy ebben? - suttogja, szinte áhitattal oltott vággyal a hangjában. Az én válaszom egy halk, önkéntelen sóhaj, ahogy ajkai az enyémekhez érnek, először gyengéden, majd egyre vadabbul és követelőzőbben, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban jól mérte e fel a helyzetet, valóban akarom a sötétségével együtt.

Ráérek később aggódni, csak ő létezik, a csókjának íze, az érintése, ahogy az ujjai tökéletesen illenek a nyakamra... pillanatok töredékeire enged csak levegőhöz jutni, talán fél, hogy agymámorító csókjai nélkül nyúlcipőt húznék, pedig eszem ágában sincs visszakozni.
A felsőm épp átrepül a szobán, amikor az ajtón dörömbölnek, de nem akarok foglalkozni vele.
- Abby Will vagyok... - hallom a tompa, beszűrődő hangot... majd Yuta állatias morgását...
- Meg fogom ölni...
- Ne... abba ne hagyd! - parancsolok rá, mire vad tekintetét az enyémbe furva letérdel az agy elé és lerántja a nadrágom...
- Ezek kiskacsák? - a hangján hallom, hogy vigyorog. Erről megfeledkeztem.
- Baszdki... - nyögök fel, ahogy végignyal a belsőcombomon
- imádom... a kiskacsákat... - a lehellete felforrósít mindent odalent és megőrülök érte, hogy megérintsen. Ujjait végighúzza a bugyimat díszítő kacsákon, én pedig szégyen szemre már ennyitől jólesően nyöszörgök.

Yuta fölém kerekedik, ujjai továbbra is jólesően cirógattak, miközben végignyal az egyik kőkemény mellbimbómon, majd végigkarcolta a fogaival.
Jóleső fájdalom cikazik vegig a gerincem mentén, az örömet okozó ujjaiig.
A hátam megfeszült, ahogy a másik mellemet célozta meg ajkaival. Forró és lüktető érzés tombol bennem. A hajába túrva húzom közelebb egy forró csókra.
A nyelveink egymást kergetik, mikor éreztem, hogy arréb húzza a kacsás szörnyedvényt és ujjai végre közvetlenül érnek hozzám,
- Ahh te jó ég... - a szemeim fennakadnak, ahogy az ujjai őrült tempóban ki be járnak bennem kergetve a kielégülés felé. A nyögéseim szégyentelenül verődnek vissza a hálószoba falairól.
- Nehh... - kapok a keze után, mire lefog, űrt hagyva maga után a lüktető testemben. - basszus...! - káromkodom el magam, mire aljas mód vigyorogva újra megcsókolt a fejem fölé szorítva a kezeimet.
- Most még szebb vagy, mint máskor... - dünnyögi a számba. Újra feltérdel a lábaim között és végre áthúzza a fején az egymásba gabalyodott póló, pulcsi kombót. A számba harapok a látványra. Yuta minden tekintetben egyre csodálatosabbnak tűnik. Újra egymást csókoljuk, az ujjaim végig cirógatják hátának selymes bőrét, amitől megborzong én pedig kuncogok egyet... de vihancolásom nem tart sokáig. Érzem, hogy bepozicionálja magát és hirtelen elmerül bennem. Kapkodnom kell a levegőt, a szám már biztosan tudom, hogy felduzzadt a sok csókolózastól, de egy pillanatig sem bánom. A vállaiba kapaszkodva élvezem minden lökését, a lábújjaim görcsben állnak, a gericem szinte beleroppan az elsöprő orgazbusba.

Zihálva kapaszkodok belé, biztos vagyok benne, hogy a hátát vegigkarmolom, de olyan köd telepszik az agyamra, hogy mozgását is már távoli lecsengésnek élem meg.
Már csak arra eszmélek fel, hogy a szaporán emelkedő mellkasához húz és ölel. Nem akarok kiszakadni onnan. Nem akarom elhagyni az ágyat, vagy a szobát, mert tudom, akkor a nyakamba szakad a valóság.
Az érzéseim máris mélyebbek lettek iránta, mint amit bárki iránt valaha éreztem és ez mocskos módon fáj... Olyan, mintha elárulnám ezzel Mikeot és az emlékét.

- Mondd el mi jár a fejedben kiskacsa... - egy halovány mosolyra futja... aztán az oldalába fúrom az orrom.
- Asszemfélekhogyitthagysz - dünnyögöm a bőrébe...
Elgondolkozik...
- Még korai ettől félned, hisz még csak most vallottam szerelmet.
- Nem is...
- Igazad van... - húz közelebb, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra - csak megkértelek, hogy fogadd el a szerelmemet. - összefonja az ujjainkat.
- Yuta...
- Elfogadod, ugye?
- Viszonzom is... - a szavak kibuknak a számon és semmi pénzért nem szívnám vissza, bármilyen súlyosak is...
Ahogy az ágyban fekszem Yuta mellett, a világ is valahogy könnyebbnek tűnik. Őrült módon kalapál a szívem, mikor felveteti, hogy ideje lenne elindulni, ha valóban karácsonyfát szeretnénk venni. Egy mosoly fut végig az arcomon, csak mi ketten, ahogy együtt válogatunk egy fenyőt, amit az otthonunkba viszünk, mintha valóban házaspár lennénk.

Az utcán sétálva még mindig az történtek emlékét viselem magamon, a hajamba tépő hideg levegő szinte józanítóan hat, de csak annyira, hogy felkészüljek arra a pillanatra, amikor újra megfogja a kezem. Ahogy egymás mellett lépdelünk, időnként egymásra néztünk, és egyszerűen csak mosolygunk, mintha ezzel is megerősítenénk a kimondott ígéretet, ami már kettőnket összekapcsol.
A kis fenyőfa árusnál körbejárjuk a karácsonyfákat, és egy ponton Yuta megáll egy kisebb fa előtt. Felvonja a szemöldökét, és egy színpadias mozdulattal a fára mutat.
– Szerinted is tökéletes, igaz? – kérdezi nevetve.
Egy pillanatig elgondolkodom, aztán megértem, hogy nem a fára, hanem az együtt töltött pillanatokra gondol. Az apró dolgok, amiket eddig észre sem vettem, most mind jelentőséggel telnek meg. Bólintok, és ő megfogja a kezem, mint aki épp most zárja le a legfontosabb szerződést, amit valaha kötött.

Ahogy az autó felé sétálunk a fenyővel, a hideg levegő rózsásra csípi az arcomat, de a szívem mélyén olyan melegséget érzek, amit régen nem. Lehet, hogy ez a karácsony egészen más lesz, talán csak egy játék, amit játszunk, de az érzések, amik most a felszínre törtek, tagadhatatlanul valósak lettek.
Yutával hazaérve a nappaliba tesszük a fát, és néma egyetértéssel kezdjük díszíteni. Néha egymásra pillantunk, elkapok egy egy szemtelen vigyort, majd újra a díszekre koncentrálunk. És abban a csendben, amely csak kettőnkre tartozik, végleg eldöntöm, tényleg képes vagyok újra szeretni, még ha ez az érzés olykor fájdalmasan is szép.
Amikor a fa elkészül, Yuta felém fordult, és gyengéden a homlokomra nyom egy puszit. Egyetlen pillanatra még hozzám bújik, én pedig lehunyt szemmel élvezem ezt a pillanatot. Nem tudom, meddig tart majd, de úgy döntök, élvezem, amíg csak lehet...