- ...csak próbálj meg egy kicsit velem lenni, Abby. Csak... beszélgessünk - mondja William, szinte könyörgő hangon, de az arca továbbra is eltorzult valami sötét, torz élvezettől, ahogy látja, hogy rettegek tőle.

A szívem vadul dobog, ahogy próbálom összeszedni magam. Az ajtó mögöttem nem opció, bármennyire is szeretném, a hátsó kijárat lenne az egyetlen út a szabadságom felé. Minden idegszálam figyelmeztet, hogy most nincs menekvés, itt kell szembenéznem ezzel az őrülettel, amit William személyében látok, percről percre egyre inkább megtestesülni. A hátsó kijárat felé pillantok, de tudom, hogy ha megpróbálnám elérni, csak még jobban magamra vonnám a figyelmét. Az egyetlen esélyem az, ha valahogy megőrzöm a nyugalmamat, és megpróbálok hatni rá.

- William, kérlek... te nem ilyen vagy. Menj haza, és aludj egyet - mondom a lehető legnyugodtabb hangon, de a hangom még mindig megremeg.
Will azonban csak közelebb lép, tekintetében még több kétségbeesés és elfojtott düh csillog, mintha minden próbálkozásom csak olaj lenne a tűzre. Vicsorog... - hercegnő... hazugok vagyunk mindketten...
Sikerül lassan eloldalognom mellette. Mint egy ragadozó, úgy figyel, ahogy kimért léptekkel fordítok a pozíciónkon.

- Miért futsz el mindig előlem, Abby? - kérdezi keserűen. - Miért őt választod? Mit tud ő, amit én nem? Egy idegen, mindketten tudjuk!

Nem tudom, mit mondjak. Egy részem rettegve nézi ezt az embert, akit valaha kicsit talán kedveltem, de most egy sötét, ismeretlen árnyképpé változik. És akkor, mintha valami felcsillanna bennem, valami halvány reménysugár. Próbálok szembenézni vele, szemébe nézni, és közben elérni azt a Williamet, aki korábban volt...

- Nem erről van szó, William - suttogom. - Te is tudod, hogy nem így működnek az érzések. Kérlek, próbáld megérteni... ez nem ellened szól.
Egy pillanatra mintha a régi Willt látnám visszatükröződni a szemeiben. A harag és a kétségbeesés enyhül, mintha habozna. De aztán megkeményedik az arca, és újra az a sötét kifejezés jelenik meg rajta, újra vicsorog.

- Nem érdekel - suttogja fenyegetően. - Ha nem lehetsz az enyém, akkor senkié sem lehetsz.
A hideg borzongás újra végigfut rajtam. Tudom, hogy innentől már nem lesz több esélyem beszélni vele, nem fog visszafordulni. Csak egy lehetőség marad, menekülni. A pult mögé hátrálok, szemem sarkából keresve valami eszközt, amivel megvédhetem magam. És akkor meglátom egy kés villanását a mosogatónál, a késé, amit azért hagytam ott korábban, mert Yuta fogta utoljára.

William észrevszi a mozdulatomat, és újabb lépést tesz felém, de én gyorsabb vagyok. A késért nyúlok, és megragadom, miközben próbálok a lehető leg magabiztosabbnak tűnni.
- Egy lépést se közelebb, William - mondom határozottan, a kést szorosan markolva.

Megtorpan, tekintete először meglepett, majd eltorzul a haragtól. A szemeiben ott tombol a részeg düh és a csalódottság, de mozdulatai lassan lelassulnak. Látom, hogy már nem olyan magabiztos, ahogy felismeri, hogy hajlandó vagyok megvédeni magam, bármi áron.
Végül William lassan, hátrálva lép el az ajtó felé, tekintete még mindig rám szegeződik, tele keserűséggel és fájdalommal, elárulják... nem fogja feladni.
Az ajtónál megáll, egy utolsó, dühös pillantást vet rám, mielőtt az ajtó kivágódik.

Yuta tekintete vegigvándorol a kialakult őrült szituáción és pillanatok alatt kapcsol. Az ökle csattan Will arcában, egy reccsenés jelezte, hogy eltört valami, majd a részeg rohadék elterült a földön.
A következő percben megtelik a házam. Rendőrök rohantak be, Mollyval az oldalukon, aki szemlátomást menten idegösszeroppanást kap.
- Jézusom Abbbss! - sikít rám, ahogy még mindig a kést szorongatom. Az egyik rendőr óvatosan odalép és kiveszi a reszkető szememből...
- Amikor készen áll, be kéne jönnie az örsre vallomást tenni. William, azaz Bill Shepperd, a szomszédzaklató... egy régóta keresett személy, szexuális bűnöző. Több államban kőrözik... úgy látszik pár éve itt vert tábort.

Szédülök a sok információtól és semmi másra nem vágyok, csak odaszaladni Yutához, aki az ajtó mellett állva beszél épp az egyik rendőrrel.
Éppen komoly, feszült tekintettel magyaráz a rendőrnek, de amikor meglát, a tekintete megenyhül. Elnézést kér és gyorsan odasiet hozzám, a kezét óvatosan a vállamra teszi, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összetörhet.
- Jól vagy? - kérdezi halkan, de a hangjában benne van az aggodalom és a düh egyvelege. Mintha egyszerre akarna megölelni és megverni mindenkit, aki bántani próbál.
Megpróbálok válaszolni, de a szavak valahogy nem jönnek. Egyszerűen csak bólintok, és lassan, de biztosan belecsúszok az ölelésébe. Az ő karjai között éreztem, hogy a feszültség, ami eddig minden porcikámat áthatotta, végre enyhülni kezd.

- Már itt vagyok - suttogja Yuta a hajamba, és abban a pillanatban tudom, hogy minden rendben lesz. A félelem lassan eltűnik, helyét egyfajta megkönnyebbülés és biztonság veszi át. Most, hogy Yuta itt van, úgy éreztem, bármilyen szörnyűséggel is kell szembenéznem, valahogy túl fogom élni.
A rendőrök és Molly továbbra is körülöttünk vannak, de egyre távolibbnak tűnnek, mintha az idő egy pillanatra megállna. Még ha csak egy pillanatra is, de érzem, hogy végre biztonságban vagyok, és ez most minden másnál fontosabb.

Ahogy a rendőrök eltűnnek, és Molly is odajön mellénk, hárman lassan leülünk a nappaliban. Yuta mellettem ül, közel, szinte érintve a karom, mintha bármelyik pillanatban el akarna kapni, ha újra rám törne a rémület. Molly pedig velem szemben ül, figyelmesen néz rám, várva, hogy megszólaljak. Még mindig remegek a történtek hatása alatt, de tudom, hogy ez az este egy fordulópont kell, hogy legyen. Meg kell nyílnom Yuta előtt, végre el kell mondanom neki mindent. Türelmesen végighallgatom a meséjüket arról, hogy Mollyval meg akartak lepni és már egész közel voltak, mikor Molly megkapta az üzenetemet, persze azonnal hívták a rendőröket, akik rájuk parancsoltak, ha oda is érnek, varják meg őket.

Veszek egy mély levegőt, és próbálom összeszedni a gondolataimat.
- Tudom, hogy én is tartozom neked néhány válasszal - kezdem halkan először Mollyra... majd Yutára nézve. - Azért viselkedtem így, mert... mert túlságosan hasonlított arra, amin már egyszer átmentem, és amitől azóta is félek.
Yuta csak bólint, türelmesen várva, és Molly óvatosan megszorítja a kezem, mintha jelezni akarná, hogy mellette biztonságban vagyok. Tudom, hogy támogat, ahogy mindig is tette.
- Mielőtt ideköltöztem, New Yorkban éltem ezt már tudod - folytatom, most már szaggatottan, küzdve az emlékekkel. - Ott ismertem meg őt, Mike-ot. - sóhajtok - Fiatalok voltunk, és minden olyan könnyűnek tűnt. Ő volt az első igazi szerelmem. Az az ember, aki elhitette velem, hogy a világon semmi rossz nem érhet, mert vele minden rendben lesz. Azt tervezgettük, hogy majd egy kisvárosban élünk és együtt öregszünk meg.
Yuta és Molly csendben hallgatnak, de éreztem, hogy Molly vegigsimít a hatamon. Ő végig gyászolt velem, hisz Mike a barátja volt, de még ő sem tudott sok tervünkről, mégis nyugtat es támogat. Yuta pedig a kezével lágyan megfogja az enyémet, hogy biztosítson arról, itt van velem.

- Együtt terveztük az életünket... - folytatom, de a szavak nehezebbek lesznek. - De egy nap... egy autóbalesetben... elveszítettem őt. Olyan hirtelen történt, hogy felfogni sem tudtam. Mire magamhoz tértem a gyászból, már minden megváltozott. New York már nem volt otthon többé, és az életem is értelmét vesztette nélküle. Ezért jöttem ide, hogy valahogy újra kezdjek mindent. De ez a hely kitaszít magából. Nem vagyok a kertvárosba való... - sirdogálásom egy kicsit hisztérikus nevetésbe csap át.

- Nem akartam ezt az egészet elmondani - suttogom. - Úgy éreztem, nem tartozik senkire, főleg nem rád, hogy ne árnyékolja be a jelenemet. De amikor megjelentél az életemben, és minden olyan... olyan könnyűnek és természetesnek tűnt veled, természetesebbnek és könnyebbnek, mint vele... Molly tudja... úgy éreztem elárultam Mikeot... de aztán... jött az a hívás, és ugyanaz a régi félelem kúszott vissza. Az, hogy valakit újra elveszíthetek.

Yuta szorosan átölel, mély megértéssel a szemében.
- Abby, tudod... én itt vagyok - mondja halkan végül - Ha néha majd el is szólít a kötelesség... visszajövök mindig! És nem kell mindent egyedül cipelned. Bármennyire is nehéz, most már itt vagyok melletted, és ezt soha nem fogom csak úgy elengedni.
Molly elmosolyodik, könnyes szemmel nézve minket.
Ahogy Yutához bújok, először érzem azt, hogy talán képes leszek tényleg tovább lépni.

Miután Molly végre elalszik a kanapén, és a ház újra csendbe burkolózik, Yutával kettesben felsétálunk a hálószobába. Fáradtnak és kimerültnek érezem magam, de most először egy kis megnyugvás is ott lappang bennem. Yuta jelenléte olyan biztosnak és állandónak tűnik, mintha minden régi félelmemet, minden zavaros érzést maga mögé utasítana. Ahogy mellém fekszik az ágyban, érzem, hogy most nem kell tartanom semmitől. Mintha minden, ami eddig súlyos teherként nehezedett rám, most egy pillanatra megpihenne.
Yuta gyengéden megszorítja a kezemet, ahogy egymás mellett fekszünk. Arcát felém fordítja, szemében mély melegség és valami megmagyarázhatatlan szándék csillog. Érzem, hogy mondani akar valamit, de egy pillanatig még habozik, mintha a megfelelő szavakat keresné. Végül halkan megszólal, a szavak alig hallatszanak a csendben, mégis minden érzelme ott lüktet bennük.

- Kiskacsa... - suttog, majd egy apró mosoly játszott az ajkain, ahogy elnéz a plafon felé, mielőtt újra rám nézne. - Tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül, és azt is, hogy egy kisvárosi karácsony volt a terved... - elvigyorodik a fintoromon - de lenne egy kérdésem.

Lassan végigsimít az arcomon, és lágyan folytatja.
- Szóval... mit szólnál ahhoz, ha - Japánban töltenéd a karácsonyt? Velem. Ha szeretnél, csak átmenetileg. De ha úgy érzed... lehet örökre is.

A szavai, mintha finoman hullámoznának körülöttem, egyszerre idézik meg az otthon melegét és valami új, izgalmas lehetőség varázsát.
Japán?
Ott tölteni a karácsonyt, vele, egy új világban, amely teljesen idegen, mégis biztonságosnak tűnt mellette. Egy álomnak érzem, a kérdését, egy esélynek, hogy a világ egy másik részén új életet kezdjek. De vajon képes lennék-e rá?
A kérdés nyitva marad, a választ még magam sem tudom. Yuta csak néz rám, mintha azt várná, hogy a szívemből adjak neki választ. Egy halvány mosoly ül ki az arcomra, és érzem, hogy egy új fejezet szélén állunk, de egyelőre csak annyit teszek, hogy csendesen visszabújok mellé, és hagyom, hogy ebben a pillanatban csak mi legyünk...