Utólagosan is mindenkinek Boldog, békés és egészségben gazdag karácsonyt kívánok! Továbbá . Boldog Új Évet, hiszen pár nap és az is itt lesz. Az ezt követő részekben (azaz 92. fejezettől) kicsit keményebb, szomorúbb, hitetlenebb részek következnek, ahogy visszatérünk Yuiék szálára. Kicsit a hármas váltakozást (Svenék, Yuiék, Janék szálát) megtörőm, ugyanis csak Yuiék lesznek a megrázóbb részek miatt nyomon követve. Ebben a részben pedig sok mindenre fény derül, akik elég szemfülesek, azok már észre fogják venni a szálakat és azok értelmét. Mindenkinek jó szórakozást kívánok! Véleményeteket várom commentben!

Aelin di Angelo lassan kezdte el megérezni azt, amit a mágusok már a legelején éreztek a barlangjáratban. A falak halk suttogását. Olyan volt akár egy sötéten táncoló árny. Aelin szinte érezte, ahogy a sötétség elkezd körülötte fodrozódni. Tudta, hogy a démonjai körülötte vannak és még sose érzett ekkora megnyugtató erőt. 

- Zero. Mi folyik itt? - suttogta halkan, miközben felzárkózott Stevehez. 

- A dimenziók találkozása, úrnőm... Másfajta veszély, mint amivel ti szoktatok félvérek szembe nézni. - felelte ugyanolyan halkan Zero. 

Noah elől sétált Daphneval, a lány kezét fogta végig és szorosan sétált mellette, legalább olyan halkan beszéltek, mint az előbb Aelin a démonjaival. 

- Tehát, amint beértünk Davidel vonuljunk fedezékbe és várjunk a  jeledre. - összegezte Daphi

Noah alig láthatóan biccentett. 

- Amúgy mi a terv? - kérdezte Steve. - Őszintén azt tudom, hogy mi vagyunk a legnagyobb bajkeverők, akik tűzzel képesek ezt a szart hát... itt akadok el. Ez egy ifrít. Nem lehet csak úgy csettintésre megölni. 

- Ezért van itt Tasha és Simon. - vágta rá mosollyal az arcán Noah. - Tudni fogjuk mi mágusok a dolgunkat.

Abban a pillanatban mindhárom gyerek arcán egy széles mosoly terült el. 

Aelin lassan megrázta a fejét és gondolkodva meredt Tashara és Simonra. Ki lehet az apjuk? Milyen mágushoz ment hozzá Amy? Egyáltalán a rákkal, hogy-hogy megélte? És amúgy is... Edmund sosem hagyná, hogy Amy egy mágushoz menjen hozzá! Sven is, hogy vehetett el egy boszorkányt... illetve ez mind jövőbeli... nem múlt... ah... nyavalyás időutazás...

Aelin nem tudta megmondani, hogy pontosabban melyik... másodunokatestvérében milyen energiákat érzékel, csak azt tudta, hogy Tasha és Simon Jacksontól a hideg járkált a gerince mentén. Fekete mágia. Úgy fodrozódott körülöttük, mint a holtak energiája, akárcsak... Noahnál. Sötét mágusok.

Ebből fog állni pár évtized múlva a Jackson família. Tolvajok, sötét mágusok, gonoszabbnál gonoszabb lelkek. Még a végén tetszeni fog neki a családja...

Noah hirtelen emelte fel a kezé, mire mindenki meg állt. Lassan kezdett el előre lépdelni a járatban, ami egy helyen teremmé szélesedett ki. Amikor megpillantotta a vörös színű ifrítet halvány fél mosoly jelent meg a szája sarkában, a távolabbi sarokban pedig kiszúrta Lisát, aki nem volt épp a legjobb színben... de még élt. Intett Dapnenak és Davidnek. 

- Tudjátok a dolgotokat?

- Igen. - vágta rá Daphne, David, Tasha és Simon.

- Nem! - mondta kórusban Steve és Aelin.

- Remek. Első fázis indul. - folytatta tovább zavartalanul Noah. 

David és Daphne lopakodva indultak el a járatban az ifrít irányába. 

- Noah az istenekre! - káromkodott ógörögül az orra alatt Steve. - Mégis mit tervezel, nem mintha kételkednék, vagy kiakadnék, bár utóbbi folyamatban van, de lennél oly kedves és beavatnál minket is a részletekbe?

- Három fázis lesz. A második a tietek, amint felbukkan Sven és Helen. Addig ne mutatkozzatok. Majd szólok. - mondta halvány mosollyal az arcán Noah, majd Alinhez fordult. - Legyenek kéznél a démonjaid. Tudni fogjátok mi a feladatuk.

David és Daphne egyre beljebb haladtak a lény felé. Hirtelen jelent meg rajtuk a fekete és arany egybe ruha. Nagyjából fél úton helyezkedtek el a teremben, amibe voltak. Az árnyak Noahnak hála azonnal elfedték őket, mintha soha nem is léteztek volna. Tasha és Simon az ajtóban álltak türelmesen és csak vártak.

Noah mély levegőt vett.

- Hádész vigyázz rájuk és óvd őket Thanatosz kezétől. Merlin és Morgana óvjátok őket mindentől, ami jó és sötét mágiának árthat... - suttogta a fiú, majd egy pillanatra felvillant a szeme vörösen majd teljesen éjfekete lett. - Amit látni fogsz Aelin. Teljes titok minden családtag előtt. Senki se tudhatja meg mi történt itt ma este. 

Aelin nyelt egy nagyot. Nem látta még a kisfiú ezen oldalát. Ez ugyanaz a nyers sötétség volt ami... Ami Svent az ajtónak vágta.

Noah arcán halvány mosoly jelent meg, majd azonnal elindult belefelé a terembe. Steve ijedten nyüszített fel, próbálva elfojtani az ordítását, hogy mégis mit tervezhet az unokatestvére. 

- Ha kinyírja magát engem is kinyírnak otthon! - mormogta az orra alatt.

Aelin ajka megrándult. 

- Yui családjába marad az örök legidősebb születésű mi? 

- Így is mondhatjuk...

- Hello ifrít. - szólalt meg Noah, amint kilépett a takarásból. 

A ragyogó sárga szemek azonnal a kisgyerekre tapadtak. 

- Noah di Angelo. Otthon se bírtatok velem, pedig a Jackson família nem kis létszámmal rendelkezik, erre most komolyan... Itt próbálsz meg egyes egyedül helytállni?

- Lehet, hogy egyedül vagyok. - hazudta szemrebbenés nélkül Noah. - De ezeket még két boszorkánytól sem sikerült elvenned, nem de. - nyúlt a nyakába és húzta ki a Halál kapujának a kulcsát. A jövőből jött saját darabját és Lisa Jáde szem nevű követ. 

Az ifrít meredten bámulta a nyakláncod. 

- Ad át kicsi malum és nem esik bántódásod. 

- Malum? - suttogta Aelin. 

- Félvér és mágus gyermekeire használják a szörnyek. Tisztátlannak vallják őket, amiért három világ között állnak. Halandó, isten és mágus. Elátkozottak, béklyózottak... - magyarázta el Steve.

- Vegye el. Ha tudja. - vágta rá mosollyal az arcán Noah. 

Az ifrít azonnal felemelte a kezét, mire a lidércek akcióba lendültek. Egy tornádó söprőt végig a teremben. David és Daphne azonnal elindultak a szűrzavart kihasználva kifelé a rejtekhelyükről. 

- Gavriel... - ejtette ki úgy a szél démon nevét Aelin, mintha ő maga sem lenne több egy gyenge sugallatnál. 

Mielőtt Noahba csapódott volna a tornádó egy férfi termet a kisfiú előtt. Olyan széles vigyor ült az arcán, hogy attól még talán a sötétség erői is megriadtak volna.

- Rég szórakoztam Lidércekkel. - emelte fel a kezét a férfi, mire azonnal egy ellentétes energia oldalba találta a lidérceket, akik a falhoz csapódtak.

David és Daphne azonnal elkapták őket arany szalagokkal és elkezdték kikötözni őket. A csatlósok elintézve.

- Kiket hoztál?! - húzódtak össze résnyire az ifrít szemei.

- Csak a családot. - válaszolta Noah, miközben az ujjai között tűz örvénylett. - Rájöttünk ám mitől félsz. - emelte fel a kezét. Az ifrít szemei egy pillanat erejéig elkerekedtek, de nem riadt meg.

Az egész teste fellángolt. Úgy fodrozódott körülötte a mágia, mint a tenger hullámai. Az orkán erejű tűz végig szántott mindenen.

- Steve! - kiáltotta Noah.

A srác azonnal előre lépett és az ide fele út alatt gondosan gyűjtögetett vizet a barlang falából egyszerre tolta be az ifrít tűz fala mögé.

- Hali. - villantott meg egy szívdöglesztő mosolyt Steve. - Hallom nem kedveled a tüzet. Úgy érzem ideje benyáriasítani ebben a barlangban. Túl hideg van. - vágta össze ökölbe szorított kezeit, mire az ujjpercei között tűz kezdett végig száguldani a padlón. Daphne és David azonnal előlépett a takarásból és lángokkal kezdték el beborítani az egész teret.

Az ifrít az arca elé kapta a kezét és próbált kihátrálni a tűzből. Nem bántotta őt a tűz, de Aelin látta, hogy helyenként fekélyes sebek keletkeznek ködszerű testén, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt.

- Hova lett? - kérdezte azonnal és lépett be a terembe. Ahogy megpillantotta a fél ájult Lisát, csak reménykedett benne, hogy Sven nem ugyanígy hever valahol Helennel...

Aelin érezte, ahogy a föld morajlani kezd a talpa alatt. Először azt hitte, hogy az ifrít csinálja, ám amikor Lisától nem messze a fal romjaiba hullott megpillantotta Svent és Helent. Az ajkai azonnal szét nyíltak.

- Sven! - kiáltotta és kezdett el a bátyja felé futni.

- Merlin szakállára... Lisa! - vágtatott el mellette a boszorkány, míg Aelin Sven karjaiba vetette mag - Megijesztettél! - kezdte el kioldozni Lisát. 

- Mi történt? Jól vagytok? - kérdezte csillogó szemekkel Aelin. 

- Nincs semmi bajunk. Elég érdekes kalandunk volt. - mérte fel a terepet Sven, ahogy Simon és Tasha gyorsan elkezdenek krétával firkálni valamit a talajba. - De ráérünk később is megvitatni ezt. Hol az ifrít? 

Sven hirtelen érezte meg a furcsa energiát. Azonnal megfogta Aelin karját és maga mögé húzta míg a beomlott törmelékeket vissza nyomta a helyére. Daphne teste megfeszült. A lány halkan torokból felmordult és fél másodperc alatt sárkánnyá változott, ugyanígy tett a testvére David is. Tasha és Simon váltott egy ideges pillantást és folytatták a különböző rúnák és alakzatok rajzolgatását. Steve testét a lángok folyamatosan nyaldosták. Helen megérezte a perzselő tüzet, ám az hamarabb telibe kapta, mint hogy egy védőpajzsot húzhatott volna maga köré. 

A boszorkány a levegőbe repült. Lisa mellette azonnal a földre esett. Egyáltalán nem bírta a saját testét megtartani. Helen nagyot koppanva érkezett meg Noah mögé, majd csak annyit érzett, hogy valami a mellkasának feszül és a medál kicsúszik a pólója alól.

- HÉ! - kiáltotta Helen és robbantott azonnal a képébe egy tűzcsóvát. 

Az ifrít újra láthatóvá vált. A bőre enyhén felhólyagosodott ott ahol a tűz érte, de szinte azonnal elkezdett begyógyulni.

- Okos... - mormogta a lény. - De nem eléggé. Tűzzel megsebesíthettek, de elpusztítani nem tudtok. - illesztette össze a tenyerét, mire a mágia szaga százszor erősebb lett a teremben. 

- PROTEGO! - kiáltott Noah és villant fel vörösen a szeme.

A kis csapat minden egyes tagját azonnal egy vörös színű védőpajzs vette körbe. Az ifrít mágiája, azonnal kisült, amint találkozott Noah erejével. A sárga szemek ravaszul a kisfiúra siklottak. Sven kezdte érezni, hogy itt perceken belül nagyon nagy baj fog kisülni. 

- Mi a terv? - suttogta Aelinnek.

- Nem tudom. - vágta rá. - Noah meg a kicsik tudják, mi nem. 

Sven álla egy pillanatra megfeszült, de a szeme azonnal Tashara és Simonra siklott, akik még mindig a koszban térdeltek és sietve rajzoltak. Egy... Pentagrammát. Sven szemei elkerekedtek. Csak tűzzel lehet legyőzni, de nem akármilyen tűzzel. Egy sötét félmosoly jelent meg a szája sarkában. Tényleg az ő fia... Azonnal hívni kezdte maga köré a holt lelkeket és szikladarabokra kezdte hasítani a talajt. 

- Tereld el az ifrít figyelmét. - mondta azonnal Sven a húgának. - Be kell fejezniük a mágusoknak a rajzot. Csak akkor tudjuk legyőzni. Szólj Stevenek is. 

- Hallottad. - siklott a láthatatlan Zerora a tekintete Aelinnek. 

Sven azonnal egy sziklát indított az ifrít felé, ám csak hanyagul rápillantott, mire a szikladarabok szétmorzsolódtak és porként hulltak vissza a talajra. Sven érezte ahogy a mellkasának nyomás feszül. A masszáin úgy hatolt át a mágia, mint a vajon a kés. Nem bírta mozgatni a testét, mintha béklyók kötötték volna gúsba. 

- Nem ismertek. - mosolygott az ifrít Helenre, Svenre és Aelinre. - Csak az idősebb énjeitek találkozhattak velem egy másik világban. Hádész erő ellenem hasztalan. Ahogy a legyengült boszorkány képességek is. 

Olyan robbanás rázta meg a helyet, hogy Aelinnek be kellett fogni a fülét. Tisztán látta, ahogy 360 fokban tűz robban ki a dzsinnből és elindul mindannyijuk felé. A lába a földbe gyökerezett. Ezt nem tudja kivédeni, ezt a démonjai sem tudják. Hirtelen lökte le valami a lábáról és taszította egyenesen Lisa felé. Sven is hasonlóan mellette csapódott, majd az arany színű sárkány befedte őket a szárnyával. Aelin érezte, hogy a tűzfal elhaladt felettük, pár fokkal melegebb lett, de nem égtek meg, senki nem kiabált. Daphne leemelte róluk a szárnyait. 

- Szóval Dan tűz álló lenne, ha erre képes lenne... - jegyezte meg halkan Aelin. Ahogy felállt megpillantotta a túloldalon Stevet és Helent, akiket David védett meg. Majd Noaht, Tashat és Simont, akik védőpajzsot emeltek fel. 

Noah megszűntette a védőpajzsot és az ifrítre emelte barnán csillogó szemeit.

- Oh, nagyon is képesek téged legyőzni. Hidd el. Prezentáljam? - tárta szét a karjait, mire a lába alatt körben vörösen kezdett fényleni a talaj. - Fel. - mondta, mire a magasba emelkedett. Óvatosan írt egy rúnát a levegőbe. 

Az ifrít idegesen meredt a fiúra. Noah ujjai megmozdultak, de látszólag semmi sem történt. Sven jobb oldalán egy kör jelent meg, aminek a párja pontosan az ifrít tarkójának a magaslatában helyezkedett el. 

Teleportáló ajtók. 

Sven gondolkodás nélkül egy szikla darabot áthajított a portálon, mire az ifrít nyaka előre nyekkent, ezúttal pedig a betalált ütéstől hullatok mindenfele törmelékek. Az ifrít kábán hátra pillantott és egyenesen Sven felé nyúlt a portálon át. Aelin és Sven folyamatosan hátráltak. Aelin majdnem elesett Lisa testében. De abban a pillanatban Noah bezárta a két portált és az ifrít karját ezzel a húzással sikeresen levágta. Az ifrít halkan felkiáltott, de a teste már azonnal elkezdte növeszteni a hiányzó végtagot, miközben a szemei Noahra siklottak. Egy tűzhullámot lőtt ki magából, ám Noah előtt megjelent egy portál, a másik vége az ifrít bal oldalán nyílt meg, így a saját erejét használta fel az ifrít ellen és már azonnal nyitotta is Svenéknél, Davidnél és Daphnénál a portálokat. 

- Menő. - suttogta Helen. - FEl! - mondta, de nem történt semmi. - Ne már! 

Noah karmesterként irányította a portálokat, miközben a többiek földdel, tűzzel és démonokkal támadtak. Az egész olyan volt, mint egy tűzijátékkal kevert démoni játék. Az ifrít nem tudta ki honnan támad és mikor, így mindig vagy a semmit érte a mágiája, vagy saját magába csapódott, miközben tűz égette folyamatosan a testét és ejtettek rajta  démonok és a szikladarabok karcolásokat. 

- Contundere... - mormolta Helen, mire az ujjai vége felvillant. - ... puck. - a kilapított korong azonnal felfénylett a lába alatt. - Fel! - széles mosoly terült szét az arcán, ahogy emelkedni kezdett, egészen olyan magasságba, mint ahol Noah állt. A fiú kezére szegezte a tekintetét, amik úgy jártak, mint a zongora billentyűin és a gitár húrjain szoktak az ujjak. Lágyan, kecsesen. Elkezdte leutánozni a mozdulatot, elkerekedett szemekkel vette észre, hogy lassan egy portál nyílik meg előtte majd, amint a másik kezével is elkezdi egy másik is megjelenik. - Mi alapján működik?

Noah döbbenten pislantott rá. 

- A gondolataid. Meg kell tervezned és nem szabad, hogy kiszakadj. Nagyon kell figyelni és pontosan kell időzíteni. Átveszed? 

- Mi?! Én még ilyet nem csináltam soha!

- Majd most fogsz! - csettintett, mire az ujjai előtt pontosan annyi aprócska ragyogó gömb jelent meg, mint amennyi portál volt nyitva, legyintett egyet, mire mind Helen elé siklott ő pedig elkezdett leereszkedni. 

Helen meredten bámulta a gömböket, majd felpillantott a többiekre. Éppen idejében sikerült bezárnia a portált, mielőtt Svent és Aelint felgyújtotta volna az ifrít. 

Noah odarohant Simonhoz és Tashahoz, akik a rajz felével megvoltak. 

- Mi a matekja? - kérdezte azonnal Noah és jelent meg varázslattal a kezében egy kréta. 

- Ez. - csettintett Tasha, mire a talajon zöld színű vonalak és számok jelentek meg. - Nehéz matekozni ekkora zajban. Remélem jól számoltunk. 

Noah sietve elkezdte felrajzolni a mintákat, időnként Helenre pillantva, aki meglehetősen jól átlátta, hogy működnek a portálok és a megfelelő ritmusra is hamar rátalált. Noah arcán halvány mosoly jelent meg. Félvérek és mágusok... együtt legyőzhetetlenek, pont ahogy az apja hangoztatja az ő dimenziókjuban. Azonnal visszafordult a rajzhoz. 

Amikor az utolsó vonalat is befejezték. Simon és Tasha beállt az ötágú csillag két sarkába és vártak. 

- Helen, állj! - kiáltotta Noah. 

A boszorkány koncentrációja megszűnt és a portálok bezárultak, alatta a korong megremegett egy pillanatra, de nem esett le. 

Noah egy portált maga mögött nyitott meg a pentagramma kellős közepébe, míg a másikat az ifrít teste alatt. Ám az a levegőben lebegett. 

- Ügyes trükk. - lihegte az ifrít. - De ne nézz ennyire...

Noah a feje tetejétől indított egy portált, ami azonnal elnyelte az ifrít testét és egyenesen az ötágú csillagba hajította. 

- Decipula! - kiáltotta Simon és Tasha, mire a jel mentén egy kalitka formálódott meg. Akárhogy vetődött neki az ifrít, képtelen volt kiszabadulni. 

Helen lassan ereszkedett le a koronggal és pillantott Lisára, azonnal a barátnője felé akart indulni, most hogy az ifrít fogságban volt, de Noah elkapta a karját és visszarántotta. 

- Szükségem van rád. - mondta magabiztosan, majd fordult Svenre. - Rád is. - nyújtotta felé a másik kezét. 

- Nem vagyok mágus. - felelte Sven. 

- Nekem nem is mágus kell. Hanem valaki, aki kapcsolódik az Alvilághoz és vele a Tartaroszhoz. - mosolygott Noah. 

Sven tudta mit tervez. Már akkor tudta, amikor meglátta a kezdetleges pentagramma rajzot. Megfogta a fia kezét és az ötágú csillag megmaradt három csúcsába álltak. 

Aelin zavartan összevonta a szemöldökét. 

- Mire készülnek? - suttogta a démonjainak, de azok csendben maradtak. Fogalmuk sem volt róla mi folyik itt. 

Az ifrít még mindig megpróbált kitörni, sikertelenül. 

- Kié a megtiszteltetés? - kérdezte Simon. 

- Mindenkié. A rituálét én vezetem... - bámulta folyamatosan a dzsinnt Noah. - ... de mindenki kell hozzá, ilyennel még nem próbálkoztam. De talán... Menni fog. - rémlett fel előtte Jonah arca. A halál érintését nem adta neki Letus fia, de talán szükségtelen, hiszen más fajta megoldás is működhet.

- Milyen rituálé? - tudakolta Helen.

- Idézés. - vágta rá Tasha, majd egyenesen Noah szemeibe nézett. - Ugye tudod, hogy akkor felfedjük magunkat? Hamis néven nem működik. 

- Van mágus nevetek. Használjátok azt. - vágta rá a fiú. 

A két tesó bólintott, bár igencsak ferde szájjal. 

- Az csak előzetes sötét keresztelői név. - jegyezte meg Tasha. 

- Működni fog. Az a lényeg. 

- Sötét keresztelő? - értetlenkedett Helen, majd úgy jutott eszébe mit mesélt Svennek és, hogy ők milyen jövőből jönnek, mint ahogy a villanyt felkapcsolják egy sötét szobába. - Fekete mágusok vagytok. Négyes - siklott a pillantása Noahra - És Kettesek. - állapodott meg a tekintete Tashan és Simonon. - Boszorkány szimbólumon szoktunk állni, nem az ördög... A pokol jelképén. Milyen sötétkeresztelői névről beszéltek?

- Négyes vagy. - mosolyodott el Simon és meredt egyenesen a boszorkány szemeibe. - Ez a sorsod Helen Smith. Majd a tizenhatodik születésnapodon, ha nem korábban rájössz. Simeon Sapien! 

Helen érezte ahogy a vére lüktetni kezd az energiától. Simon lába alatt zöld mágia kezdett ömleni a pentagrammába még erősebb falat képezve az ifríttel szemben. 

Ez nem jó... Ez nagyon nem jó... Ez fekete mágia... Amit nem szabadna... a Léhvonalak nem elég erősek...

- Nesta Anguis. - mondta ki Tasha, mire az ő lába alatt is felvillant a jel.

- Noah Angelus - áradt végig piros szín Noah alatt.

Helen teste remegett

- Kovács Helen... - mondta ki végül idegesen a nevét, mire érezte, ahogy a pentagramma húzni kezdi az erejét. Hihetetlen erőt érzett, sokkal nagyobbat, mint ami a medálból áradt. 

- Sven di Angelo... - szólalt meg Sven, aki nagyon jól értette ki milyen nevet mond... 

- A rituáléhoz három dolog szükséges. - kezdte hangosan Noah. - A holtak kapui nyíljanak meg! 

Aelin ijedten pillantott körbe, mindenhonnan halk nyöszörgő hangot hallott nem lehetett eldönteni, hogy embertől, vagy halottól származnak. De vérfagyasztó volt.

- A kapuk nyitva. - mondta kórusban Tasha és Simon.

- Utálom mikor ezt csinálják... - suttogta Steve és kapta fel azonnal Daphnét, aki a rituálé kezdetén visszaváltozott. - Ne hallgasd. - mondta a kislánynak és kezdett el halkan dúdolni valamilyen éneket. 

- Megidézem. - kezdte Noah, miközben a szemében lassan vörös mágia kezdett gyülekezni. - Tartarosz lelkét és vele együtt a benne lévő összes pokoli teremtményét, hogy figyelemmel kisírje az áldozatot, amelyet az ő örök kínzó birodalmába fogunk taszítani!

Aelin szája teljesen kiszáradt. Nem látta, de érezte a lépteket, ahogy valami végig sétál a termen. David morogni kezdett mellette, mélytorok hangon, miközben a szeme folyamatosan járt. A fal egyre sötétebb lett az ifrít körül, ahogy megannyi pokoli teremtmény csapódott bele. 

Aelin mind a kilenc démonja másodpercre pontosan egyszerre jelent meg körülötte és meredt a falra. 

- Úrnőnk... - nézett a lányra Gavriel. 

Aelin tudta mit éreznek... Valósággal égette az ő lelkét is és kétségbeesetten hívta a rituálé varázsa. 

- Menjetek. - mondta végül. 

A démonok összenéztek és elindultak a pentagramma felé. Ahogy egyre közelebb és közelebb értek úgy kezdett megváltozni a bőrük színű. Az emberi álcájukat levették és helyette megmutatták... démoni, pokoli énjüket, amelyet sokáig Aelin elől is elfedtek. A Tartaroszból származnak az elődjeik, a teremtményeik között vannak. A rituálé részei. 

- A kötelék segítségével, amelyből születtem, a sorsszőttese által rám ruházott erőmmel megidézem a pokol tüzét, hogy elpusztítsam vele az áldozatot! - folytatta Noah.

Sven szemei a mondat hallatán fennakadtak, míg Helen érezte, hogy a tenyerén lévő heg égni kezd. A félvér és a boszorkány pillantása találkozott. 

- Infernum ignis... Infernum ignis. - kezdte Noah, majd becsatlakozott Simon és Tasha is.

Noah idegesen pillantott előbb Svenre, majd Helenre. Akik szintén elkezdték kántálni a szöveget. Noah felemelte a kezeit, mire a tenyerében kékes, ezüstös színű lángok csaptak fel egyenesen az ifrít testébe kapaszkodva. 

A dzsinn felordított. Aelin a csontjaiban érezte, hogy ez egy halhatatlan halál kiáltása. A pokol tüze... Tartarosz rejtett részében található. Félvér még nem látta, maximum holtában, ahogy a halandók is. Ők pedig megidézték. Ezzel... a halhatatlanokat is örök kárhozatra, kínlódásra lehet ítélni... 

Ahogy a dzsinnt egyre jobban ellepte a láng a fekete hullám, ami körbe vette megvadult. Steve elkapta David karját és elfordította, mint aki tudta mi következik. Aelin elkerekedett szemekkel nézte, ahogy Tartarosz lényei elkezdik leszaggatni a húst az ifrít csontjairól. Aelin halvány fényt látott Steve ujjaiból előtörni, két aprócska fonalszerűséget, érezte, hogy a szemei amennyiben ez még lehetséges még szélesebbre tágulnak. Steve apja... Hogy lehet?!

Hirtelen tűnt el minden. 

- A kapuk záródjanak be és ne hagyjanak itt semmit, ami nem ide tartozik. - mondta Noah, mire minden hang megszűnt, csak Steve dúdolását lehetett hallani. 

A pentagramma üres volt. 

Noah megszakította a kört. Egyenesen Daphnéhoz sétált, hogy hosszan megölelje a kislányt. 

- Vége van? - kérdezte Daphne.

- Aha. Megöltük. - ölelte még mindig a kislányt Noah. 

- Hát ez király volt! - jelent meg Aelin mellett Gavriel. - 200 éve nem volt részem áldozásban. Már elfelejtettem az ízét. - kezdte el kiszedegetni a hús darabkákat a fogai közül. 

- Pedig visszaszokhatnának rá a mágusok. - igazította meg a haját Fency. - Igazán kellemes áldozások voltak. Főleg a halandók. - nyalta meg a szája szélét a lány. - A jó öreg fekete mágia.

- Undorító. - vált láthatóvá Aelin másik oldalán Zero, miközben a körmei alól próbálta kiszedni a vért. - Veszélyes. Undorító. És még tisztességtelen halál is az áldozatnak. Őrült szokás, amit kár lenne visszahozni. De a pokol lángját másképp nem lehet megidézni, általában. 

- Azt hiszem. - kezdte halkan Aelin, miközben Lisához sétált. - Ideje haza vinni őt. Nekünk meg a Romániai kis kaput be kell zárni, ha már Noahék kinyitották a főkapukat, de be is csukták. Zero, Gavriel, lennétek szívesek. 

A démonok azonnal felkapták Lisát. 

Sven és Helen mindezidáig a többiekkel ellentétben nem mozdultak el az öt ágú csillagról, csak folyamatosan egymást bámulták. 

Kötelék. Noah egy kötelékből született. 

- Azt hiszem... - mondta olyan halkan Sven, hogy senki más se hallja meg. - Lesz még mit megbeszélnünk otthon. 

- Talán. Ezt jobb lenne nem. - vetette fel Helen. - Ha... Noah... A mi... - megrázta a fejét. - Ne akarjuk ezt megbeszélni kérlek. Hagyjuk az időre. A sorsra. Ha... Ő tényleg... A mi fiúnk, akkor még találkozunk ezen kívül, egyszer.

Azzal megfordult és elindult a démonok felé, hogy haza teleportáljanak.

Ezért védte őt a fiú. Mindvégig azért figyelt rá ennyire és ezért védte meg Svennel szemben... Az anyja.

~~~

Sven di Angelo késő délután Aelinnel együtt a Medve barlangbán állt. A Jáde szemet és a Hatalmasok végzete nevű ékkövet becsúsztatta a helyére, majd bezárták a Halál kapuit immár véglegesen. Sven az erőnövelőt zsebre vágta Aelinnek pedig oda adta a Jáde szemet.

Helen a nappaliban várta őket, amikor haza árnyékutaztak.

- Sikerült? - kérdezte Noah.

- Igen. - biccentett Aelin. - Ti mikor utaztok vissza és hogy, ha bezárattátok velünk a kapukat?

- A Léhvonalak mentén is áttudunk kelni, csak a kapu egyszerűbb. - felelte Steve, miközben Helenék videójátékai között keresgélt. - Amúgy Noah, hogy is akarsz haza jutni?

A kisfiú az ajkába harapott.

- Öhm...

- Nem szeretem mikor ilyen hangot adsz ki... - jegyezte meg aggodalmas arccal a vöröske.

- Fogalmam sincs...

- Noaaaah! Ez nem vicces.

- Tényleg nem tudom, hogy kell. Azt apa kifelejtette a meséből! - védekezett Noah.

- Akkor... Itt ragadtunk? - tette fel a nagy kérdést Simon.

Helen már szóra nyitotta a száját, hogy ennyi embert nem tud elszállásolni a nagynénje nagy valószínűséggel holnap este haza állít és mivel ma kihagyta a mágus sulit... Elfogják venni a képességeit.

- Mi az a sötét keresztelő? - tette fel óvatosan a kérdést.

Simon, Noah és Tasha összenézett egy pillanatra.

- Majd nézd meg a H.V.M-ben. Mi nem mondhatjuk el. - válaszolta Tasha.

Helen csak kicsit felsóhajtott. Érezte a bőre alatt még mindig azt az energiát, amit a megidézés alatt használtak, folyamatosan ott mozgott. Simogatta és kérlelte. 

- Csak engem érdekel az, hogy itt ragadtunk?! - kezdte kicsit pánikoló hangon Simon.

- Nem csak téged! - szólalt meg idegesen Steve, aki képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet. -  Itt csak szar játékok vannak és meg se születtem! Helen korombéli, rá meg nem hajthatók a nagynéné... Nem mondtam semmit. 

- Mi?! - kiáltotta majdnem Aelin, de Sven és Helen csendbe maradtak. - Ti ezen miért nem lepődtök meg?!

- Noah azt mondta... Kötelék. - kezdte halkan Sven. - Helennel van köztünk egy ilyen kötelék.

- Baszki... - kerekedtek el a szemei Noahnak, majd azonnal magára pillantott, eltűnt-e valamelyik testrésze, megint kezd-e elhalványulni vagy valami, de semmi furát nem vett észre. -Annyira nem basztam el ezek szerint...

Két kopogás hallatszott az ajtó felől.

- Várunk valakit? - pillantott a boszorkányra Sven.

- Remélem nem a nagynéném. - állt fel a boszi és sétált az ajtóhoz. Kicsit félve tette a kilincsre a kezét, az elmúlt napokra alapozva, de végül kitárta az ajtót. 

- Szervusz Kovács Helen. - mosolygott rá szélesen egy fekete hajú zöld szemű férfi, enyhén borostás volt az arca és még a szeme se állt jól. Valami olyan csillogott benne, ami Helent arra ösztönözte minden értéket rejtsen el, ami csak fellelhető a házban. - Szabad? - kérdezte és már be is lépett. 

Helen megmukkanni sem tudod a férfi már besétált a nappaliba.

- Maga mégis mit... - kezdte angolul, de félbeszakították.

- Apa! - kiáltotta hangosan Daphne és futott egyenesen a férfi karjaiba.

- Kicsi hercegnőm. - ölelte meg a férfi. - Örülök, hogy nem esett bajotok. Anyátok majdnem kinyírt olyan mérges volt, mikor Noah áthívott titeket, pedig kettőnk közül én vagyok sárkány, nem ő. Hol van Noah?

- Dan bácsi... - szólalt meg halkan a fiú. - Kicsit elrontottam néhány dolgot.

Sven és Aelin összenézett, majd hökkenten visszafordultak a pasi felé, aki nem más volt, mint Dan Jackson felnőtt kiadása.

- Jaj pedig szóltunk apáddal és Aelinnel... Mi derült ki? - sétált a fiúhoz. - Szia Sven, milyen kis cuki voltált Aelin. - vigyorodott el. - Mondjuk  11 évesen nem gondoltlak annak. - mérte végig alaposan a két hökkenten bámuló Angelo kölyköt. 

- Hát... Tudják, hogy én a... - kezdte idegesen Noah. - A fiúk vagyok.

- Oh... Azt könnyen megoldható, egy roppant egyszerű memória törlő bűbájjal. - vágta rá a férfi. 

- Mi?! - csattant fel azonnal Helen. - Erről nem volt szó! És nem megyek bele! Azt se tudom ki maga, de... 

- Bocsánat. - nézett Helenre a fiú és nyújtotta előre a kezét. - Ugyan a fiatalabbnak illik bemutatkoznia, de ha azt nézzük, hogy itt csak 11 vagyok én vagyok a fiatalabb. Dan Jackson vagyok, világklasszis zsebtolvaj, a tűz koronázatlan hercege,  Sven és Aelin unokatestvére, továbbá Daphne és David apja. - Helen csak pislogva meredt a férfira, volt benne valami megnyerő, még az enyhe gúnyolódásában is. - Most pedig beszélnem kell a gyerekeimmel, az unokaöcséimmel és az unokahúgommal. Az ifrít?

- Megöltük. - kezdte Tasha. - Megidéztük a Tartaroszt vele együtt a pokol tüzét és elégettük őt, a többit Tartarosz teremtményei széttépték. Akkor hangzott el a kötelék dolog. 

- Értem. - biccentett Dan. - Valami még?

- Azt hiszem Aelin tudja ki az apám. - szólalt meg Steve. - Amikor Daphit nyugtattam megláthatta az erőmet... 

Dan szemei azonnal Aelinre siklottak. Aelin lefagyott, ahogy meglátta azt az őszinte nyíltságát a szemében, ami a 11 éves szemeiben is mindig ott van.

- Én.... Nem tudom mire... 

- Steve?

- Hazudik. - felelte nyugodtan a srác, mire Aelin káromkodott fejben. Elfelejtette, hogy mi is Yui képessége. 

- Mondom mit csinálunk. - kezdte Dan és foglalt helyet a kanapén, a fia és a lánya azonnal az ölébe másztak. - Ti, ha haza érünk egyetlen egy szót sem szóltok se Edmundnak, se a szüleiteknek se senkinek, hogy pontosan mi történt itt. Főleg nem...

- Anyának. - vágta rá kórusban Simon, Tasha és Steve. 

- Pontosan. Kivéve persze titeket. - pillantott a gyerekire Dan. - Meg Noáht. Mivel úgy is tudják már. Ti hárman pedig. - siklott a tekintete Helenre, Svenre és Aelinre. - Nem meséltek az itt megismert gyerekről senkinek sem, soha, semmilyen körülmények között se. 

- Rendben. - bólintott megértően Sven. - De... Talán... jobb lenne az a memória törlő bűbáj. A kötelékkel kapcsolatban... 

Helen szemei azonnal elkerekedtek. 

- Nem! Az én agyamba nem fognak belenyúlni, már pedig ha te törlöd az emlékeidet a rituáléról és elfelejted, hogy én vagyok a... Az. Akkor nekem is kell, sőt Aelinnek is!

- Megbeszélitek vacsora után. - vágta rá türelmesen Dan, mielőtt vitakerekedett volta. Ismerte Svent és Helent. - Épp elég veszélyes, hogy idejöttem értük higgyétek el. Legkésőbb 10-kor vissza akarok indulni a mi idősíkunkba, most hogy a szükséges tárgyakat áthoztam, amiről megfeledkeztünk. Plusz Helen emlékei alapján a nagynénje holnap délután érkezik. Ti megbeszélitek, hogy elakarjátok-e felejteni, hogy egyszer házasok lesztek-e, vagy sem. Ha igen. Holnap 10-ig törüljük az emlékeiteket.

Simon és Tasha egy pillanatra összenézett, majd visszafordultak a társaság felé. 

Sven és Aelin azonnal beszédbe elegyedtek Dannel, míg a gyerekek nagy része Helen egyik Just Dance-es játékával elkezdtek játszani. Egyedül Simon és Tasha ült az ebédlőasztalnál és terítettek meg a vacsorához, miközben halkan beszélgettek. 

- Mit tervezel? - tudakolta halkan Simon. - Ismerlek. Az a pillantás, amivel rám néztél... 

- Tudod milyen időt írunk most... - kezdte széles vigyorral az arcán Natasha. 

- Igen. És?

- A nagymamánk él. Tudod jól. Sose meséltek róla, úgy titkolják, mintha... nem is tudom... a 10 fő bűn mindegyikét elkövette volna. De most itt van. Tudjuk a nevét, tudjuk hova valósi. Megtalálhatjuk!

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. 

- Nem lesz baj. - mondta magabiztosan Tasha. - Este mikor mindenki alszik elindulunk. Reggel nem találnak itt minket, de dél fele visszaérünk, nélkülünk nem indulnak el!

Simon gondolkodva felsóhajtott és Danre siklott a pillantása. Ha rájön, hogy leléptek... Akkor a bácsikájuknak nem ez a kedves oldala fog megmutatkozni...

- Jó. Menjünk. - ment bele. - De ne csinálj semmi bajt. 

- Igen! Imádlak!

~~~

Helen Smith este kilenc fele ért vissza a H.V.M.-től. Valahogy azt várta, hogy az erdőben valamilyen mágus elkapja és elszállítja a minisztériumban ahol aztán... az Öregek elveszik az erejét. Mert most már teljesen biztos, hogy ez vár rá. 

A H.V.M. könyvtárából kivett könyvet a hóna alá vágva felvitte az emeletre. Érezte, ahogy a könyv lüktet. Az ereje, mint az őrült tekereg körbe-körbe. A szeme előtt időnként árnyak jelentek meg, de amint pislantott egyet minden eltűnt. Valami történik vele... ebben egészen biztos volt. Csak fogalma sem volt róla, hogy mi. 

A szobájába benyitva Sven és Aelin di Angeloval nézhetett farkas szemet, akik az ágyán ültek és látszott a tekintetükön, hogy csak rá vártak. 

A boszorkány felsóhajtott, míg maga mögött becsukta az ajtót, majd az íróasztalához sétált, letette rá a könyvet és az Angelokhoz fordult. Már szóra nyitotta a száját, amikor Sven felemelte a kezét, türelemre intve. 

- Elmondjuk mi miért szeretnénk. - kezdett bele Sven. - Aztán elmondod te miért nem. Így megfelel? 

Helen vonakodva bólintott és helyet foglalt a forgós székében az ujjait maga előtt összefonva.

- Először is.- szólalt meg Aelin - Mióta rájöttünk, hogy Noah a... fiatok. Azóta ti úgy bámultok egymásra, mint akik nem tudják, hogy melyik nagyobb képtelenség, hogy 15 évesen megtaláltátok a párotokat. - Aelin az ajkába harapott, ahogy eszébe jutott Zero, mint mondott neki, amikor a medálban tartózkodtak. Alig pár napja történt mégis olyan... távolinak tűnt. - Akivel jelenleg egy kötelék miatt van ilyen kapcsolatotok. Egy formálható kötelék miatt. Mióta pedig tudjátok, hogy Noah mitek... Egyszerűen hitetlenkedés süt belőletek. 

- Kíváncsi lennék milyen fejet vágnál, ha kijelentik most ki lesz a férjed... - mormogta Helen. 

- Pontosan e miatt akarom. - vette át a szót Sven. - Másodszor... Ezt nehéz megfogalmazni, de... Ha egyszer el is veszlek és születik egy gyerekünk. Nem azért akarom, mert 15 évesen találkoztam a fiammal, aki ide utazott a jövőből és kitudódott ki az anyja. Azt akkor már azért, mert szeretlek vagy... ilyesmi. - vakarta meg a tarkóját a fiú. 

- Ezt én értem. - forgatta meg a szemeit Helen. - Csak a memória törlés veszélyes bűbáj. Kását csinálhatnak az agyadból, vagy olyat is kitörölhetnek, amit nem kellene. És ezt 10 év körüli gyerekekkel akarják megcsináltatni velünk. Nem tapasztalt mágusokkal. 

- Nincs más választásunk. - rázta meg kicsit a fejét Sven. 

- De. Nem meggyünk bele. Pont. - mondta kicsit indulatosabban a kelleténél Helen.

- Helen. - kapta el Helen kezét Sven és nézett mélyen a boszorkány szemébe. Olyan mélyen, hogy Helen kezdett megijedni, hogy talán a pánikfélelmet is tisztán érzi a lelkében, ami részben a furcsa erő, részben pedig a memória törlés ellen irányul. - Őszintén válaszolj. Ha találkozunk pár év múlva. Tudva, hogy egyszer lesz egy fiúnk. Belém tudnál szeretni?

Helen idegesen lehunyta a szemét. Fogalma sem volt mit kéne erre válaszolnia. Ma tudta meg, hogy lesz egy fia. Egy nagyon aranyos, ugyanakkor hihetetlenül ijesztő és egyben okos fia, akinek az apja... Sven! Egy félvér, akivel vérkötelék van köztük, egy olyan kapocs, ami évek óta a sors szőttesébe lett hímezve, mintha a világ is a bolondját akarná járatni velük, hogy hali! Egymásnak vagytok elrendelve! Hogy nem akarjátok? Ja, hát szívás. Más részről, az is eszébe jutott, hogy milyen hihetetlenük gyorsan megismerték egymást, amikor még alig tudtak valamit a kötelékről. Hasonló Svennel az ízlésük, ugyanazokat a filmeket és sorozattokat szeretik. Ugyanolyan sötétség mozog a lelkükben és ez... Ennek valamit jelentenie kell nem? Ha nem lenne a kötelék... Akkor is minden így alakult volna? Hát ezt sose fogják megtudni... 

- Ez az egész... több száz, ha nem ezer éve ellett már rendelve. - mondta Helen. - Nincs beleszólásunk ebbe az egész nyavalyás ügybe és...

- Nem ezt kérdeztem. - vágott közbe Sven. - Ne csináld azt amit szoktál és hozol fel kör kérdéseket és mondatokat, csak egyszerűen válaszolj. Belém tudnál szeretni újra, ha pár év múlva fogalmam sincs milyen körülményeknek hála, de találkozunk? Mert ez bizonyos, valahogy még találkozni fogunk a jövőben.

Helen vett egy mély levegőt. 

- Nem tudom. - rázta meg a fejét.

- És, ha nem tudnád ki neked Noah? Ha ő csak az én fiam lenne. Nem a tiéd is? 

- Nem tudom Sven! - csattant fel kicsit. - Tényleg nem! Jesszus 15 éves vagyok! Nem most kell azzal foglalkoznom, hogy a... férjem leszel egyszer, valamikor és Noah meg a fiam!

- Akkor felejtsük el azt az egyetlen mondatot a rituáléból, hogy Noah egy kötelékből született és bízzuk a sorsra ezt az egészet. - kérte Sven.

A fiú kérlelő szemeit bámulta. Érezte, ahogy a sötétség nyújtózni kezd benne és azt, hogy Svenben mennyire kétségbeesetten mozog... egy ugyanilyen jellegű energia. A fiú egészen addig tényleg szerette őt, hogy megtudta, hogy átverték és kiderült... hogy minden egy kötelék miatt van, semmi sem valós az egész csak egy nyavalyás, ostoba érzelmi játék.

- Jó... - ment bele. - De ha kása lesz az agyad én előre szóltam. - húzta ki a kezét Sven tenyeréből. - Kimennétek? Egyedül szeretnék lenni.

Sven és Aelin megértően bólintottak, majd kisétáltak a szobából. Amint a zár kattant Helen visszafordult a fekete kötéses könyvhöz. 

Boszorkányüldözések és szertartásaik. Virított az elején, megkopott egykor arany betűkkel. Mikor kimondta a H.V.M.-ben a "sötét keresztelő" szót, amit a mágus kölykök többször is használtak ez volt az egyetlen könyv, ami a kezébe repült. 

Azonnal felnyitotta a tartalom jegyzéket, majd tovább lapozott a 78. oldalra. Ahol a Sötét keresztelő szó díszelgett. 

"A fekete mágiában jártas mágusok egy része már gyermekként ígéretet tesz Hekáténak, hogy részt vesznek a sötét keresztelőjükön a tizenhatodik születésnapjukon pontban éjfélkor. A mágusok egy fogadalmat tesznek, melyben új nevet választhatnak maguknak, felesküdnek a sötét erők szolgálatára és a saját vérükkel egy szerződést kötnek Tartarosszal, Hádésszal, Hékátéval és az istennő mellett helyett foglaló, a köd legsötétebb teremtményeivel. Örök engedelmességgel tartoznak a feljebb felsorolt erőknek, kéréseiket szó nélkül teljesíteniük kell. Cserébe hozzá férést kapnak a képességeikhez, amiknek hála erősebbek lesznek, mint a fény mágusok. (Jó mágusok, hetes, hatos, ötös, bizonyos hármas és egyes mágusok). A boszorkány üldözések eszméivel ellentétben a sötét keresztelőt nem Lucifernek, a sátánnak a tiszteletére rendezzük, hanem egy örök szövetségre, a mágusok és az Alivilág lényei között. A szerződés értelmében, a pentagramma bűbájokat mostantól csak és kizárólag az ördög szimbólumaként használhatják."

Helen azonnal becsukta a könyvet. A keze enyhén remegett, ahogy megértette miért van a minisztérium lejáratánál, Bem bácsinál az az ördög szimbólum, hogy minden mágus lejusson ereje természetétől függetlenül. Ő pedig azért érezte ilyen hihetetlenül azt az energiát, mert... a Négyesek fekete mágusnak születnek.

Helen hátra dőlt, miközben gondolkodva bámult maga elé. Ma már ezt a szertartást nem tartják. Jól tudja. Az apja sose használja másképp az öt ágú csillagot, mint a boszorkány szimbólum. De... A mágiával együtt ezt is visszafogják hozni, ez már teljesen biztos és az az erő amit odalent érzett, ami azóta is munkálkodik benne... Valamit változtat benne folyamatosan. 

~~~

Másnap reggel Helen Smith Steve segítségével reggelit készített az egész bagázsnak. A reggeli alatt Daphne és David azzal szórakozott, hogy hány részletre tudják hasítani a tűzcsóváikat és milyen szemfényvesztő trükköket tudnak velük. Dan csak időnként nézett a gyerekeire, már haza akart jutni, minél hamarabb. Alapból utálja az időutazást. Noah csendben elfogyasztotta a reggelijét, míg Steve a Helentől kölcsönkért e-book olvasóra letöltött angol könyvet falta, meg persze a reggelijét. 

- Nos. - nézett Dan várakozóan Helenre, Aelinre és Svenre. - Hogy döntöttetek? Lassan indulnánk, úgyhogy... 

- Töröljétek ki, hogy hallottuk a kötelék szót és... így megtudtuk azt amit. - válaszolta Sven.

- Meg nálam azt, hogy ki Steve apja. - folytatta Aelin.

- Mi? - nézett fel a fiú a neve hallatán a könyvből. - Ja az apám. Nem szóltam. - temetkezett vissza a könyvbe. - Dan, megvárod indulás előtt, amíg ezt kiolvasom?

- Hol tartasz? - pillantott a fiúra.

- 128. oldal a 406-ból két óra és kivégzem. - vágta rá Steve.

- Meglátjuk. Hol van Simon és Tasha? - rossz előérzete volt, rettenetesen rossz előérzete, azóta, hogy a lánya éjszaka álmodott valami rosszat, annyira rosszat, hogy sárkánnyá változott és alig bírta a Kis Fiókáját megnyugtatni. 

- Asszem még alszanak. - felelte Noah. 

- Akkor tiéd a bűbáj. 

Noah elhúzta a száját, majd felpattant és azonnal megölelte hátulról a három kamaszt. 

- Ugye nem csinálsz kásást az agyunkból? - kérdezte kicsit félve a választól Helen.

- Ez nálunk már nem olyan veszélyes, mint nálatok. - mondta Noah, majd azonnal lehunyta a szemeit, de a teste vörösen kezdett el ragyogni. - Volo evanescet omnis quod vinculum et effectus. - suttogta, majd ellépett Sventől és Helentől, csak Aelin vállát fogta. - Obliviscatur eius Steve pater. 

Amint vége lett a bűbájnak vissza sétált a helyére és folytatta a reggelizést. Sven és Helen kicsit zavartan vakarta meg a homlokát. 

- Sikerült? - kérdezte óvatosan Aelin.

- Mi is? - folytatta Sven. 

- Asszem sikerült, csak... nem emlékszem mi. - válaszolta Helen. - Mikor is indultok? - fordult Danhez. 

- 2 óra múlva. -  Fiókám, felmennél ránézni Simonra és Tashára? Nem szoktak ilyen sokáig aludni... - mosolygott rá Daphnéra.

- Máris Apa. - pattant fel a kislány és sprintelt fel az emeletre, ahonnan Zita cammogott le. 

- Meg se kérdezem. - legyintett a lány, vett egy tányérra pár szelet kenyeret és paradicsomot, majd hátra arcot vágott és visszament a szobájába. Mellette Daphne idegesen rohant az apjához, a kezében egy üzenettel. 

- Mi ez? - vette el a férfi, majd azonnal elkerekedett a szeme. Steve óvatosan áthajolt a férfi válla fölött és bele lesett az üzenetbe.

- Asszem ennyit arról, hogy kiolvasom ezt a könyvet. - sóhajtotta és nyomta ki az e-book kijelzőjét. 

- Mi történt? - kérdezte Noah. 

Dan arca elkezdett vörösödni, a szemeiben tűz pislákolt a dühtől. 

- Megmondtam Amynek, hogy egyszer megölöm mindkettőt, ha így folytatják. - tolta ki indulatosan a székét és lépett gyorsan a táskájához a férfi.

- Leléptek. - válaszolta a férfi helyett Steve. - Megakarják keresni a nagyanyjukat. 

- Hallie halott. - mondta ki Sven. - Őt nehezen találhatják meg. 

- Nem is őt keresik. Az apjuk anyját. - mormogta Dan, miközben kivett a táskából egy gombolyagot és egy csomó gyógynövényt. A konyhából szerzett egy tálat és abba elkezdte feltörni az utóbbit, majd az egyik gombolyagot Noahnak hajította. - Mondom mi lesz. Noah, Daphne, David ti reggeli után azonnal visszamentek a mi időnkbe és dimenziónkba. Ezt a mágiát kell elmondanotok. - csúsztatott egy papír lapot a fiú elé. - Mind a hárman megisztok ezekből egyet. - kezdte el a gyógynövényes, vízzel és még valami nagyon büdös löttyöt tartalmazó tálat hét fiolába önteni. - Majd egyszerűen belesétáltok a Léhvonalba. Értve? - a kis gyerekek biccentettek és magukhoz vették a fiolákat. - Steve, te velem jössz megkeresni Amy kölykeit. 

- És mi? - kérdezte Sven. 

- Ti folytatjátok az életeteket. A kapuk zárva vannak, Lisa fenn lábadozik. Ideje elbúcsúzni Helen Smithtől és folytatni a kulcshajszát. - Helen már nyitotta is szóra a száját. - Nem Helen, nem kapod vissza a kulcsot, semmi szükséged sem lesz rá. - húzta sötét mosolyra a végére a száját.

~~~

Reggeli után a banda a kertbe sétált. Helen idegesen dörzsölgette a karját a csípős hidegben. Dan és Steve már útnak indultak... őszintén fogalma sincs pontosan hová. Noah éppen Aelintől búcsúzkodott. 

Helen folyamatosan a fiút nézte. Mintha... emlékeznie kéne valamire, de... nem tudja pontosan mire. Megrázta a fejét és kitárta a karját a kisfiú előtt, aki azonnal mosolyogva átölelte őt. 

- Hiányozni fogsz. - suttogta a kisfiú és nézett rá ugyanolyan csillogó szemekkel, mint amikor először hozta a házába, akkor még nem is sejtette, hogy Angelo. 

- Te is nekem. - mondta Helen. - Főleg a fura evési szokásaid, amik többsége a kádban végződik. - a kisfiú halkan felkuncogott. - De légyszíves, ha valaha valami csoda folytán újra találkozunk, ne akarj állandóan megvédeni. Rendben? Nagy lány vagyok, nem kell megvédened. Pláne nem a kis félvér ellen. - siklott a tekintete Svenre. 

- Haha. Csak nem megijedtél tőlem boszi?  - vágta rá Sven.

- Nem. - mosolyodott el lassan Helen. - Csak... vonzó dolog a sötétség. - vonta meg a vállát. 

- Hát igen... A tudatlanság édes. 

- Hülye, nem úgy értem, hogy buta vagyok! - csattant fel Helen és engedte el Noaht. 

- Hát persze, hogy nem, de már kimondtad. - jelent meg egy sötét mosoly a fiú arcán, majd felnevetett. 

Helen csak mosolyogva megrázta a fejét. Azért... kicsit hiányozni fognak neki a Hádész kölykök. 

Noah mosolyogva lépett Svenhez. 

- Mondanám, hogy örülök, hogy megismertelek... de több bajt okoztál azzal, hogy ide jöttél, mint hasznot... és körülbelül állandóan zuhanyoznom kellett mióta itt vagyok! - mondta búcsúzásképpen Sven.

- Az első fele nézőpont kérdése, a másodikra pedig csak annyit tudok mondani, hogy az apám vagy. Egyszer majd személyesen élvezheted és nem fogsz tudni lenevelni róla. - felelte Noah és ölelte meg Svent. Sven idegesen meredt a fiúra, mint aki nem tudja mit kezdjen a helyzettel, majd a vállára tette a kezeit és kicsit megszorította azokat. - Majd elmúlik nyugi. Ha találkozol az anyámmal pár év múlva. - vigyorgott rá.

- Nem várom. - vágott egy enyhe kétségbeesett fejet Sven, mire Aelin és Helen ellenvetették magukat. 

Noah ellépett tőlük és egyenesen a kapuban váró Daphnehoz és Davidhez sétált. Egy utolsót intett az ott maradt három kamasznak, majd elindultak a hegyek felé, hogy minél hamarabb haza jussanak. 

Helen csak akkor fordult Sven és Aelin felé, amikor az utca végében eltűnt a szeme elől a három kisgyerek. Nagyon jól tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. Már akkor amikor befogadta Svent és Aelint, de azóta... olyan sok minden történt... Bár... valami hiányzott, csak a memória bűbáj miatt tudja hogy hiányoznia is kell, de... attól még fura. 

- Akkor... ideje elbúcsúzni. - mérte végig a két Angelot. 

- Oké. Csövi! - intett Aelin és indult el a kijárat felé. 

Helen már hangosan megakart szólalni, hogy bunkó, de látva, hogy Sven belép elé, inkább az jutott eszébe, hogy a fiú megkérte valamire a húgát még, amikor Dan kijelentette reggeli alatt, hogy ideje indulniuk.

- Valamilyen szinten sajnálom a dolgot. - kezdte Sven. - Hogy, hogy indult, mi volt a felénél és mi lett most a végén.

Helen halványan elmosolyodott, majd a fiúhoz lépett és átölelte a nyakát, míg a mellkasára hajtotta a fejét. Érezte, ahogy a torkában megjelenik egy aprócska csomó, ami a súlyát egyenesen a szívére helyezi. Sven átkarolta a derekát és a fejére támasztotta az állát. 

- Én is. - suttogta Helen. - De ezt már lenn megbeszéltük. Ha még maradnátok... talán összejönne, de így... És ha maradtok is előbb vagy utóbb mennetek kell. Románia és az Egyesült Államok nem éppen egymás mellett van. Bár... Te árnyékutazással megoldhatnád, csak túl sok energiádba kerülne az oda és vissza út, így nem élnél se itt, se ott teljes életet. - a boszorkány az ajkába harapott, majd felemelte a fejét, egyenesen Sven szürke szemeibe nézett, amiről a fiú állítása szerint bármelyik Athéné kölyköt fellehet ismerni. Ő valahogy még se tudta pontosan beazonosítani Steveéket. - Még találkozunk? - csengett némi remény a hangjában. 

- Nem. - mondta azonnal komor arccal Sven. - Nem fogunk. - ismerős egy helyzet... pár napja hangzott el ugyanez a kérdés és ugyanez a válasz a szájukból, csak Sven volt a kérdező fél, Helen pedig a válaszoló. Kicsit előre hajolt a fiú és egy apró csókot nyomott a lány homlokára. - Bár... Ha valami csoda folytán Los Angelesbe jársz, csak keresd meg azt a helyet, ahol a holtak a legerősebbek és mond ki a nevemet. Hallani fogom. Bárhol is leszek.

A fiú elengedte a derekát, megfordult és a húga után indult, aki a kerítésnek támaszkodva nekik háttal állt. 

Helen csak Sven hátát bámulta, miközben érezte, hogy a szíve furán nyom, hátra arcot vágott, beviharzott a házba és bevágta maga mögött az ajtót. 

Vége. 

Zita a reggeli romokat takarította el az asztalról, mikor ráemelte a tekintetét. 

- Elárulnád mégis mi volt ez az egész? - kérdezte a húga.

- Hát... úgy röviden. - simította hátra az egyik hajtincsét. - Kinyitottam a holtak kapuját, amit Svenéknek kellett bezárni. Találkoztam Noahval, aki a jövőből jött, és egy lényt üldözött, aki akkor jött át a dimenziók közti kapukon, amikor nyitva hagytam a kaput. Őt legyőztük, Sven megutált, de... kibékültünk. Most viszont... A kapukát bezárták, Noahék haza mentek. De ketten leléptek közülük megkeresni valakit, utánuk ment Dan és Steve. Sven és Aelin pedig... Vissza Olaszországba. Amyékhez. És... ha Lisa felébred bocsánatot kell kérnem tőle, amiért nem hittem neki, hogy valaki követi. A kulcsokat elvitték. Tehát az erőm sose lesz normális, bár amúgy se lesz, mert nagy valószínűséggel ma este, vagy holnap, vagy azután, de az Öregek hívatni fognak, amiért inkább megmentettem a barátnőm életét, ahelyett, hogy az ő mágus sulijukba mentem és ezért... elfogják venni az erőmet. - dőlt neki az ajtónak, majd azonnal hagyta a testét a földre esni, miközben érezte, hogy bármelyik percben előtörhetnek a könnyei. - És mindezek mellett úgy váltam el Sventől... mintha... semmit nem jelentene és a kötelék miatt nem tudom jelentett-e nekem valaha is bármit, hogy... szerettem-e őt, vagy... ez csak egy... hülye játék, amit a sors irányít, ami mindig, de mindig kicsesz velem. - indult meg az első könnycsepp a szeméből.

- A rohadt... - tette le a tányérokat Zita és sietett a nővéréhez. Eleinte nem mondott semmit csak leült mellé és szorosan átölelte, de a kíváncsisága mégis erősebb volt. - Hogy tudsz mindig ekkora bajba kerülni?

- Őszintén? - motyogta Helen. - Fogalmam sincs... 

- Gyere, állj fel. Lisával itattot valamit Sven és Aelin. Felébredt! 

- Hogy?! - nézett a húgára, majd azonnal felszáguldott az emeletre Zita szobájába, ahol a pót ágyra lefektették Lisát. Menet közben épp, hogy sikerült a könnycseppeket letörölni az arcáról. 

Lisa az ágyban ült, amint Helen feltépte az ajtót a két lány arcán széles mosoly jelent meg. 

- Merlinre... - mormogta Helen és ült le azonnal a barátnője mellé szorosan magához ölelve őt. - Annyira sajnálom Lisa. Tényleg. 

- Ugyan. Marasztalhattam volna Ervint. - vágta rá Héra lánya. - Még sem tettem. - bújt a lány ölelésébe. - Hol vannak Svenék?

Helen arcáról azonnal leolvadt a mosoly. 

- Elmentek. - válaszolta. 

- Mi? Miért?

- Dolguk van. Amit a kapuk előtt csináltak, azért mentek el. Kulcsvadászok. - felelte halkan Helen. 

- Oh... Sajnálom. - ölelte meg kicsit szorosabban a lány. - Tudjuk, hogy tetszett neked. 

- Nem is... Ah... Jó. Tetszett. Nagyon. 

De minden csak és kizárólag a kötelék miatt van... 

~~~

Aelin csak akkor lökte el magát a kerítéstől, amikor Sven elhaladt mellette. A lány arcán halvány mosoly jelent meg ahogy felzárkózott a bátyja mellé. 

- Legalább megcsókoltad? - vonta fel a szemöldökét és sandított a bátyjára. 

- Nem lett volna tisztességes. 

- Szereted őt. - jelentett ki Aelin. - Mi nem lenne abban tisztességes?

- Minden csak a kötelék miatt van. Ez nem szerelem. - préselődött egy keskeny vonallá a fiú szája. 

Aelin összevonta a szemöldökét, miközben kicsit megrázta a fejét. El se hiszi, hogy ezt fogja csinálni. 

- Akkor mindenki, aki között van egy láthatatlan kapocs nem szerelmes, csak ott van a felszín alatt? Akkor a szüleink sose voltak szerelmesek egymásba, akárcsak Hallie és Edmund sem. Se senki a családunkban. Mert mindegyik között egy kötelék volt, csak nem annak hívták, hanem vonzalomnak. 

- Ez más. - vágta rá morcosan Sven. - Ez nem igazi. Meg se történt volna, ha nem érintem meg a falat a megvágott kezemmel. 

- Honnan tudod? - folytatta zavartalanul Aelin. - Talán a kötelék azt mondja legyetek szerelmesek és mostantól azok vagytok? Nem. A kötelék csak erősít egy meglévő érzelmet. Neked megtetszett Helen. Ahogy Helennek is te. A kötelék csak azt mondta, hogy jó, akkor nyomjuk ezt a hármas fokozatott hatosra. - meredt egyenesen a testvére arcára. 

Sven nyelt egyet. Ezzel Aelin betalált, nagyon jól tudta a kislány.

- Ne beszéljünk erről többet. - kérte gyenge hangon a fiú. 

- Ahogy akarod. - nyújtotta ki a kezét, amint Sven megfogta a démonjai azonnal teleportáltak.

~~~

Simon és Natasha Jackson Oroszország szívében Moszkva kormányhivatalának a sikátorában jelentek meg egy teleportáló bűbájjal, ottani időszámítás alapján reggel nyolckor. 

- Itt baromi hideg van. - jegyezte meg hangosan Simon, miközben egyik lábáról a másikra kezdett ugrálni. 

- Annyira nem vészes. - dörzsölte meg a karját Natasha. - Gyere. Menjünk.

A két gyerek felsiettek a kormányhivatal lépcsőjén. Odabent rengetek ember sietett a helyére kabátban és már a panaszkodó emberek egy része is jelen volt. Jó kis felfordulást okozva. 

Tasha a nagy táblára pillantott, ahol azonnal megtalálta a cirill betűk között a nagymamája és a nagypapája nevét is. A lépcső sorhoz siettek. A kisfiú nagy szemekkel méregette a hatalmas díszes falakat, ahol rengeteg orosz miniszter és egyéb személyeknek a képe volt kirakva. 

- Tiszta sztálinista hangulat. - vigyorgott Tashára. - Durva. 

- Ne kalandozz. Dan amint rájön hol vagyunk, már pedig valaki. - meredt szúrós szemekkel Simonra. - Hagyott egy üzenetet, hogy pontosan hová és kihez megyünk, utánunk jön.

- Aha, mert az nem feltűnő, hogy eltűnünk, kitudja hová, hátha beleakad valakikbe a keresésünk alatt, akikbe nem kellene a múltban és cseszünk el mindent, mi? Kapj már az agyadhoz! Minél tovább vagyunk itt, annál nagyobbat bakizhatunk. Lehet ez is egy nagyon nagy baki lesz...

- Miért lenne az? - kérdezte arrogánsan Tasha. - Semmit nem tudunk róla! Az egész családunk hatalmas, mindent tudunk Annabethről, Charles Beckendorfról, pedig ők a dédszüleink, de a saját nagymamánkat hét pecsétes titokként kezelik. 

- Talán megvan rá az okuk! - fonta össze maga előtt a karjait Simon, de valahogy a csontjaiban érezte, hogy ez az egész... őrültség!

Simon nem tudta mikor keveredtek a második emeletre, csak meredten bámulta az ajtókat, ami személyesen Oroszország honvédelmi ügyek vezetőjéhez vezet. Azaz a nagymamájukhoz. 

- Ezt nem kéne. - motyogta az orra alatt Simon. 

- Most már itt vagyunk. - húzta el a száját gúnyosan Tasha. - Ha már eddig eljöttünk. 

Azonnal a kilincsre tette a kezét és benyitott az irodába. Odabent azonban senki sem volt. A két kisgyerek besétált és hagyták, hogy az ajtó mögöttük becsukódjon. Oldalt könyvespolcok helyezkedtek el az alapból hófehér falú, és barna parkettás szobában, ám java részt nem könyvekkel volt tele, hanem iratokkal és dossziékkal. Középen egy asztal helyezkedett el, rajta két darab monitorral, alul pedig egy gépházzal. Az íróasztal mögött egy fehér tábla állt, amin arcképek virítottak. 

Simon és Tasha döbbenten sétáltak az utóbbihoz. 

- Ezt nem értem... - suttogta Tasha. 

- Valahogy van egy olyan érzésem... Hogy ezért nem meséltek róla. - nyúlt az egyik fényképhez Simon - Anya... - mérte végig alaposan a 14 éves Amy Jackson arcképét. 

- És nem csak ő. Dan bácsi, Sven... - mérte végig minden egyes képet Tasha. 

- Húgi kérlek menjünk. - tette vissza a helyére a képet és ragadta meg a húga kezét, ám amint megfordult az ajtó kilincse kattant. 

Simon azonnal felemelte a kezét, mire egy álcázóvédőfal jelent meg közvetlenül előtte, viszont időnként felsercent.

- Ez miért vibrál?

- Úgy tudom ebben az időben... Itt nincsenek Léhvonalak! - jegyezte meg ijedt arccal Natasha. 

- A csudába! A függöny mögé! - rántotta be a húgát az említett két vörös színű szövet mögé. 

Az ajtó nem nyílt ki. Ez volt az egyetlen mázlijuk, meg hogy valakik nagyon vitatkoztak az ajtó előtt. Tasha óvatosan dugta ki a fejét a függöny mögül, ám amikor meghallotta a zár kattanását azonnal visszarántotta a fejét. Az ajtó ezúttal kinyílt és két felnőtt sietett be a szobába. 

- A dolgomat csináltam! - kiáltotta dühösen a nő. 

- A dolgodat mi?! - őrjöngött a férfi. - Felbérelted Zarkovot, a legjobb mesterlövészt. Eddig nincs problémám, de Zarkovot, nem holmi kamasz lányok miatt szokás felbérelni! Továbbá nem itt Moszkvába! Zarkovot elfogták az embereim, amiért egy Hayden Miller nevezetű fiút megölt, nem érdekel ki helyett a lényeg érdekel, azaz hogy itt tette. Moszkvában! Fényes nappal! Még pedig a te parancsodra, drágám. 

- Dimitrij... - vett egy mély levegőt a nő. - Nem ő volt a célpont, hanem...

- Tudom jól ki a célpont! Mióta betört az a nő, aki egykor neked dolgozott, Ivett, vagy Imelda, mit tudom én mi a neve, csak utánad takarítok! Ez a bajom! Irana. - vett egy mély levegőt a férfi és kezdett el fel-le sétálni a szobában. - A férjed vagyok. Oroszország miniszterelnöke. Te és a rendszered, amit vezetsz, arra van, hogy az én parancsaimat kövessétek. Megmondtam, hogy felhasználhatod a személyes bosszúdhoz, de torkig vagyok azzal, hogy ezt fényes nappal teszed! Mit akarsz? Az emberek nem olyan bolondok már itt, mint Sztálin, vagy Putyin idején! Ha úgy akarod végezni, mint Mussolini, felakasztva, folytasd. Eljutunk oda. Gondolkodj asszony! Jobb vagy benne, mint én, de ez az egész... Elvakít! Felhívom Iant és Nataliet. A kínai követ hamarosan ellátogat ide és roppant fontos, hogy az üzletünk sikeres legyen, amihez csak a fiam elég jó tolmács, de te kulcshajszára küldted őket... Nevetséges... Otthon találkozunk. - mondta a férfi majd bevágta maga mögött az ajtót, ezzel elhagyva a szobát. 

Natasha és Simon össze nézett. Fogalmuk sem volt mi ez az egész jelenet, csak két dolgot tudtak. Az egyik, hogy a nő a nagymamájuk, Irana Cabra. A férfit pedig már hang alapján is felismerték, hogy a nagyapjuk, Dimitrij Cabra. A második pedig az, hogy minél hamarabb el kell innen tűnniük. 

Egy hangos csattanást hallottak, ahogy Irana a dossziét az asztalhoz vágta, majd csak a szék csikorgását hallották, ahogy a nő leült. 

- Hogy fogom csinálni... - mormogta félhangosan. - Ha a jövőben sikerült... Akkor valahogy megoldottam... Mit fogok csinálni?

Tasha óvatosan kukucskált ki a  függöny mögül. Irana előre nyúlt és megnyomott egy gombot, mire a számítógépből egy hologram jelent meg. Rajta egy csomó feljegyzéssel, alkatrészekkel. Tasha csak összevont szemöldökkel bámulta a dolgokat. A szeme előtt azonnal ugrálni kezdtek a számok, olyan gyorsan, hogy alig bírta követni. A nő felállt, mire azonnal visszakapta a fejét, de a függönyt véletlenül megmozdította. 

Szorosan lehunyta a szemeit, miközben Simon mellette az ajkába harapott. 

Csend lett. Irtózatos csend. 

Tasha óvatosan pillantott a függönyre, majd kezdett el oldalra hajolni, remélve, hogy a nő nem szúrta őket ki. Nem mert kinézni, csak próbált valamit kiszúrni. De a rántást hamarabb érezte meg a háta mögött és hallotta meg a függönykarnis hangját. 

- Ti meg kik vagytok? - kérdezte azonnal Irana. - És mit kerestek itt?

Natasha és Simon csak döbbenten bámultak a nőre, miközben az agyuk teljesen lefagyott. Ő lenne... a nagymamájuk. Volt valami a tekintetéből, amitől Natasha furcsa szimpátiát érzett a nő iránt. Míg Simon pont az ellenkezőjét, azt érezte menekülnie kell ettől a nőtől. Azonnal. 

- Simon és Natsha... - kezdte a lány.

- Gurjev. - szólt gyorsan közbe Simon. - A szüleink lenn intéznek ügyeket, mi meg elmentünk játszani, de valahogy... túl sok folyosó és ajtó volt és összezavarodtunk. Megijedtünk, hogy rossz helyen vagyunk. - hazudta és még sikerült hozzá bűn bánó és ijedt arcot is vágnia.

Irana arcán halvány mosoly jelent. 

- Semmi baj. Ez előfordul itt. - nyújtotta a kezét a két gyerek felé. - Gyertek, megkeressük a szüleiteket. 

Simon azonnal nyelt egyet. A szüleiket nehezen fogja megtalálni, tekintettel, hogy jelenleg mindkettő Olaszországban tartózkodik és csak 14 évesek. 

- Mi az a hologram? - mutatott az asztalra Natasha, figyelmen kívül hagyva Simon pillantását. 

- Az... - nézett hátra Irana. - Egy üzleti ügy. - mondta végül, ugyanazzal a halvány mosollyal.

Simont azonnal kirázta a hideg. Nem tudta megmondani, hogy mi nem tetszik neki a nőben, csak... Valahogy furcsa volt. Kicsit őrült, de az az őrült zseni kategória. Hasonló, mint a nagyapjuk Edmund, csak... egyszerűen sötétebb és gonoszabb. De láthatóan a húga ebből semmit nem érzett, mert elsétált Irana mellett és csak a hologramot bámulta, miközben az egyik kezét felemelte. Matekozott, nagyon jól tudta Simon. Az ő agya is azonnal beindult, amint meglátta a monitort, de leállította a fejét. 

- Hé! - sétált a kislányhoz Irana és emelte fel lazán az ölébe. - Ezt te nem érted, kicsi vagy még. 

- Igazából értem. - kapaszkodott meg a vállában Natasha. - Ez egy gép, egy robot. Csak elrontottál egy matematikai számítást a programban. 

- Tessék? - vonta össze a szemöldökét a nő. 

- Ez egy ölő gép. - mondta higgadtan a kislány és kezdett el addig mozogni, amíg a földre nem csúszótt a nő karjai közül. Azonnal megérintette a hologramot és lejjebb húzta, hogy ő is elérje. 

Simon óvatosan lépdelt előre, miközben fejben megjelenítette a képeket és a számokat. Úgy tekeregtek körülötte a számjegyek és minden más, mint havazáskor a hópihék. Látta mire gondol a húga.

- A látottak alapján lemásol bizonyos képességeket és azokat felhasználva ölni lehet vele. - kattintott a robotra Tasha és lépett be a vezérlő központjába. - Csak azt nem tudod, hogy mentse el a képességet, pedig egyszerű. - nézett fel a nőre. - DNS minta. Mindennek van DNS-e legyen az természetfeletti vagy halandó. Ha a robotba beleteszel egy programot, ami... - hozott létre egy új oldalt és kezdte el csoportosítani a DNS bázisait. - Ami felismeri a bázisokat, a benne lévő allélokat és beprogramozod mely fajta alél megléte esetén kell az illetőt... inaktívvá tenni, akkor onnantól, ha a célszemély DNS-éhez jut a képességet, mint egy fájlt elmenti és a hasonlókat keresi. Kész is. De kell pár próba és néhány apróbb finomítás, mert sok a rizikó tényező robotok számától függően... meg pár év. Olyan... 6-7 év. - lépett hátra gondolkodva a lány. - Kit akarsz megölni? - fordult vissza a nő felé, aki csak tátott szájjal bámulta a jegyzetet.

Simon nyelt egy nagyot, míg a pillantása hátra siklott a fehér táblára, ahol... a családja díszelgett, leszámítva az apját. Ian Cabrát. Mert... Mert. Oh édes Merlin... A fiú szemei azonnal elkerekedtek. Nem hiába nem beszéltek nekik sose a nagymamájukról, érezte ő!

- Kik vagytok? - kapta a tekintetét Irana a két gyerekre. - És mik vagytok?

Két koppanás hallatszott az ajtón, mire Irana azonnal leállította a hologramot. 

- Tessék!

Egy vörös hajú fiú dugta be a fejét. Simon nem tudta megkönnyebbüljön, vagy még jobban megijedjen, amikor felismerte Stevet. 

- Bocsánat én csak... - kezdte a fiú. - Kuzinok! - pillantotta meg Simont és Tashat. - Nagyon sajnálom hölgyem, ők a... 

- Unokatestvérünk. - kapta el azonnal a csuklóját a húgának Simon. - Tudja ő amerikai... Anya és apa már bizonyára égre földre keresnek minket. 

- Bizony. Nem hiába küldtek utánatok. - helyeselt Steve. - Még egyszer elnézést, nem tudtam merre lehetnek, nem hiszem, hogy szabad ide bejönniük. 

- Igazából sokat segítettek. - pislogott párat Irana, majd siklott a pillantása Natashára. - Roppant sokat. De ne várassátok a szüleiteket. Mit is mondtál, hogy hívnak? Natasha Gurjev? Érdekes... Köszönöm a segítségedet. 

Simon nem várta meg a húga válaszát csak azonnal Steve felé kezdte húzni, aki bezárta mögöttük az ajtót és azonnal elkapta a karjukat. 

- Mit csináltatok?! - kérdezte idegesen Steve. - Tudjátok mit nem érdekel. Dan nem volt hajlandó belépni az épületbe... - kezdte el kirángatni őket a helyről. A főbejárat után balra kanyarodtak, egyenesen a sikátorba, ahol Dan idegesen sétálgatott. 

- Dan bácsi. - szólalt meg Simon. 

- Na végre! Ugye nem találkoztatok... - kezdte aggodalmas arccal a férfi. 

- Az irodájában találtam meg őket. Vele. - szólt közbe gyorsan Steve, mire Dan arca ugyanúgy elsápadt, mint Helennél, majd azonnal a két kisgyerekre kapta a fejét.

- Mit csináltatok?! Mit mondtatok neki?! - kiáltotta a férfi.

- Mi... mi... - dadogta Tasha, de még sose látta Dant ennyire kiborulni.

- Először elbújtunk... valami mesterlövészről beszélt a férjével, hogy... megölte Hayden Millert... de nem ő volt a célpont, hanem valaki más. - Dan bólogatott, majd Simon folytatta. - Mi a függöny mögött voltunk, de észre vett és egy tervet nézett előtte, ami... Ami egy robotot tartalmazott, amit ölésre programoztak, de még nem volt kész. 

- Ugye nem mondtatok neki semmit? - szólalt meg könyörgő hangon, de a gyerekek hallgattak. - Simon és Natasha Cabra! Most azonnal elmondjátok mit csináltatok! Vagy az istenekre esküszöm, hogy olyat teszek, amit még mind a hárman megfogunk bánni! Ez nem játék!

- Én semmit... Fura volt nekem az a nő. - sütötte le a szemeit Simon. - De Tasha... 

Dan szemei előbb Stevere siklott, aki csak bólintott, jelezve, hogy Simon igazat mond, mire a fiú szemei a lányra siklottak. Tasha nagyot nyelt, ahogy megérezte a fiúból áradó tüzet, úgy tekergett körülötte, akár a kígyó. 

- Kijavítottam a tevén egy... dolgot. Azt akarta, hogy a gépe ne csak képességeket másoljon, hanem azokat el is mentse... De ez baj volt?

Dan Jackson szája azonnal szétnyílt a döbbenettől, miközben a keze remegni kezdett. 

- Húgi... Szerinted miért voltak kinn azok a képek a fehér táblán... róluk. - mondta hihetetlenül halkan Simon. 

- Milyen képek? - rázta meg a fejét Dan, miközben a keze ökölbe szorítva még mindig remegett. Minden... Miattuk van. Ők okozták a saját vesztüket. 

- Rólatok. Amikor kicsik voltatok. - válaszolta Steve. - Rólad, anyáról, Carmenről, Edmundról, mindenkiről. 

- Bajt csináltam? - kérdezte idegesen Natasha. 

Dan csak érezte, hogy a füle zúgni kezd.

- Igen. Nagyon nagy bajt. - suttogta Dan. - Mert. - emelte fel a fejét és meredt egyenesen a kislány szemeibe. - Miattad jött létre az a dimenzió, amelyben az én 18 éves énem visszajön ebbe a dimenzióba, a múltba, hogy megakadályozza Irana tervét, amelyben mindegy szálig megöli a családunk tagjait. Azzal a géppel, azzal a robottal, amihez te Natasha Cabra odaadtad a helyes tervet, bár sors fintora... hogy miattad fog a mágia visszatérni és egy teljes alternatív síkon megölöd az összes Jacksont, leszámítva Juniet, Aelint és engem. Indulás haza. Most. - nyomta a kezükbe a fiolákat, miközben elindult az utolsó Léhvonal felé, ami Moszkvában megtalálható volt. 

~~~

- Hol vannak már... - dörzsölte meg a homlokát Noah.

- Pár perc és itt lesznek, nyugodj meg kicsi Angelo. - mondta mosolyogva Lin, miközben felkapta Daphnét és elkezdte leszedni a kormot és hamut az arcáról. Kicsit megpirultak a Léhvonalba lépve.

Yui idegesen ült a kanapén, akárcsak Amy. 

- Ez volt életetek legrosszabb ötlete! - mondta azonnal Amy és meredt szúrós szemekkel Edmundra és Svenre. 

- Egyet értek. - hozott egy rongyot Helen és kezdte el a fia arcát rendbe hozni - Nem elég, hogy egy nyavalyás időutazást választotok alapul, most még úgy jöttök vissza, hogy közben, majdnem felgyulladtatok a Léhvonal mentén... Átöltöztetek már? 

- Igen. - mondta unottan David. - Anya ne már... - nyögött fel, mikor Lin őt is kezelésbe vette. 

Hirtelen éles fény vakította el a társaságot, majd Dan, Simon, Natasha és Steve bukkantak fel a szobában. 

- Hála az isteneknek. - mormogta Yui és ölelte meg a fiát, de szinte azonnal tovább siklott a pillantása Danre. - Mi az mi a baj?

Dan csak lehuppant a kanapéra, megdörzsölte az arcát, majd Yuira nézett. 

- Emlékszel, mennyit gondoltunk az esküvöd után, amikor megmutattad nekünk azt a szobát, hogy mégis... Hogy jöhetett létre az az egész dolog, ami miatt a 18 éves énem visszament a múltba 2058-ba, hogy létre hozzá ezt, ami miatt most mi itt ülünk?

Yui értetlenül meredt az öccsére. 

- Mi van vele?

- Már tudom. - horkant fel Dan. - Azt hittük Irana Cabra a végzetünk. De nem ő az. Mert nem miatta jött létre az a jövőlap a kártyák között, hanem egy másik Cabra miatt. Mondjuk Cabra. Tehát egyre megy. A név kötelez. 

Amy mellett Ian úgy meredt Danre, mint aki attól tart a fiú megőrült. 

- Miről beszélsz?! - kérdezte Ian.

- Meglátogatták a nagymamájukat. - folytatta Dan. - Irana Cabrát. Aki éppen egy tervet tanulmányozott, ami kinek elpusztítására készült? A miénkre. Ki mondta el neki, hogy mit csináljon? A lányotok, Natasha Cabra. Miért is? - dőlt hátra a fiú. 

Yui szemei azonnal elkerekedtek, ahogy felrémlett előtte a kép, a sok vér és a sok halott. 

- Mit... - remegett meg a karja. - Hogy.... - úgy meredt Natashará, hogy a lány reflexből kezdett el hátrálni, de Yui csak előre nyújtotta remegő karjait, amiből két víz kar lőtt ki. A lány csuklójára és lábára tekeredett, majd magához rántotta. - Mit csináltál?!

- Én... Nem tudtam. - hebegte Tasha.

- MI AZ, HOGY NEM TUDTAD?! - ordított rá tiszta erőből Yui. 

- Tényleg nem tudta. - állt fel Dan és sétált a bárpulthoz, majd azonnal töltött magának egy pohárnyi whiskyt, majd megnézte a pohár tartalmát és végül inkább az üveget húzta meg. - Mert. - nézett egyenesen Amyre és Ianre. - Mi valakiket megkértünk, hogy avassa be a gyerekeiket, hogy ki volt a nagyanyjuk és miért öltük meg mi, mielőtt ő ölt volna meg minket. De ők magasól tettek ránk és lám. Megint egy Cabra öli meg a családot. Csak két generációval későbbi Cabra. De Cabra. 

- Mi?! - szólalt meg kórusban Simon és Natasha. Nem tudták, hogy a nagymamájuk, hogy halt meg.

- Apa... ez... - sétált Ianhez Simon. - Igaz?

Ian csak vett egy mély levegőt és bólintott. 

- Nem lehet valahogy megváltoztatni? - kérdezte Tasha, miközben Yui leengedte őt. 

- Nem. - rázta meg a fejét Yui. - Dannek igaza van. A kör lezárult. Nem értettem anno, hogy volt lehetséges az amiért visszajöttek hozzám a jövőből Danék. - sétált Edmundhoz és fogta meg az apja karját. - Ahogy ők sem. Csak tudtam mit kell valahogy elérnem és sikerült, mert ti itt vagytok és most már tudom, hogy jött rá Irana. Úgyhogy nekünk is vissza kellett az ifrít miatt mennünk, ti pedig találkoztatok vele. A kör lezárult. Ezért van mindig egy idősík, akiknek nem sikerül legyőznie a Cabrákat, de feláldozzák a saját életüket, hogy egy másik idősík megmeneküljön. 

~~~

Amy Jackson unottan olvasott a Cabra lak kanapéján. Ian idegesen beszélgetett a telefonján oroszul, amiből Amy azonnal tudta, hogy az anyjával bájcseveg. A fiú idegesen tette le a telefont, majd ledobta magát Amy mellé. 

- Van egy kis baj. - kezdte, mire Amy belecsúsztatta a könyvjelzőjét a könyvbe és letette az asztalra, majd várakozóan Ianre nézett. - Anyám most hívott, hogy tolmácsolnom kell pár nap múlva otthon. Úgyhogy lehet, hogy ha Svenék nem bukkannak fel, hagyok nekik egy üzenetet a portán, hogy melyik szobába és milyen álnéven keressen titeket. 

- Mikor kell mennetek? - kivételesen nem pirult bele a mondatba, bár lassan egy hete összevannak zárva, úgyhogy viszonylag gördülékenyen kezdték megszokni egymás jelenlétét. 

- Holnap után utazunk. - válaszolta Ian. - Még egyeztetnünk kell a reptérrel az időpontot illetően.

A kis szobából nagy puffanást, majd gyerek kacajt hallottak. 

- Nem nézünk rájuk? - nézett kíváncsi tekintettel az ajtóra Ian, ahol Dan és Natalie szokott tartózkodni. - Mióta odalent voltunk a földközéppontjában állandóan együtt mennek minden hová. 

Amy csak gondolkodva meredt az ajtóra. Lehet rájuk kéne nézni, de félt attól, hogy ha megzavarja őket az az átmeneti szimpátia, amit a Cabrák iránt elkezdtek táplálni megszűnik. 

Ian arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy Amyt bámulta. Imádta, amikor a lány gondolkodik. Olyankor enyhén mindig összevonja a szemöldökét és annyi gondolatot és érvet pillant meg a szemében, mintha egy halas tavat nézne, amiben rengeteg arany és vörös színű halacska úszkál. 

- Nem. - rázta meg a fejét Amy. - Amúgy le kéne ugrani némi vacsiért. Mit akarsz enni? - állt fel a lány és lépett a kabátjához. 

- Elkísérlek. - kelt fel Ian is. - Kínaihoz mit szólsz? Vagy pizza? Esetleg valami tészta, ha már ez Olaszország?

- Csak tésztát ne. - vágta rá kicsit hangosan Amy. - Elegem van a tésztából. Egy hete azt eszünk a lenti konyháról. Egy hónapig minimum nem akarok sem lasagnat, sem makarónit, spagetti, vagy valami paradicsomod tésztás ételt enni. 

Ian szélesen elvigyorodott. 

- Akkor kínai. 

Amy csak idegesen a füle mögé igazította a haját és biccentett. A két kamasz csendben hagyta el a hotel szobát és indultak el a leközelebbi bevásárlóközpontba.

A hotelszobában Dan vigyorogva kapta el Bluet, a lumineszkáló kis kék kolibrira emlékeztető madarat, majd kezdte el simogatni. Natalie mosolyogva ugrott fel az ágyra és vette át tőle az állatot. 

- Olyan aranyos. - mondta a lány. 

- Tényleg az. - terült el az ágyon Dan. - De azt mondtad tegnap, hogy mutatsz valamit. Nem? 

Natalie elhúzta a száját egy pillanatra. Megígérte Dannak, tudta hogy a fiúban megbízhat, hiszen még Iannek se mondta el azokat a dolgokat, amiket Dannek igen. Például, hogy az anyja kis gyermekkora óta arra képezte ki, hogy kialakítson egy olyan álcát, amitől senki sem feltételezi, hogy valójában egy bérgyilkos. Egy hisztis, igazi elkényeztetett kislányt hozott létre és mindenki úgy hiszi, hogy az is, kivéve Dant, aki tudja az igazat. 

Natalie letette Bluet az ágyra, aki csipogva Dan karjába szökkent, majd onnan fel a vállára. Dan és a madár csak összenézett majd visszafordultak várakozóan Nataliehoz. A lány a fésülködő asztalhoz sétált és kivett belőle egy smink lemosó kendőt. 

Csak azért akarta megmutatni ezt is Dannek, mert a fiú gyakran megkérdezte, hogy az álca miatt sminkeli magát? Valójában az álcáját igazította a sminkeléshez, ezt el is mondta neki, de az okát nem. Azonnal elkezdte leszedni a vakolatot az arcáról. 

Dan összevont szemöldökkel hajolt oldalra és meredt Natalie tükörképére. A lány a szemével kezdte az alapozó és a halvány szemfesték eltűntetését. A kisfiú csak figyelte a lányt, majd ahogy meglátta a foltokban megjelenő kék bőrt a festék alatt a szemei elkerekedtek. Natalie a végén letette a kendőt és megfordult. 

- Azt... mondtad, hogy bánt. - suttogta Dan. - De... a lánya vagy! 

- Az anyám nem éppen az a nő, aki törődik a formalitásokkal és az érzelmekkel. Aki érzelmet mutat az gyenge és megfogható. - fordult meg azonnal a kislány és kapta ki a táskájából a sminkjeit, de a csuklójára Dan keze kulcsolódott. 

Natalie érzelem mentes arccal figyelte, ahogy a kisfiú megérinti az egyik kékes zöld színű ütés nyomott, amit még az anyja egyik edzésén szerzett, amikor nem figyelt eléggé az ütés szögre. Ha az embere nem figyel fém botokkal folytatott vívás alatt, könnyen csont törés lehet a vége, ő még egész jól megúszta egy zúzódással és az csak egy véraláfutás a sokból, amit az anyja tudatosan vitt be büntetésképpen, amiért... ellenszegült. 

- Ez nem normális! - lépett hátra a kisfiú. - Szólj Iannek! Vagy valakinek!

- Kinek? - kérdezte gúnyosan a kislány. - Az apám a miniszterelnök, aki szabad kezet adott a titkos ügynökség és a honvédelem felett az anyámnak. - nyomott egy nagy adag alapozót a tenyerébe, visszafordult a tükörhöz és azonnal elkezdte felvinni az ujjaival, majd egy szivaccsal eloszlatni a krémet a bőrén. - Ez pedig a két legmagasabb beosztás az orosz államban, esélyem sincs. Mindig is úgy ugráltunk Iannel, ahogy ők fütyültek, minket a kulcshajsza se igazán érdekelt, de anya nem tud kétfele szakadni. Így kerültünk a képbe mi. 

- Ez... kegyetlenség. - hitetlenkedett Dan. 

- Üdv a Cabráknál. Mintha nem tudnád, úgy mondod. Pedig... Ki is ölte meg az anyádat? - kapta ki a szemfestéket és egy ecsetet a fiókból és próbálta eltűntetni a szeméről az ütődést, kb. két perc és fél kiló festék után sikerült is. 

- De... Ti nem ilyenek vagytok. - vetette ellen Dan és pattant azonnal Natalie mellé. - Te meg Ian.

Natalie a fiúhoz fordult és csak halvány szomorú mosollyal nézett a kisfiúra. Olyan... Éretlen még hozzá képest, nagyon jól tudta Natalie. Azt is, hogy Dan szíve mennyire tele van szeretettel. De az almát valamiért megtudja fogni, anélkül, hogy hatna rá. Tehát. Vagy a sorsába van írva, hogy valami hihetetlenül nagy gonoszság a végső sorsa, vagy pedig... csak véletlen, amiben Natalie erősen kételkedik. Ez a világ nem úgy épült fel, hogy véletlen egybe esések legyenek. Minden megvan tervezve. Az ösvények, amelyeken végig kell menniük, az apróbb leágazások, amik között választani kell és így tovább. 

- Még nem. - felelte higgadtan a lány. - De a végcéljuk az, hogy a maguk képére formáljanak minket. Hogy ugyanolyanná váljunk, mint ők és a legvégén... nem lesz választásunk Iannel. 

- Mindig van választás! Mindig van kiskapu! 

- Nem. - rázta meg a fejét Natalie, miközben lesütötte a szemét. - Nem mindig.

A bejárat felől zajok jöttek. 

- Ianék elmentek?! - vonta össze a szemöldökét Dan és sétált az ajtóhoz. 

- Igen, olyan 15-20 perce, de ilyen hamar még nem érhettek vissza. - tette el a festékeket Natalie. 

Blue hozzá szökdécselt, mire azonnal megsimogatta a tollait, amik az ujja alatt lumineszkálni kezdtek. A kis madár felugrott a karjára. Dan lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Amint megpillantotta az előszobába belépő szőke hajú lányt és fekete hajú fiút. Széles mosoly terült szét az arcán. 

- Aelin! Sven! - rontott ki a szobából és vetette magát egyenesen az unokatestvérei karjába. - Már kezdtük azt hinni, hogy nem jöttök vissza!

- Szia Bénaság. - ölelte át az unokatestvérét Aelin. - Nem, csak kicsit... hosszú történet. 

- Amy? - lépett beljebb Sven, leszedve magáról Dan karját. 

- Elmentek Iannel. Gondolom valami kajáért. - sétált ki Natalie is a szobából. 

Sven csak hökkenten bámulta a lány vállán ülő madarat. 

- Az... az... honnan... Ez egy, ez már kihalt! - hüledezett. 

- Oh, ez egy elég hosszú sztori. - felelte halvány mosollyal az arcán Natalie. - Röviden, amíg ti nem voltatok itt. Mi Jule Verne regénye alapján lejutottunk egy könyv segítségével a földközéppontjába, ahol minden eléggé... dinó kori. Ott találtuk őt, meg többek között egy kulcsot.  És egy őshüllő fel akart minket zabálni. 

- Elmentetek egy küldetésre? - kérdezte fura fejet vágva Aelin, majd tolta hátra Dant. 

- Amy akarta! - védekezett a srác. - De volt haszna. A Cabrák ezen két példánya nem annyira  romlott, mint ahogy mi hittük. 

Aelin csak felvonta az egyik szemöldökét.

- Oké... - mondta gyanakvóan. - Agymosás, memóriatörlés? 

- Ilyet, hogy tudnánk csinálni? - döntötte oldalra a fejét Natalie. - Halandók vagyunk. Mindegy, hagyjuk. Veletek mi volt?

Sven és Aelin csak váltottak egy pillantást, majd Sven megszólalt:

- Röviden. Találkoztunk egy boszorkánnyal, betörtünk egy mágus központba, ahonnan alig jutottunk ki élve és valahogy egy dzsinn is belekeveredett a sztoriba, de végül elvégeztük a feladatunkat. 

- És Sven megcsókolta azt a boszorkányt, legalább... kismilliószor. - mondta gonosz mosollyal az arcán a lány, mire a fiú csak dühösen meredt a húga hátára. 

- Mi?! - hallottak két hangot a hátuk mögül, Svenék mögött ugyanis Ian és Amy állt. 

A vöröske azonnal letette a négy zacskónyi kaját, mázli, hogy direkt többet hoztak, mint azt eleinte tervezték. 

- Belezúgtál egy boszorkányba? - vonta fel a szemöldökét Amy. - Nem néztem ki belőled a... szerelem dolgot. 

- Nem zúgtam bele... - motyogta a srác. 

- Fúj. - vágott egy enyhe fintort Dan. - De, belezúgtál. Most írtad alá és Amy mostantól nem fog rólad leszállni. Amúgy Bluenak hívják és az enyém. - vakarta meg a madár állát. 

Amy csak pislogott Danre. 

- Miért szállnék rá azért, mert megtetszett neki egy lány?!

- Azért mert most már kitudod tárgyalni azt, hogy a Földközéppontjában mi történt, amikor Iannel kettesben töltöttétek az utazást. - gúnyolódott a fiú. 

- Nem történt semmi! - vágta rá kórusban a két említett. 

- Aha... Higgyük is el? - vigyorgott lassan Natalie. 

- De... - kezdte dühösen Amy, majd vett egy mély levegőt. - Mindegy... Iannel azt beszéltük, hogy...

- Hogy mennyire zúgtatok egymásba? - kezdte a piszkálódást Dan, mire Aelin azonnal elnevette magát. 

- Nem, hanem... - vette egy újabb mély levegőt Amy, miközben érezte, hogy az idegösszeroppanás szélén áll. 

- Hanem azt, hogy már rég egymásba zúgtatok, csak a családjaink miatt nem vagytok hajlandók elfogadni, hogy igen is belezúgtatok egymásba? - lépett Dan mellé Natalie egyre szélesebb mosollyal. 

- Az istenekre! - kezdett el jegesedni a lány körül a talaj. 

Dan és Natalie csak azonnal össze pacsiztak a levegőben.

- Az anyám felhívott ma. - szólalt meg Ian Amy mögött, mire Natalie arcáról azonnal leolvadt a vigyor, ahogy Danéről is. - Holnap után utazunk vissza Oroszországba. Most, hogy megjöttetek, nem akarlak kirúgni titeket, de a szobát nem hagyhatom itt a nevetekkel, se álnevekkel, ahogy veletek se maradhatunk, mert akkor az anyám jön el személyesen értünk és különben is... Cabrák és Jacksonok hosszú távon nem dolgozhatnak együtt, tudjuk miért. 

Aelin szája alig láthatóan megrándult, majd felpillantott Svenre. 

- Nem is baj. Holnap reggel elhagyjuk Olaszországot. - jelentette ki, mire Sven csak értetlenül nézett rá Amyvel és Dannel együtt. - Beszéltem Linnel néhány napja, azt mondta valamit megakar beszélni velünk. Küldök neki egy írisz üzenetet, hogy holnap számítson ránk. 

Dan szemei azonnal felcsillantak és az arcán széles vigyor jelent meg. 

- IGEN! - öklözött a levegőbe. - Összecsomagolok! - vágott hátra arcot és rohant be a szobájába. 

Amy csak hökkenten pislogott az öccse után. Dan utál pakolni és csomagolni... 

- Hű... - nyögte ki. 

- Segítek neki. - mondta Aelin és már a fiú után is indult, amint belépett a fiú szobájába és becsukta maga mögött az ajtót csak ledobta magát az ágyra. - Mégis mi történt veletek a földközéppontjában? 

- És veled? - jelent meg egy ravasz mosoly Dan arcán. - Beavattál minket Sven magánéletébe és valahogy... boldogabb a tekinteted. 

Aelin halványan elmosolyodott. 

- Csak... Rájöttem pár dologra. - jelent meg a szeme előtt Daphne és David. Abban a kislányban ugyanaz az energia mozgott, mint Danben... Nem véletlenül. - Arra, hogy te ki lehetsz egyszer és... arra is, hogy mennyire nehéz neked a családban. Képzeld! Találkoztunk egy Puck nevű tündelénnyel, aki azért, hogy megmentse Arielt elvette az erőmet. El kellett lopnom a boszorkánytól, egy bizonyos Helen Smithtől Puck talizmánját, amivel kihozta Arielt Shakespeare könyvéből és csupa olyan dologra kellett támaszkodnom... amire te szoktál. Titkolózás, lopás, segítségkérés... és így tovább. Fura volt. 

- De olyan jó értelemben? - vigyorodott el szélesen. 

- Nem teljesen. Nem volt erőm... és a bátyámat sem avathattam be semmibe sem. De ez most lényegtelen. A fő, hogy... szeretlek Bénaság.

Dan furán végig mérte Aelint. 

- Jó... És?

- Semmi. - rázta meg a fejét Aelin. - Csak örülök, hogy látlak. - állt fel és ölelte meg még egyszer Dant. 

~~~

Helen Smith az ajkát harapdálva ült a helyén. A pad alá rejtett keze folyamatosan dobolt a combján. Az Öregek még késő este behívták, azóta várja, hogy végre megjelenjenek. Erre körülbelül akkor került sor, amikor az idegei teljesen szétmentek. 

Helen felállt, miközben az öregek helyet foglaltak, majd ő maga is leült. 

- Helen Smith. - kezdte a középen ülő kopaszodó pasas. - Megbeszéltünk valamit, egy hetes büntető a mágusok iskolájában, amit te megszegtél... 

- Csak egyetlen egy alkalommal, mert a barátnőm rosszul volt és segítenem kellett neki. A többin mind tisztességesen részt vettem. - mondta Helen, nem volt hajlandó egyszerűen megint végig hallgatni az öregek diktatórikus, manipulatív, így is úgy is bűnös vagy féle monológját. - Erre igazán figyelemmel lehetnének, tekintettel rá, hogy...

- Hogy? - vágott közbe egy nő. - Egy hete arra utasítottunk, hogy szabadulj meg a félistenektől, ne segíts nekik. Te mégis mit tettél? Ugyanúgy szállást biztosítottál nekik, amikor elfogtuk őket egy mágiával belerángattad a barátaidat és a kis társaságodat, hogy kiszabadítsd és kicsempészd őket tőlünk. Aztán kitanítottad az egyiket, hogyan ismerhetik meg a fajtánkat, hogyan képes velünk elbánni. Mind ezek mellett Petru beazonosította, hogy a fiú, akit elfogtunk, akit te megszöktettél az egy és ugyanaz a fiú azzal, aki elvekben a fiúd. Egy félisten. Gondolom ez egy trükk volt, mert nagyon jól tudod mi vonatozik a félvérekre és a mágusokra. 

- A prófécia miatt muszáj volt megtennem, hisz ha valami bajuk esik akkor... - kapcsolt Helen agya azonnal, de ez nem olyan... ez sose olyan, mint a H.V.M., vagy amikor Svent próbálta Gáspárból kiszedni. 

- Attól még a fiúdnak hazudtad. A holtak kapuját saját önös céljaidra kinyitottad, amit a két félvérnek kellett bezárni. Egyifrít  elszabadult a világunkba és újabb félistenek jelentek meg, hogy elfogják, akiknek te mindvégig segítettél. 

- Mert meg kellett mentenem Lisát! Mit kellett volna csinálnom?! - szorította ökölbe a kezét a pad alatt. - Csak várjam meg, amíg megölik? 

- Veszélybe sodortál minket és olyan rituáléban vettél részt, ami szigorúan tiltott  a félistenek miatt, akik ahogy mondtuk már párszor az ellenségeink.

- Tessék?! - állt fel a helyéről Helen. Érezte ahogy a mágia tekeregni kezd körülötte pedig nem is volt nála most a kulcs és már soha többet nem lesz. - Na jó! Azzal vádolhatnak, hogy kinyitottam a kapukat, mert így volt, ahogy azt is, hogy elszállásoltam a félisteneket, mert... nem jelentettek veszélyt! Nem akartak megölni, vagy ezt a helyet elpusztítani, minden amit valaha is mondtak nekünk a félistenekről, hogy ők ellenségek, gonoszok és veszélyesek az nem igaz! Illetve veszélyesek, de nem bántottak. Nem volt rá semmi okuk! Mégis milyen tiltott rituáléról beszélnek akkor?!

- Tartarosz és az Alvilági erők megidézése. - szólalt meg a nagymamája. 

Helen nyelt egyet és nyílt egyenesen az idős asszony szemeibe nézett. Ezt végképp nem tudta elhinni. A nagymamája mindig is az öregek tanácsába ült, de eddig... ha nagy bajba volt kiállt mellette.

- Nem értem. - érezte, ahogy remeg a keze az elfojtott dühtől, ahogy azt is, hogy az ujjai között a mágia sercegni kezd. - Nem olvastam és nem is hallottam soha semmilyen tiltott bűbájról sem. 

- Attól még vannak. - mondta az ürge.

Helen csak végig mérte a teremben ülő összes tanácstagot, miközben fejben megjelent előtte, ahogy egyesével felakasztja mindegyiket vagy máglyán égeti el őket. 

- Maguk ezt csak most találják ki. - jelent meg egy gonosz mosoly a szája sarkában. Az öregek egy része összevont szemöldökkel figyelte a lány körül fodrozódó mágiát. - Ezt a mágiát. Jövőből jött mágusok segítségével alkalmaztam, mert ők megkértek rá, említettek egy úgynevezett sötét keresztelőt, amin nekem, mint negyedrendű mágusnak, normál esetben, ha a Léhvonalak nem úgy léteznének, mint most, hanem rendes formában akkor részt kellene vennem. 

Az öregek egy része azonnal elkezdett suttogni. 

- Honnan... Hol olvastál a sötét keresztelőről?!

- A kis társaságomban, ahogy maguk emlegetik, ahol még mindig azon ügyködünk, hogy a mágiát visszahozzuk és ennek érdekében számos elveszettnek hitt varázslatokról, történelemről szóló könyvet gyűjtöttünk össze a világ minden tájáról, azok egyikében! És már megbocsátsanak! De nagyon, de nagyon kezdek kiborulni magukra! - a földön a mágia egyre közelebb és közelebb csúszott az öregekhez. A nő, aki már felszólalt párszor csak azt tudta figyelni, összenézett a férfival... Valamit tenniük kell. - Prédikálnak nekem itt arról, hogy mit kellene tennem, hogy kellene élnem, kiket kellene megvetnem és ebből... nagyon elegem van. Mert eddig vagy semmiben sem volt igazuk. Vagy mikor már valamit megcsináltam utólag benyögték, hogy ja, bocsika ez amúgy tiltott varázslat és elvehetjük az erődet érte. Maguk nem vezetők, nem tanács. Csak... hátráltató tényezők! Most pedig. Én kimegyek azon az ajtón. Maguk pedig nem követnek, nem veszik el az erőmet, vagy valami olyat teszek, amit maguk fognak megbánni. Nem én.

Helen hátat fordított a tanácsnak, de lépést már nem tudott tenni, mert hamarabb hallotta meg a varázs igét. Csak a szemeit forgatta. 

- Portal! - pördült meg és emelte fel a kezét maga előtt a bal kezét még a jobbal oldalra nyúlt és két portált nyitott, az egyiket magával szemben, ami elnyelte a boszorkány mágiáját a másik pedig közvetlen a tanács tagok mellett nyílt, ahová a varázslat, amit eredetileg Helennek címeztek becsapódott. 

Az öregek egy része felkiáltott, ahogy a kígyók elkezdték beborítani a testüket, míg a másik részük a varázslat becsapódása után meg se mozdultak, csak a földön feküdtek teljesen eszméletlenül. 

Helen arcán gonosz mosoly jelent meg, ahogy érezte, hogy a mágiája lüktetni kezd a lelkében. Sose érezte még ennyire tisztán, még a kulccsal sem. Tekergett a bőre alatt minden egyes testrészét beborítva. 

- Mi ez Imelda? - suttogta a férfi, miközben próbált felkelni a földről. - Sose... Ilyet még nem láttam.

- Nem tudom. - felelte a nő, aki a mágiát nézte, majd hirtelen fennakadtak a szemei, ahogy rájött mi ez. - Fekete mágia... A rituálé, valamit megváltoztatott benne.

- Harcot akarnak? - mosolygott folyamatosan Helen. - Akkor folytassák, vaaagy. Elengednek és soha többé nem keresnek, nem rendelnek ide. Ha mégis én azt megtagadom. Mert mostantól, nem tartozok a maguk keze alá, a maguk szabályai alá. Megtagadom a tanításukat, aminek soha nem volt semmi értelme, megtagadom ezt az intézetet, ami Hekátétól kapott áldásunkat teljesen semmissé tette és meggyalázta. 

- Elfogni! - adta ki az utasítást Imelda. - És elvenni az erejét!

- Ahhh, persze, hogy a nehezebb út. - forgatta meg a szemeit Helen, majd egy védőpajzzsal vette körbe magát, miközben a bőre alatt megbújó mágiához ért. 

Mindent érzett. Tényleg mindent. Olyan ösvényeket látott maga körül, amiket még soha sem, amikor megpróbálta megtalálni a mágia legősibb részét. Előre nyúlt, mire a terem remegni kezdett. Az öregek lába alól a talaj kicsúszott. Helen csak lehunyta a szemét és oldalra tárta a karját. 

- Procidat deceptionem. - ejtett ki olyan szavakat, amelyeket előtte nem ismert, csak a mágia suttogta neki, ahogy azt is mi jelenjen meg.

Az illúzió mágia következtében egy pillanat alatt úgy tűnt az öregeknek, mintha az égből zuhannának lefelé, nem pedig egy teremben lennének. Helen megérzett egy új energiát, de ez nem az öregektől jött. Oldalra kapta a fejét és furcsán méregette a mellette álló hölgyet. A fekete haját nézte és az alatta megbújó fekete szemeket, ami mágiától csillogott. 

- Induljunk kisunokám mielőtt az öregek rájönnek, hogy ez csak illúzió. - nyújtotta előre a kezét a nő. 

Helen szája abban a pillanatban kiszáradt. 

- Hekaté?

- Személyesen, kicsi boszorkány. Látom rátaláltál a sorsodra, hála Noah di Angelonak. Rég bújtam elő olyan bűbáj hatására, mint a megidézésetek. De ezt majd meg beszéljünk. Most ideje indulni. 

Helen a nő kezét bámulta. Sose találkozott még az isteni felmenőjével, de esze ágában sem volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot, azonnal megfogta a kezét, mire lila színű csillámok csavarodtak a karjára. Sose látott még ilyen mágiát, még az anyjánál sem. A következő pillanatban már nem a minisztériumban volt, hanem egy barlangban. 

- Mi ez a hely? - kapta a fejét a nőre, aki csak elindult. 

- Ezen a helyen tették meg régen Románia, meg hát... úgy a világ összes Négyes, Hármas és Kettes mágusa a sötét keresztelőjüket és vele a fogadalmukat. Mikor még a Léhvonalam eredeti fényükben égtek. - indult el a barlangrendszerben a nő. 

Helent kirázta a hideg. Fogalma sem volt hová hozta az istennő, de valahogy bal sejtelme volt. 

- Ugye... Nem azt akarja, hogy megcsináljam a sötét keresztelőmet itt és most? - sietett Hekaté után. 

- Oh, dehogy. Az csak 16 éves korban kell. 

- Mi az, hogy kell? - vonta össze a szemöldökét Helen. - Álljon meg kérem. - lépett be az istennő elé, aki csak ravasz sötét szemeivel ránézett. 

- Milyen szimbólumot használtál kisunokám a megidézése?

- Ördög. - válaszolta Helen, miközben a nő arcán ugyanolyan gonosz mosoly terült szét, mint az övén, amikor... azt a feneketlen erőt bevetette az Öregek ellen. 

- Kit idéztél meg, egy előlény elpusztítására?

- Tartarosz és az Alvilág minden gonosz lényét. 

- És mit érzel azóta? Mit használtál az öregek ellen?

Helen nyelt egyet. Bajba keveredett ismét. Az most már teljesen biztos.

- Fekete mágiát. - igazította meg idegesen a haját. 

- Okos kislány. Azok a kisgyerekek, akik belerángattak a varázslatba nem tudták, hogy a sötét keresztelőt eltörölték tudatosan, amikor a Léhvonalak halványulni kezdtek. Mert a fekete mágusok nem a Léhvonalakból nyerik az erejüket, a fény mágusokkal ellentétben. Hanem tőlem, az Alvilágtól, Tartarosztól. És azzal, hogy te részt vettél abban az idézésben egy elígérkezést tettél, akárcsak korábban... illetve igazából a jövőben Noah, Simon és Natasha is tesz. 

Helen csak értetlenül meredt a nőre. Nem értett semmit. 

- Nem teljesen...

- Drága unokám. - hajolt le a nő és meredt egyenesen Helen szemeibe. - Senki nem veheti el tőled az erődet. Mert jelenleg nálad hatalmasabb fekete mágus nem létezik a földön. Egyes egyedül Zoya Royal tudna megállítani, mert ő egyes. De a te célod nem az, hogy te legyél a legerősebb hanem, hogy tested minden egyes cseppnyi mágiájához hozzáférj. - Helen meg se lepődött honnan ismeri a nő a tervét. - Azt hiszed ez a teljes erőd, nem kis unokám. Ez semmi. A többiekhez képest korlátlan hatalom, valójában még semmi, de senki se fogja tudni elvenni tőled ezt az erőt, csak mi. Mert mi adtuk neked azzal, hogy elígérkeztél nekünk, tehát szeptember 15.-én vissza is vehetjük, ha nem jelensz meg éjfélkor ezen a helyen. A sötét keresztelődön. 

A nő kikerülte Helent és folytatta az útját. Helen felzárkózott a nőhöz, viszont amikor a terem szélesedni kezdett a szemei azonnal elkerekedtek és a lába a földbe gyökerezett. A terem közepén egy emelvény állt, egy kőtömb a két oldalán egy-egy tállal. 

- Édes Merlin... - suttogta a lány, ahogy beljebb sétált a terembe, ahogy meglátta a nyolc irányba futó talapzatot, aminél most látta középen a mágia jelét is. - Bori és Anna... ugyanezt mutatta nekünk Svennel... Hol vagyunk? 

- A Himlájában. - felelte Hekáté. - Az útvonal a fejedben lesz ide. Mert hamarosan még egyszer el kell jönnöd ide a sötét keresztelőd előtt. Hogy elhozd ide Zoya Royalt és Aelin di Angelot, akik visszahozhatják a mágiát. - emelte fel a kezét, mire Helen a fejéhez kapott. Úgy rajzolódott ki az útvonal a fejében, akár egy fotó.

- Mikor? - kérdezte azonnal Helen, amint elmúlt a fejfájása. 

- Majd ha a 19 éves Aelin di Angelo megkeres.