Kis részecske jó rég volt már, de most meghozva egy új. Remélem tetszeni fog jó olvasást kívánok mindenkinek!

A barlangrendszerbe fokozatosan egyre sötétebb és sötétebb lett. Eddig valahonnan mindig beszűrődött némi fény, de ahogy kezdték elhagyni az emberek által is látogatott térséget, úgy kerített mindenki elő egy-egy zseblámpát. Ez alól a kivétel a jövőből jött gyerek sereg volt, akik mágiát használva világították be a teret, vagy csak a szüleiktől örökölt tűz erejüket használták. 

Helen félig maga köré fonta a karjait és próbálta elhitetni magával, hogy nem fázik. Csúnyán átverték több szempontól is és szépen lassan teljesen elveszítette az irányítást. Sven még a legkisebb problémája volt. Egyre jobban kezdte érezni, ahogy szépen lassan a köztük lévő... vérszerződés miatt a tudata valósággal gerjeszti a gyűlöletet a fiú iránt. Miért is kellett volna bármit is elmondania neki? Pláne azt, hogy nála vannak a kulcsok? Igaza van Noahnak... Teljes mértékben örült, hogy a képességei majdnem teljesen a birtokába került hála a medálnak és kicsit sem tartotta igazságosnak, hogy csak azért, mert Svenék kulcsokra vadásznak neki kötelessége átadnia azokat... Ha valamit megtanult ebbe a nyavalyás országban az az, hogy ha úgy ugrál ahogy azt a többség akarja, akkor már régen felakasztotta volna valamelyik román miniszterelnök, azzal a felkiáltással, hogy a magyaroknak, erdélyieknek, székelyeknek ez való... Egy biztos... amint leérettségizik azonnal beadja a jelentkezését valahová jó messzire Romániától. 

Végig simított az arcán, miközben eszébe jutott Lisa, hogy vajon milyen borzalmakat kell átélnie, azért hogy tartsa a száját... hogy fedezze őt... Rossz ötlet volt kinyitni azt a kaput... De nem volt más választása. Bármikor ezt választaná, azért hogy képes legyen arra, amire született, ami a sorsa lenne, ha a Lévonalak még léteznének. Aztán koronaként ott volt a jéghegy tetején... Puck. Az a nyavalyás kislány... Daphne, csak úgy levette a nyakából a tündelény talizmánját és ezzel a legfontosabb informátora is semmivé vált, akinek játék lett volna kiszabadítania Lisát és megtalálni Zoya Royalt...

A terve egy szempillantás alatt darabokra hullott... és mindezek mögött nem más állt, mint az Angelo família...

Helen lehunyta a szemét és menet közben vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta a száján. Mindent eltervezett. Tudta kit kell keresnie a mágiához, erre most... mindent újra kell kezdenie és ahhoz sokkal nagyobb szüksége van az erejére, mint eddig bármikor... Nem adhatja nekik oda a kulcsot. Azzal az élete munkája veszendőbe menne.

Valami furcsa dolgot érzékelt, mire a lába a földbe gyökerezett. Körbe kémlelte a falakat, ahogy érezte, hogy a kísérteties erő végig húzza a körmét a hátán tudta, hogy valami nincs rendben. 

- Mi ez? - szólalt meg Tasha, aki nem sokkal előtte haladt, majd Simon és Noah is lassítani kezdett. 

- Én nem érzek semmit. - szólalt meg Steve. - Csak képzelődtek. Nekem is feláll a hátamon ettől a helytől a szőr... - rázta ki egy pillanatra a hideg a srácot. 

- Nem tetszik ez nekem... - suttogta Tasha és jelent meg a kezében egy tükör. Felemelte maga elé ezzel mindenkit leállítva. 

Sven Aelin mellett szobrozott csípőre tett kézzel, látszott rajtuk, hogy egy elmélyült beszélgetést zavartak meg éppen a többiek. Mindkettőjük arca komor volt és enyhén mérges. 

Tasha lassan kezdett el forogni a teremben. Noah feszülten figyelte a jelenetet. 

- Mit csinál? - kérdezte halkan Aelin. 

- A láthatatlant keresi. - felelte a fiú, miközben idegesen állt egyik lábáról a másikra. 

Tasha nem siette el. Minden egyes szegletet alaposan megnézett a tükörben. David egyszer csak hangosan felmordult, torok hangon... pont úgy ahogy Főnix szokott, ismerte fel Aelin, majd egy pillantás alatt átváltozott sárkánnyá és a tekintetét kapdosta minden felé. Őt követte szinte azonnal Daphné is, aki Noahoz sietett és pikkelyes hátával enyhén neki dőlt. 

- Mit éreztek? - suttogta halkan Noah. 

A feszültség tapinthatóvá vált a teremben. Tasha szeme folyamatosan cikázott a tükörben, majd hirtelen megtorpant. 

- Helen mögött... - suttogta alig hallható hangon. - A falon mozog valami... 

Sven odakapta azonnal a pillantását, ahogy mindenki, de semmit sem láttak. 

- Merre van? - kezdte el zöld fény körbe venni Simon ujjait. - Határold be. 

- A fal aljától számolva... nagyjából... 3 méter.... lassú és HÉ! - kiáltott fel hirtelen, majd idegesen kezdte el forgatni a tükröt, aztán a testvérére nézett. - Eltűnt. Egy pillanat alatt.

- Francba... - káromkodta el magát Simon. 

- Futás! Most! - mondta magabiztosan Steve. 

- De mégis mi elől? - kérdezte azonnal Aelin. 

- Nem tudjuk! - vágta rá a fiú és nyújtotta Tasha felé a kezét, aki belekapaszkodott és hagyta, hogy a srác felkapja. - Pont ezért veszélyes. Indulás! 

- De... Mi van a harccal? - értetlenkedett Aelin és Sven is határozottan zavartan állt mellette. 

- Ide figyelj Aelin di Angelo. - mondta Steve, miközben várta, hogy Helen is beérje és ő zárja a sort. - A mi világunk sokkal veszélyesebb, mint a tietek az ifrít nélkül is. Nagy ár miatt lett újra mágia... ha a kapun más is átjött. Nem csak az ifrít, akár velünk, akár Noahval, mi húzzuk a rövidebbet, nem az a valami. Futás! Most! Nem vagyok hajlandó vitát nyitni! - emelte fel enyhén a hangját, mire Sven teljesen megértette, hogy miért mondta azt a fiú amit... Egyik pillanatban még hülyéskedik, a másikban pedig már látszik Yui vére... hogy ő a legidősebb.

Simon azonnal felpattant Davidre, míg Noha Daphne hátára ült és a két kölyök sárkány elkezdett futni. Steve zárta a sort miközben Tasha a nyakát átkarolva forgatta a kezében a tükröt. 

- Sehol se látom! - kiáltotta. 

Sven és Aelin összenézett. Sehogy se fért a fejébe ez az egész, mégis mi elől menekülhetnek? Helen nem sokkal volt lemaradva Sventől, de a két kölyök sárkány folyamatosan hozta be, majd Daphne hirtelen lelassított és morogni kezdett valamire maga előtt. Tasha abba az irányba fordult és a szemei ijedten felcsillantak.

- ÁLLJ! - kiáltotta. 

Aelin még idejében lefékezett nem úgy, mint Sven és Helen. 

A fiú csak annyit érzett, hogy a talaj remegni kezd alatta, ezt a remegést viszont nem bírta uralni és a lába alól kicsúszik a talaj. Helen lefékezett, de a talaj fokozatosan töredezni kezdett körülötte. 

- Baszki... - káromkodta el magát, de mielőtt bármit tehetett volna a föld beszakadt alatta is és zuhanni kezdett. Egy kiszögelésen landolt néhány méterrel lejjebb. Sven tőle pár méterrel arrébb kalimpált a levegőben az ujjaival a szikla perembe panaszkodva. 

- Sven! - indult el a szirt felé Aelin, de Daphne morogva elé ugrott. 

- Pont most nincs itt Sam... - suttogta Aelin, miközben felrémlett előtte hányszor játszotta ki az erejét a srác, az ikrek fényét felhasználva és tükrökkel maga felé fordítva.... Fény! - Küldjetek rá tűzet! - fordult Steve felé. - Nagyon nagy mennyiséget. 

Steve letette Tashát, majd végig mérte a falakat és mindent elkezdett beborítani a tűz. Aelin az árnyakat nézte. Hiába láthatatlan ez a valami. A sötétbe burkolódzik azért nem látják, ha elég nagy a fény, nem tud menekülni. 

Aelin már látta is mire morog előtte Daphne. Egy furcsa árny kezdett kiválni a sötétségből, bármi is volt... nem szellem az tuti, azt érezné. De mégis a földet irányítja... mi a szent szar ez?

A talpuk alatt remegni kezdett a föld, mire Daphne egyik lába alól is kicsúszott a föld és azonnal hátra ugrott, magával sodorva Aelint. 

- Tüzet! Kerítsétek körbe! - kiáltotta a kislány, de Steve már intézkedett és David szájából is tűz tört fel, ahogy a mágus kölykök is elkezdték bekeríteni minden irányból az árnyat. - Még! Ne tudjon sehová se menekülni! 

Steve egy mozdulattal teljesen körbe vette a lényt, mire visítás rázta meg a helyet, olyan erőteljes ordítás, mint amikor egy emberi lénynek a húsát marja le a tűz. A hely remegni kezdett. A sziklák lefelé kezdtek hullni, majd a hely egy roppanó hangot adott ki és a visítás megszűnt. 

A tűz erejűek megszüntették a tűz kalitkát és csak fényt teremtettek a helyen. Az árny eltűnt. Aelin kikerülte Daphnet és futva indult meg a perem felé. 

- Sven! - kiáltotta és nézett le a mélységbe, amelynek nem látta az alját, mintha a Tartaroszba pillantana, csak ebből nem törtek fel hangok. - Sven! - kiáltotta újra, ugyanis a peremen nem volt senki se. - Helen! - azonnal megkapaszkodott a peremben és már készült, hogy leugorjon, de Steve elkapta a karját és visszarántotta. - Mit csinálsz?! A testvérem....!

- Noah még itt van. - mondta Steve, mint egy magyarázatként. 

- Ennek mégis mi köze ehhez az egészhez?! - ordította majdnem Aelin. - Eresz már el! Ő a testvérem! A bátyám!

- Ismétlem! - emelte fel a hangját Steve. - Noah még itt van! Tehát Sven bárhová is került túl fogja élni! Honnan tudom? Mert Noah az ő fia. Ha Sven meghal, akkor Noah is eltűnik. 

- És Helen...? - kérdezte halkan Aelin. 

 A gyerekek egy pillanatra összenéztek. 

- Nem lesz baja. - felelte magabiztosan Steve. - Megoldják. 

~~~

Helen a szakadék párkányán állt, hallotta ahogy odafent adja ki az utasításokat Aelin és látta a szemben lévő sziklafalon azt is, hogy egyre fényesebb lesz a hely. Óvatosan lépkedett Sven felé a vékony párkányon. A fiú már a másik kezével is megtudott kapaszkodni a peremben, de semmilyen támaszt nem talált a lábával, amivel eltudott volna rugaszkodni. 

- Nyugi! Ne izegj mozogj! - mondta a fiúnak. - Még a végén ez a párkány is leszakad. 

- Ne! Maradj ott! - szúrta ki Helen lába körül a repedéseket. - Megoldom!

A fiú megfeszítette a karizmait és a lábát csúsztatva a hegy oldalán elkezdte magát felhúzni a párkányra. A homlokán izzadság gyöngyözött, de sikerült felhúznia magát és leülnie a párkányra. Azonnal két lábra állt és felfelé kezdett pislogni. 

- Ötlet? - reménykedett Helen, miközben a lábuk körül megjelenő repedéseket figyelte. 

- Túl magas... Talán a két kölyök sárkány feltudna minket vinni, de nem bírunk felmászni, nincs mibe kapaszkodni. - vetette neki a falnak a hátát és próbálta kizárni a mélységet.

- Nem tudsz bele olvadni az árnyékba? Vagy valami? - reménykedett Helen. 

- Megvagyunk világítva, és szilárd tárgyba kell beleolvadnom, egy baszott nagy fekete paca, aminek meg nem látjuk az alját meg nem az.... - csengett most először némi ijedség a fiú hangjában. 

Olyan erős visítás rázta meg a helyet, hogy a fülükre kellett szorítani a kezüket, de amint kiszúrták a szaporodó repedéseket a talpuk alatt a vér megfagyott az erejükben. 

- Ne... Ne, nem! - próbált valami kapaszkodó után kutatni Helen, de tükör sima volt az egész fal. 

A lábuk alól kicsúszott a talaj és zuhanni kezdtek. Sven még éppen idejében elkapta Helen kezét. 

- Kapaszkodj erősen! - kiáltotta bele a levegőbe, miközben a másik karjával is elkapta a boszit. 

Nem láttak semmit. A levegő süvített a fülük mellett. Sven próbált rájönni mennyi lehet még hátra, de kis mértékben sem bírt rájönni. Ha balszerencséjük van akkor palacsinták lesznek az alján. 

- Modero! - hallotta meg Helen kiáltását, mire lassulni kezdek. - Keresd az alját! Talán megtudom magunkat állítani...

Sven nem ellenkezet. Hiába volt dühös per pillanat akadtak fontosabb dolgok is, mint hibáztatni a boszorkányt amiért átvágta. A tekintete megakadt valamin. Csillogott valami lenn... víz.

- Állíts meg minket amikor szólok! - kiáltotta túlharsogva a szelet. - Most!

- Prohibere! - ordította Helen, mire megdermedtek egy pillanatra a levegőben, majd hangos puffanással a vízbe zuhantak. 

Sven azonnal a felszínre úszott magával húzva Helent is. 

- Megvagy? - kérdezte Sven. A boszorkány kicsit köhécselt, de kapott levegőt. A kéz kiemelte a vízből és a tenyeréből egy fénygömb emelkedett fel, megvilágítva a partot. A két gyerek arrafelé kezdett úszni. 

Amint kiértek a partra Sven megrázta a fejét. 

- Úgy utálom a vizet... - hebegte. 

- Tényleg? - lepődött meg Helen. - Mondjuk mindegy. Ez most nem fontos... Valahogy ki kell jutnunk innen. - szakította szét a gömböt több darabra és indította útra őket a helyen.

- Miért van olyan érzésem, hogy sokkal több mindent tudnak ezek a kölykök, mint amit az orrunkra kötöttek. - próbált úrrá lenni a vacogásán a srác. 

- Talán mert így van. - szemlélte végig a helyet Helen. - Zsákutca minden... Kurva jó... - káromkodta el magát. 

- Ezért már Zita fejét vennéd. 

- Az Zita. - vágta rá élesen Helen. - Jelenleg alapból nem volt sok kedvem a közeledben lenni, nem hogy még le is zuhanni egy üreg kellős közepébe veled. - irányította egy gömb kivételével mindet a víz felé. 

A víz tükörben megcsillantak a gömbök, olyan 20 méter után balra kanyarodott a föld alatti folyó.

- Nagyszerű. Az egyetlen kiút a vízen át vezet, már ha kijutunk... - bosszankodott a boszi.

- Nincs valami más út? - húzta el a száját Sven. - Esetleg, ha a gömböket egyesíted és teremtesz ide valami növényt, vagy bútort, akkor árnyékutazással a felszínre tudok bukkanni. 

Helen felvont szemöldökkel fordult a fiú felé. 

- A kulcs másolatát ne varázsoljam mindjárt a kezedbe? - kérdezte szarkazmussal a hangjában. - A gömböket se tudom mennyi ideig fogom tudni életben tartani, nem hogy még teremtsek valamit...

Sven csak a szemeit forgatta. 

- Én se hisztizek, mert átvágtál és neked sem kéne. Jelenleg csapdában vagyunk és ki kell jutnunk valahogy, ahhoz pedig össze kell fognunk. Nekem se tetszik az ötlet, de különben nem jutunk ki és éhen halunk, vagy szomjan, ha a folyó nem édesvízű. - mérte végig alaposan a falakat. - Tuti nem tudsz valami olyat létrehozni aminek van árnyéka?

- Ha föléd viszem a gömböt esetleg a saját árnyékodat használhatjuk vagy az enyémet és itt vége. - húzta el a száját Helen. - Gyengék a Lévonalak és hallottad mit mondott Noah, ha a medált rosszul használom kinyír. 

- Eddig persze megválni se akartál tőle... - vágta rá elhúzott szájjal Sven. - Amúgy saját árnyékomat nem tudom felhasználni, ahogy a tiedét se. Fix árnyék kell. Ha nem fix, azaz magammal viszem akkor bárhol kiköthettek és elhagyhatom az árnyékomat és vele együtt valamelyik testrészem lerepülhet a helyéről. 

- Te... tudod irányítani a földet. - jutott eszébe Helennek, mikor a három román srác esetében csak belerúgott a talajba és az az akarata szerint cselekedett. - Nem tudsz kivájni egy alagút rendszert?

- Ha az Avatar, Aang legendájában lennénk bejönne, de ez a valóság, itt kártyavár szerűen összeomlana az egész rendszer. Egy ideig tudnám stabilizálni az omlást, de az erőm előbb vagy utóbb elfogyna. Akkor pedig agyon nyom az egész hegy. - nyelt egy nagyot, ahogy felrémlett neki a robbanás zaja és a szülei lüktető lelke a romok alatt.

- És ha csak az oldal darabokat húznád ki, hogy lépcső szerűen feljussunk a tetejére?

- Meggyűrődne az egész szakadék oldala. Alapból könnyen omlik, lehet csak visszazuhannánk az első lépcsőfoknál, vagy valahol magasabban, de zuhantunk vagy... 50 emeletnyit, valószínű ha meggyűröm hamarabb összeomlik a féloldalas súly miatt, mint hogy feljutunk a tetejére. - rázta meg a fejét Sven.

- Gondolom olyat se tudsz csinálni, mint az Avatárban Toph, hogy katapult szerűen kilősz minket.... - sóhajtotta Helen. 

- Eltaláltad. Ha tudnék is kérdéses lenne hová csapódunk be. - vágta rá Sven.

- Akkor marad a víz. - indult el a folyó felé Helen és gázolt térdig a folyóba. 

Sven csak merev lábakkal állt. 

- Nem próbáljuk meg inkább azt a katapultos dolgot? - reménykedett, míg meredten a vizet bámulta.

- Te mondtad, hogy esélytelen. - vágta rá Helen és merült tovább derékig. - Ez baromi hideg... 

- Igen, de... mi van ha van valami a vízben? Kitudja!

- Gyere már! - kiáltotta félig a boszi. - Anyám asszony katonája...

- Nem vagyok, csak... Miért pont víz?! Mért nem lehet inkább sáskamező, vagy skorpió, vagy futóhomok? - vágott egy fintort és elindult a víz felé, bokáig gázolt a folyóba és egyre sápadtabb lett, ahogy egyre mélyebbre sétált, mikor már a mellkasáig ért a víz elkezdett mellúszásban úszni. 

Helen gyors úszásban láb tempózott elől, követve a gömbjeit, amik fokozatosan elkezdtek kihunyni elől. 

- Jaj ne... - suttogta, halkan lihegve és váltott át ő is mellúszásra.

- Helen! - hallotta meg a boszi Svent, mire megállt és egy helyben lábtempózott. 

A fiú nem festett túl jól. Éppen szürkéből kezdett átmenni zöldes színbe. 

- Jól vagy?

- Valami hozzá ért a lábamhoz! - nyelt egy nagyot a fiú. 

- Biztos csak belerúgtál egy kőbe!

- Nem, nem, nem! Az kemény! Ez puha volt és nyálkás! - érte be a boszit és hagyta le. - Nem akarom megtudni mi volt az, úgyhogy siess. Mindjárt elhányom magam. - szorította a kezét egy pillanatra a szájára, majd vett egy mély levegőt és tovább úszott. 

- Te... - pislogott sűrűn Helen és folytatta a mellúszást. - Víziszonyod van?

- És tengeri beteg is lennék, ha hajón lennénk, csak hogy jobb legyen. - vágta rá a srác és kezdet balra fele kanyarodni. - Mint ahogy a húgom. Csak mivel a család fő ága a víz, így inkább titokban tartjuk. 

- Akkor... Mért mondod el?! - értetlenkedett Helen.

- Mert a pánik és a pánik következtében megjelenő hányás szélén állok. - vágta rá Sven. - PART! - ordította el magát és váltott át gyors úszásra. 

Mire Helen kettőt úszott a srác már legalább  öt métert megtett és félig már mászott ki a partra. Helen összeráncolta a szemöldökét, ugyanis Sven nem partot ért, hanem csak egy olyan kis nyelv szerű föld darabra mászott, amit körbe vett a víz, mint egy szigetet, de a táv java még hátra volt. Jól látta Helen, hogy legalább 50 méter várja még őket, és annak a végén is csak egy nagy fekete paca volt kivehető. 

- Sven. Ez csak egy kis sziget. - kapaszkodott bele a partba.

- De föld. - vágta rá a fiú és terült szét rajta, máris kezdett normális lenni az arc színe. 

- Ahol ugyanúgy meghalsz, mint a másik esetében! - vett egy mély levegőt Helen. - Gyere, menjünk tovább!

- Nem, nem! Menj nyugodtan, én majd itt békésen meghalok. 

- Inkább meghalsz... mint, hogy bele menj a vízbe? - kérdezte lassan Helen.

- Pontosan! Csoda, hogy elsőre bementem, de valami a lábamhoz ért, plusz vizes, plusz hideg és nyílt és ismeretlen és...

- Na jó... - sóhajtotta Helen és kapta el a fiú lábát. - Engem nem érdekel, hogy megakarsz halni, de hogy amíg én itt vagyok biztos, hogy nem fogsz itt maradni, mert valahogy visszaakarom adni azt, hogy lehordtál, lebasztál és még csak megszólalni se tudtam, mert Noah fogalmam sincs miért folyamatosan megvédett, úgy akartok ide-oda rángatni, mintha egy rohadt tulajdon lennék! - húzta a víz felé Svent.

- HÉ! Mit csinálsz?! Én nem fogok belemenni! - ordította a srác. 

- Megaláztok és védtek a fülem hallatára, pedig ember vagyok, akinek vannak jogai, nem lehet csak úgy megalázni! És kitudok magamért állni! Nem szorulok védelemre! De ezt nem fogjátok fel és baromira elegem van! - eresztette el Sven lábát és ült fel a partra, majd csak dühösen összefonta a karjait maga előtt és a víztükröt bámulta, míg Sven lassan felült és amint meglátta a vizet elkezdett zöld színt felölteni, úgyhogy inkább visszafeküdt és a szemére tette a kezeit. 

Helen kicsavarta a haját és megpróbált úrrá lenni a vacogásán, de a fogai folyamatosan összekoccantak. A felettük keringő maradék 3 gömbre pillantott, a másik három nem tudja mikor aludt ki...

- Sven... - sóhajtotta és érintette meg a fiú karját, mire Sven kikukucskált az ujjai között. - Tényleg muszáj mennünk. Ha a gömbjeim kialszanak nem fogjuk látni az utat és vakon úszhatunk végig azt se tudva merre megyünk.

- Tudom, de... nem... nem érted. Az is csoda, hogy elsőre bementem. - dörzsölte meg a homlokát a fiú. - Ez egy fóbia... Nem bírom egyszerűen, ha vízbe kell lennem, a pezsgőfürdőt, vagy kádbéli fürdőt elviselem, mert leér a lábam. De... itt nem. Plusz utálom a nyílt vizet, mert van benne hínár, hal, kő, műanyag, rák, iszap és minden szar. Ez meg... nyílt, mert nem tudom hol a vége. 

- Akkor próbálj meg másra gondolni. Arra, hogy van vége. - mondta halkan Helen. - Zuhanyzástól nem félsz. Gondold azt, hogy ez ugyanolyan.

- De nem ugyanolyan! - kérte ki magának a srác és ült fel. Helen látta, hogy ahogy ránéz a vízre azonnal rosszullét kerülgetni, még ha a fogai összekoccannak a vacogás miatt. - Menj nyugodtan. Nézd meg hol a vége, aztán majd utánad megyek, ha meglesz. 

- Hooogyne. Persze. - bólogatott gúnyosan Helen. - Hogy aztán te szépen itt maradj és bele ne menj a vízbe. - háborgott, miközben a harmadik gömbjét figyelte, ami elkezdett villogni. Bármelyik percben kialudhat... - Sven erre nincs időnk! - érintette meg óvatosan a fiú vállát. 

- Tudom. De... - siklott a pillantása a vízre, mire érezte, hogy a hátán végig kúszik egy jeges érintés. - Nem megy Helen. Ez tényleg nem. - rázta meg lassan a fejét. 

Helen ismét felsóhajtott és a könyökére támaszkodva csak a vizet figyelte, majd amikor a fény minimálisan csökkent  felpillantott. Már csak két gömbje égett. Felállt és megdörzsölte a karjait, amiket mindenhol libabőr borított. 

- Akkor sem maradhatunk itt! - csattant fel kicsit, próbálva elhitetni magával, hogy nem fázik. - Van itt vagy... 13 fok és a víz se lehet melegebb 8 foknál. Megfagyunk. - hirtelen összeszűkültek a boszorkány szemei. Az egyik gömböt elindította a folyó további folytatásának irányába és csak meredten bámult valamit. 

- Mi az? - kérdezte a fiú és emelte fel a fejét. 

- Én is ezt kérdezem magamtól, mert az nem lehet egy hattyú! - emelte fel a kezét és mutatott egy feléjük közeledő tollas madárra. 

- Mi a szent... - pattant két lábra a fiú. - Hogy került ide egy hattyú?! Várjunk csak... ez... Mért ilyen nagy?

A hattyú a normális méretű szárnyasnak legalább a háromszorosával bírt. Akár kényelmesen fel is ülhettek volna a hátára, olyan nagy volt. Hófehér tollai világítottak az éjszakában. Egyre közelebb jött hozzájuk, majd Helen előtt lassított és rájuk gágogott. 

Sven ijedten hátra ugrott. 

- Azt ne mond, hogy a vízi élőlényektől is félsz... - szólalt meg reménykedve Helen, enyhe aggodalommal, kezdi nem érteni, hogy pontosan miért tetszik neki ez a srác... illetve...

- Nem. Csak... Tudod az alvilágba nőttem fel. Leginkább tankönyvekben láttam hattyút. - vonta meg a vállát a srác. - Mit akarhat? 

Helen tekintete óvatosan a folyóra siklott, majd a hattyúra. Gondolkodva enyhén csücsöríteni kezdett, majd megrázta a fejét és tett egy lépést a hattyú felé, miközben a kezét előre nyújtotta. Az állat beledörgölőzött az érintésébe, majd hirtelen oldalra fordult és a hátát kezdte el mutogatni nekik. 

A boszorkány nem gondolkodott csak követte az ösztöneit. Finoman az egyik kezét a hattyú hátára tette. Amekkora ez a lény... simán elbírja őket... Óvatosan csúszott a hátára és lógatta bele a másik oldalt a lábát a vízbe. A hattyú csak kihúzta a nyakát, mint aki nagyon büszke magára, majd a fiúra villant a tekintete. 

- Gyere! - nyújtotta a srác felé a kezét Helen. 

- Ezt nem mondod komolyan... Ugye? 

- Tudsz jobb megoldást? - kérdezett vissza Helen, mire Sven megfogta a kezét és becsúszott mögé. 

- Csak szólj ha vége. - karolta át Helent a hasánál és hajtotta a vállára a fejét. - Ez majdnem olyan, mint egy hajó. 

- Ne erre gondolj. Inkább figyelj. - bökte meg a kezét, mire érezte, hogy Sven kicsit megemeli a kezét, a hattyú pedig elindult felfelé a folyón. 

Helen apróbb  göbökre hasította a maradék két fény forrást és végig vezette a víz felett, pont olyan volt, mintha megannyi csillag hullna az éjszakában. 

- Attól még, hogy te valamiben a rosszat látod... - suttogta halkan Helen. - Az lehet szép is. 

- Sajnálom a mai dolgot. De... Az Angelok sose tudták jól kezelni az indulatiakat. - kezdte lassan Sven. - Családi ártalom, hogy hajlamosak vagyunk hirtelen kiakadni és olyankor elvakultan, indulatosan kezelni a helyzetet. 

- Nem ilyennek ismertelek meg... - dörzsölte meg finoman a karját a boszi, miközben a falakat méregette, ijesztő volt, hogy sehol nem volt semmilyen repedés, mintha csak egy tükör sima fal lenne az egész fémből, akár egy kalitka. - Idegesít, hogy kb. szóhoz sem jutottam. Noah meg védeni próbált, nem értem miért...

Sven egy pillanatra összevonta a szemöldökét a mondat hallatán. Valahonnan felmerült neki egy nagyon furcsa dolog, amit nem értett mért nem vett még észre, de elvetette szinte azonnal. Túl nagy butaság... És a boszorkánnyal jelenleg rosszban van, ha pedig elmennek majd innen a kulcsokkal, akkor soha többé nem fogja látni Helen Smithet és ez így lesz rendjén. 

- Tényleg sajnálom. - mondta Sven. - De... hosszú idő óta, sőt. Igazából a húgom óta te vagy az első, akinek megnyíltam. Erre egy olyan arcon csapást kaptam, mint annak a rendje... Nem is olyan rossz ez a hattyú. Kivételesen nincs hányingerem. Pedig ez az állat egy úszóhajó. - mosolyodott el halványan Sven. 

Helen csak döbbenten pislantott maga elé. Lemaradt az arcon csapás résznél. 

- Bocsi, de... nem tehettem mást. - szólalt meg pár perccel később. - Ez nem csak az én keresztem, hanem mindenkié, aki a H. V. M. tagja. Ne mond, hogy... te nem titkolsz el előlem semmit se?

- De... Igazából még mindig rengeteg mindent titkolok előled. - majd kihúzta magát Helen mögött. 

A folyó szélesedni kezdett és öböl szerűvé vált. De nem emiatt nézelődött ilyen elmélyülten Sven, hanem azért mert határozottan egy vasból készült ajtót vett ki először a szürkületből, majd fokozatosan valami füstszerű anyagot, ami körbe-körbe fodrozódott a kapu körül. 

- Nekem ez nem tetszik. - mondta magabiztosan Sven. 

- Nem vagy egyedül. 

A hattyú lassítani kezdett. Helen lecsúszott a hátáról és csak térdig merült a vízbe. Sven követte őt és kisétáltak a partra. Helen még mosolyogva intett a hattyúnak, aki kicsit beljebb úszott a folyóba, majd a fejét a szárnya alá hajtotta. 

- Menjünk be? - kérdezte Helen, visszafordulva a füst falakkal borított kapuhoz. 

- Nincs más út. Csak vissza a vízbe, de én oda vissza nem megyek. - indult el az ajtó felé Sven, miközben kibújt a szarrá ázott bőrdzsekijéből és a derekára kötötte. 

- Miket is titkolsz pontosan előlem? - kérdezte óvatosan Helen. 

- Elmondom. - fékezett le az ajtó előtt Sven és fordult Helen felé. A boszorkány megállt mellette. - Ha te is elmondasz mindent. Tényleg mindent.

Helen mérlegelni kezdett. Lényegében nagyjából a vérszövetségen kívül nincs sok titka, ami megmaradt. Esetleg a H. V. M. helye van még a mágus univerzumban, az öregek tanácsának működése, a többit vagy ki fogja találni Sven, vagy már kitalálta. 

- Oké. De mi a garancia rá, hogy mindent elmondasz nekem? - bújt ki ő is a pulcsijából és kötötte a derekára, még jobban kezdett fázni.

- Ah... - mormogta a srác. - Esküszöm a Sztüxre Helen Smith, hogy elmondom minden olyan titkomat, amihez közöd van és amire rákérdezel és csakis a színtiszta igazat fogom mondani. Megfelel?

Helen olyan hirtelen érezte meg a falakból áradó energiát, hogy ijedten körbe kapta a tekintetét. Ismerte ezt az esküt. Az anyja mesélt neki róla. Ez a legnagyobb és legerősebb esküje a görögöknek. Még a hegy is felébred arra a pár másodpercre. 

- Meg. - biccentett. - Én pedig Merlinre, Morganára és Lévonalakra esküszöm. - azonnal meglátta, hogy a feje fölött egy kék csík végig sprintel a folyótól kiindulva egészen az ajtóig, majd ott erősödni kezd. - Ez valami mágia. - suttogta, hirtelen a gömbjei sokkal erősebben kezdtek ragyogni. 

- Akkor ideje lesz bemenni. Aztán majd kérdez. - nyomta le a kapu kilincsét Sven, de a két szárnyú ajtó azonnal kivágódott és olyan erős szél támadt mögöttük, hogy mindkettőjüket betaszította az ajtó túloldalára. 

A hattyú felkapta a fejét, de a kapuk már zárva voltak és a két fiatal benn volt az átkozott kastélyban.

~~~

Aelin tovább haladt a többiekkel az alagútrendszerben. Kicsit olyan érzése volt, mikor Dannel, Belphivel és Roxával elmentek a Keleti Sárkány fészekbe a Chy-Li kolostorból. Csak most jobban megvolt ijedve.

Ott tudta, hogy Sven biztonságban van, itt viszont csak annyit tudott, hogy a bátyja nem lesz hajlandó megkockáztatni az árnyékutazást. Túl kevés mindent lát maga körül, könnyen a falban kötnének ki, mint mikor gyakoroltak gyerekként és Hádész pincéjéből próbáltak az emeletre jutni, aztán valahogy mégis a konyha és az étkező közötti falba kerültek... Mire Hádész nagy nehezen elmagyarázta, hogy tudnak kijönni... Ott jött elő mindkettőjüknek az enyhe klausztrofóbia, legalább egy fél évbe telt, míg legyőzték. Sven volt, hogy valahogy az óceán kellős közepébe árnyékutazta magát, azóta van víziszonya. Aelin szerencsére ezeket megúszta. Viszonylag hamar rájött, hogy a démonjai tudnak ebben segíteni neki. Onnantól, ha rossz volt az irány, vagy rossz ösvényen ment keresztül, akkor a helyes útra térítették.

Halkan sétált félig Steve árnyékában, aki nagyon nagy önkontrolt bevetve próbálta eltűrni Simon és Tasha folyamatos szájmenését, csak néha vette észre Aelin, hogy Steve jobb szeme tikkel egyet. Magában halványan elmosolyodott. Valami olyasmi szerepet tölthet be Steve a családban, mint náluk Yui karácsonykor. Mindenkire figyelni, időnként pedig megkísérelni megszabadulni a családtagoktól. Simon és Tasha az örökös vitával minimálisan Janere és Samre emlékeztette őt, míg az elől haladó David, Noah és Daphne kicsit az ő bandájára. Juniera, Danre és Linre.

Úgy néz ki vannak dolgok, amik a családban sose fognak megváltozni. Valahogy... Mindig meglesznek az örökös szerepek...

~~~

Sven néhol Helenbe gabalyodva végig gurult a talajon. A fejét, a karját és a térdét legalább hatszor beverte. Amint a szélvihar gyengülni kezdett úgy lassultak le ők is. Helen szerencsére az egyik szőnyegen landolt, de Sven egészen a fali kárpitig repült, ahol egy kijjebb álló téglába bele verte a fejét.

- Az istenekre! Mi jöhet még?! - érintette meg a tarkóját, nem vérzett, de a dudort remekül kitudta tapintani. - Csak legyen egyszer vége ennek. Egy hét szabit veszek ki a kulcshajsza alól... - tápászkodott fel és lépett Helenhez, aki már térdelve a környezetét mérte fel.

- Hova kerültünk? - fogadta el Sven kezét és egyenesedett fel a boszorka.

- Passz. - válaszolta Sven. - Annyit tudok, hogy életembe először nem szeretek a föld alatt lenni.

Helen egyből a kapu felé indult ahol bejöttek, de alig tett két lépést és megtorpant. Egy kör alakú terembe voltak. Azt a boszorkány egyből leszűrte, hogy a falak a legkisebb mértékben sem egyeznek meg a kint látott méretekkel. A mágia burjánzó karjait szinte érezte maga körül és nem tudta, hogy ez jó vagy rossz. Sehol se érzett még ilyen erőteljes energiát.

A kör alakú szobából négy ajtó vezetett ki. Sven találomra odalépett az elsőhöz, ám az zárva volt. Helen a másodikhoz rohant, ami szintén nem nyílt ki. A félisten azonnal a harmadik ajtóhoz lépett, míg a boszorkány a negyedikhez, ám az ajtók meg se moccantak.

- Valaki szórakozik velünk. - mondta teljes meggyőződéssel Helen.

- Nem. Csak terelnek minket. Csapdába akarnak csalni. - lépett Sven a középen lévő szőnyeghez, amin Helen landolt és rántotta arrébb. Alatta egy fából készült csapóajtó rejtőzött.

A boszorkány azonnal odalépett és megrántotta a fogóját. A csapóajtó engedelmesen kinyílt.

A félisten és a boszorkány összenézett, majd Helen elindult lefelé a fából készült létrán.

- Áú! - kiáltotta mikor a kezével megfogta. - Ez valami rohadt szálkás!

- Ez valahogy nem a mi napunk úgy érzem... - sóhajtotta Sven és ment a boszorkány után.

Egy járatrendszerbe kerültek. Téglából készült a fal és a talaj is, viszont az orrukig se láttak. Helen tenyerében egy aprócska fénygömb növekedett.

Sven ekkor pillantotta meg a falakon lévő mintákat, mindegyik egy-egy hattyú volt különböző pózokban.

- Az a hattyú a ludas nagyon úgy érzem. - mormogta a fiú.

- A hattyú nem lúd. - vágta rá gúnyosan, halvány félmosollyal az arcán Helen. - Menjünk. - kérte halkan, miközben próbálta leplezni az idegességét. - Mielőtt beszívott volna minket ez a kastély... Valami olyasmit mondtál, hogy bármit kérdezhetek tőled.

- A Sztüxre esküdtem. Kérdezz. - felelte a fiú.

Helen már nyitotta is a száját, ám mielőtt megszólalhatott volna a lába a földbe gyökerezett. A folyosó elágazott. A boszorkány csendre intette Svent és lassan lopakodni kezdett, reménykedve, hogy senki sincs a folyosó végében, bár tekintettel rá, hogy ez egy föld alatti palota és egy hattyún jöttek ide, könnyen lehet, hogy ez valami idióta legenda, vagy átkozott hely és nincs itt senki, vagy pont, hogy baromi sokan vannak itt, csak lelkek. Tehát ők árthatnak nekik, de védekezni nem védekezhetnek ellenük. 

A folyosó végében megállt és óvatosan kikémlelt. Nem látott senkit és nem hallott semmit, ellenben mindkét elágazás végében egy-egy ajtó volt. 

Sven is kikukucskált a boszorkány mellett. 

- Tied a jobb oldali. - kezdte Helen. - Az enyém a bal. 

Sven csak biccentett és már fordult is a jobb oldali ajtó felé. Az ajtó előtt megálltak és egymásra pillantottak, majd a két ajtó engedelmesen kinyílt.

- Akkor most mi legyen? - pördült meg Helen. 

- Nem lenne okos dolog szét... - a fiú szemei elkerekedtek. - Helen vigyázz! - indult meg a boszorka felé, de a torkára egy erős férfi kéz szorult. Sven reflexből próbált meg hátra rúgni a lábával, de csak a levegőben kalimpált. 

- Sven! - kiáltotta félig Helen, ám egy kézfej elkapta a csuklóját és az ajtó túloldalára próbálta berántani. A boszorkány az ajtóra emelte a tekintetét, az ajkai elváltak egymástól, ahogy a feketeségben megpillantotta a ragyogó kékes sárga szempárt, amitől a hideg végig kúszott a hátán. - Eressz el! - csattant fel, de a nő karmai élesen vájtak a bőrébe. Helen hangosan felsikoltott, de nem a fájdalomtól, hanem az ijedségtől. A nő körmei alól mágia ömlött. Ez valami nagyon erős lény... 

Sven eközben a férfival volt elfoglalva. Nagy nehezen sikerült a sarkára tennie a súlypontját és egy nagyot hátra lökni a testén. Csak hallotta, ahogy a férfi az ajtó félfának koppan. Már pördült is meg, hogy szembe legyen a támadójával, viszont volt egy kis bökkenő. A férfi eltűnt. 

- Mi a... - pislogott nagyokat Sven. A háta közepén akkora lökést érzett, hogy előre zuhant egyenesen az ajtó túloldalára. 

- Engedj már el! - kiáltotta Helen, viszont a lába földbe gyökerezett teljesen, a fénygömbje rezonálni kezdett. Egyik pillanatról a másikra, ahogy a fókusza megszűnt vaksötét lett a járatban. A lény újból megrántotta a karját, mire Helen elvesztette az egyensúlyát és a másik helyiségbe zuhant. 

~~~

Sven nem tudta mikor vesztette el az emlékezetét, de nem emlékezett rá, hogy került egy tükrökkel teli helyiségbe és, hogy ki és mikor kötözte ki a kezeit. Megrángatta a széktámla mögött lévő kötelet, majd megpróbálta kinyújtani a lábát, ám az is a székhez volt kötözve. 

- Nyugalom. - szólalt meg egy hang a tükörből. - Mindjárt megszabadulsz tőlük. - mosolyodott el halványan a férfi. 

- Ki maga... és mit akar? - mérte végig a férfit a fiú. 

- Áh, semmit. Csak bosszút állni egy hibbant nő személyen, aki miatt a testvérem meghalt, a királyságaink pedig összeolvadva a föld alá süllyedtek. - vigyorodott el a férfi. 

- Hogy... mi?! - kezdte el hátul rángatni a kötelet Sven, fogalma sincs miről beszél ez a fickó csak annyit értett, hogy nagy bajban van és valószínű megint belecsöppent valami hibbant mondába. A kötél lassan engedni kezdett a háta mögött, ám mire sikerült kiszabadítania magát a férfi már nem a tükörben volt, hanem föléje magasodott. 

Sven és a férfi tekintete találkozott, majd a fickó halál pontosan a homloka közepére helyezte a mutató ujját. 

- Redemptio. - mondta ki a férfi, mire az alakja egy pillanat előtt porszemekre esett szét és Sven bőrén tapadt meg. 

A fiú érezte, ahogy lassan a tudatára valami fátyol szerű anyag telepedik, a látása homályosulni kezdett és mindenhol feketeség ölelte körbe, aminek nem látta a végét. A teste felett teljesen elvesztette az irányítást. 

- Mi a franc ez... - káromkodott hangosan, ám csak a feketeség verte vissza a hangját. Lepillantott a testére, ami fehéren, mint egy kísértet ragyogott. - Hé! Hall engem! Hahó! Valaki! Mi ez az egész... A fenébe... Ez nem lehet...

~~~

Helen egy kertben tért magához, amit még inkább képtelenségnek tartott a hegy gyomrában, de boszorkány... semmin sem kéne alapból meglepődnie, de kicsit kezd egyre hosszabb és szerencsétlenebb lenni ez a nap, hogy elfelejtse a H.V.M. alapvető elvét. Minden lehetséges. 

Óvatosan tápászkodott fel a pázsitról és nézett körbe. El kellett ismernie, hogy a kert lélegzet elállítóan szép volt, de nem dőlt be a varázsának. A mágia valósággal bűzlött mindenhonnan, olyan erősen, hogy az ujjainak a vége maguktól kezdtek el vörös fényben úszni. Rengeteg növény vette körbe, egy aprócska tó, amelynek a közepén egy ugyanakkora hattyú úszkált, mint ami a kastély elé hozta őket. 

Tett egy lépést előre, mire mozgást észlelt a szeme sarkából. Ijedten pördült meg és termett a kezében egy energia gömb. A lény halálosan higgadtan ült egy napozó ágyon. A teste emberinek nézett ki és valahogy mégsem... A szeme. Amiatt félt tőle Helen. 

- Nem kell megijedned tőlem. - mondta közömbösen, miközben keresztbe vetette a lábait. - Nem foglak bántani. A kis közjáték csak arra kellett, nehogy a barátod után vesd magad. Akkor már rég halott lennél.

- Sven... - kezdett el nőni a kezében a gömb. - Mégis mit... mit tettél vele?

- Én semmit. Gáspár már sokkal többet. - emelkedett fel a lány a napozóágyról. - Engedd meg, hogy bemutatkozzak. A nevem Borbála. A nyolc leány egyike, akit Gáspár sok éve a hintoja elé fogott. Ő pedig. - bökött a hattyúra. - Aki idehozott titeket, hogy véget vessen végre valahára ennek az egésznek. Anna. 

- Ezt most nem teljesen értem... - kezdte Helen, de a hattyú a szeme láttára változott át egy hosszú fekete hajú leánnyá, nem sokkal lehetett nála idősebb. - Anna... Hattyú... Gáspár. - kutakodott az elméjébe. - A szent Anna tó legendája. Két testvér, akik versengtek egymással. Az egyik fogadott egy férfit, akitől meg akarta venni a hintoját, ám mikor az közölte, hogy nem eladó, leitatta és leült vele kártyázni, a hintó tulaja feltette a hintót a  négy paripával és a kastély ura elnyerte a cuccokat. A testvére Gáspár fogadott vele, hogy szebb hintót tud előállítani egy nap alatt és nyolc lányt befogatott a legszebb hintoja elé, ám azok nem bírták megmozdítani a súlya miatt. Gáspár dühében az legelső lányra egy korbáccsal rácsapott... Annára, aki térdre esett és isten... meghallotta a kétségbeesett hangját, miatta a két kastély a föld alá süllyedt és egy tó keletkezett a helyükön.

- Téves. - sóhajtotta Anna. - Megcsapott az ostorral, de nem isten segített rajtam, hanem... - pillantott Borbálára. - A testvérem... Aki ifjú... másodrendű mágusként nem tudta még használni az erejét, így a hegy alattunk megremegett és víz tömeg nyúlt a fejünk fölé... Gáspár... A korbács, ami a kezében volt, egy mágustól vette meg. A Léhvonalak érte nyúltak és elátkozták őt és az udvarát, beleértve minket is. 

- Ja. - húzta el a száját Borbála. - De inkább térj a lényegre. Vagy összejön a terved, vagy meghal, vagy kijut innen és elpusztíthatja a dzsinnt, bár ott is meghalhat, mindegy. Csak legyünk már túl rajta, mielőtt Gáspár megtalál téged. - ült vissza a napozó ágyra és termett a semmiből a kezében egy könyv. 

- Ne figyelj rá. - kezdte halkan Anna, miközben Helen mellé lépett. - Kicsit még mindig mérges magára, amiért mindenkit ide küldött és... gyakorlatilag közreműködött az átokban. Sétáljunk. - kapta el Helen kezét, mire a benne lévő energia gömb azonnal semmivé foszlott. 

- Mégis miért rabolt el? És... Hogy érti azt, hogy Gáspár mit tett a barátommal?! - csattant fel Helen.

- Ez egy elég kényes téma. - sóhajtotta Anna, miközben a haját kezdte el másik kezével csavargatni. - Nem akartunk elrabolni. A terv az volt, hogy... ha valakit találok egyszer a folyón. - Szóval az ő hátán utaztak a kastélyig... - Akkor elviszem a kastély bejáratához. Amikor az ajtók kivágódnak Bori pedig elkapja őket és ide hozza. - mutatott körbe a kertre. - Ám Gáspár kiszúrta a dolgot és a korbács segítségével eltérített titeket. A kert ezen részére normál esetben nem tudna kijönni, mert a testvérem minden növényre és kőre egy mágiát mondott, ami egy védőburkot hozott létre. Mivel Gáspár gyakorlatilag meghalt, mikor Bori földcsuszamlást idézett elő, csak a korbácsból fakadó átok nem engedi, hogy a más világra térjen, ugyanez vonatkozik az udvar tagjaira is. Mi ketten... - siklott a pillantása Borira, aki  nagyon jól tette, hogy halál nyugalommal olvas. - Más eset vagyunk. - fordult vissza Helenhez és állt meg. - Bori nem ismerte a fekete mágiát, de mégis használta... a ti nemzedéketek... azzal, hogy a Léhvonalak egyre gyengébbek lehet, hogy jobban jártatok, mint mi...

- Te is mágus vagy?! - vonta fel érdeklődve a szemöldökét Helen.

- Nem. - mosolyodott el halványan Anna. - Csak Bori.

- De várj... - ragadt le a tömérdek információnál Helen, kicsit sokkoló, hogy egy román mondának hitt történetnek van valódi alapja, de a görög mitológia is létezik, már megszokta, hogy semmi sem az aminek látszik... mint ahogy a két Angelo sem az. - Mi az, hogy jobban jártunk?! Mihez képest?! - próbálta nem fel kapni a vizet. - Mi... Nem tudjuk használni az erőnket! olyan, mintha állandóan egy szoba ajtaját próbálnánk kinyitni, ami valahol félúton mindig megakadt a padlóban, vagy visszacsapódik! Mi csak kiakarjuk tárni azokat az ajtókat! - fordult inkább egy metaforikus elemhez.

- Rossz ötlet. - szólalt meg Bori és csukta be a könyvet, majd felült. A mágia, mint a hullámok a nyílt óceánon, úgy tomboltak a szemében. - A mágia miatt kerültünk ide. Mert... fogalmam sem volt az erőmről... A húgomnak én adtam azt a képességet, hogy hattyúvá változzon, romba döntöttem két várat és mindannyiunkat ide zártam. Miért? Mert egy gyerek voltam, aki akkor tárta azokat a képletes ajtókat szélesre, amikor nem tudta befolyásolni azokat.

Helen érezte, ahogy a halántékán lüktetni kezd az ér. Azért harcol évek óta, hogy a mágiát valahogy visszahozzák. Ezért hozta létre a H.V.M-et, ezért verte át Svent és tárta ki a holtak kapujának ajtaját. Erre most ez a csaj komolyan azzal jön... 

- Meglehet tanulni kordában tartani! Legalább tudod mire vagy képes! Mi csak sejtjük! Ez egy adottság, amit használni kell!

- Nem. - rázta meg a fejét Borbála. - Ez egy kereszt, ami megölhet. Velem is majdnem azt tette. 

- De emiatt élsz most nem? - tárta szét a kezeit Helen.

- Makacs vagy. - húzta el a száját Bori. - Pont olyan, mint én régen. Négyes vagy. - tápászkodott fel. - Fekete mágus, minden sötét mágia a kezedre áll, vonzódsz hozzájuk, keresed az ehhez hasonló embereket, ezért hozott össze a sors a fiúval is. Én kettes vagyok. Olvastál a fajtámról. - egy pillanatra megállt, Helen szemén jól látta, hogy ismeri a fajtáját. - A fekete mágusok csúcsa. Megmutatom azt, amire te lehetnél képes.

Nem csinált semmit csak állt. Helen elkerekedett szemekkel vette észre, hogy a mágia fodrozódni kezd körülötte. Anna óvatosan hátrébb lépett és a tó felé kezdett el közeledni. A levegő egyre hűvösebb lett, Helen karján végig futott a liba bőr. A tó vize hömpölyögni kezdett. Halk morajt hallott, majd érezte, hogy a talpa alatt remegni kezd a föld. A szél hátulról meglódította, úgy játszott vele, mint egy kisgyerek a labdával. A lába elemelkedett a talajtól és a levegőbe repült, a szél forgatta, tépte, majd olyan hirtelen engedte el, hogy nagyot puffanva landolt a talajon a bordáját bevágva. Amint felnézett Borira, ijedten kezdett el hátra felé kúszni a felé tekergőző kígyók, csótányok, pókok és egyéb rovar féléket látva. 

- Protego! - kiáltotta Helen.

- Ne! - szólt rá Anna.

Helen pajzsa hirtelen a hatszorosára tágult, mint normál esetben szokott, így a kígyók és a rovarok is bekerültek a pajzs mögé, ám volt még egy kis baj... Nem érezte rendesen a testét. Bori zöld színű mágiája fodrozódott mindenhol és az ő ereje is körbe lengett mindent. Bori szeme egy pillanatra elkerekedett és a kezével előre nyúlt. A burkon pillanatok alatt áthatolt egy varázs kéz, néhány kígyó elkezdett kifelé menekülni. 

- Gyorsabban! - kiáltotta Bori. 

Helen túl kába volt, hogy felfogja mit lát. Amikor a vörös és zöld színű mágia egymáshoz ért egy erőteljes robbanás rázta meg a helyet. A pajzsa megszűnt és hátra vágódott. Bori maga elé kapta az egyik karját, a másikkal pedig Anna felé nyúlt. Mind kettejüket egy pajzsba zárta, míg Helen egészen a szeder bokorig repült. 

Az időjárás újra visszaváltozott normálissá. Bori és Anna körül eltűnt a pajzs. Helen pedig alig érezte a testét. 

- Ez meg mi volt? - nyögte ki nagy nehezen.

- Ez kérlek szépen. - sétált hozzá Bori és nyújtotta a lány felé a kezét. - Az erőm, ha nem egyenrangú féllel csatázok. Automatikusan, ha a két mágia találkozik a kettesek, avagy ahogy ti hívjátok másodrendű mágusok fekete mágiája kisüti az ellenfelet. Visszarántottam az erőmet, így megúsztad. Ha élesbe kapnád... már halott lennél. - mosolyodott el halványan. - Hogy miért? Mert én kettes vagyok, te meg négyes. Anna, fejezd be, hogy miért hoztad ide, mielőtt kinyírná magát. - húzta fel a boszorkát. 

- Oké... - sétált előre Anna. - Jól vagy?

- Mondjuk... - pislogott kicsit kábán Helen.

Anna kedvesen átkarolta, Helen nem tudta, hogy csak együttérzésből csinálja, vagy azért, mert úgy néz ki, mintha nem tudna megállni a lábán.

- Gáspárnak évek óta az a tervezi, hogy betör ide és rajtam bosszút áll. 

- De... Bori miatt került ide... - vonta össze a szemöldökét Helen és próbálta leállítani a lába remegését. 

- Csakhogy ezt ő nem tudja. - válaszolta Anna. - Ő engem hibáztat. Itt védve vagyok, normál esetben a palotában is, viszont... ha a korbács nála van, ami mágikus... és az átok alappillére... - Helen értette, hogy Anna mire céloz. - Ahhoz, hogy ide, ebbe a kertbe bejusson normál esetben Bori védőbűbájai miatt lehetetlenek lennének, viszont ha Gáspár... Belebújik a barátod testébe, akkor nincs előtte akadály. 

Helen gyomra egy pillanatra összerándult. 

- Mire kellek én?

- Ha Gáspár megtámadna, engem Bori megtud védeni. De a barátod testébe nem tud vele mit kezdeni, mert csak egyféleképpen lehet kihozni onnan. Ha a gazdatest meghal. - Helen ijedten hátra hőkölt. - Viszont... ha átmenetileg megszállhatnám a testedet, úgyhogy téged nem nyomlak el akkor én is védve lennék és mivel ismerem Gáspárt megtudlak védeni, te meg visszahozhatnád valahogy Svent, mert több, mint valószínű, hogy Gáspár elnyomta őt, valahová, hogy ne kotyogjon bele az irányításba. 

Helennek több oldalról nem tetszett az ötlet. 

- Mi a garancia rá, hogy nem... nyomsz el? - kérdezte némi megfontolás után. 

- Nem nyer vele semmit. - mondta Bori Anna helyett. - Ugyanúgy ki kell nyírni a srácot, csak annyi, hogy Gáspár is azonnal kinyírna téged, hogy hozzá férjen Annához. Észrevettétek, hogy a világ értelme sacc per kb. az, hogy valaki vagy valami kinyír valakit? - húzta el a száját. 

- Ne figyelj rá. Kicsit túl gondolja néha a dolgokat. - legyintette le Anna. 

- De kicsit igaza is van. - mondta Helen.

- Ja ez az ő tehetsége... Segítesz vagy sem? 

- Van más választásom egyáltalán? - sóhajtotta Helen. 

- Ha élve kell a haverod, nincs. - vágta rá Bori. 

- Én is így gondoltam. Csináljuk. - fordult Annához, mire a lány a homlokára tette a mutatóujját, egy pillanatra félénken ránézett Borira.

- Redemptio. - suttogta Anna.

~~~

Anna, Borival a palota folyosóin sétálgatott. 

- Ez nagyon rossz ötlet... - mondta szent meggyőződéssel Anna. 

- A te ötleted. Természetes, hogy az. - vágta rá Bori. 

- Elég már... - mormogta Helen, kezdte úgy érezni magát, mintha két húga lenne, pedig ezek a lányok vagy... hát... fogalma sincs hány évesek. Annyi biztos, hogy nem 16, hiába néznek ki annyinak.  - Menni fog. 

Az biztos, hogy ha Helennek egy életrajzot kellene írnia a Minisztériumba és ezt a kis kalandot kielemezné valószínűleg, még az öregek tanácsa is idiótának nézné, nemhogy a munkahely szerencsétlen főnöke, aki ezt elolvassa.

Helen kicsit döbbenten vette észre, hogy ugyanúgy, ahogy őket is vezette a kastély Svennel, úgy most Annát és Borbálát. 

- Miért van ez? - szólalt meg, miközben keresztbe tette a lábát és, mint egy tévét, úgy látta, hol  járkál most Anna a testével. Igazából kicsit furcsa volt ez az egész testszállós dolog. Mintha az irányító pultból, a fő tudatból száműzték volna a kispadra, valahová a tudatalattiba és betett volna ide egy fotelágyat és egy televíziót, így látja hol mi történik. Anatómiailag lehetetlen, gyakorlatban pipa. 

- Az uralja a palotát, akinél a korbács van. Esetünkben Gáspár. - válaszolta Anna. 

- Ezért vagytok a kertben. - értette meg Helen, ott nem éri el őket és nem befolyásolhatja őket. 

Folyosóról folyosóra kanyarodtak. Bori mindig a jobb oldalon lévő ajtókat próbálta meg kinyitni, míg Anna és Helen a bal oldaliakat. 

- Kezd ebből elegem lenni. Mint egy kísérleti patkány a labirintusban. - motyogta az orra alatt Bori. 

Anna keze alatt az egyik zár engedelmesen kinyílt. 

- Bori. - mondta, majd lábbal bele rúgott az ajtóba és egyből a bál terembe jutottak. 

A terem hatalmas volt és amin ennél is jobban meglepődött Helen, hogy tele volt emberekkel. Mindenki ékszerekkel, fodrokkal és egyéb dolgokkal díszített báli ruhát viselt. Anna amint átlépte a küszöböt egy vörös báli ruha jelent meg rajta, sötétbarna haja, ami valójában Helené az oldalsó tincseket hátul lecsatolták, így olyan érzetet keltett, mintha egy koszorú lenne a feje körül, a többi helyen hullámossá vált. Mikor Bori átlépett rajta egy sokkal szegényesebb sötétzöld színű ruha jelent meg. 

- Jaj. - mondta, mikor végig mérte Helent és Annát. - Úgy érzem a fő tudatát nem sikerült befolyásolnod Helennek. Ez nem ez a kor... Egyáltalán nem. Te irányítod a testét és te beszélsz helyette, de a gondolatai a sajátjai. 

- Így állapodtunk meg. - vágta rá Anna és mérte végig az embereket, akik összesúgtak körülötte. - Bár tényleg kifogunk tűnni Helen. 

- Bocsi, nekem ez a báli ruci. - mondta egy vállvonással a képernyőnek.

- Az lehet, és láthatóan későbbi az 1600 éveknél. - húzta el a száját és állapodott meg a tekintete egy fiún a legelőkelőbb széken, aki a táncolókkal ellentétben nem mulatozott, hanem kártyákkal a kezében pókerezett a mellette lévő két katonával és  valami főúri ficsúrral. 

Helen aggódva az ajkába harapott, ahogy észrevette, hogy Sven szeméből eltűnt az az állandó halvány komolyság, és helyette hangosan nevetve bele kortyolt a borába, miközben emelte a tétet... ha jól látta Helen koronával. 

Anna azonnal elindult a fiú felé, miközben érezte, hogy a karjára akasztott retikülje nehezebbé válik. Ösztönösen ült le Sven mellé és vett ki a táskájából egy maréknyi koronát, hála Borinak. A testvére félre vonult az ételek felé és megjátszott mosollyal elegyedett beszélgetésbe. 

Sven pillantása azonnal ráesett Annáékra, széles mosoly jelent meg a száján, majd hirtelen eltűnt, ahogy a lány ruhájára pillantott. 

- Ez nem illik a korszakhoz. - mondta, majd hirtelen oldalra rántotta az arcát és megvakarta az állát. - Khm. Illetve... Jól nézel ki. De úgy látom Anna, hogy a kis gazdatesten osztozol, nem elnyomsz. 

- Nem szokásom. Veled ellentétben. Osztasz? - pillantott a kártyákra. 

- Annyian voltak már itt a mi kis harcunk miatt. - keverte meg a paklit és dobott két lapot a lánynak. - Eddig mindig kitudtál szedni a személyekből, mert ismerték egymást... túl jól. Ezek viszont mások. - vigyorodott el. - Vitáznak. Titkolóznak. Átvágják egymást. Nem fogja tudni a kis csaj kiszedni a pasikáját.

- Várj... ez nem az első alkalom?! - kiáltotta kicsit Helen. 

Anna nem válaszolt, csak megnézte a kártyákat, Helen csak érezte a testében, hogy mit gondol Anna, ki kell szedniük Svenből ez az egyetlen esély. 

- Gondolkodom. - mondta Helen, miközben az ujjait tördelte. 

- Majd meglátjuk. - mosolygott rá a fiúra Anna és adta meg az alaptétet. - Meglep, hogy ezúttal a bál termet választottad a harc színteréül. 

- Jó ötletnek tűnt. Több az esemény, jobban megkeveri az agyacskáját. - pillantott bele úgy Anna szemeibe, hogy Helen szinte érezte, hogy látja őt, ténylegesen és ettől a hideg végig futott a hátán. 

- Például? - szólalt meg Helen, viszont automatikusan nyílt Anna szája is. - Ennek így kell működnie? - Anna alig láthatóan megrázta a fejét.

- A bálozók például, a tánc, a szoba és annak az elrendezése, ezek mind olyan tényezők, amik terelik a figyelmét. A díszítés is, hiszen ő egy... mágus, mint te és a testvéred. Tehát tudni fogja, hogy a jelképek honnan származnak.

Helen kényszerítette Annát, hogy fordítsa el a fejét és mérje végig a teret. A mágiát, míg így leszorítva is érezte, viszont azt is látta, hogy milyen képek vannak a falon. Az Excalibur, Arthúr koronázása, Merlin, Morgana... minden olyan dolog, aminek nem szabadna egy ilyen palota falán lennie. 

- Jeles események. Persze, hogy tudom mik ezek. Mint neki Mátyás király, olyan ez nekem. - mondta bosszúsan Helen és érezte, hogy a fekete képernyő terem megremeg körülötte és az irányítópult kezd kibontakozni. Valami nem stimmelt ezt jól tudta, nem szabadna ennek a test felvevős dolognak így működnie, megint ő szólalt meg... ténylegesen, nem gondolatként.

- Igaz. - mosolyodott el a férfi. 

- Bár... tudta, hogy más meglátásba is lehet tenni ezt az egészet. - kezdte gondolkodva Helen, miközben az irányítópult egyre tisztábban jelent meg előtte, a vezető ülésben Annával, aki kicsit ijedten és fáradtan kapkodta a tekintetét Helen és Sven-Gáspár között. - Egyes felfogásokban... Morganan ült egy varázslat, ami egészen addig elnyomta a képességeiről az emléket, amíg Merlin egy varázslatot nem használt rajta, hogy megvédje Arthúrt. Ami abból a szempontból mókás, hogy előhozta... Morgana varázsképességeit és megteremtette a saját ősellenségét.

- Igazából ez a mondta több féleképpen is értelmezhető. - vágta rá Gáspár, ám Helen csak a szemeit figyelte, hogy egy pillanatra elkomolyodik. - Egyes felfogásokban Merlin maga adott képességet Morgananak és mivel az ő erejének egy fékevesztett verziója, így ellene fordult és megőrjítette Morganát. - olyan hirtelen rántotta el a férfi a fejét, hogy csak döbbenten pislantott párat. Érezte benn Annát, de egyre jobban áttudta venni a saját teste felett az irányítást. 

- Cseréljünk helyet. - mondta magabiztosan Helen és fordult Annához.

- Biztos jó ötlet ez?

- Nem... De... Valami nem stimmel. Megpróbállak elrejteni előle és kiszedni őt Svenből. A képek... metaforikus jelentése, ha az én verziómat nézzük, akkor... amiatt gyengül a mágia, amit Bori segítségével alkalmaztál, ha azt amit ő mondott, akkor viszont... Morgana kettes volt. - használta Bori mondatát, kicsivel egyszerűbb, mint a másodrendű. - Ha Merlinből jött létre a másodrendű mágus, akkor Borira van hatással a hely és gyengül az ereje, ami logikus, mivel ő az egyedüli, aki meg tud téged védeni, és mivel egy a véretek, tartalmaz a véred mágiát, mert tudsz közvetíteni, nem tudsz varázsolni, de közvetve, felruházva, igen. Viszont... Nem stimmel... Azt mondtad ez a fickó kapzsi. Értéket néz. Az a mozdulat, hogy elrántja a fejét és megvakarja az állát... Sven... Nem tudja teljesen elnyomni. A művészet mániája... Először a ruhámat fikázta, hogy nem megfelelő stílus, aztán a metaforámat! Ez... Ez Sven! Tudom, hogy szedjem ki! 

- Biztos vagy benne?

- Teljességgel! Nyugi. Nem lesz baj!.

Anna engedelmesen felállt az irányítópultból és leült Helen mögé, amint Helen elfoglalta a vezető ülést, hirtelen eltűnt minden. A pult, a képernyő és Anna arca is, csak érezte, hogy a vállán ott van a keze és néha hallotta a tudatában a lány suttogását. 

Menni fog. Nem lesz baj. Biztatta magát. 

- Nem értek egyet ezzel a verzióval. - vágta rá halvány mosollyal az arcán Helen, miközben megnézte milyen két kártya van a kezében és mi van lenn az asztalon. Azonnal emelt 4 koronával. - Miért ruházna fel Merlin egy... gyakorlatilag Arthúr mostohatestvérének tekinthető nőt varázslattal? Ebben az esetben a másodrendűek tőle származnának, akkor pedig a számozásnak nincs értelme. Továbbá... Merlin bölcs volt. Tudná, hogy ha valami klónoznak, vagy új életre keltenek, magot tesznek bele, amilyen metaforát, vagy hasonlatot gondol, akkor az nem úgy fog működni, mint egy hűséges kutya, sokkal inkább, úgy mint egy macska, aki addig kér a kényeztetésből, míg meg nem sértik, utána viszont támad. - mosolygott szélesen a férfi arcába, aki dobta a kártyáit. 

- Helen Smith kisasszony, ha nem tévedek. - nyújtotta a kezét a férfi. 

- Igen. Nehezen fogja vissza Svent? - villantott egy ravasz mosolyt.

- Hogy érti?

- Az áll és a rándítás. - pillantott a férfi kezére, majd elfordította a fejét. - Továbbá nővel nem volt szokás régen se kezet rázni. Kéz csók. Az volt a divat. A kéz rázás mostani. A szavai a sajátjai néha, a mozdulatai néha elvesznek. - döntötte kicsit oldalra a fejét a boszi. - Hajrá Sven. - kacsintott a fiúra és adta meg az összeget az egyik katonának. 

Gáspár arca szépen lassan kezdett kipirosodni. 

- Nincs itt a kis barátod. Ne tereld...

- Nem terelek semmit sehová. - vágta rá méz édes hangon Helen, majd nyíltan ránézett a férfira, olyan nyugalom szállta meg, mint régen, mikor a H.V.M.-et megalapította, mikor a holtak kapuját szánt szándékkal kinyitotta. Ő ilyen. Szembe száll mások akaratával, hogy elérje céljait, maximalista, jó kislány... igen ez a látszat, valójában viszont ravaszabb bármelyik női ismerősénél és gonoszabb húzásai vannak minden egyes ismerősénél, hogy a céljait elérje. - Maga egy kapzsi pali. Innentől kezdve kételkedem benne, hogy egyszeriben magától kezdene el olyanokon gondolkodni, hogy mi zavar engem össze. Aki nőket köt be szekér elé, és nincs tisztába a fizikával, az egy ilyen egyszerű dolgot sem fog tudni fejben összerakni. Nem, hogy... olyat megjegyezni, hogy nem illik ebbe a stílusba a ruhám, vitatkozni velem, holmi...  bugyuta mondán...

- Bugyuta?! A mágia gyermeke vagy boszi! Ez a múltad! Akkor, hogy mondhatod, hogy.... - a férfi felpattant és valósággal kitépte magát a beszélgetésből, ugyanúgy megvakarta az állát, mint először. 

- Látja. Nem maga irányít. Elfelejtett valamit számításba venni. - állt fel és pillantott lassan a bal kezére, ahol a vágás volt látható, a vérszerződés nyoma. - Sven di Angelo, akinek a testét megszállta, egy félisten. A triász vére és Athéné vére. Egyszerre erős és bölcs. És ami ennél is fontosabb... Sven. - sétált a férfihoz és kapta el a bal kezével a fiú balját. - Van egy titkom, amit most elmondok neked. A barlangban... Amikor bejöttél a halál kapuján és megvágtad a tenyeredet... mivel nem sokkal előtted mentem be, a kapu bejáratának mágiája összekötött minket és egy formálható köteléket hozott létre köztünk. - nézett mélyen a fekete szemekbe. - Azért... kezdtem el tetszeni neked, mert... felerősíti az érzéseinket. Ha gyűlölni akarjuk egymást, gyűlölni fogjuk, ha szeretni akarjuk egymást, akkor pedig szeretni fogjuk. Ez az utolsó titkom. Ahogy ígértem. Elmondtam. Most te jössz... Amúgy... vicces. Mert... a bal kezünkön van a vágás... És bal kézzel... 

- Csak az ördög fog kezet. - szólalt meg a férfi, de Helen tisztán érezte, hogy ez nem Gáspár. - Tudom hol van Merlin leszármazottja. Tudom, hogy hozhatod vissza a mágiát. 

Bori olyan hirtelen lépett Sven mögé és érintette meg a halántékát, hogy csak döbbenten pislogni tudott. 

Tudta... végig tudta... Sven végig tudta.

- Helen! - szakította ki a gondolataiból Bori. - Fogd le! Gáspár próbál feltörni. 

Helen azonnal Sven kezei után kapott, de a katonák kezdtek akcióba lendülni. 

- Lacrimam! - kiáltotta Bori, de semmi sem történt. 

- Egyszerre. - mondta Helen  tudatában Anna. 

- Még egyszer! - nézett Borira a boszorkány. 

- Lacrimam! - kiáltották kórusban, mire Sven bőre fodrozódni kezdett, majd egy enyhén kopaszodó, bajuszos és szakállas férfi jelent meg Bori mellett, az oldalán egy ostorral. 

Helen azonnal elengedte Sven kezét, aki kábán hátra zuhant Bori karjaiba, míg Helen a férfi lábára taposott és elcsórta az ostort. 

- Áh... ez igazán fájdalmas volt. És igazam van a ruhádat, a monda és mindent illetően! - kezdett felegyenesedni Sven. 

- Szia. - rázta meg mosolyogva a fejét Helen. 

- Szép volt. - pillantott Bori az ostorra - Na futás. - tárta szét a kezeit, mire a vendégek arrébb repültek.

A csapat azonnal az ajtó felé fordult feltépte azt és kijutottak a folyosóra, amint átlépték a küszöböt a báli ruháik eltűntek és a szokott hétköznapi cuccaik kerültek vissza rájuk. 

- Az ostort! - mondta Bori.

Helen azonnal oda adta a boszorkánynak, mire az felemelte azt és az ajtóban automatikusan egy kulcs jelent meg, hiába rángatták a kilincset belülről az meg se moccant.  

- Kövessetek. - fordult meg Bori és fordult balra. 

Egy olyan 20 perccel később egy hátsó kijárathoz jutottak, ahol Bori kihívta Annát Helenből. 

- Igazán köszönjük. - mosolyodott el Anna. - Még sose szereztük meg az ostorát. Remélhetőleg hamar megtörjük így az átkot. 

- Pár száz év. - vonta meg a vállát Bori. - Mondjuk ha már nálunk van..  Talán kicsit megszívathatnánk a kis Gázsit. 

- Nem. 

- Ünneprontó...

- De attól még tényleg köszönjük és van egy ajándékunk. - fogta meg Helen kezét Anna. - Ezt Bori fogja megmutatni neked... Nem tudom... mire készülsz, de... - pillantott Svenre. - Azt tudom, hogy valahogy minden... kettőtök miatt fog elindulni és majd mások lesznek a megmentők, akik elhozzák azt amire vágysz. Bori. 

- Ne ijedj meg. - kacsintott a lányra, majd megérintette az ő kezét, majd Svenét is. 

Helen döbbenten nézett körbe. A tér egy pillanat alatt megváltozott. Egy barlangban voltak, középen valami furcsa emelvény állt ki, egy kőtömb, a két oldalán egy-egy edény állt ki, amik a kőből voltak kifaragva. Svennek a figyelmét sokkal inkább a furcsa talapzat kötötte le. A két tányér egy ponton összeért és utána a talapzatból 8 irányba indult egy vékony néhány centi mélységű roppant hosszú vonal. 

- Hol vagyunk? - kérdezte Helen.

- Halvány lila gőzöm sincs. - válaszolta Sven. - De kezdtem megszokni, hogy ma ez egy szokásos mondat lassan. 

Velük szemben nyolc alak vált ki, de nem látták jól az arcukat. A hangok alapján fiatalok lehettek, olyan 19 év körüliek. Svennek két hang furcsán ismerősen csengett. Lassan két fiatal indult el az emelvény felé, amint ráléptek a kő darabra az arcuk kitisztult. 

- Ez... - állapodott meg Sven pillantása a szőke hajún majd gyorsan megrázta a fejét, a halott Merlin leszármazott figyelmeztette erre az értelmezésre. - A bal oldali fekete csaj, Zoya Royal. - lépett Helen mögé és kapta el hátulról a könyökét. - Merlin leszármazottja. Őt keresed. A jobb oldali... - nézte folyamatosan a fehér bőrű, hegekkel tele lévő szőke hajú lányt, akinek a szeme semmi olyat nem tükrözött, mint... mint az ő 12 éves húgáé. - Aelin di Angelo. Valamelyik idősebb, jövőből jött 17, 18 vagy 19 éves énje. 

Helen minden egyes porcikájukat végig mérte. 

- Ezt... nem értem. - rázta meg kicsit a fejét és lépett hátra, mire Sven mellkasának ütközött. 

- Marcus... Zoya apja azt mondta nekünk, mikor még... olyan egy hete elmentünk a holtak kapujához, hogy a mágiát, a Léhvonalat csak egy féleképpen lehet a jóslat szerint  visszahozni. Merlin leszármazottja és... 

- Egy triász vérű... - jutott eszébe a jóslat pozitív verziója, amiben kb. csak azok hisznek, akik bíznak a mágiában. 

- Igen... De kettejük között. Csak egy év korkülönbség lehet. Az én Aelinem nem jó. Mert csak 12 éves, míg a boszorkány... 18. 

Zoya és Aelin felemelte a kezét, majd egy késsel megvágták a tenyerüket, ami a két tányérba kezdett el folyni. Egy pillanatra egymásra néztek, majd a tányérra. A két vér lassan egybe folyt. A középső lyukból és a nyolc kis nyíl szerűségből kék színű fény tűnt fel akár a lézer. A plafon felé tört. Helen szája lassan szétnyílt, ahogy meglátta, hogy a Léhvonalak egyre erősödnek, majd teljesen kivehetővé váltak minden szem számára. 

A következő pillanatban már Anna és Bori előtt álltak. 

- Így lehet visszahozni a mágiát. - mondta Bori. - Ne csesszétek el. 

- Hol van ez a hely? - csapott le azonnal Helen a boszorkányra. 

- Legalább 300 éve vagyok idelent. Szerinted tudom? - kérdezett vissza Bori.

- Öhm... Nem... - jött zavarba Helen. - Öhm...  nem tudjátok, hogy jutunk el a dzsinnhez? 

- Tessék. - termett egy térkép Bori kezében. - Ez... mondjuk, hogy varázstérkép. Megmutatja, hogy ki hol van a barlangrendszerben és, hogy juthatsz el oda. 

- Köszönjük. - lépett előre Sven. - Sok sikert nektek. 

- Nektek is. - mosolygott vidáman Anna.

- Jah. Ne haljatok meg. - fordult meg Bori és indult vissza a kastélyba, a korbács végét csavargatva az ujjai alatt. 

Anna csak intett nekik és bement a testvére után. 

Sven és Helen egymásra nézett. Halványan összemosolyogtak és elindultak csendben az alagút rendszerbe.

- Szóval... - kezdte Sven. - Akkor ennyi volt. Nincs több titok. 

- Nincs. - bólintott Helen. - Neked? 

- Nincs. Noahnak igaza volt. Alapkő vagyok a.. hozzuk vissza a mágiát dologban... 

- Úgy néz ki. - mosolyodott el halványan Helen. - Csípem azt a gyereket, csak... fel nem fogom miért véd engem ennyire. 

- Akkor. - lassított le. - Minden... Amit érzünk egymás iránt... Csak trükk? Egy... mágikus kötelék?

- Nem teljesen. - várta be az Angelo fiút a boszorkány. - Ez a kötelék felerősíti a viszonyunkat egymáshoz, olyan mint... mint nem tudom mi. Ha valami megtetszik neked bennem, az sokkal erősebbé válik pár nap alatt, mint egy normális kapcsolatban és hatunk a másikra, ha egyikünk többet kezd érezni, akkor a másik is. Ha ellenszenvet, akkor az lesz erősebb.

- Tehát...  valós volt... de mégsem. -  húzta el a száját Sven. 

- Nem akartam elmondani, de emiatt tudtalak kiszedni, jó lett volna, ha nem egy kényszernek érezted volna és...

- Ezért kezdtél el te is ennyire ellenszenves lennél velem és utáltalak meg percek alatt. - vett egy mély levegőt a fiú. 

- ... Igen. 

Csend állt be közéjük. Helen igazán most értette meg, hogy... Már tényleg semmi sem lesz ugyanolyan közöttük, mint... eleinte. Túl sokat hazudtak egymásnak, mert nem bíztak a másikban, ám a kötelék beleszólt annyira az életükbe, hogy... egymásba szeressenek, úgy, mint a tündérmesékben, hirtelen rózsaszínfelhő, majd tomboló vihar. 

Sven előre nyúlt és megérintette a boszorkány arcát. Helen tudta mire készül, érezte a kötelékből. A fiú lehajolt és gyengéden megcsókolta a boszorkányt, Helen érezte, ahogy csomó keletkezik a gyomrában. Sven elhúzódott tőle, ő pedig csak az ajkába harapott.

- Tudod miért... - kezdte Sven. 

- Igen. - biccentett Helen. - Ne felejts el. 

- Sose foglak tudni. - emelte fel a bal tenyerét Sven felfedve a köteléket. - Valahol... asszem mindig szeretni foglak. Csak... nem volt jó... 

- Az idő, a hely, a kivitelezés, az eszközök, a múltunk, a céljaink.. - folytatta tovább Helen.

- Igen. Majd... talán egyszer. Egy másik világban. - mosolyodott el halványan Sven.

- Talán. Egyszer. - viszonozta a mosolyt Helen és folytatták az útjukat a dzsinn rejtekhelye felé, hogy megmentsék Lisát.