Sziasztok! Ha már koronavírus idény van és némileg jobban tudom beosztani az időmet így home-schoolban, nagy nehezen sikeresen letudtam ülni sztorit írni! Úgyhogy koronázzuk meg ezt a rész publikálásával. (Tudom szar poén, de este írtam, még ha reggel is raktam ki) Mindenesetre remélem elnyeri a tetszéseteket, így leellenőrizve szerintem jól sikerült, de ezt ti úgy eldöntitek majd. Jó olvasást! Vigyázzatok magatokra mindannyian és a szeretteitekre is!

Noah di Angelo egész álló nap az apját, Helent és a nagynénje múltbéli énjeit nézte, csak az járt a fejében, hogy mennyire mások ahhoz képest, amilyennek ő ismeri őket, főleg az apja. Ő nem ennyire negatívnak és kedvtelennek ismerte meg. 

Reggel lévén folyamatos volt a nyüzsi Helen Zita és a maga tízóraiját készítette, miközben Svennek mondta mit hol talál és mit csináljon baj esetén. Noah csak csendben ült az étkező asztalnál Aelin mellett. 

- A tervet, hogy akarod végre hajtani? - kérdezte suttogva Aelin, miközben a poharában lévő mézes-citromos teát lötykölte ide-oda.

- Várunk. - válaszolta Noah. - Nekem meg kell néznem a mai napon valamit és ha igazam van csak akkor léphetünk. De nem lesz szép. Arra készülj fel. Nem olyan dolog, mint amit egy Jackson vagy Angelo szokott tenni.

- Mért? - vonta fel a szemöldökét Aelin, miközben a 9 év körüli fiút bámulta, akinek barna vidám szemeiben szomorúság ült. - Ha nem mi szoktuk... Akkor ki?

Noah nem mondott semmit. A tekintete egy pillanatra megpihent a boszorkányokon. Feláldozni valamit, ami fontos, valakit aki fontos, mindig ellenkezett a Jacksonok elveivel a dédapja, Percy Jackson miatt. Az Angeloknak sem stílusuk... Bianca di Angelo miatt, ugyan sose ismerhette őt, de legendás történet a családban. 

- Nem lényeges. Még nem ismered azt a személyt. - válaszolta szemrebbenés nélkül. 

- Értem. - húzta el a száját Aelin és siklott a tekintete a bátyjára, majd vissza Noahra. - Nekem... lesznek gyerekeim?

Noah arcán egy gonosz mosoly jelent meg. 

- Ez nem lényeges információ nagynéném. Sokat fogsz... változni. Nagyon sokat az alapján aki most vagy. Nem az én dolgom, hogy lásd ki vagy az én világomban. - vonta meg a vállát a fiú.

Helenék elindultak a hall felé, késésbe voltak.

- Foglald le Svent mára. Ne akarjon találkozni velem. - állt fel az asztaltól a fiú és indult el a dolgozó szobába. 

- Hová mész? 

- Még nincs itt az ideje, hogy tudd. - vágta rá a kisfiú és nyitotta ki a szoba ajtaját, majd azonnal beleolvadt az egyik árnyékba. 

Aelin legszívesebben valamit utána vágott volna. Hogy nem jött rá azonnal, hogy Sven vére?! Ugyanolyan rébuszokban beszél!

A fiú Los Angelesben bukkant fel, ahol este fél 10 felé járt az idő, Romániával ellentétben, ahol már másnap fél 7 volt. A kisfiú egyenesen az egyik színház felé vette az irányt. A művészbejáró előtt megtorpant, ahogy ráeszmélt, hogy még nem ismerhetik őt. Ismét beleolvadt az árnyékokba és egyenesen a második emeleti folyosó egyik álló növénye mellöl lépett ki, közvetlenül Cora Wizards öltözője előtt. 

Két lépéssel az ajtó előtt termett és koppantott rajta kettőt. 

- Szabad! - kiáltotta a nő és Noah azonnal belépett. 

A nőt a tükör előtt találta, amint éppen szedte le az arcáról a sminket, de még a fellépő ruhájában volt. A tükörből pillantott rá Noahra, a szemei körül az apró ráncok kitüremkedtek, ahogy összevonta a szemöldökét. 

- Te meg ki vagy? - kérdezte azonnal a nő.

- Miss. Wizards. Emlékszik arra az ajándékra, amit kapott az apjától egy éve? - kérdezte azonnal a fiú. 

A nő elsápadt egy pillanatra. 

- Azt hittem csak poénkodott a faterom... szokása. Akkor te... Sven fia vagy. A jövőből.  

- Igen. - nyelt egy nagyot a fiú. - Azt is mondta, hogy miért fogok jönni? 

Cora csak bólintott. 

- Jonah! - mondta.

Noah tekintete azonnal a sarokban lévő kanapéra siklott, ahol egy fiú ült. Egy évvel se nézett ki idősebbnek nála. Ahogy elindult felé és a fiú szemei az övébe fúródtak érezte, hogy a hideg végig áramlik a testén. Legszívesebben elfutott volna ettől a fiútól, de nem tehette, szüksége volt rá. 

 A márvány színű bőrt megfestették az erek, amik a fiú bőre alatt kitüremkedtek, mindenhol erek futottak végig a testén kivéve az arcán, ami hó fehér volt, a szeme alatt nem voltak karikák, az ajkai szinte teljesen fehérek voltak, a haja szén fekete volt, ahogy a szeme is, de nem a kinézete riasztotta meg Noaht, hanem a halál szaga, ami áradt a fiúból. 

- Jonah Wizards, Thanatosz fia?

- Örülnél ha a jámborabb halál istene lenne az apám ugye mágus?

Noah nyelt egy nagyot. 

- Letus fia. - javította ki magát a római istenségre. - Segítséget akarok kérni... Négyszemközt. 

Jonah csettintett egyet, mire megremegett a teste, majd szerte foszlott. Noah felemelte a kezeit, azok is foszforeszkálni kezdtek, majd eltűnt az öltöző és helyette egy hófehér térbe került, ha Jonahnak nem lett volna fekete a haja akkor beleolvadt volna a környezetébe. 

- Hol vagyunk? - kérdezte Noah.

- Sehol és miden hol. - válaszolta Jonah. - A tudatlanok azt hiszik ez a mennyország bejárata, pedig ez csak egy állomás azoknak akik a halál küszöbén állnak. Nem ismerős neked ez a hely? - döntötte oldalra a fejét. 

- Nem. - rázta meg a fejét a fiú. - Nem voltam még halál közeli élményben... legalábbis nem ilyen szinten.

Jonah arcán egy torz mosoly jelent meg, amitől Noah hátán a csigolyái nyúlványán végig zongorázott a hideg. 

- Nem így gondolom. - felelte a fiú. - Mire emlékeztet?

Noah végig mérte a fehér teret. Néhol kicsit szürkés árnyalatú volt, mintha... lenne ott valami. Összevont szemöldökkel indult el balra, majd lefékezett és felemelte a kezét, valamibe beleütközött a keze. 

- Ne a szemeddel akarj látni az én birodalmamban, hanem azzal, ami összeköt minket. 

Noah tudta mire gondol a fiú. A holtak istenének dédunokája és a halál isten fiának találkozása volt ez. Noah lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt, mire kinyitotta egy vonat oldalán pihent a keze. Rajta embereket látott, sőt mindenhol embereket látott. Valakiknek sérülése volt, lőtt, szúrt, voltak itt gyerekek és fiatalok egyaránt. Hátra lépett és Jonahra nézett. 

- Akik halál és élet küszöbén lebegnek a világ minden tájáról. Ha hozzám jöttél... keresel valakit, vagy ide akarsz juttatni valakit. - mondta higgadtan Jonah. 

Ez egy vonat állomás. Rohant végig Noah gondolatai között. Aki felszáll a vonatra... és ha a vonat elindul.... akkor meghal. A vonat fütty szója a térbe hasított, akadtak emberek, akik elindultak felé. Noah tekintete megakadt egy anyukán és egy kisgyereken. Elvette a kezét a vonatról és hátrálni kezdett. 

- Ne figyelj rájuk. - felelte Jonah. - Nem szólhatsz bele. Én se tehetem. Viszont sietned kell. Ha apám itt talál... te is a vonaton köthetsz ki. Miért akartál velem beszélni?

Noah vett egy mély levegőt és elfordította az emberekről a tekintetét. 

- Két dolog miatt, egy személyt keresek és megakarom tudni, hogy lehet megölni egy ifrítet?

- Egy dzsint? Ha meglehetne őket ölni, már rég halottak lenének. - válaszolta a fiú. - Kit keresel?

- Egy lányt.

- Amennyiben még nem szállt fel a vonatokra itt van. 5 perced van. - tűnt el a fiú.

Noah kifújta a levegőt és körbe pillantott. Az arcokat figyelte, kereste a megfelelőt, de sehol se látta. Elindult az egyik irányba, cikázott a tekintete emberekről emberekre, amikor megpillantotta a keresett személy arcát lefékezett. 

- Lisa... - guggolt le a lány elé. 

A lány összerezzent, ahogy meghallotta a nevét és a fiúra kapta a tekintetét. Az egyik szeme fehér volt, hófehér, tehát még nincs itt teljesen. Hanem az ifrítnél van, aki bármit is csinált vele, ha nem sietnek meghal. 

- Ki vagy te? - suttogta a lány. - És hol vagyunk?

- Bajban. - felelte tömören a fiú. - Küldened kell egy jelet. Szedd össze az erőd és küldj Kovács Helennek egy jelet, hogy megtaláljon és eszedbe ne jusson felszállni arra a vonatra, ha fel akarnak toloncolni, akkor se szállj fel rá. Érted?

A lány szemeiben félelem csillogott, de csak bólintott. 

Noah a kezeire pillantott, amik homályosodni kezdtek, mire pislantott újra az öltözőben volt Jonah előtt a széken, aki mellett az anyja ült.

- Sikerült? - kérdezte a fiú.

Noah bólintott. 

- Van még valami... - kezdte Noah. - A halál érintésével se tudnám elpusztítani?

Jonah a tenyerére nézett. 

- Azt nem adom át. - felelte a fiú. - Nem hiába kapta Letus a halált és Plutó a holtakat, a kettő egy kézben... bajt szül. Másképp kell megoldanod. Van, hogy a megoldás a szem előtt van és nem mindig az a célszerű, ami logikusnak tűnik. 

- Értem. - sóhajtotta Noah. - Köszönöm a segítséget. Miss Wizards. - emelte a tekintetét Corára. - A kulcsokat keresik. 

Cora szemei elkerekedtek. 

- És nem csak ők keresik, az is kutatja őket, aki megölte a nagyszüleimet. 

- A halál angyala. - suttogta Jonah, miközben lehunyta a szemét és kirajzolódott a szeme előtt a nő arca, mintha csak egy fényképet nézne, függetlenül attól, hogy sose látta még a nőt. - Halál közeleg. - fordult az anyja felé. - Ide jön majd. Néhány hét és itt lesz. 

Cora vett egy mély levegőt miközben az ablakhoz sétált. Érezte, hogy eljön egyszer ez. 

- Ne aggódj anyám. - állt fel Jonah és lépett az anyja asztalához, ahol az ajándékba kapott virágok álltak. - Ha bántani akar engem vagy téged, meghal. - érintette meg a virágot, ami azonnal feketévé színeződött és elsorvadt. 

~~~

Helen nagyon próbált nem bealudni az órán, de folyamatosan érezte, hogy a feje bármelyik pillanatban koppanhat az asztalon. 

- Helen! - hajolt előre Ervin.

- Mi az?

- Adjak kispárnát?

- Kuss. - vágta rá a lány és fordult az ablak felé, abban a reményben, hogy akkor kevésbé fog elaludni. 

A tanár éppen arról szövegelt, hogy Ady hogyan és miként gondolta a verset. Kicsit sem izgatta Helent, hogy az író mit gondolhatott, az jobban foglalkoztatta volna, hogy ki mit lát a versben, hányféle képpen értelmezik az emberek a megalkotott képeket, szimbólumokat, a vers motívumrendszerét. De az irodalom órák sosem erről voltak komolyabban híresek... sajnos. Hanem, hogy a tanár saját tankönyvekből szerzett akaratát rá erőltesse a diákságra. Erre Helen igazán akkor jött rá, amikor még nyolcadikban vették József Atillát, és... hát... finoman fogalmazva teljesen más nézetei voltak a verseit illetően, mint a tanárnak.

A tanárnő a katedrán sétált miközben áradozott a versről, majd amikor leült a padra, nagy sikítással felpattant a helyéről. Az egész osztály kuncogni kezdett. Helen is elnevette magát, míg a magyar tanár tikkelő szemmel felemelte a székén lévő rajzszöget. 

- Ki csinálta ezt?! - kiáltotta magából kikelve, mire mindenki elhallgatott, de senki nem tette fel a kezét. - Ki tett rajzszöget a székemre?!

A rögtönzött vitából a csengő menekítette ki az osztályt. A tanár vörös arccal és nyakkal kitrappolt a teremből, mint valami elefánt, annyira túlcsordult benne a düh. 

- Amikor elkezdett leülni még nem volt ott semmi. - mondta az első padsorban Bea, hátra fordulva két másik barátnőjéhez. - Erre az életemet is feltudnám tenni. Mikor leült pedig csak felpattant.

- Jajj ne vedd már védelmedbe. - szólalt meg Ervin. - Tudod, hogy kicsit kattos a nő - kacsintott , mire egyből tudta a boszi, hogy került oda az a rajzszög. - Helen megkeressük Lisát?

- Aha. - kelt fel a székéből a boszorkány és sétált ki kajával a kezében a folyosóra, majd elindultak a földszint felé. - A rajzszög...?

- Jó kis dolog a mágia. - vigyorgott Ervin. - Kellett valami ébresztő mindenkinek. - vonta meg a vállát. 

Helen csak mosolyogva megrázta a fejét és a lépcső végén balra kanyarodtak Lisa tanterme felé. Bekopogtak a 10.-sek ajtaján és csak utána dugták be a fejüket, ahol éppen rock koncertet adtak elő a tanulók. A zene és a banda nem volt ismerős Helennek, de Ervinnek annál inkább, ugyanis mosolyogva, énekelve ment be a terembe. 

Helen is beljebb lépett és a tekintetével Lisát kereste, aki sehol se volt. Magában csak megvonta a vállát, végül is lehet, hogy büfében áll sorban, vagy a mosdóban, így nem kerített neki nagy feneket egészen addig, amíg Lisa helyére nem sétált a második padsorba a fal melletti helyre és meglátta, hogy Heni mellett üres a hely, semmi kabát, pulcsi, vagy hátizsák. 

- Szia Heni, Lisa ma nincs suliban? - kérdezte kicsit hökkenten a lány. 

- Nem, nincs. Senki nem hallott róla semmit. De tegnap eléggé frusztrált és zavart volt. 

- Frusztrált és zavart...? - gondolkodott el hangosan a boszi, majd eszébe jutott, hogy Ervin haza kísérte tegnap a Lisát.

A boszorkány árgus szemei azonnal a fiúra siklottak, miután elmormogott Heninek valami köszönömre emlékeztető és rímelő dolgot, majd elkapta Ervin karját, aki éppen teli torokból énekelt a felsőbb évesekkel.

- Váá! - ijedt meg a fiú. - Helen bakker, mit ijesztgetsz?!

- Beszédem van veled. - mondta magyarázatképp a lány és kihúzta Ervint a tanteremből annak ellenére, hogy legalább két fejjel alacsonyabb volt a srácnál.

Egyenesen a kis lépcső fele húzta, ami a pszichológushoz vezetett fel, így igen kevesen jártak arra, tehát a célnak megfelelt: Leordítani Ervin fejét és alaposan kifaggatni.

Mikor úgy érezte biztonságos helyre értek megállt és metsző pillantást vetett Ervinre. A fiú sűrűn pislogva bámult vissza rá. 

- Azt látom, hogy dühös vagy, de az okát már nem értem... - hebegte a fiú. 

- Tegnap te kísérted haza Lisát, jól emlékszem, nem de?

- De... Én kísértem haza... 

- És elmondanád, hogy viselkedett? - próbált nyugalmat erőltetni magára a lány.

- Eléggé.... hogy is mondjam... zavart volt. Kicsit olyan paranoiás, folyamatosan figyelt mindent és azt akarta, hogy maradjak vele, de végül még is elmentem, mert mindkettőnknek sok dolga volt. 

Helen nyakán az erek kidagadtak, a szemei vörösen felizzottak egy pillanatra a dühtől, majd vett egy mély levegőt és végig gondolta mik történtek az elmúlt napikba. Lisa neki is említette, hogy rossz előérzete van, hogy valaki figyeli. Ezek szerint igaza volt. Ő meg nem hitt neki és Ervin is teljesen semmibe vette, szörnyűséges barátok....

- Ezt nem hiszem el... - suttogta a lány, hallgatnia kellett volna rá, Lisának mindig is jók voltak a megérzései, mindig. Ő meg semmibe vette, legyintett rájuk, pedig ismeri a lányt, nagyon jól ismeri és mégis... - Nekem azt mondta úgy érzi valaki figyeli őt. 

Ervin arcából kifutott a szín. 

- Ezt miért csak most mondod?! - kiáltotta majdnem. - És ő miért nem mondta?! Akkor leszartam volna a házit és az edzést is és ott maradtam volna. 

- Mert én mondtam neki, hogy csak beképzeli az egészet és hitt nekem... - sóhajtotta Helen. - Rá kell jönnünk mi lett vele, de nem jutunk ki a suliból, amíg vége nem lesz az utolsó óránknak. 

Ervin szélesen elmosolyodott. 

- Ez igazából a legkisebb probléma. Két perc alatt megoldom, ha megengeded. - roppantotta kis az ujjait. - A csíny varázslatokban mindig is jobban jeleskedtem nálad.

- Én a fekete mágia mélyebb rétegeit szeretem tanulmányozni. 

- Tudom. Én a felületét. - a szemeit Helenre szegezte, majd az ajkaival szavakat kezdett el formázni, mutató ujja hegyén vörös fény jelent meg, majd villám sebességével lőtt ki és Helen homlokára csapódott.

Helen azonnal érezte, hogy a teste elgyengül, a tér forogni kezdett körülötte és valahogy minden hűvösebb lett. Ervin elkapta mielőtt a lépcsőről lezakózott volna. 

- Asszem ez túl jól sikerült. - mormogta a fiú. - Szédülsz?

- Ah... a fejem. - hunyta le a szemét a lány hátha úgy nem forog vele az egész világ.

- Remek. - húzta el a száját Ervin. - Láz pipa, csodás. Irány az orvosi és megkapjuk a szabadulásunk kulcsát. 

~~~

A buszon ültek már vissza fele, amint kijutottak az iskolából Ervin levette Helenről a bűbájt, de a hitelesség kedvéért eszébe nem jutott elengedni a szegény beteg Helen kezét, aki félő, hogy a szédülés miatt haza sem jutna az iskolából. 

- Ilyet többé nem csinálunk. - jelentette ki suttogva a buszon a lány. 

- Pedig szerintem vicces volt. - mondta mosolyogva Ervin. - Na pattanj bolha, haza értünk. - nyomta meg a jelző gombot és pattant fel még a kanyar előtt.

Amint leszálltak a buszról a falu irányába indultak el, ott is Lisa háza felé. A kapu, mint mindig most is nyitva volt. A ház ajtaján kettőt koppantottak, majd vártak.

- Ha nincs itthon, akkor mihez kezdjünk? - kérdezte Ervin.

- Akkor gyűlést rendelünk a H.V.M.-ben és megkeressük. - válaszolta értelemszerűen Helen. - Meg kell őt találnunk bármi áron. 

Néhány percen belül egy vörösesbarna hajú férfi nyitott ajtót. Hófehér bőre rikított a napfényben, keretes szemüvege mögött a szemei vidáman felfénylettek. 

- Áh. Sziasztok. - mosolygott vidáman a két vendéget megpillantva.

- Jó napot Imre bá. - felelték kórusba.

- Hányszor mondtam már, hogy csak simán Imre? Na, gyertek beljebb. - nyitotta ki teljesen az ajtót, mire Helenék befáradtak. 

- Hogy megy a munka?

- Nincs okom panaszra, néhány hét múlva annyi pénz összegyűlik, hogy most már teljes kivitelezéssel robbantsuk a konyhát és megkezdjük azt az átépítést, ami ráfér erre a házra, aztán majd folytatjuk néhány hónap múlva a fürdővel, nappalival, Lisa, majd az én szobámmal aztán talán nyárra eljutunk odáig, hogy a kerítés ne csak dísz legyen, hanem funkcióval is rendelkezzen. Lisáról jut eszembe, őt hol hagytátok?

Helen és Ervin összenézett. 

- Lisa ma nem volt iskolában. - válaszolta óvatosan Ervin. - Senki se látta őt tőlünk tegnap este óta, azt hittük lebetegedett vagy valami és most itthon maradt ezért vagyunk itt. - minden egyes szavát megválogatta és szemrebbenés nélkül hazudott. 

- ... De... Hiszen... - pislogott értetlenül Imre. - Nekem... azt írta, hogy nálad alszik. - nézett Helenre. 

- Nálam biztos nem aludt. - rázta meg a fejét Helen. 

- Tessék?! - szaladt ki az a kevéske szín is az arcából. - Akkor hol van a lányom?!

A két gyerek nem mondott semmit. Helen inkább a házat vette szemügyre. Ha Lisát bántották akkor annak nyoma kell, hogy legyen. 

- Írt önnek?

- Igen... Telefonon kaptam egy sms-t, még válaszolt is rá. 

- Megnézhetjük? - nyújtotta a kezét a lány és azonnal megnyomta Lisa hívása gombot, kockáztatva, hogy a szörnyek kiszúrják őket. 

Vártak néhány másodpercet, majd meghallatták Katy Perry egyik számát, közvetlenül Lisa szobájából szólni. Helen átvágtatott a vékony folyosón és feltépte az ajtót. A lány nem volt sehol. A szobája rendbe volt rakva, viszont a telefonja az éjjeli asztalon hevert. Helen kinyomta a hívást és felvette a lány telefonját. Az utolsó sms-t 7 óra előtt 10 perccel küldték. Helen azonnal elkezdte átkutatni a szobát, de sehol se találta Helen tőrét, pedig jól tudta, hogy a boszorkány mindig kéz közelbe tartotta és ha Lisa félt valamitől... akkor itt kéne lennie.

- Találtál valamit? - sétált be Ervin.

- Nem semmit... Állj! - kiáltotta hirtelen a lány. Ervin azonnal megtorpant az ajtóban egy káromkodás kíséretében, miközben Helen odasétált és leguggolt a fiútól fél méterre. 

- Mit csinálsz?! - kérdezte Ervin.

- Gyere. - intett neki a lány. - Ezt meg kell nézned. 

A fiúnak elég volt egy pillantást vetnie a padlóra, hogy a szeme elkerekedtek.

- Baszki... - káromkodta el magát. - Ez egy pisztoly golyó nyoma. 

- Igen... Valaki tegnap itt volt és rá támadt Lisára, ha a földet célozta az két dolgot jelenthet. Vagy csak megsebesíteni akarta, vagy Lisa átváltozott valamivé, hogy eltudjon menekülni. 

- Talán sikerült elmenekülnie. - vetette fel Ervin.

- Vagy valami más is figyelte, nem csak a pisztolyos ember. - válaszolta Helen. - És az elkapta, vagy a pisztolyos ember. 

- Nem tudom melyik a jobb. - felelte Ervin. - Már ha ember colt amúgy... Vér nyomok nincsenek se itt se a kertben, tehát nem sérült meg... ugye?

- Nézzünk körül kint is. - mondta Helen, miközben feltápászkodott és elindult kifelé a házból, ám előtte megtorpant és a konyhánál a falt nézte. Két lyukat látott egyet a fal és a padló találkozásánál, egyet pedig a fal közép táján. 

Egyből rájött Lisa mivé változott át és, hogy jutott ki a házból. 

- Találtatok valamit? - szólalt meg reménykedő hangon Imre.

- Nem. Még nem. - válaszolta Ervin. - Annyi biztos csak, hogy bajban van. 

A férfi vett egy mély levegőt és elkezdett öltözni.

- Mit csinál? - állt fel Helen.

- Értesítenem kell az Öregeket.

- Ne tegye! - mondta azonnal a boszi. - Még ne. Előbb adjon időt. Talán megtalálhatjuk Lisát, ha a mágusok tudomást szereznek róla, nem fognak eltekinteni attól miért pont ő esett bajba egy mágusok által lakott faluban. Akkor pedig... tudja mi lesz.

A férfi sóhajtott egy nagyot. 

- Még se ülhettek itt ölbe tett kézzel... A lányomról van szó.

- Megoldjuk ígérem, csak... adjon nekünk két napot. - bizonygatta Helen.

Imre a boszorkányra nézett, több érzelmet olvasott le az arcáról abban a pillanatban Helen. Kétséget, félelmet, szomorúságot, dühöt, de legfőképp a tehetetlenséget. Tudja jól, hogy a mágusok mindent kiderítenek a lányáról, így kiderül, hogy azok közé tartozik akiket leginkább megvetnek. Félisten. Héra lánya. Nem tartozik se a félvérek, se a mágusok közé. 

- Két nap. Sem több. Sem kevesebb. Találjátok meg a lányom és hozzátok haza. 

~~~

Kint a kertben sem találtak semmit. Így hát még utoljára megpróbálták megnyugtatni Lisa apját és aztán elindultak haza fele. Helen mindvégig a környezetét figyelte, de semmi különöst nem vett észre. Ervin a kert kapuig kísérte, utána megbeszélték, hogy este találkoznak a H.V.M.-ben és megbeszélik hogyan tovább. 

Helen bezárta maga mögött a kaput és elindult befelé. Rég nem aggódott így. A mágus vadászok éppen ugyan annyira veszélyesek, mint azok a szörnyek akik a félistenekre fenik a fogukat és fogalmuk sincs melyik kapta el Lisát... 

A bejárati ajtó előtt hirtelen a földbe gyökerezett a lába. Valamit hallott, valami furcsa hangot de nem tudta behatárolni, hogy mi az. Óvatosan körbe pillantott, valami oda nem illőt keresett, bármit ami segíthet abban, hogy megtalálja a hang forrását. Összevonta a szemöldökét. Szél csend volt. Mégis időről időre, egy-egy ág meglebbent, majd a fű csomókon landolt a fura levegő, másképp nem lehetett megmagyarázni, csak úgy mintha a szél kijelölt  volna egyetlen egy fűcsomót pécézett volna ki magának és csak ott fújt volna, máshol nem. Helen jobbra tekintett, ott is ugyanez játszódott le. Megfordult és körbe pillantott maga körül. Bármi is  ez a fura szél teljes körbe zárta, aztán egyszerre megindultak felé.

- Prote.. - mondta volna ki Helen, de az egyik szél hamarabb telibe kapta és neki vágta bejárati ajtónak. 

Megpróbált levegőt venni, de csak annyit érzett, hogy nem kap levegőt és szúr a mellkasa. Az ajtó hirtelen kinyílt mögötte, majd csak egy vörös villanást látott és újra kapott levegőt.

- Helen! - kapta fel a földről Sven, míg Noah bezárta az ajtót.

- Protego! - kiáltotta Zita, mire az egész házat körbe vette a védőpajzs.

Helen  kapkodva vette a levegőt, még mindig úgy érezte, hogy a mellkasa szúr és, hogy nem tud levegőt venni. 

- Mi a szar volt ez... - pislogott Zita. - Megint mibe keveredtél?!

- Én nem keresem a bajt... - mormogta Helen. 

- Hogy lehet így élni? - rázta meg a fejét Noah. 

- Te mért nem vagy suliban? - pillantott a húgára. 

- Ezt én is kérdezhetném tőled. - vágta rá a kiscsaj. 

- Hagyjuk. - mondta végül a boszi és tápászkodott fel. - Mi a szar volt ez?

- Ez.... - kezdte volna Noah, de abban a pillanatban a kéményen át valami berobbant a házba. A bútorok teljesen maguktól elkezdtek felborulni. Svent egy éles mozdulattal áthajították a lépcsőn, Aelint a bútorok után küldték, ahogy a többieket is. Egyedül Helent nem. Helen érezte, hogy valami landol a mellkasán, majd megint légszomja támadt.

- Madre. - átkozódott Noah, miközben az ujjai végéből vörös színű csillámporszerű anyag repült ki, míg a lába alatt feketévé vált a föld. 

Jajveszékelés töltötte be a ház falait. Helen ismét kapott levegőt. Hökkenten pillantott a kisfiúra, akit körbe vett a vörös színű mágia, míg a feketeség mindenhová elterjedt a szél körbe körbe mozgott, akár egy hurikán, majd Noah kezében a vörös színű mágia egyesült és egységes vonalakat alkotott. A vonal egyik vége Noah kezében landolt, abban a pillanatban felismerte Helen a mágiát. Minden eddigi bútor ami a forgószél következtében felemelkedett, most a földre huppant. Zita és Aelin néhány másodperc híján a kanapé alatt landoltak. A kötélmágia másik végén három furcsa szerzet állt. 

- Ezek szilfek. - tápászkodott fel Sven a lépcsőről. 

- Hogy mik? - kérdezte Zita.

- Légtündék, a levegő megtestesülései. - mondta Noah, miközben rántott egyet a kötélen és gondosan a lépcsőhöz rögzítette a végét. 

A talaj még mindig fekete volt. A szilfek valósággal remegtek a félelemtől. 

Sven szemei úgy akadtak meg Noahn, mint Amy szemei a matek feladatokon és a rejtvényeken. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez a fiú... ilyen erős. 

- Te... Na jó. - sétált le fájó gerincével a lépcsőről és állt meg úgy, hogy mindenkit tökéletesen lásson. - Valaki elárulná mi folyik itt? 

Noah már nyitotta válaszra a száját, ahogy Helen is, de abban a szent pillanatban egy sárga csillámpor is beszabadult a kéményen át. Forgó szélként körbe kerítette pillanatok alatt a szilfeket és a gyerekeket. 

- Már megint mi történik?! - kiáltotta idegesen Zita. 

- Támadjunk? - kérdezte Sven.

- Ne! - mondta magabiztosan Helen. - Még ne. Ismerős nekem ez az erő...

- Sss! - tette a szája elé a kezét Aelin. - Hallgassátok csak.

"Tedd le a tört.", "Ki maga?"

Helen azonnal felismerte a második hangot. Lisa az... Láthatóan Sven is azonnal kezdte megérteni, hogy miről lehet szó.

"Svetlana Alluilijeva, orosz titkos ügynök mágus különítmény.", "Van nálad valami boszorkány, ami kell a megbízómnak. Egy kulcs, egy a 35-ből. Az egyik nálad van, a másik a kis barátnődnél"

Aelin és Sven összenézett. Nem hitték, hogy Irana keze ilyen messzire elér. Ám Sven szeme csak hitetlenkedve pislantott párat és Helenre nézett. Nála volt. Végig nála volt az egyik kulcs, amivel betudták volna zárni az ajtót és ő végig... becsapta őket. 

"Még mindig nem értem".

"Ide figyelj kislány. Nem a megbízom az egyetlen aki a kulcsokat keresi... Add. Ide. Most."

"Úgy érti... Erre gondol?!"

Fegyver dörrenést hallottak. Egyet, majd kettőt aztán következett a harmadik is. Aztán csend, jó pár percig. Majd Olyan hang tört elő, mint amikor egy macska valakire, vagy valamire ráfúj, aztán keserves nyávogás és utána a forgó szél egy szempillantás alatt eltűnt. Az asztalon Helen megpillantott valamit, ami eddig nem volt ott. Egy térkép volt ott, rajta egy aprócska ékszerrel. Helen keze megremegett, ahogy felvette a Jáde szemet, aminek Lisánál kellett volna lennie, majd lepillantott oda, ahová mutatott.

Hargita.

Helen a tekintetét azonnal a szilfekre emelte, majd átszelte a szobát, hogy kiderítse mi közük van Lisa eltűnéséhez és, hogy mit akartak vele tenni, bár ez utóbbit már sejtette. Hirtelen valaki elkapta a csuklóját. Sven és Helen pillantása találkozott és a lány gyomra hirtelen összerándult, ahogy tudatosult benne, hogy Sven már tudja a kis titkát.

- Sven én... - kezdte halkan.

- Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. - vágott a lány szavába. - Mindenki leül a kanapéra. Én kérdezek, ti válaszoltok.

Helen szemei a szilfekre siklottak, annyira megakarta tudni hol van Lisa, hogy mit tettek vele, de végül csak egy sóhaj kíséretében helyet foglalt.

Noah is engedelmesen leült Aelinnel szemben, Helen mellé és várt.

Sven idegesen a hajába futtatta az ujjait. Próbálta leplezni, hogy kiakadt, majd végül Helenre nézett.

- Te és Lisa nyitottátok ki a holtak kapuját?

Helen elgondolkodott azon, hogy mennyire lenne értelme hazudnia Svennek, végül arra jutott, hogy felesleges. Tudja, hogy a kulcsok náluk vannak.

- Igen. De Sven...

- Én kérdezek. - nyomatékosított a fiú. - Miért nyitottátok ki? - jól tudta, de már nem bízott a boszorkában.

- Beszélnünk kellett valakivel... Ahogy azt tudod.

- Mi volt a célotok a kapu kinyitásával hosszú távon?

Helen hallgatott. Ez egy félvér számára túl nagy falat lett volna...

- Vissza akarják hozni a mágiát. - mondta Helen helyett Zita, mire a nővérétől csak egy szúrós pillantást kapott. - A léh vonalak évről évre gyengülnek... Elképzelhető, hogy néhány év és mint ahogy 200 éve az oroszoknál, úgy most itt is teljesen eltűnnek. Akkor pedig nem lesznek képességeink, átlagos halandóvá válunk. Így is alig bírunk hihetetlenül egyszerű varázslatokat megcsinálni, nem úgy mint... - siklott a pillantása Noahra. - Ő.

Sven ravasz szemekkel a 9 éves kisfiúra.

- Belőle is egyre inkább kezd elegem lenni... - mormogta halkan, mire Noah halványan elmosolyodott, végre valami amiben hasonlít az apja tulajdon önmagára. - Ki vagy? A feketeség Alvilági isteni gyermekre utal, de ez a mágia...

Aelin nem nézett a bátyjára. Sose látta még Svent ilyennek. Elvesztette a Helenbe fektetett bizalmát... Ezt tisztán érezte.

- Nem vagyok hajlandó újra megkérdezni. - kezdtek el árnyák fodrozódni Sven körül.

Noah viszont meg se rezzent, egyáltalán nem félt Sven erejétől. Aelin vett egy mély levegőt.

- Noah di Angelo. - mondta ki halkan, de mindenki jól hallotta. - Ez a neve, a valódi neve.

Noah egy nagyot nyelt és idegesen pillantott hol Aelinre, hol pedig Svenre.

- Tessék? De hisz... Nico ágán... Aki tovább vitte az Angelo nevet az.

Noah lehunyta egy pillanatra a szemét.

- Ne ebben az idősíkban keress. - köszörülte meg a torkát. - Ebben az idő számításban én még tervben sem vagyok, nem hogy létezzek. - majd lassan felállt. - Inkább bemutatkozok rendesen. - köszörülte meg a torkát és mosolygott tettet vidámsággal Svenre. - Noah di Angelo vagyok, a fiad.

Sven arca annyira elsápadt, hogy Noah pár pillanatig azt hitte, hogy menten elájul.

- Hogy mi van?! - tört ki a fiúból jó hangosan.

Noah kicsit összerezzent, ez is új volt. Az apja higgadt, mindig higgadt. Annyira, hogy ha felcsapnák a kézi értelmező szótárat valószínű, hogy a higgadtság szó alatt az ő neve szerepelne. Mondjuk igaz ami igaz, ha most itt teremne a gyereke, valószínűleg ő se lenne higgadt...

- De hát... Akkor... - rázta meg a fejét és fordult Aelin felé. - Te ezt mégis mióta tudod?!

- Tegnap délután óta.

- És nem akartál volna szólni?!

- A jövőből jött. Önmagában veszélyes, hogy itt van a közvetlen közelünkben, a kulcs hajszáról nem is beszélve. - felelte eltökélten. - Ahogy maga a tény, hogy használta a képességeit. 

- Talán ezzel is tisztába vagy, ahogy azzal is ki az anyja?

- Nem.... Ezekről nincs tudomásom, és a jövőre való tekintettel a helyedben eszembe se jutna kifaggatni, hogy mégis ki lehet az anyja! - szegte fel a lány az állát. 

Helen érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott Sven és Aelin között. A boszorkány úgy érezte, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezei közül. Előbb Lisa eltűnése, majd Sven és most Noah. Lehunyta egy pillanatra a szemét és kizárt mindent, majd úgy villámlott át az agyán minden, mint ahogy a golyó süvít a szélben.

- Van mágia? - nem is figyelt arra, hogy kik veszik körbe, ő is félisten szülőtől származott, nem érdekli, hogy a mágusok ellenségnek vallják őket. Sven amúgy sem ellenség a számára.... már ha egyáltalán valaha képes lesz megbocsájtani neki. - Ahonnan te jössz ott van mágia? Sikerülhet a tervünk?

Noah úgy meredt Helenre, mint egy kis gyerek, aki rosszat akarna csinálni, de a jó énje viaskodik az egyetlen szabályhoz, ami az időutazásban létezik, tilos megváltoztatni a múltat. 

- Igen, van. - felelte végül a fiú. - Máig se értem, hogy vagytok képesek ezen a helyen létezni... - rázta meg a fejét.

- Honnan van ennyi erőd? - kérdezte hihetetlenül halkan Zita.

Noah csak sóhajtott egyet és benyúlt a nyakánál a pólója alá, majd felemelte ugyanazt az ereklyét amelynek múltbéli párja Helen nyakában van.

Helen szemei elkerekedtek. Ezek szerint... a végén az Angeloknak fogja adni a követ. 

- Ha nem lenne nálam, akkor már rég olyan gyenge lennék, mint ti. - mondta Noah. - De nem veszélytelen ékkő. - siklott a pillantása Helenre. 

- Miért mi az? - érdeklődte Sven.

- Egy erő sokszorozó. - folytatta Noah, viszont a tekintetét nem vette le Helenről. - Nagyjából a 10-szeresére növeli az erődet. Viszont ha túl használod, vagy nem tudod kordában tartani az erejét megöl. - fordult hirtelen Sven felé a pillantása. - Edmunddal fél éven át képeztetek ki arra, hogy uralkodjak felette. 

Sven olyan szívesen megkérdezte volna mi lesz a kulcshajsza végkimenetele, de helyette inkább csak hallgatott és próbálta rendszerezni magában a helyzetet. Azért jöttek ide, hogy a kaput bezárják, a kulcs egyik fele Lisánál volt, ám most már mindkettő Helennél van. Ez  a feladatuk semmi több. 

Sven Helen elé lépett és lepillantott a boszorkányra. 

- A kulcsokat. Kérlek, add ide.

Aelin szemében félelem izzott, ahogy Noahéban is. 

- Ne! Várj! - pattant fel Noah.

- Már döntöttem. Nincs közöm a boszorkányok ügyéhez, ahogy Lisa életéhez sem. Tudták mit keresek, elmondtam Helennek milyen veszéllyel járnak a kulcsok, mégse szólt. Ők sodródtak bele ebbe a lavinába, nem én leszek az aki kihúzza őket. Elmegyünk a kulcsokkal együtt. 

- Ne! Kérlek! - lépett előre Noah és akarta megfogni a fiú kezét, de az ujjai átsiklottak a húsán. A kisfiú megdermedt és a kezeire pillantott, amik fokozatosan elhomályosultak. Ijedten lehuppant a fenekére a kanapén. - Nem teheted ezt! Ne csináld azt, amit nagyapa és dédapa szokott. 

Sven szemei felvillantak, miközben a fiúra nézett. Nem vette észre szerencsére, hogy a keze homályosulni kezdett és a cipő miatt ott sem pillanthatta meg az eltünedező lábfejét, csak Noah nem érezte a lábát. 

Meg kell akadályoznia, hogy Svenék elmenjenek, ha nem teszi meg, akkor ő... eltűnik, talán örökre is. 

- Mire is gondolsz pontosan? - kérdezte óvatosan, nagyon halkan Sven.

- Arra, hogy Nico di Angelo és Hádész készült, hogy elárulják az Olimposzt és vele együtt mindenkit, ha Nico nem győzi meg az apját, hogy segítsen, akkor Susan Jackson soha meg sem született volna és te se élnél most. Aztán Joe is készült arra, hogy elárulja a Jacksonokat, de végül mégis segített nekik. Az Angelok nem árulják el a barátiakat! Nem vagyunk olyanok, mint a Jacksonok, nem áldozzuk fel magunkat a világért, de egy barátért és a családunkért mindenre képesek vagyunk, mert ha van valami amit megtanultunk Nico történeteiből az az, hogy nincs annál rosszabb, hogy ha egy családtagot kell eltemetnünk és ő már három személyt is eltemetett a családjából!

- Ő nem a családtagom! És ne akard megmondani, hogy mit csináljak. Ha ahogy állítod és tényleg a fiam vagy, akkor inkább szót kéne fogadnod, nem ellenkezned!

Noah ravasz mosolyra húzta a száját. 

- Dan Jackson volt a bébi sitterem, sose volt erősségem a szófogadás. - válaszolta. - Viszont azt nagyon jól tudom mikor van igazam. Helennek szüksége van a medálra, hogy megmentse Lisát és az én feladatom is egybe vág azzal az üggyel. És azt is nagyon jól tudom, hogy milyenek az Angelok, félelmetesnek és ijesztőnek mutatjuk magunkat, alig néhány embert tűrünk meg magunk mellett, viszont rájuk szükségünk van. Mint Niconak Annabethre, Thaliára és Percyre, mint Joenak és a húgainak egymásra, Susanre, Peterre, Kevinre és Emilyre és mint neked Aelinre. 

- Ő nem a barátom! Az se tudom egész pontosan mi! - ordította magából teljesen kikelve Sven. Aelin úgy bámult a testvérére, mintha most először pillantaná meg életében. Nem tudta, hogy Svennek van egy ilyen oldala is. - Becsapott! Szemrebbenés nélkül hazudott! Végig nála volt a kulcs! És nem tett semmit!

- Talán te másképp cselekedtél volna?! - vágott vissza azonnal Noah. - Ha valaki a kulcsot keresi, azt a kulcsot aminek köszönhetően képességeid vannak, az vagy akinek lenned kell! Akinek születtél! Mégis mit tennél?!

Svenen látni lehetett, hogy bármelyik pillanatban felrobbanthat. 

- Mégis mit tennél, Sven di Angelo? Hm? Gyerünk! Mond ki! 

- Hazudtam volna! - kiáltotta Noah arcába, mire a kisfiú szélesen elvigyorodott. 

- Akkor tulajdonképpen mi a különbség közted és Helen között? 

Volt valami a vigyorában, amitől érezte Sven, hogy a fiát vagy nagyon szeretni fogja... ha egyszer megszületik, vagy utálni.

- Olyan vagy.... olyan vagy... - mormogta a fiú még mindig dühös arckifejezéssel, a holt lelkek valósággal körbe ölelték Sven di Angelot és támadásra vártak, de Noah még csak össze se rezzent.

- Mint Edmund. - suttogta halkan Aelin. - Ő tud így érvelni. - sütötte le a szemét. - De ahogy előadod, az egyáltalán nem Edmund. Ő nem élvezi ezt... 

Noah nem mondott semmit, csak Svenre pillantott. 

- Akkor mi lesz, apa? - vonta fel gúnyosan az egyik szemöldökét.

Sven szeme tikkelt egyet, majd a boszorkányra siklott a pillantása és csak dühösen bámulta, ahogy Helen megszeppenten ül és Noah és Sven között cikázik a tekintete. Hádész dédunokája mélyen beszívta a levegőt, majd egyszerre kifújta. 

Ha segít a boszorkánynak, akkor megmentik Lisát, elintézik Noah ügyét és betudják zárni a kaput, aztán mehetnek és soha többé nem kell látniuk a Romániát, a mágusokat és ami a legfontosabb Helent. Ha nem, akkor most elmennek bezárni a kaput és folytatják azt, amit abba hagytak Olaszországban Amyvel és Dannel. 

Inkább a második opció. 

- Aelin, gyere. Visszamegyünk Olaszországba. 

Noah szemében pánik fénylett. 

- Elmondtátok már Amyéknek, hogy mekkora erőt örököltetek? - kapaszkodott az utolsó reményszálba Noah. - Vagy azt Helennek, hogy akit keres az egyedül képtelen visszahozni a mágiát? Hogy ahhoz szükség van másra is? Egy félistenre kiben mind a három tirász vére csörgedezik és a mágia csak akkor hat, ha a két személy között nincs több egy évnyi kor különbségnél? 

Helen hirtelen eltátotta a száját.

- Tessék?! De hisz annak az esélye, hogy megtalálom Zoya Royalt és még mellette egy félistent, akiben a triász... csak ti, meg még két unokatestvéretekben található meg Zeusz, Poszeidón és Hádész vére, de mi annak az esélye, hogy...Ó szent Merlin, ez egyre bonyolultabb. - dörzsölte meg az arcát.

- Vagy talán azt, hogy Zoya Royal 18 éves jelenleg és nem csak én vagyok itt a jövőből, hanem más valakik is, olyan valakik, akik egy alternatív verziói ezen idősíknak, ezen dimenziónak és köztük, van egy lány - siklott a tekintete Aelinre. - Aki 19 éves és a triász vére csörgedezik az ereiben.

- ELÉG! - csapott az asztalra Sven. - Kezd nagyon, de nagyon elegem lenni belőled.

Helen megmert volna rá esküdni, hogy néhány fokkal hűvösebb lett a szobában, érezte ahogy a sötétség teljesen belepi a helyet és valósággal fodrozódni kezd körülötte, a hideg végig kúszott a hátán és kezdte azt hinni, hogy Sven és Aelin sokkal többet tud, mint amit látni engednek magukból. 

Zita ijedten kapkodta a levegőt és Helen észre vette, hogy látszik a lehelete és azt, hogy furcsa köd szerűség veszi be lassan a nappalit... Az Alvilág.... Ilyen lehet az Alvilág, ezt árasztja magából most Sven.

- Nem félek tőled. - mondta halálosan higgadtan Noah, a szeme se rebbent és a szemében egy parányi félelem sem ült. - Az apám vagy. És sose bántanál engem.

- Egy dolgot elfelejtettél az egyenletből. Hogy én az apád 15 éves énje vagyok. Félisten és kamasz, ez hihetetlen nagy kombináció arra nézve, hogy nemes egyszerűséggel a holtakat merő véletlenségből rád uszítsam. 

- Próbáld csak meg, ha mered. - vigyorodott el Noah.

Aelin szaporábban vette a levegőt. 

- Fiúk... - suttogta halkan. - Elég lesz. Sven, ő csak egy kis gyerek! Ne csinálj semmi meggondolatlan....

A sötétség úgy lepte be az egész helyet, mint egy végtelen hullám, amely csak nyom lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre. Zita élesen felsikoltott, míg Helen remegni kezdett a hidegtől. Lehet mindvégig félnie kellett volna Sven di Angelotól, sosem szabadott volna megbíznia benne, befogadnia. Noah... Noahra támadt.... Azért van ekkora sötétség. Megpróbált felállni, legalább a kisfiúnak akart segíteni. 

Hirtelen fény villanást látott, majd forróság járta át a testét, mintha közvetlenül egy kazán mellett állna. A fény Noahtól jött. Egy tűzpajzzsal vonta be magát mágiával. Lehunyt szemmel koncentrált, mikor kinyitotta a szemeit, azok vér vörösen izzottak, végig száguldott a fény az egész szobán, majd Sven nagyot koppant a bejárati ajtón. A sötétség fél pillanat alatt megszűnt és Noah szemeiben kialudt a fény, ahogy landolt két lábon.

- Megmondtam. Nem félek tőled. - mondta Noah. - Angelo vagy. Megszokott, hogy titkolózunk, akár a saját testvéreink előtt is, viszont sose értettem... ha mi magunk is olyanok vagyunk mint az ördögök, akkor miért van az, hogy ha más veti fel velünk szemben ezt a játékot, már is igazságért szomjazunk és angyal jelmezbe bújunk... - sóhajtotta. - Nem tartalak vissza, ha menni akarsz menj.

Sven nagy nehezen feltápászkodott, alig érezte a testét. 

- Mégis... - suttogta. - Hogy... Hogy hiszed, hogy megtudok neki bocsájtani? - bökött rá s boszorkányra. - Több mindenbe avattam bele, mint a tulajdon húgomat, az unokatestvéreimet és erre...

- Nem volt más választása. - mondta halkan Noah, miközben visszarogyott a székbe és gondosan elrejtette a kezét, túl nagy erőt használt... túl gyenge volt hozzá mégis túl nagy erőt használt. 

- És? Én nem hoztam áldozatot sose? Nem szabadott volna beavatnom semmibe se mégis megtettem, mert megbíztam benne. Ő pedig...

- Nem. Volt. Más. Választása. - sóhajtotta Noah. - Két... külön világ találkozott általatok. Ennek a két világnak sose szabadott volna érintkeznie, ezt olvastam a régi könyvekben mindenhol. De... Van egy aprócska bibi. Olyan ez... mint Percy és Annabeth kapcsolata, Poszeidón fia és Athéné lánya, a szüleik egymás riválisai voltak, mégis szerelmesek lettek, összeházasodtak és gyerekeik lettek. Mint egy happy enddel végződő Rómeó és Júlia, ahol a szülők nem szóltak bele a gyerekeik szerelmi ügyébe, max néha és csak pár apróbb szóval, nem tettekkel. Ugyan ez van a félvérek és mágusok között is itt. Csak nem egy kisebb családról van szó, hanem egy nagyról. Zoya Royal semmit nem tudott arról, hogy ki ő. Nem tanították arra, hogy félistenek milyenek, kik ők, miért léteznek, nem azt súgták a fülébe, hogy ellenség. Most három félisten karolta fel őt, akiket egy látomásban látott. Ti pedig találkoztatok itt Helennel és Lisával, akik szintén mágusok és félvérek is, hozzám hasonlóan. - csillogott a kisfiú szeme. - Ha te most elmész. Mindent elveszíthetsz, ami most kedves neked. Hiszen látsz engem. Sejted, hogy egy mágus az anyám. Ha te itt nem teljesítesz, akkor a mágusok és a félvérek sose fognak összefogni és segíteni egymásnak, mint az én világomban.

Sven elhallgatott és végig gondolta a hallottakat. Kizártnak tartotta, hogy mindez, egyetlen egy segítség ekkora dolgot jelentene a távlatokban a világban, majd valami hirtelen eszébe jutott. 

- Mért olyan fontos, hogy segítsek neki? - kérdezte higgadtabban. - Már sok mindent elvesztettem. Nem jelent semmit, ha mást is elvesztek.

Noah szemében fájdalom csillant. 

- Annyira... más vagy... Zavaróan más. Boldogtalan. - húzta el a száját, majd vett egy mély levegőt. - Azért, mert a te generációd, a fiatalok, akik a H. V. M.-ben vannak vagy csak valahol a világban az öregek nyomása alatt, általad tudják meg, hogy minden, amit eddig tanultak rólunk, a félistenekről, az hazugság. Te vagy az első lépcsőfok. 

Sven összevonta a szemöldökét, feltápászkodott és elindult Helen felé. Noah aggódó pillantást vetett kettejükre, majd várt. Ha ezzel nem tudta meggyőzni az apját... akkor... vége.

Helen a nyakába nyúlt, miközben a Jáde szem mellé tette a saját kulcsát és Sven felé nyújtotta. A fiú kivette a kezéből. Alaposan megnézte mind a két követ, majd a Jáde szemet oda hajította Noahnak. A fiú ijedten kapta el az ereklyét, majd megpillantotta a kezeit és már érezte a lábait is. Szélesen elvigyorodott. A szemei ragyogtak, miközben megnézte, ahogy Sven visszatette Helen nyakába a medált.

- Most örülsz? - nézett gúnyosan Noahra. 

- El se hiszed mennyire. - suttogta a fiú.

- Hozzuk ki Lisát és zárjuk be a kapukat. - mondta Helenhez fordulva Sven, aki csak a medálon tartotta a kezét. 

- Rendben. - mosolyodott el halványan a boszorkány. 

Aelin szemei Noahra siklottak, majd helyet foglalt a fiú mellett. 

- Sose láttam még ilyennek Svent... Tudtam, hogy van egy ilyen oldala, de nem... nem szokta... sose használta még. 

- Tudom... 

- Furcsa vagy. Hasonlítasz ránk, az Angelokra, de sok mindenben más vagy.

- Nem, egyáltalán nem vagyok furcsa, csak annyira mint ti. - suttogta Noah. - Egyetlen egy dolog más bennem. Nico egyedül volt. Joe is, hiába volt mindenki körülötte és ti is Svennel. De én... úgy nőttem fel, hogy van két csodálatos nagyszülőm, két nagynéném és egy nagybácsim, unokatestvéreim, másodunokatestvéreim és még  vagy ezernyi olyan, aki valamilyen módon a családhoz tartozik. Hiába vagyok egyke, sose voltam egyedül. 

~~~

- Akkor mi a terv? - tudakolta Helen, mire Sven és Noah összenézett. 

- Nos. - kezdte Noah. - Puckot felhasználva elengedjük a szilfeket, mivel mi nem tudjuk őket követni, így szükségünk van Puckra. Amint Puck elér a rejtekhelyhez, jelezz Helennek és...

- Majd én árnyékutazással odaviszek mindenkit. - vette át a szót Sven. - Utána a szokásos sztori. A bajba jutottat megmentjük, a rosszat megöljük, csak a szokásos sztori. 

- Hiba. - szólalt meg Aelin. - Nem tudjuk ki a rossz.

- Szerény véleményem szerint Noah. - forgatta a szemeit Sven.

- Ha én lennék a gonosz, már rég pezsgőt bonthatnál. Én... azért jöttem vissza részben, hogy őt elkapjam. Az én dimenziómat régóta vezeti, már majdnem bekerítettük a családdal, amikor megérezte a kaput és mivel a kapu egyetlen egyszer volt nyitva ami elég az energiájához, ezért utazott ide a dimenziók közti hurkokat használva, mint egy interfész az informatikában, kódok sorozatát használva átkelt ide. Ebbe a dimenzióba. Ami ilyen módon az enyémbe is belejátszik. 

- Ezt most nem értem... - mondta Sven. - Ha egy helyen bele szólunk a múltba az alternatívákat hozz létre nem? 

- Igen, de az alternatívák között... jaj, hogy magyarázzam ezt el... - az ujja végéből egy szalag bújt elő. - Ha egy helyen megmásítom az időt, mondjuk itt. - nyomott rá a szalagra. - Akkor több és több alternatíva jelenik meg. - a szalag négy részre vált. - Apró módosításokkal a jövő ugyanazon mása, vagy éppen szöges ellentéte hosszútávon. Viszont ezeken az alternatíván belül is léteznek dimenziók, űrök közti űrök - mire a négy tovább szakadt szalag, mint valami duplán, vagy inkább triplán látás tovább mosódott. - Ezek egyikéből származom számotokra én. Nekem ez már fix. Nincs kitérő, csak ha az adott múltat módosítom. A lény, ami átjött, az ezek közti járatokat, interfészeket használta fel, hogy eljusson hozzánk és most ide is.

- Megtaláltam miben hasonlít még Edmundra... - mormogta Aelin.

- Nem csak te. - biccentett Sven.

- De... - vonta össze a szemöldökét Helen. - Mi a lény?

Noah vett egy mély levegőt. 

- Az egyik legrosszabb szörnyeteg a világon, ami képes varázslatot használni. - mondta. - Egy ifrít.

- Egy mi? - vágott egy grimaszt Aelin.

- Török mitológia, már ha annak lehet mondani. Az arab hit világban több ezer szörny létezik, ami egyaránt keseríti meg halandó és természetfeletti lény életét. Az ifrít a dzsinn egyik megfelelője, csak míg a dzsinnek van gazdája, az ifrítnek nincs. Saját akarata van és az alapvető eleme a tűz. - vonta meg a vállát Sven.

- Akkor vízzel kell ellene támadni. - mondta magabiztosan Helen.

- Itt a probléma. - dőlt hátra Noah. - Hiába próbáltunk meg vizet használni az én világomban, semmit se használt elenne.

- Hm... - vonta össze a szemöldökét Sven. - Pedig az ellentétes elemnek működnie kéne.

- JÉ! Végre valami amiben hasonlítasz önmagadra! Pontosan ezt hajtogattad otthon is! - vigyorodott el Noah. Sven csak egy ronda pillantással illette a fiút.

- Akkor mi a terv? - tudakolta Helen. - Ha ennek a valaminek tűz ereje van, de nem használ rajta a víz, akkor mi a gyenge pontja?

- Nem tudjuk. - válaszolta Noah. - Nem hiába nem szóltunk arról anyukámnak, hogy átjövök... Sose engedett volna át, apát is alig bírta meggyőzni Edmund.

- Ha Edmund Jackson egy 9 éves kisgyereket küldött át, akkor vagy nagyon nagy a baj, vagy szívéből utál, vagy volt valami terve. - figyelte a kisfiút Aelin.

- Itt csak három évvel vagy idősebb nálam. - horkant fel Noah. - Azért engem küldött Ed, mert akár lebukom, akár nem, nem fogtok engem bántani és nem is tudtok. Egy Hádészos ellen egy másik Hádészos a legjobb fegyver. Ahogy a mágus ellen is egy... egy mágus... Várjunk csak. - vonta össze a szemöldökét a fiú, miközben eszébe jutott hogy mint mondott neki Jonah is... - Oh Ed bácsi, te rafinált vén régész! - pattant fel a fiú és kezdett el vígan mosolyogni. - Engedd el Puckot és menjünk a Holtak kapujához.

- Tessék? - kérdezte Helen. - Miért?

- Mire jöttél rá? - tudakolta Aelin.

- Mi ellentétes elemekkel akartuk legyőzni. De Edmund nem azért engem küldött át, mert tudta, hogy akkor is védett leszek, ha senki olyan nem lesz körülöttem, aki ismer! Hanem mert én rájövök arra, amire ő is rájött! A tűz teszi sebezhetővé! A saját eleme!

- Akkor mi nem tudjuk legyőzni. - rázta meg a fejét Sven. - Az egyedüli akinek a családban tűz ereje van az Yui Jackson, ő meg jelenleg nem tudjuk hol tartózkodik.

- Ebben a dimenzióban igen, de nálam nem. - vigyorgott, mint a bolond gomba Noah. 

~~~

Az elmúlt egy óra leforgásában elengedték a szilfeket és utasították Puckot, hogy kövesse őket, míg ők vissza mentek a Holtak kapujához. Helen igyekezett megfelelő távolságot tartani Sventől és kivételesen inkább Aelin felé húzott. A kislány bátorító mosolyt küldött felé, de Sven tudomásul se vette, hogy ő is ott van.

- Megenyhül valaha? - suttogta halkan Aelinnek a boszi.

- Nem tudom... - válaszolta gondolkodva Aelin. - Lehet. De ha csak nézed akkor semmi se lesz, adj neki egy kicsi időt. 

Helen halványan elmosolyodott örült, hogy legalább Aelin, akit ellenségesebbnek vélt Svennél, most mégis kedves vele. 

Noah egészen közel sétált a kapuhoz, majd a medálra tette az egyik kezét, ami azonnal vörös színben kezdett el lassan fényleni, majd a másik kezével belenyúlt a kapuba. 

Sven idegesen állt egyik lábáról a másikra. Lehet, hogy nagy hibát követnek el. 

Noah lehunyta a szemét egy pillanatra és mikor kinyitotta több ezer vörös színben úszó szimbólum vette őt körbe. Sven sokat felismert közülük, amik különböző mitológiákból származnak. Összeakarta zavarni a kaput. 

Mikor kihúzta a kezét a fények eltűntek és egy szőke hajú kislány bújt ki a kapuból. Az egyik szeme fekete volt akár a káosz, a másik pedig tenger zöld. Noah bal oldalán egy másik srác pedig nagyot puffanva átesett a kapun. Neki is holló fekete haja volt, mint Noahnak, de alatta zöld szempár ült.

- Noah! Ez fájt! - simogatta meg a srác az oldalát.

- Bocsi egy kezem van. - mondta kedvesen a fiú, miközben csillogó szemekkel vigyorgott a kislányra. - Szia Daphne.

- Noah! - bújt azonnal hozzá a fiúhoz.

- Undik vagytok. - mormogta a földön fekvő fiú és miközben felállt megpillantotta a Noah mögött állókat. - A kurva életbe.... 

- David, beárullak anyának! Megmondta, hogy nem káromkodhatsz! - húzódott el Noahtól és ő is meglátta a többieket. - Aelin! - mosolyodott el és száguldott a lány felé, hogy szorosan megölelje őt is. 

Aelin csak ijedten megdermedt, amikor a kis... körülbelül 6 éves lány szorosan magához ölelte. 

Noah viszont még nem lépett hátrébb csak átnyújtotta a kezét. Azonnal elhúzta a száját, mikor közvetlenül mellette elsétált egy fiú és egy lány, akik megállás nélkül beszéltek. Amíg a srác észre nem vette, hogy David valakiket bámul. 

- Mi az David?

- Semmi uncsi Simon. - rázta meg a fejét a fiú. - Csak kurva nagy szarban vagyunk. 

Noah hirtelen felkiáltott, ahogy valaki felkapta a kapuból kilépve. 

- Már vártam, hogy mikor jelzel kis uncsitesóm. - kiáltotta egy srác, aki nagyjából Svenékkel lehetett egy idős.

Helen kétszer is alaposan végig mérte, ugyanis hihetetlenül... szexi volt. 

- Steve! Nem ér! Tegyél le! - nevetett fel Noah.

Sven kezdte megérteni, hogy mégis miről beszélt Noah, hogy neki... ott a család. 

- Állj! Már tudom ki vagy! - kiáltotta Aelin és tolta el magától a szőke hajú kislányt. - Szőke haj, cserfes szemek, de ez a nagy ölelés... Te... Ezt nem hiszem! - rázta meg a fejét. - Dan és Lin! Az ő gyerekük vagy!

- Vagyunk! - sétált a húgához a fekete hajú fiú. - Bemutatkoznánk. Az én nevem David, ő pedig a kishúgom Daphne Jackson.

- Kort is mondjatok. - kérte halkan Helen. - Nehéz titeket behatárolni.

- 10 vagyok, Daph 6. - lépett a húgához és ölelte át hátulról. 

- És ők? - mutatott a két vitázó testvérre Aelin. A vörösesbarna haj alapján kicsit kilógtak a Jacksonok közül, de a srác tenger zöld szeme és a lány sárgás-zöldes szeme miatt még teljesen hihető volt, hogy a családba tartoznak. - Kitalálom... Amy gyerekei?

- Talált. - mosolyodott el szélesen a lány és lépett elő úgy akár egy hercegnő, vagy egy királynő. Aelin kicsit ebben magát vélte felfedezni a lányban. - Natasha... Jackson. - mondta egy pillanatnyi szünetet tartva. - De mindenkinek csak Tasha én 7 éves vagyok, a bátyám Simon pedig 10. Azért van jóba Daviddal, még ha agyi szinten az egyik legprimitívebb forma is a földön.

A fekete hajú fiú szemei felvillantak és egy másodperc alatt egy tűzgolyó szelte át egyenesen Tasha felé tartva. A lány hirtelen pördült meg.

- Protego! - kiáltotta, mire egy zöld védőpajzs jelent meg körülötte. - Oh drága kis unokatestvérem, ez fájni fog. - nyúlt az övéhez és vett elő egy ostort, már lendítette David felé, amikor a padlón egy fénycsík suhant végig és mind a két gyereket a falhoz vágta és oda kötözte. 

- Daphne! - ordította a két gyerek. 

- Elég volt! - dobbantott egyet a kislány. - A múltban vagyunk! Ne itt csináljátok a rosszat, mert csak ketten vannak közvetlen kapcsolatban a szüleinkkel és még a végén meg se fogtok születni! Mindenki bemutatkozott?

- Én még nem. - lépett előre Steve szívdöglesztő mosolyt villantva. 

Sven csak felvont szemöldökkel végig mérte a fiút. Vörös haj, kékeszöld szem és maga biztosság, hihetetlen erejű magabiztosság. Csak egy ember fia lehet. 

- Steve Jackson. Yui fia és 16 éves vagyok, ha jól számoltam a jelenlévők között a legidősebb. Mint mindig. - sóhajtotta. - Helen! - lépett a lányhoz, majd megfogta a kezét és egy apró csókot nyomott a kézfejére, Sven szeme pedig tikkelt egyet. - Ma megengedett, beszélnék rólad a mágusokat illető...

- Steve! - kiáltott rá a többi jövőből jött kis gyerek.

- Mi van?! Éppen meg akarom változtatni a jövőt! Senkinek sem kell az a hülye törvény és ő az egyik létrehozója volt!

- Kuss! - ordította David. - Te hülye, barom! Ki akarsz minket törölni?! Mert ha sokat jár a szád az is lehet a vége, vagy nem akarod elmondani esetleg ki az apád! Vagy Simonéké!

- Jó! Jó! Vettem. Nyugi van. - lépett el Helentől. 

- És drágalátos kicsike aranyos hugicám. - siklott a fiú pillantása Daphnera. - ELENGEDNÁL MINKET A ROHADT ÉLETBE MÁR!?

- Nem.... Kérd szépen és megfontolom. - fonta össze a mellkasa előtt a kezeit.

- Daphne... - szólította meg a lányt Tasha. - Légyszíves. Engedj el.

Az arany szalagok azonnal lesiklottak a lány testéről és Tasha két lábon landolt a földön. A lány megigazította a haját és vissza sétált a bátyja oldalára. 

- Ah... - sóhajtotta David. - Kérlek szépen hugi... engedj el... 

Daphne csak csettintett, mire a felső testét elengedték a szalagok, de a lábát még mindig fogták. A fiú egy kiáltás kíséretében jobbra felé fordult és a lábánál fogva lógott a falon, majd Dapnhe még egyet csettintett és elengedte az arany szalag a lábát is, így koppant egy hatalmasat a srác a fején.

- AÚ! - nyögte. A szemeiben tűz égett, azonnal felpattant és futva indult el a húga felé, menet közben egy furcsa egybe ruha futott végig a testén, olyan fekete volt, mint a haja. Helen ijedten hátra lépett, amikor a fiú teste egyik pillanatról a másikra átváltozott egy éj fekete sárkánnyá.

Leterítette a földre a húgát. Halkan felsikított a lány, majd az ő testét is egy hasonló ruha borította be csak arany színben,  ő is átváltozott egy arany színű sárkánnyá.

Sven abban a pillanatban megértette miért őket hívta ide Noah. Dan gyerekei... tűz sárkányok. Simon és Tasha valószínűleg zsenik, mint Amy és mellette mágusok, tehát mint Noah tudnak tüzet varázsolni. Steve pedig... valószínűleg örökölte Yui tűz erejét. 

Sven di Angelo előre sétált. 

- Elég lesz. Nem akarjátok megtudni, hogy miért vagytok itt? - kérdezte, mire a két sárkány abba hagyta a bunyót és vissza változtak.

Dapne azonnal Noához rohant és megfogta a kezét. David csak Simon mellé sétált.

- Az ifrít mi? - kérdezte Steve.

- Aha. - bólintott Noah. - Rájöttem, hogy lehet legyőzni. Tűzzel. És nem ismerek nálatok nagyobb bajkeverőket, akik képesek lennének leverni őt.

- Bajkeverők? - döntötte oldalra a fejét Daphne. - Azért mert bármit ellopunk Daviddel még nem vagyunk nagy bajkeverők, apának nagyobb a hírneve, Dan Jackson a világklasszis zsebtolvaj... - kezdte mosolyogva.

- A tűz koronázatlan hercege. - fejezte be a mondatot David. - Imádom ezt a mondását. 

- Jaj ne már... ezt mért kellett neki megtanítani a gyerekeinek is... - puffogott magában Aelin.

Sven szemöldöke lassan felemelkedett a homlokára.

- Tudtok lopni? - kérdezte halkan, mire az összes gyerek rá kapta a tekintetét. 

Azonnal zavarba jött, de ezt a többieknek nem mutatta ki, nem szokta meg, hogy ennyi ember kíváncsi a szavára.

- Persze. - válaszolta Daphne és nyúlt bele a zsebébe, amiből Aelin személyijét és az ál lakcím kárnyáját húzta ki.

- Hékás! - csattant fel a lány és viharzott ki Sven mögül. - De hát... - mormogta, miközben kitépte a kezéből az iratait. 

- Egy kis gyerekről senki se feltételezi, hogy lop. Ezért lett apa is sikeres. - húzta ravasz mosolyra a száját. 

Sven fél mosolyra húzta a száját. Látszik, hogy Dan lánya ez a Daphne, okos, imádni való és mellette teljesen ártatlanként képes rosszat tenni.

- Nos, Jacksonok. - szólalt meg Sven. - Ideje lesz utána néznünk, hogy merre van Puck.

- Ó királyság! Látni fogjuk a... - nézett csillogó szemekkel Noahra, aki csak biccentett, mire Daphne elkezdett ugrálni mellette. - Menjünk! Menjünk!

~~~

Nem sokkal később árnyékutazással máris egy újabb barlangban jártak. Aelint kezdte a hideg is kirázni ezektől a helyektől, úgy érezte, mintha örök életére kísértenék a barlangok, anno a labirintus hívta őt és hiába is tudta megmenteni őket anno, régen még amikor kicsik voltak, attól még nem érezte jól magát bennük.

Olyanok a barlangok, mint egy hatalmas nagy rejtvények, csak ez éppenséggel a kísértet históriákban szereplő rejtvény féle...

- Hol vagyunk egész pontosan? - tudakolta Sven.

- Nem igazán tudom. Még sosem jártam itt... - mondta fél hangosan Helen, miközben megérintette a szikla falat, majd a tenyere vörösen felvillant. - Érdekes... Néma.

- Szikla. Persze, hogy néma. - vágta rá értetlenkedve Aelin. 

- Helennek igaza van. - porolta le a pólóját Simon. 

- A Föld anya szuszogását, azaz a föld enyhe morajlását mindenhol hallani kéne. - vette át a szót Tasha. - Mint egy óvó kart, ami biztonságot nyújt.

- Ugyan arról a Föld anyáról beszélünk? - tűnődött el hangosan Aelin. - Nekünk azt mesélték a szüleink és a nagyszüleink, hogy a Föld anya egy gigászi asszonyság, aki mindenkit ki akar nyírni. Nem feltétlenül akarnád hallani még a horkolását sem. - fordította át a morajlás szót.

- Hm... A mágus óviban nem így tanítják. - vonta meg a vállát Tasha. - Annyi biztos, hogy ha a Föld anya nincs itt, akkor valami nagyon bűzlik ezen a helyen.... Menjünk!

- Király! - vigyorodott el Noah és fogta meg Daphne kezét, majd a füléhez hajolt és valamit oda súgott neki. 

A kislány gondolkodva oldalra döntötte a fejét, majd mosolyogva bólintott, elengedte a fiú kezét és fürgén Helen és Sven közé lépett. 

- Ti most jártok? - tette fel azonnal a kérdést a kislány. 

- Nem! - vágta rá kórusba  a két kamasz.

- Miért nem?

- Ez nem tartozik rád még kicsi vagy. - vágta rá Sven és sietett előre Steve mellé. 

- Ezért nem. - válaszolta Helen. 

Daphne csak szomorúan lebiggyesztette a száját és megfogta Helen kezét. 

Sven egy apró pillantást vetett a háta mögé, majd inkább előre fele fordult és alaposan végig mérte Stevet, valahogy olyan érzése volt, mintha ismernie kellene a fiút. 

- Mi az? - vonta fel az egyik szemöldökét Steve, miközben halvány gúnyos mosoly jelent meg a szája szegletében. 

- Lényegtelen. Csak olyan érzésem van, mintha ismernem kéne téged. 

- Végül is... sokan mondják, hogy a stílusomat apámtól örököltem, de az eszem és a magabiztosságom anyámé. Lehet azt látod bennem. 

- Lehet. - suttogta Sven. - Olyan képtelenség elhinni, hogy...

- Lesz egy fiad? - kuncogott magába. - Ha tudnád ki Simon és Tasha apja, akkor jobban meglepődnél hidd el, vagy hogyha megtudnád, hogy Sam fiának milyen ereje van. Noah di Angelo még nem egy olyan brutális lény a családban, vannak nála durvább dolgok, minden csak nézőpont kérdése. 

- Ezt meg, hogy érted?

- Például itt van ez az egész szituáció. - kezdte Steve. - Nem csak nektek a tény, hogy itt vagyunk, hanem nekünk is. Sosem szabadott volna Noahnak átjönnie, rájönni nektek, hogy ő ki és pláne átjönni nekünk.  Veszélyes. Bármi megváltozhat a jövőben, ha valamit elrontunk és még az is lehet, hogy... - komolyodott el egy pillanatra az arca. - Hogy valamelyikünk sose születik meg. 

- Elfáradtam... - szólalt meg hátul Daphne. - Felveszel?

Helen megtorpant és felemelte a kislányt, aki így félig a nyakában csüngve pihent rajta.

- Sikerül a kulcshajsza? - kérdezte halkan Sven.

- Igen. De nem pont, úgy ahogy gondoljátok, rengeteg áldozattal járhat, mivel a ti jövőtök még nagyon ingatag fogalmam sincs, hogy a több ezer variáció közül melyik teljesülhet be. - suttogta a fiú, attól tartva, hogy bárki is meghallja őket. - Sikerülni fog, de nem tudom hogy halállal is végződik-e. 

Az alagút egy helyen gömb alakban szélesedni kezdett és egy terem szerűségbe nyílt. Daphne izgatottan elkezdett mozgolódni Helen karjában, amikor megpillantott a várakozó Puckot. Annyira izgett mozgott, hogy Helen inkább leengedte a Földre és előre sétált a tündelényhez. 

Daphne közben Noához sietett, aki Aelin mellett figyelte a dolgokat. 

- Hol van Lisa? - kérdezte azonnal Helen. 

- A járat végében. - mutatott a mögötte lévő lyukra. - De nincs sok élet benne. Az ifrít megakarja tudni mit tett a kulccsal, de a lány hallgat. Talán bölcsebb lenne, ha a kulcsokat nem viszed be.

Helen egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Ez volt az első alkalom, hogy Puck nem beszélt vele gúnyosan és nem hajbókolt. Valami... furcsa. 

- Kitudod őt hozni onnan? - folytatta a kérdezősködést. 

- Megtudnám tenni, de sajnos nem áll már módomban. - mosolyodott el halványan.

- A gazdád vagyok! Megparancsolom, hogy... - hirtelen elkerekedtek a szemei, ahogy a nyakába nyúlt. - Ez nem lehet... - suttogta, miközben a pólójába nézett.

- De nagyon is lehetséges boszorkány. - vigyorodott el a tündelény.

- De hát.... te nem vehetted el, hacsak önként át nem adom! 

- Miről beszéltek? - kérdezte Sven.

- A talizmánomról, amivel magához láncolt, ám már nincs a tulajdonában. - csillantak fel a démonlény szemei. - Alkut kötöttünk Aelin di Angelo. - nézett vigyorogva Helen mögé.

A lány óvatosan előre lépett és kihúzta a zsebéből a medált. 

Helen hökkenten pislantott, majd Daphnera siklott a pillantása. A lány egy zsebtolvaj... ellopta a nyakából, amikor felvette őt... Ezt suttogta a fülébe neki Noah... Noah és Aelin pedig... 

- Miért? - kérdezte tiszta hangon Helen. - Miért kellett elvenned tőlem?

- Mert nem tehetek mást. - válaszolta halkan Aelin, miközben Puckhoz sétált. - Az erőm? 

- Démonkák. - szólalt meg Puck, mire Aelin összes démonja megjelent az oldalán. Puck csak kinyújtotta a kezét, mire Gavriel előlépett és átadott két könyvet neki. 

Sven semmit nem értett az egészből, ahogy Helen sem. De jól láthatóan Steveék teljes mértékben higgadtan fogadják az eseményeket, tehát... ez megtörtént már náluk. Hallottak róla. 

- Jól vagytok? - suttogta a démonjainak Aelin. 

- Ha még egyszer le kell vágnom a körmét, komolyan mondom, hogy valamit összefogok törni... - mormogta China.

- A talizmánomat. - mondta Puck. 

- Előbb az erőmet és Zerót. 

Puck torokból felmordult és csettintett egyet, mire Helen nyakában a medál melegedni kezdett, majd egy vörös színű köd szerű csík repült ki belőle és Aelintől 3 méterre ott állt a szerelem démona.

- Zero! - kiáltotta Aelin és nyakába vetette magát. 

- Úrnőm! - mosolyodott el melegen Zero és szorította magához a lányt, majd amikor megpillantotta a tündelényt a szemében harag lobbant. - Te aljas tündelény fajzat. - tette le a lányt a földre és indult meg Puck felé. 

- Térdre. - mondta higgadtan a férfi, mire Zero lába a földbe gyökerezett. - Azt mondtam... Térdre! - nyomta meg a szót Puck, mire Zero térdre vetette magát a lény előtt. - ügyes démon. 

Zero hitetlenkedve Aelinre nézett. 

- Hogy került hozzá... Hogy adhattad át neki az erődet?! - kiáltott rá a szőkeségre, de Aelin nem rezzent meg. 

- Alkut kötöttünk. Az erőmet. - nyújtotta előre a kezét a lány.

- Mindjárt. Szükségem van még rá. - tette le mindkét könyvet a földre. - A talizmánomat. Kérlek. 

Aelin abban a pillanatban meglátta, hogy pontosan miért is olyan fontos ez az egész Pucknak, már amennyire egy halhatatlantól lehetséges... meglátta benne a jót. Szó nélkül adta át neki a talizmánját. 

Puck azonnal a könyvek közé tette és Aelin erejét használva egy kört formált a sötétségből a két könyv körül. A talizmánja fényleni kezdett, majd egy nagy villanást láttak, az egyik könyv kivágódott és egy fekete hajú motoros bőrdzsekit viselő lány állt rajta. 

- Igen! - sikított fel a lány. - Hülye könyv. - rúgott bele a jobb oldali könyvbe, ami egészen Sven lábáig gurult. 

A fiú lehajolt és felvette. 

- Ez Shakespeare... eredeti példánya A Viharból... Ahová bezárták Aelin tükörországbeli kalandja után... - suttogta. - Arielt....

Puck szemeiben öröm csillant. 

- Ki beszélt rá a rövid hajra? - kérdezte mosolyogva a tündelény. - Egész jól áll. 

Ariel pillantása először Aelinen akadt meg, majd azonnal megfordult.

- Puck? PUCK! - jelent meg széles mosolya az arcán, majd a férfi karjába vetette magát, nagyjából fél másodperccel később elhúzódott és iszonyatos erővel karon csapta a férfit. - Mi tartott eddig?! - ordított rá. - Ah, nem érdekel örülök, hogy itt vagy. - mondta mind ezt szokásos nyafogó hangján. 

- Sajnos szolgálatban voltam. Nehéz mindenki háta mögött megtalálni téged. - suttogta a tündelény fülébe, miközben fél kezével még mindig átkarolta a tündelényt. - Hiányoztál.

- Te is nekem. 

- Hát persze... - szólalt meg Sven. - Shakespeare tündelényei vagytok, akiket egy-egy történetbe zárt... De nem átlagos tündelények. Sötétszőke haj, kék szem... tiszta színek mégis... minden gonoszság erejét képviseled. - nézett Puckra. - Fekete haj, barna szemek, sötét káoszt sejtető színek, mégis minden jóság erejét hordozod. - siklott át a tekintete Arielre. - Yin és Yang. 

- Igen, Sven. - bólintott Aelin. - Együtt képesek akár romba dönteni a világot, vagy a legjobb hellyé tenni. Most pedig kérem az erőmet. - lépett előre Puck felé. 

- Aelin ne... - sietett a testvére felé a fiú.

- Ne félj Sven. Alkut kötöttünk és az alkut illik megtartani még egy olyan lénynek is mint neki.

Ariel csak kapkodta a fejét a két személy között, Puck keze lecsúszott a lány derekáról, de úgy lépett Aelinhez, hogy a kezét még így is fogta, mint aki fél attól, hogy ha akár csak egy percre is elengedi, akkor valaki ellopja tőle.

A tündelény megérintette a lány kezét, mire fekete massza lőtt ki Puck kezéből és fonódott Aelin csuklójára. A lány arcába egy pillanat alatt tért vissza az élet, ahogy elengedte Puck kezét.

Abban a pillanatban kitört a káosz. 

Aelin démonjai egy emberként indultak meg Puck felé, de olyan sebesen, hogy a férfinak épp csak annyi ideje volt, hogy Arielt belökje maga mögé, ezzel védve őt.

- KIMONDTA, HOGY TÁMADHATTOK?! - ordította el magát Aelin, mire a démonjai megálltak. 

- Úrnőnk... - vicsorgott Gavriel. - Ez az aljas tündelény elvette az erejét, minket úgy ugráltatott, mintha a szolgái lettünk volna egész életünkben! Megszégyenített minket és téged is... akkor miért állítasz le minket, mikor az lenne a legkevesebb, hogy szétmarcangoljuk a testét. 

Helen csak sápadtan pislogott. Tudta, érezte, hogy Aelinnek mekkora ereje van, de nem gondolta, hogy az ténylegesen így is van, hogy a lány is tisztában van vele.

- Megtorolhatjátok személyes vétkeiteket, de aki így tesz... az Selma sorsára jut. - mondta higgadtan Aelin, miközben előre sétált, nem törődve a démonjai villogó tekintetével.

A két tündelény előtt állt csak meg. 

- Most mit fogtok tenni? Szabadok vagytok.

Puck szemei felcsillantak az utolsó két szóra. Arielre pillantott és már tudta, hogy hová kell menniük, ahol biztonságban lesznek remélhetőleg örökre. 

- Megtaláljuk a helyünket hidd el. - mondta a férfi. - Ha segítségre lenne szükséged a jövőben... csak gondolj a köztünk lévő kapocsra. - nyitotta szét a tenyerét a férfi, ahol az alkujuk utómaradványa, a heg díszelgett. - Vigyázz az erődre félvér. - vigyorodott el. - Egy világot is ellehet vele pusztítani. Az ifríttel vigyázzatok. - siklott a pillantása a kicsikre. - És velük is, nem mindegyikük az... akinek mondja magát. 

Azzal semmivé foszlott a két tündelény. 

- Ezt meg, hogy értette?! - kérdezte Daphne.

- Mondjuk esetleg úgy, hogy egy tündérkének tűnő kis tolvaj vagy. - felelte mosolyogva Aelin.

- Hahó! Az anyám Lin Stirling! A tüneményesség megtestesítője, az apám meg Dan Jackson, világklasszis zsebtolvaj! Tüneményes tolvaj vagyok!

- Mindegy. Felesleges ezen gondolkodtunk. - szólalt meg Sven. - Menjünk tovább.

A többiek csak biccentettek és folytatták az utat a sötét barlangrendszerben.