Hali! Először is Augusztus 18.-a van egy jeles dátum, amit ha rajongóhoz hűen komolyan veszek, már pedig komolyan fogom, akkor boldog 26. születésnapot Percy, te kék kaja imádó! További ijesztő tények, ha a P.J. univerzum saját kis... világrészemet, azaz a Kém a félvértáborbant és a Jackson családot komolyan vesszük, akkor idén már megszületett az Angelo hármas, Joe, Rose és Dia, illetve Susan és Peter. (Itt mindenki előtt őszinte részvétemet nyilvánítom szegény Percynek, aki július 13-a óta alig alszik a két gyerek miatt, továbbá Thaliának és Niconak, akik február óta húzzák ugyanezt.) 

Na de maradjunk is a résznél és elindítok itt egy kérdést, ami a következő fejezetre vonatkozik. A kövi fejezetben lehet, hogy 18+-os jelenetek is lesznek. Jelenleg úgy kezdtem el megírni ezt a fejezetet, hogy kihagytam belőle, ahogy eddig is tettem és csak erőteljes vagy gyenge utalások voltak, de így valamilyen szinten hiányosnak érzem a fejezetet. A kérdésem az, kit zavarna ha lépne egy szintet a J.cs és 18+-os jelenetek is esetenként megjelennének? Kérlek erre válaszoljatok commentben, mert annyit tudok, hogy nagyjából 12 éves kortól olvassák a sztorijaimat, nekik pedig nem szívesen tolnám az orruk alá az ilyen jeleneteket, de jó pár 12 éves van aki tájékozottabb néhány 15-16 évesnél. Úgyhogy légyszíves, írjátok meg mennyire zavarna, ha ilyen is felbukkanna a sztoriba!? Természetesen a részek elején fel lenne tüntetve a 18+ kategória.

Sven feje enyhén lüktetett, majd ahogy lassan kinyitotta a szemét a beszűrődő fénytől szúró fájdalom hasított a homlokába, majd onnan kiindulva végig az egész koponyájában.

- Ah... ha ilyen érzés a másnaposság sose fogok inni... - hunyta le a szemét és húzta a fejére a takarót.

Halk ajtó nyitás hallatszott, de Svent még az sem érdekelte, hogy ha 200 éhes szörny kukucskál be az ajtón azzal a szánt szándékkal, hogy őt megegyék, akkor se húzta volna le a fejéről a takarót.

- Sven... - suttogta valaki és fogta meg a fejénél a takarót, de amikor lehúzta volna a fiú olyan hangosan és dühösen felmordult, hogy a valaki, aki nevezetesen Helen Smith volt, kissé ijedten hátra ugrott. - Sven! Ha nem vagy jól tudnom kell mert jelen pillanatban én vagyok az egyetlen aki segíteni tud rajtad.

- Fény.... Rossz... Függöny... - szűrődött ki a takaró alól.

Helen csak vágott egy fintort, amivel a maga részéről kifejtette, hogy ez nem komplett.

- Ugye tudod, hogy az agyrázkódás nem jár együtt a vámpírrá válással?

- Függöny....

Helen vett egy mély levegőt és egy pillanatig átvillant a fején, hogy nem is tudja pontosan kihez kell nagyobb türelem és önmegtartóztatás az iránt, hogy roppant finoman, ám magabiztosan gyomorszájon vágja az illetőt. Zita... vagy Sven? Jelen pillanatban nem biztos benne, hogy a második megúszná a dolgot élve...

A boszorkány az ablakhoz sétált és két gyors mozdulattal behúzta a lila színű függönyöket. Egy kicsit elcsodálkozott azon, hogy már most kel fel a nap, ugyanis reggel hatkor, óra átállítás után nem szokott ilyen hamar felkelni.

- Nekem iskolába kell mennem. Beállítottam egy ébresztőt. - kezdte magabiztosan. - Fél 9 kor meg fog szólalni, majd háromnegyed kilenckor, pontban kilenc órakor és így tovább. Te az elsőre felébredsz. Legkésőbb a másodikra felkelsz, óvatosan lezuhanyzol. Lent a konyhában van kikészítve kaja. Azt megeszed és visszafekszel aludni, de előtte húzd le az ébresztőket, mikor haza jövök majd felkeltelek, felhozok kaját és azt is megeszed. Értve vagyok?

- Aha... - mondta Sven ugyan fogalma sem volt, hogy Helen mit mondott, de ha Dannek bejön, hogy aházik az apjának akkor neki is.

- Akkor ismételd el! - rántotta le a fejéről a takarót.

Kicsit megriadt attól, hogy Sven mennyire szarul néz ki. Eddig se nézett ki valami szuper jól, hiszen Hádészos, a Hádészosok többségét ha elküldenék egy vér vizsgálatra, a minimum egy D-vitaminhiány kimutatása lenne, a tetőpont pedig a vitaminhiány következtében bekövetkező csontritkulás.

- Hát...

- Igeeen? - meredt rá úgy a fiúra, mintha magas fokú idegbetegségtől szenvedne.

- Valami ébresztő... meg olyan... csobogó izé... meg... valami kaja. - mormogta fáradtan, miközben érezte, hogy attól a kevés fénytől is, ami a lila függönyön keresztül szűrődik be, másodpercenként hasít a fejébe a fájdalom.

- Ah... - csikorgatta meg a fogait Helen. - Ha. Megszólal az ébresztő. Elmész a csobogó izébe, ami a zuhanyzó. Majd! Lemész a konyhába, a pulton van kaja. Eszel. Nem egy falatot, hanem mindet és visszafekszel aludni. Vetted?

- Mi?

- ... Mond vissza. - fújta ki egyenletesen a levegőt, de olyan erőteljesen és gyorsan, hogy Sven megérezte mit reggelizett Helen.

- Hát... felkelek, megyek a csobogó alá, aztán le, ott eszem, aztán alszom fenn.

- Jó fiú! Na aludj szépen. - paskolta meg Sven arcát, majd vetett egy gyors pillantást Aelinre és megérintette a kezét. Még mindig jéghideg volt a bőre... Aggódva meredt a kislányra, de sajnos mennie kellett. Gyorsan elkapta Zita grabancát és a húgával együtt elhagyta a házat.

Sven di Angelot nem kellett félteni. Amint Helen becsukta az ajtót azonnal beájult. Viszont amikor fél kilenckor megszólalt az ébresztő, nyögve a fejéhez kapott és azonnal lehúzta azt a szar vekkert, ahogy letette a fejét vissza is ájult. Majd jött a második ébresztés háromnegyed kilenckor, ám amikor oda akart nyúlni a vekkerhez, az leugrott az éjjeliszekrényről és az ajtó felé gördült.

- Mi a... - emelte fel a fejét a fiú, mire érezte, hogy az egész zsong akár egy méhkas, de jobban irritálta a vekker hangja, ami csak zenélt és zenélt és zenélt a feje, pedig csak zsongott és és zsongott és zsongott tőle. - Bassza meg... - káromkodott egy epéset, majd feltápászkodott és a vekker után indult.

Az első pillanatban azt hitte, hogy elfog ájulni, vagy ha az eszméletét nem is veszti el annyi tuti, hogy egy hatalmasat fog zakózni. Szerencséjére egyik sem következett be. A vekkert felvette a földről és lehúzta. A csend már is sokat használt a zsongás ellen.

Sven lassan beszívta a levegőt és óvatosan elkezdte masszírozni a koponyáját. Csak mikor már az egész feje kezdett megnyugodni körbe pillantott és elgondolkodott, hogy mit is mondott neki Helen.

- Valami víz... Az tuti... De milyen víz...? - hirtelen bele szagolt a levegőbe, majd óvatosan saját magát. - Fúúú... Aromásan büdös... Menjünk zuhanyozni, addig rájövök milyen vízről beszélt Helen.

A teste olyan lomhán mozgott, mint még soha. Szinte vetekedett Árész zombijaival a mozgása és a nem létező koordinációja, de valahogy eljutott a fürdőbe és megoldotta azt is, hogy levetkőzés után ne törje ki a nyakát a kádba lépve. Alaposan lezuhanyzott egyáltalán nem sajnálva a meleg vizet és mivel a fejére jó hatással volt a masszás, így a végeredmény az lett, hogy hajat is mosott, amit lusta volt megszárítani.

- Na jó... - szállt ki a kádból. - Fogalmam sincs mit akart a vízzel a boszi... lehet csak azt mondta igyak egy pohár vizet. - vonta meg a vállát és elindult lefelé a konyhába.

Kivett egy poharat a szekrényből, majd a felkapta az ásványvizet és töltött magának egy pohárral. Körülbelül 2 másodperc alatt magába zúdította az egészet.

- Óóó. - pillantott a pultra, ahová gondosan öt kenyér volt kikészítve, vajjal, sonkával, paprikával és uborkával megpakolva. - Kaja! Fúj... paprika. - gondosan leszedte a zöldséget a kenyérről és ott hagyta a tálcán, majd 15 perc alatt mind az öt kenyeret eltüntette.

A feje minden egyes kis rágásba enyhén megsajdult, de nem érdekelte. A gyomra sokkal sürgetőbben kiáltozott táplálékért, mint a feje a fájdalom miatt.

A fiú utána visszacammogott a halószobába és elfeküdt Aelin mellé. Nem kellett neki több 5 percnél, hogy visszaaludjon.

~~~

Helen bosszankodva ért haza délután fél 3-kor a suliból főleg, hogy tudta még abba a nyavalyás mágus sulinak csúfolt helyre is be kell tennie a lábát. Felbaktatott a szobájába, letette a hátizsákját az íróasztala előtti székbe, majd egyből lement a konyhába, hogy csináljon valami ebédet. Sok kedve nem volt főzni, pláne, hogy a nagynénje holnap délután haza jön és úgy is csinál valami fenomenálisan finomat, de hát ma is kell enni.

Unottan pakolgatott kifelé a hűtőből hátha talál valami ehetőt, mikor rájött, hogy ez nem fog megvalósulni csak elhúzott szájjal elbattyogott a telefonig és tárcsázta a város egyik kínai éttermének számát.

Leadta a szokásos rendelését saját magának és Zitának, aztán elgondolkodott, hogy a két Angelo mit eszik meg a kínaiban, egyáltalán kínaival találkoztak-e már ha a bundás kenyér kimaradt a rituális étrendjükből. Végül rendelt valamit nekik is, ami biztos nem csapja ki náluk a biztosítékot.

- Hahó! - lépett be az előszobába Zita és rúgta le magáról azonnal a cipőjét. - Esik!

- Megáztál? - sétált át a másik helyiségbe a lány és pillantott végig a húgán, akiből akár csavarni is lehetett volna a vizet.

- Nem baszd meg. - vágta rá mérgesen. - Csak kedvem támadt lezuhanyozni a szakadó esőben!

- Zita! Hány éves vagy?

- 12...

- És én?

- 15, de kurvára nem érdekel jelen pillanatban, hogy nem szabad így beszélnem veled!

Helen csak sóhajtott egyet, mint aki bele törődött, hogy ez már csak így lesz amíg a szülei november elején haza nem jönnek a céggel.

- Menj zuhanyozz le és szárítsd meg a hajad. Addigra az ebéd és a vacsi is megjön.

- Remek. Legalább egy jó hír van a mai napon... - battyogott fel bosszúsan az emeletre.

- Mért mi történt?

- ELÁZTAM! - ordította tiszta torokból és vágta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

- Merlin szakállára esküszöm, hogy egyszer megtépem... Én nem voltam ennyire kezelhetetlen! - ment át a nappaliba, majd csettintett egyet és a kezében azonnal megjelent egy könyv amiben különféle mágia eredetű betegségek voltak. Mert abban az egy dologban biztos volt, hogy bármi is történt Aelinnel, az nem átlagos rosszullét vagy ilyesmi, az színtiszta mágia.

Sorra olvasta végig a különböző mágikus betegségeket egytől egyig, de semmilyen használható varázslatot nem talált. Már a könyvnek több mint a felét átnézte amikor meghallotta, hogy valaki közeledik felé.

- Zita a kaja csak olyan 15-20 perc múlva jön. Nekem 4-kor el kell mennem a mágus suliba, meg ne szólalj. Nem vagyok kíváncsi a véleményedre.

- Nem Zita vagyok. - mormogta valaki jóval mélyebb hangon és cseppet sem magyar nyelven.

Sven kicsit kótyagos fejjel sétált be, de már határozottan jobban festett, mint tegnap és reggel.

- Szervusz hétalvó. Megcsináltad amit kértem? - tette le az ölébe a könyvet és pillantott gyanakvó szemekkel, mint aki percek kérdése és leordíthatja valaki fejét.

- Ööö. - vakarta meg Sven a tarkóját, pont ott ahol eltalálta a szikla. - Nem igazán emlékszem, hogy mit mondtál...

Helen az ajkába harapott és nagyon közel állt ahhoz, hogy egy újabb darab sziklával lecsapja a srácot.

- De! - szólalt meg mielőtt Helen totálisan kiborult volna. - Emlék foszlányaim maradtak, tehát elmentem zuhanyozni, meg mivel nem tudtam mit akartál a vízzel ezért ittam egy pohár vizet is, meg találtam a pulton kaját, úgyhogy azt megettem. Ha uzsonna volt akkor bocsi.

Helen pislogva meredt Svenre.

- A víz iváson kívül pontosan ezeket kértem tőled. - nevette el magát majdnem, de sikerült megemberelnie magát és feltápászkodni a kanapéról. - Hogy vagy?

- Fáj a fejem és éhes vagyok. De jól. - felelte és sétált be a konyhába, ám amikor besétált egy szem morzsát sem talált. - Hű...

- Nyugi nem soká lesz kínai. Rendeltem.

- Oh! Az jó! - mondta röviden a fiú. - És mit?

- Rizs, pirított tészta, illatos omlós, mézes csirke, valami kacsa húsos szószos dolog, meg édes-savanyú csirke.

- Jól hangzik. - sétált vissza a konyhából és foglalt helyet a kanapén. - Kivéve egy része. - Helen csak értetlenül pislogott. - Az a nem soká... Az mikor is lesz?

Abban a pillanatban megszólalt a csengő Sven arcára pedig széles mosoly ült.

- Azt hiszem most. - pattant fel Helen és nézett ki a konyha ablakán. - Igen! Most. - kapkodta a lábait és sprintelt ki az előszobába, magára kapta a kinti papucsát és felkapott egy esernyőt, meg persze az elengedhetetlen pénztárcát és már kinn is volt.

Sven már mozgósította volna magát, hogy segítsen elkapni vagy az ernyőt vagy a kaját, amelyik hamarabb okoz gondot Helennek. De mire megtalálta a cipőjét Helen már bent is volt a kajával.

- Te meg mit akarsz azzal? A fejeddel ki nem teheted ebből a házból a lábadat! - ripakodott rá azonnal Helen.

- Én csak... Mindegy. Hosszú. - legyintett Sven és vette el a lánytól a kaját.

A két kamasz valami furcsa hangot hallott a lépcső felől.

- Zita? - kérdezte Helen de válasz nem érkezett. - Rossz érzésem van... - indult el faképnél hagyva Svent a lépcső felé. Viszont amikor megállt a lépcső aljában hirtelen teljesen elsápadt és csak hápogni tudott.

~~~

Aelin di Angelo semmiképp sem akart megmozdulni. A teste olyan volt akár egy hulláé. Merev. Szörnyen merev. Nem volt benne görcs, hanem az egész olyan volt mint egy betontömb, amelyet egyszer így öntöttek ki és onnantól kezdve nem fog tudni többet megmozdulni, maximum eltörni.

Ébredj!

Hasított a tudatába Puck hangja. Valami minimálisan erősebb fájdalmat érzett a kézfeje közepén, ahol a heg virított, ami a tündelénnyel kötött vérszövetség után megmaradt , de ez a fájdalom eltörpült a testében és a lelkében uralkodó fájdalom mellett. Mintha kitéptek volna belőle valamit ami a világot jelentette és csak a porhüvelye maradt meg.

Ébredj! Most!

A fájdalom erősödött, de Aelin képtelen volt kinyitni a szemét egyszerűen magába a gondolatba belesajdult az egész teste.

Nincs még itt az idő, nincs értelme, nem megy, képtelenség, képtelen rá.

Aelin! Muszáj! Ébredj! Kellesz! Ha most nem tudsz felkelni felesleges volt a szerződés! Nyisd ki a szemed, most!

Aelin megpróbálta. Tényleg megpróbálta, de nem látott semmit csak a mély feketeséget, sehol semmi fény, semmilyen menekvés.

- Nem megy. - mormogta az álmában a feketeségben ülve. - Nem látok. Nem érzek semmit...

Akkor figyelj... Figyelj... Figyelj...

Apró fény forrás tűnt fel nem olyan messze a lánytól. Halvány mégis valami aminek köszönhetően kezdte érezni a testén kívüli fájdalmat. A szemei felpattantat. Az ágyban feküdt, mellette Puck guggolt. Nem bírt mozogni, Puck szemében halvány sajnálat ült, de amint észrevette, hogy Aelin magánál van és figyeli felvett egy álarcot.

- Itt az idő Kis Angyal. - suttogta, de Aelinnek ez is ordításnak tűnt. - Meg kell találnod a talizmánomat.

- Nem megy... - hebegte Aelin. - Nincs... Nem elég... Fáj...

- Menni fog. Ha halandóként semmit sem érsz, hogy akarsz félistenként feltörni? Menj! - azzal köddé vált.

Aelin megmozdította a lábát, de majdnem felsírt fájdalmában, az ajkai szárazak voltak, a gyomra pedig nagyjából bolha méretűre zsugorodott. De ennél is jobban zavarta egyetlen egy aprócska szó.

Halandó.

Halandó lett. Szóval ilyen érzés bénának és esetlennek lenni, gyengének.

Aelin lassan behajlította a lábait, minden egyes mozdulatban az izmai apránként kezdték aktiválni magukat, ahogy a betonpáncélt fokozatosan feltörték. Lassan embriópózba verekedte magát, onnan pedig fokozatosan letette az egyik lábát a szőnyegre. Óvatosan helyezte a testsúlyát a lábaira. Valami csoda folytán még ebben a halandó testben is maradt annyi ereje, hogy megtartsa magát és, hogy elinduljon az ajtó felé. De minden erejét bele kellett tennie, hogy eljusson a mosdóig... Ami foglalt volt. Itt káromkodta el magát.

- Sven... Sven... - mormogta, de hiába nyúlt bele a sötétségbe, az durván kitaszította, sőt morgott rá, mint egy vadidegen kívülállóra.

Elindult a lépcső felé, nehézkesen, támolyogva jutott el odáig és ekkor jött a neheze. Lejutni.

Életében nem kapaszkodott még így a falba és a korlátba. Félt, hogy a lába megbicsaklik ő pedig elesik. Az fordulóban megbicsaklott a lába és a kezeivel tartotta meg magát, ám azok gyengék voltak, folyamatosan remegtek és feszültek. De sikerült megállnia a lábán, viszont a veríték teljesen kiverte őt.

- Zita? - hallatszott odalentről.

- Nem... - lihegte Aelin, de tovább nem bírta folytatni, nem kapott levegőt, legalábbis úgy érezte.

- Rossz érzésem van. - folytatta Helen, majd ahogy Aelin felpillantott meglátta Helent a lépcső fordulóban. Hirtelen nagyon elsápadt. Valószínű nagyon szarul nézhetett ki.

- Mi az? - sétált hozzá Sven a kajával a kezében.

A tesók pillantása találkozott. Sven azonnal Helen kezébe nyomta a kaját és felrobogott a lépcsőig.

- Aelin! - kapta fel a húgát.

- Aú! - harapott az ajkába a lány, de szorosan átölelte a nyakát, úgy kapaszkodott bele, mint egy kiscica a karmaival. - Sven. - bújt bele teljesen a nyakába.

- Hogy vagy?

- Ha... - nem fogja tudni végig mondani a mondatot. Esélytelen. - Mosdó... - harapott az ajkára.

- Hát három napja nem voltál pisilni. - indult el a mosdó felé és tette le a lányt a vécé előtt.

Aelin nem várta meg míg a bátyja kimegy. Azonnal elkezdett megszabadulni a nadrágjától és a fehérneműjétől.

~~~

Helen letette a kaját a konyha pultra és hökkenten támaszkodott neki a bútordarabnak. Képtelen volt elhinni, hogy Aelin felébredt, ahogy azt is, hogy mennyire... Mennyire...

Semmi életet nem lát benne. Az aurája teljesen kikopott. Pár percen belül Sven lépett be. Kicsit támolygott a feje miatt és, hogy felemelte a húgát. Helen csak annyit látott, hogy felkapja a tésztát és kiönti egy részét egy tányérra, majd tesz mellé néhány falat húst és beteszi a mikróba.

- Te ennél többet szoktál enni. - jegyezte meg Helen.

- Az lehet. - válaszolta Sven. - De ez nem nekem lesz.

Mikor végzett a mikró vett hozzá villát és letette az ebédlőasztalra, utána pedig elviharzott. Helen csak pislogva meredt utána. Néhány perccel később Aelinnel a nyakában tért vissza és ugyan jól leplezte, de látszott egy kicsit az arcán mennyire sajog a feje, de a húga jelen pillanatban fontosabb volt neki mindennél. Helen emiatt valahol mélyen kicsit irigy is volt. Az ő húga rá se hederítene ha valami baja lenne... Bezzeg Sven és Aelin...

Sven leültette a húgát a székbe és a kezébe nyomta a villát.

Aelin viszont nem evett, hanem előbb a szája elé emelte a kezét, imitálva, hogy iszik.

Sven felpattant és töltött egy pohár vizet neki. Aelin azonnal lehúzta és még egy pohárért visszanyújtotta Svennek. Összesen két és fél pohár vizet küldött le a gyomrába a lány, majd hálásan a bátyja fele pislogott és elkezdett enni.

- Menj egyél te is. - tette Sven vállára a kezét Helen. - És próbáld meg nem cipelni mostantól Aelint. Nem tesz jót az agyrázkódásodnak.

Sven csak alig láthatóan biccentett és kiment a konyhába, míg Aelin úgy bámult Helenre, mint egy ijedt kis egér.

- Agy... Agy... - nem bírta kimondani. Megpróbálta megnedvesíteni az ajkait, de az a két és fél pohár, tehát nagyjából fél liter víz is kevés volt, hogy a száj szárassága elmúljon.

- Agyrázkódása volt tegnap. Gyakoroltunk és... véletlenül fejbe találtam... de nincs komolyabb baja, hacsak azt nem számítjuk komolynak, hogy sokkal egyszerűbben fogalmaz és gyakran használja azóta a hát, ööö szavakat. - hadarta el egy szuszra Helen, de Aelin szemei nem villantak fel fenyegetően továbbra is... elveszettnek tűnt. - Hé... Mi történt pontosan... hogy kerültél a...

- Neked nem kell elmenned valahova? - sétált vissza Sven egy nagy adag rizses kacsával.

Helen fél percig értetlenül pislogott, majd hirtelen elkerekedtek a szemei.

- Az a rohadt iskola... - pattant fel és viharzott ki a konyhába kajáért, majd átváltott magyarra. - ZITA! Meddig zuhanyzol még? Húzd le a beledet enni!

- MINDJÁRT! - hangzott a válasz, amiből Helen már tudta, hogy sose fog lejönni.

Dühösen kifújta a levegőt a száján és vett egy adagot ő is a kínaiból, majd leült az Angelokhoz enni.

- Holnap délután haza jön a nagynéném. Még nem készítettem fel rá, hogy itt vagytok és nem tudom pontosan, hogy fog reagálni. Ő anyukám testvére, szintén Hekaté vér. Úgyhogy szerintem jól fog fogadni titeket, de még ki kell találnom, hogy tálalom neki az esetet. - kezdte el tömni a bendőjét, de a két Angelo nem szólalt meg.

Sven csak bólintott jelezve, hogy érti. Aelin pedig folytatta az evést.

Helen rég érezte ennyire zavarban magát. Arról nem is beszélve, hogy Zita olyan morcosan jött le a lépcsőn, mit akivel lenyelettek egy bogarat, vagy ilyesmi és ez már biztos nem az eső miatt van, de Helen inkább nem foglalkozott vele, eddig se akarta elmondani a húga, hogy mi bántja, akkor most miért akarná?

Zita is leült a maga adagjával hozzájuk és olyan nagy csendben folyt az evés, mintha nem is négy kamasz étkezne egy helyiségben, hanem négy személy, akik egymás ellenségei. Nagyon frusztráló volt, pláne, hogy Helen érezte az emberekből áradó energiát. Zitából a dühvel kevert, hisztit és duzzogást, Svenből az enyhén fáradt, még mindig aggódó, de már inkább megkönnyebbült nagy tesót, aki nem tudta megvédeni a húgát. Aelinből pedig... az ürességet.

A húga folyamatosan a telefonját nyomkodta, ami nagyon irritálta Helent, mert amikor a család itthon van az okos telefon tilos az ebédlőasztalhoz vinni.

- Zita. Tedd el vagy én fogom elvenni. - szólalt meg teljesen higgadtan Helen, mire a húga csak azért is folytatta a telefon nyomkodást. - Zita...

- Jól van na. Nem kell mindjárt megsértődni. - dobta le az asztalra hanyagul a telefont, ami neki csapódott az egyik pohárnak és a dominó elv alapján felborult, a benne lévő gyümölcs lé pedig egyenesen Sven pólóján landolt.

- Ah... Remek. - tolta hátra magát Sven, de már édes mindegy volt. - Remélem maradt meleg víz...

- Előbb megeszed a kaját! - vágta rá azonnal Helen.

- Vizes pólóval egy 21 fokos szobában? - nézett furán a lányra.

- Akkor vedd le a pólód... és vedd fel addig a pulcsid. - mondta reszelős hangon Aelin.

- Ez nem is rossz ötlet. - jegyezte meg Sven és fel is pattant a pulcsijáért.

A pólót viszont csak vissza úton vette le, hogy letudja rakni a nappaliba száradni. Belebújt a pulcsijába, de nem húzta össze, mivel valamilyen hihetetlen oknál fogva jól esett neki a hideg levegő és visszaült enni a helyére.

Helen tekintete itt akad meg Sven hasizmán, ami sajnos vagy épp szerencsére semmilyen formátumba nem ért a baleset, ami annyit jelentett, hogy még mindig ugyanannyira volt kidolgozva, mint amikor Helen egyszer felverte az Angelo fiút. Helen irtózatosan próbálta nem bámulni a fiút, de pechjére pont vele szemben ült és láthatóan nem zavarta az a tény sem, hogy bámulják... Már ha észre vette.

A lány kínjában hamar gyorsan megette a kaját, főleg mert érezte, hogy a fantáziája igen csak mozgolódik agya valamelyik idegpályáján és különböző szituációkat vázol fel neki, amiből már alapvetően nem jöhetett ki jól. Pláne, hogy elvekben neki nem tetszik Sven, hiába próbálta bebizonyítani az ellenkezőjét Anna és Lisa. Illetve Sven... Hirtelen hasított bele a tegnapi beszélgetés, az igencsak instabil agyi funkciókkal rendelkező Svennel, hogy azt mondta a szemében van egy kis zöld szín, olyan alakban, mint a görög korinthoszi oszlopoknak a mintája. Meg a többi baromság, ami... Eléggé aranyos volt pláne egy Hádészostól... Meg... Az... Érthetetlen dumája a "meleg volt"-ról.

- Helen! - csettintett a szeme előtt Zita, mire a lány megrázta a fejét. - Te meg mért bámulod annyira?!

- Nem bámulom, hanem elbambultam. - oktatta ki a húgát. - A kettő nem ugyanaz...

Zita csak felvonta az egyik szemöldökét és inkább a kajájával kezdett el foglalkozni.

- Szerintem pedig bámultad. - vágta rá. - Olyan tekintettel.

- Milyen olyan tekintettel?!

- Áh. Semmi... Lesz mit mesélnem Mártinak. - mosolyodott el pimaszul a kislány, mire Helen érezte, hogy az agyvize kezd felhevülni.

- Miről van szó? - kérdezte Sven, mert Zita természetesen annyira nem tud angolul, hogy angolul tegyen mindent szóval, továbbá eszébe sem jut angolul beszélni, amiért Helen kivételesen hálát adott Merlinnek.

- Lényegtelen. - felelte Helen angolul, majd visszaváltva magyarra Zita felé fordult. - Elmegyek a mágus suliba. Addig csináld meg a házidat és a rád osztott házimunkákat.

- Rendben. - válaszolta unottan a húga, de Helen nem vette magára, akkor lenne baj, ha a húga nem így viselkedne.

- Kell segítség valamelyik házidban?

- Nem.

- Oké. - biccentett majd felállt és kivitte a tányérját. Még fel kellett baktatnia az emeletre a táskájáért. Legalább míg letölti a kötelező idejét megírja a normális sulijába a házikat.

Aelin felvont szemöldökkel pillantott Zitára, majd Helenre, de végül csak visszafordult a kajája felé. Valahogy rá kell jönnie, hol tartja Helen Puck talizmánját. A bal sejtelme azt súgta, hogy valahol magánál, úgy mint a medált... azaz a kulcsot. Már pedig akkor maximum este tudja megszerezni. Ha pedig valahol máshol tartja... nem abban erősen kételkedik. Akkor Puck már rég megtalálta volna a talizmánját és lelépett volna.

Zita kis idő múlva felment az emeletre és bármit is csinált annak biztos nem volt köze a leckéhez.

Aelin befejezte közben az ebédet és felpillantott Svenre.

- Nem akarsz elmondani valamit? - kérdezte kristály tiszta, ám enyhén gyenge hangon a bátyjától.

- Hm... Mire is gondolsz pontosan? - vonta fel a szemöldökét. - Tudod fejbe vágtak jó erősen. Nem igazán vagyok otthon most a gondolkodásban és a rejtjeles beszélgetésekben.

- Megcsókoltad Helent. - mondta ki.

- Bajban voltunk. Kellett valami menekülő terv. Ez jutott eszembe.

- Neked nem szoktak ilyen Aphrodités megoldások az eszedbe jutni. - húzta el a száját Aelin és érezte, hogy egyre jobban kezd kiszáradni a torka a beszédtől. - Te mindig Athénéhez méltón gondolsz végig mindent. Legyen az szükséges vagy szükségtelen. Tetszik neked. Nem?

Az Angelok pillantása találkozott.

- Fura egy helyzet... ugye? - vágott egy apró grimaszt Sven.

- Picit. De inkább szokatlan, mint fura. - vonta meg a vállát Aelin. - Tudod, hogy csak néhány napig leszünk itt... és... összejönni a boszorkával akkora őrültség, mint hogy Amy belezúgott Ian Cabrába.

- Tudom és nem is tartom valószínűnek.

- Mért? - pislogott értetlenül a lány.

- Mert... ő kicsit olyan, mint a családunk legtöbb női tagja. Anya, Hallie és Ingrid. Nem akar szerelmi kapcsolatba bonyolódni. Nem tudja mit akar.

- Te talán tudod? 15 éves vagy. Egy kamasz. Most már ténylegesen.

- Jogos. - bólintott Sven. - Amúgy mi történt veled? Eltűntél, aztán felbukkantál, majd elájultál és egyre rosszabbul és rosszabbul lettél.

Aelin elkapta a tekintetét és a tányérjára szegezte azt. Ha beszél róla... akkor Puck...

- Nem akarok beszélni róla. Fáradt vagyok. - válaszolta, miközben letette a villáját és felállt, de a lábai nem bírták hirtelen megtartani.

- Jaj! - kapta el Sven. - Segítek.

- Köszi...

~~~

Helen fél percenként pillantott az órájára, még egy órát itt kell poshadni a tanárnak nevezett nő mellett és hallgatnia a mágiatörténelmet, ami mellesleg náluk a H.V.M.-nél sokkal részletesebben megvan egy csomó könyvben, de mindegy. A legtöbb háziját már megírta egyedül az angol fogalmazással szenvedett. Baromira nincs nagy szókincse az ételekhez és azt a csodálatos esszé feladatot kapták, hogy írjon le angolul egy étel elkészítését. Ezen kívül még egy fogalmazása van, de az csak hét végére kell, úgyhogy nem olyan sürgős, viszont sokkal nehezebb, mint a főzős. A tanárja imádja azt a szókincs fejlesztő játékot játszani, hogy megad 10 szót, amit bele kell valamilyen formátumba foglalni egy rövid történetbe. Hasznos feladat, de a havi egy ilyen fogalmazással Helen agya azon a héten mindig bekattan. Magyarul szívesen ír ilyen kis novella szösszeneteket, de angolul nehezebben jár még az agya ha történetről van szó, így igencsak megszenved ezekkel a feladatokkal, ráadásul a matektól és az irodalomtól már a feje is fájt, plusz a történelemasszonyság sem segített ezen.Mindegy. Valahogy kibírta a maradék egy órát és fájós fejjel viharzott ki óra végén a teremből, hogy mihamarabb kijusson a főfolyosóra, ahonnan már a kis faházba tudott teleportálni. Senki se volt olyan elvetemült, hogy megállítsa.

A faházból kilépve elköszönt az öregtől és sietve a falú felé vette az irányt, amikor valami furcsa dolgot látott a szeme sarkából. Pislantott párat, majd elbújt az egyik fa mögött és várt.

Pontosan olyan volt... mintha egy kisfiú ült volna az egyik fa tövében... Helen óvatosan kidugta a fejét a rejtekhelyéről és végig siklott a tekintete az erdőn, de semmi különöset nem látott.

- Fura... - jegyezte meg magának és még várt egy kicsit, majd folytatta az útját.

Ezen a területen csak a mágusok szoktak járkálni. Másoknak eszébe sem jut ide jönni. Remekül elhíresztelték a máguskölykök és öregek, hogy ezen a területen medvék és egyéb állatok élnek, pedig valójában csak szarvasok és őzek lakják az erdőt. Medvét már 5 éve nem láttak a mágusok erre felé, de rókát annál többet.

Már nagyon közel volt a faluhoz, amikor megint ugyanaz az alak tűnt fel a szeme sarkában. Nyíltan odakapta a fejét és a tekintete találkozott egy kisfiúval. Nem lehetett több 9 évesnél. Holló fekete haja kicsit a szemébe lógott, barna szemei értelmesen, okosan és kíváncsian csillogtak. Egyszerű fekete farmert viselt egy citromsárga kötött pulcsival, aminek ujjába elrejtette aprócska kezeit, de a derekán kilátszott a kék pólója.

- Te meg ki vagy? - kérdezte döbbenten Helen. Minden létező gyereket ismert a faluban, sőt még az öregek Magyarországon vagy Románia másik végében élő unokáit is, de ez a kisfiú határozottan nem ide tartozott.

A kisfiú kicsit megriadt, majd döbbenten pislogott Helenre.

- Érted amit mondok?

A fiú csak biccentett.

Helen elindult felé.

- Ki vagy te? - már csak 5 méter választotta el a fiútól, amikor az megfordult és villámgyorsasággal a hegyek felé szaladt. - HÉ! - kiáltotta Helen. - Arra ne kódorogj! Az veszélyes! - eredt a kisfiú után, fogalma sincs miért, de valahogy úgy érezte... mintha ismerné... hülyeség, hiszen az esze tudja, hogy még sosem látta őt, de a szíve valahogy mást mondott.

A fiú lassabb volt nála, de ismerte a terepet. Bevetette magát a hegyek közé, Helen pedig utána. Hirtelen kék fény villant a szeme előtt, mire ijedten lefékezett és egy ideig nem bírta kinyitni a szemét, mintha megvakult volna.

Csapda lenne? Mágus vadászok?

Mikor a látása kezdett élesedni döbbenten vette észre, hogy a Medve-barlangban van, pont a Halál kapui előtt. A kisfiú pedig közvetlenül a fátyol szerű anyag előtt áll és meredve bámulja a szellemeket.

- Gyere el onnan! - kiáltotta Helen.

A kisfiú elkerekedett szemekkel pördült meg és meredt Helenre. Nem szólalt meg.

- Gyere. - nyújtotta felé a kezét a boszorkány, de a fiú csak hátrált egy lépést, majd megfordult és befutott a kapuba. - Ne! - indult el utána, de a kék fény ismét elvakította és a következő pillanatban ott állt ahol megpillantotta másodjára a fiút. Néhány méterre a falu szélétől. - Ez meg... mi volt...

Két lépést tett előre, majd arra a helyre pillantott ahol a fiú állt. Nem hagyta nyugodni a tudat, hogy mi is volt ez az egész. Egy fiú...akit nem ismer, de mégis... ismerős. Megrázta a fejét és elkezdet körül nézni, hogy valóban látta-e ezt a fiút, vagy csak képzelte az egészet, de miután 20 percen át kereste a srácot végül feladta és elindult haza.

- Sziasztok! - kiáltotta ahogy belépett a házba és lerúgta magáról a cipőjét, majd felment az emeletre, hogy a táskájától is megszabaduljon.

- Hali! - hallotta meg a vendégszobából Sven hangját, majd Aelinét is a fürdőből.

- Csövi! - sétált ki a szobájából Zita.

- Megírtad a házid? - kérdezte Helen.

- Majdnem mindet.

- Mi maradt?

- Az angol és a román. - vágta rá Zita.

- Kell segítség?

- Majd ha megtanulom az angol szavakat ki kérne kérdezned, de amúgy nem kell.

- Házimunka? - faggatta tovább a húgát Helen.

- Kivittem a szemetet és felmostam az előszobában. A többire nem jutott időm.

- Nem baj. Majd megcsinálod holnap suli után. - válaszolta Helen és besétált Svenék szobájába azzal a feltett szándékkal, hogy megtudja legalább egyikőjüktől, hogy mit akar enni holnap reggelire.

Helen már nyitotta volna a száját, amikor hökkenten lecövekelt az ajtóban. Sven éppen egy szál törülközővel a dereka körül keresgélte a pizsama nadrágját az ágyban. A boszorkány gyanította, hogy nem vette észre, akkor már felé fordult volna.

Sven kicsit bosszúsan egyenesedett fel és tette csípőre a kezét, mintha csupán a tekintetével részeire tudná bontani az ágyat és megtalálná a nem oda illő ruhadarabot. Helennek így viszont teljes rálátás adatott meg a fiú felsőtestére és megint kezdtek azok az idegesítő gondolatok a felszínre törni az agyában.

A boszorkány észre sem vette, hogy mögötte Aelin di Angelo áll a kezében a törülközőjével és próbálja nem elnevetni magát a szituáción.

Sven azonnal kiszúrta a szeme sarkából a húgát és így Helent is. Egy pillanat erejéig elgondolkodott, hogy a lány miért bámulja így, majd elrejtette az arcára kúszó mosolyt és nemes egyszerűséggel felemelte a kezeit a feje fölé, hogy megnyújtóztassa "fáradt" hátizmait.

Aelin arcán Helen mögött már egyre szélesebb vigyor kezdett megjelenni, ahogy rájött mit csinál a bátyja.

Helen fejében egyre csak az járt, hogy mennyit kell edzenie egy srácnak ahhoz, hogy látszódjon a V vonala az alhasán. Biztos sokat. De egész pontosan mennyit? Mert a sulijában a fiúk akik nagyon híresztelik, hogy ők mindennap járnak edzeni már ennyi meg ennyi éve azoknak semmi ilyesmi nem látszódik az alhasán.

Sven leeresztette a kezét és közben direkt befeszítette a hasizmát, mire Aelinből kidurrant a nevetés, őt szinte azonnal követte Sven is.

Helen elvörösödött arccal, dühösen csücsörítve kapta a tekintetét előbb Aelinre majd Svenre, akik láthatóan remekül mulattak. A boszorkány lehajolt kibújt a cipőjéből, felkapta, majd elhajította és pontosan Sven fejét találta el vele, szerencsére nem ott, ahol a sziklával is. A fiú arca viszont egy pillanatra eltorzult. Aelin riadtan abba hagyta a nevetést. Sven döbbenten Helenre nézett, mire Aelin alig bírta megtartani magát annyira elkezdett nevetni. Az Angelo fiú megindult a boszorkány felé.

- Ajjaj... - hebegte Helen és villám gyorsan besprintelt a szobájába. Bevágta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban. Nem mondaná, hogy megijedt... de azért a Hádészos kölykök nagy előnye, hogy nem kell sok mindent tenniük, hogy ijesztően nézzenek ki.

Helen idegesen kifújta a levegőt, ám amikor elfordult az ajtótól riadtan hátra hőkölt és egy apró sikoly hagyta el a száját, ahogy Sven ott állt közvetlenül előtte. Mikor az ajtó be volt zárva! Ekkor hasított az elméjébe a felismerés, hogy kár volt becsuknia az ajtót, hiszen Sven tud árnyékutazni.

A fiú kényelmesen megtámaszkodott a lány feje mellett, ezzel teljesen bekerítve a boszorkányt. Sven olyan semleges arcot vágott teljes érdektelenséggel, hogy Helen nem tudta eldönteni, hogy most félnie kellene vagy elnevetnie magát a szituáción, így inkább csak várt és próbált valamilyen varázsigét előhalászni a fejéből, igen kevés sikerrel.

Sven semleges arccal közelebb hajolt Helenhez. Néhány másodpercig csak bámulta a lányt. A tekintete nem volt kegyetlen, de mégis... Kicsit ijesztő volt. A fiú még közelebb hajolt Helenhez, egyenesen a füléhez. Helen hátán végig futott a hideg, ahogy a fiú lehelete csikizte a fülcimpáját és fülkagylóját.

- Nem jó ötlet egy Hádészost fejbe vágni, pláne nem kétszer. - suttogta démonokat megszégyenítően gyengéd, ám félelmetesen hangon a fiú. - Hekaté unokájának ilyesmit érdemes lenne tudnia.

Helen nyelt egyet. Eddig nem tekintette komolyabb ellenfélnek a félisteneket. Tartott tőlük, figyelte őket, amit látott tegnap Svenből az teljes mértékben lenyűgözte. Végtelen erő és sötétség. Ez lakozott a fiúban, de eddig nem mutatta ki.

Sven elhúzódott a boszorkány fülétől, de csak annyira, hogy az ajkával fantom érintést hagyjon a lány bőrén a fülétől kiindulva egészen a nyakáig. Ahol a fiú megérintette ott Helen bőre teljesen felforrósodott. Úgy érezte magát, mintha nem is ősz lenne, hanem nyár és ő egy maximumon üzemelő kazán mellett állna. Hihetetlenül melege volt.

A fiú arcára halvány mosoly ült ki, majd felemelte a fejét és egyenesen a boszorkány szemeibe nézett, csak egy pillanatra siklott le a tekintete Helen ajkaira, de amilyen forróság uralkodott a lány testéből semmi szükség nem volt erre a pillantásra.

Helen tudta, hogy Sven csak a bolondját járatja vele, tudta, de valahogy nem bírt ellenállni az egész szituációnak, amin az sem segített, hogy Sven csak egy nyavalyás törülközőben volt. Bár őt ez egyáltalán nem zavarta, ellenben Helennel. A fiú még közelebb hajolt a boszorkányhoz csak néhány centi választotta el az ajkától, amikor nevetve ellökte magát az ajtótól és megfordult.

Helen pislogás nélkül meredt előre, majd egyszerre az egész testét elöntötte a düh, de annyira, hogy az ujjai végéből vörös szikrák pattantak elő.

- Te akkora egy... - kezdte a fogait csikorgatva, miközben ellépett az ajtótól, ami azonnal kinyílt mögötte és a túloldalon Aelin állt.

- Ugye nem csókolóztatok? Megint. - lépett be a kislány, miközben egy egyszerű mozdulattal Sven kezébe nyomta a nadrágját, a törülközőt majdnem leverve róla.

Helen csak hápogott. Aelin mégis honnan tudja, hogy mit csináltak még amikor... A medálból került elő... lehet, hogy... hallott mindent?!

- Nem. Ha ennyire izgat húgi. - vágta rá Sven és igazította meg a törülközőt. - Bár majdnem. De szórakozni mindig jobb. - nevette el magát a fiú, míg Aelin szeme felvillant és alaposan végig mérte Helent, hogy utána ő is nevetésben törjön ki, mintha csak annyiból megérezte volna, hogy mi történt, hogy rá nézett.

- Ti... Te... - szorította ökölbe a kezét Helen. - Akkora egy... De akkora...

- Tudom. - komolyodott el Sven, de az ajka még mindig mosolyra húzódott. - De nem hagyhattam ki. - vonta meg a vállát. - Sajnálom. Majd visszaadhatod egyszer. Ha nagyon akarod.

Oh... Arra mérget vehetsz Sven di Angelo, hogy ezt visszafogod kapni.

- Kifelé a szobámból... - csücsörített enyhén az ajkaival.

A két Angelo gonosz mosollyal összenézett és kisétáltak a szobájából.

- Még csak 7 óra van... Miért vagytok pizsamában? - szúrta ki Aelin ruházatát és Sven vállán lógó melegítő nadrágot.

- Nekem agyrázkódásom van, Aelin az elmúlt három napot kiütve végig aludta. Fáradtak vagyunk. - érvelt Sven és már el is tűntek a szobájukban.

Helen csak halványan elmosolyodott és lement a konyhába azzal a szánt szándékkal, hogy kitakarítsa azt, de annyira melege volt még mindig, hogy inkább kivett a hűtőből egy behűtött üdítőt és azt kezdte el kortyolgatni. A forróság ami a testében uralkodott viszont nem akart enyhülni. A szemei hirtelen kerekedtek el, ahogy eszébe jutott mit hadovált neki Sven. "Meleg volt" Szóval a kelekótya Sven úgy értette, hogy... Helen az emelet irányába sandított és ravasz mosolyra húzta a száját, amibe egy kis gyengédség is vegyült.

Szóval... Lisának és Annának igaza volt. Bejön Sven di Angelonak.

~~~

Puck a pajtából figyelte a házat. Látta, ahogy Sven és Aelin leoltják a lámpát, hogy Zita a szobájában szenved a románnal és bármelyik pillanatban feladhatja vele a harcot, ahogy azt is, hogy Helen levonul konyhába rendet rakni.

Nem ezért keltette fel Aelint, de nem állt szándékában beleszólni. Csoda, hogy a lány két lábra tudott állni, arról nem is beszélve, hogy eddig kibírta a lány, úgy hogy minden amit eddig tudott és ismert magában azt most mind elvette. Irigylésre méltó kitartás. Az tény. Érti miért őt választották ki a démonok. Ijesztő mértékben értette.

- Puck! - lépett be Gavriel a pajtába.

- Idefent. - válaszolta a tündelény.

A démon fél pillanat alatt Puck mellett termet.

- Megtaláltátok? - kérdezte.

- Meg. - felelte Gavriel.

Puck csak oldalra emelte a kezét, mire Gavriel átadta neki a könyvet. A tündelény végig mérte az egyszerű barnás vöröses kötetet, amelynek közepén oldalról egy királynő szerű fél figura állt, más díszítés nem is volt rajta. A lapok megsárgultak, a tinta elkopott, mégis Puck arcára széles mosoly ült ki.

- Mire kell neked Lewis Carroll első kiadású Alice Tükörországban című regénye? Mi olyan különleges benne, hogy elvetted úrnőnk erejét érte?

- Ez drágább bárminél. Mert van benne valaki. - nyitotta ki a könyvet a tündelény. - Aki nem való oda... Nem kell soká várnod. - simított végig az egyik kép egyik kis aprócska sarkán, ahol Alice találkozik a Vörös királynővel, és a királynő mögött egy ijedt arcú fekete hajú fiatal lány állt . - Kifoglak hozni Ariel. Kerül amibe kerül.

- Ariel... - gondolkodott el Gavriel. - A Viharból?

- Hajdanán két tündelény szolgálta William Shakespearet. - húzta el a száját Puck. - Az egyik az örök rosszat képviselte. Ez lennék én. A másik az örök jót. Ő volt Ariel. Ketten együtt... Legyőzhetetlenné tettük Williamet. - fintorgott a tündelény. - 1595-ben kihúztam a gyufát a gazdámnál... Olyat tettem amit nem kellett volna...

- Mit?

- Pestis. - vigyorodott el a tündelény. - Pestis járványt zúdítottam Londonra. - csillantak fel a szemei. - Ő pedig büntetésből bezárt engem egy regénybe. A Szentivánéji álmomba, azt mondta, ha csak zűrt tudok keverni, azt tegyem máshol és mostantól legyek inkább Robin pajtás. Ariel pedig egyedül maradt... 1611-ben uram tudta, hogy évek kérdése és meghal... Hogy senki kezére ne kerülhessen Ariel, őt is bezárta egy történetbe, valami mással együtt. Ez volt a Vihar... az utolsó drámája. Az 1700-as évek elején szabadított ki minket egy varázsnyelvű... ám együtt... túl erősek voltunk, így szétszakítottak minket a mágusok. Engem Shakespeare varázspálcájával együtt ide hoztak Romániába, ám a pálcát tovább szállították, engem meg eltemettek. Ariel... vele nem tudom mi lett, az utolsó hírem annyi volt róla, mielőtt 300 évig pihentem volna rabként a talizmánomban, hogy egy kalóz megtámadta a hajót, amivel az Egyesült Államokba akarták szállítani.

- Fekete szakáll. - húzta le a száját Gavriel. - Ő támadta meg a hajókat. Az úrnőmék találtak rá Arielre Fekete Szakáll elásott kincsénél.

- Szóval ez történt vele... Akkor... - emelte a tekintetét Gavrielre. - Az úrnőd miatt került bele Alice Tükörország történetébe.

- Az úrnőmnek azt mondták, hogy vissza szállították a saját történetébe.

- Akkor hazudtak neki. - válaszolta higgadtan Puck. - Ariel itt van. Már csak ki kell szednem, de ahhoz kell a talizmánom. A legjobb egy varázsnyelv lenne... de... azok már kihaltak. Csoda ha száz év alatt születik egy. Muszáj megszereznem a talizmánom... - fordult a démon felé. - Könnyítsétek meg Aelin dolgát. Segítsetek neki megtalálni a talizmánom.

Gavriel halványan elmosolyodott.

- Mindent megteszünk. - válaszolta tárgyilagosan.

~~~

Helen Smith a nappaliban ült, a tévé le volt némítva, míg előtte közvetlenül egy nagy buborék volt, amiből hangok jöttek elő.

- Szóval azt állítod. - jött a buborékból Anna hangja. - Hogy egy fiú átment a holtak kapuján? Túl sokat voltál a mágia suliban kislány.

- Nem hülyéskedem, Anna! És ne nevezz kislánynak egy évvel öregebb vagyok nálad!

- De ha egyszer idiótaságokat beszélsz!

- Anna! Elég már. - mondta idegesen Lisa. Helen szinte látta maga előtt, ahogy a lány otthon a szobájában megrázza a fejét. - Biztos vagy benne, hogy a kisfiú bement?

- Igen! - vágta rá Helen.

- Arra is, hogy Bem bácsi házától nem messze pillantottad meg?

- Igen... - kezdte azt érezni Helen, hogy egyáltalán nem veszik őt komolyan.

- Teljesen biztos? - vette át a szót Anna.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy IGEN! - kiáltott bele kis híján a buborékba.

- Helen... - szólalt meg halkan Lisa. - Tudod, hogy a Medve barlang és vele a holtak kapuja mennyire messze van a falunktól. Kizárt, hogy a kisfiút itt vetted volna észre és néhány perc leforgása alatt már a Holtak kapuja előtt álltok. Erre csak a természetfeletti lények képesek, démonok és tündelények, de az alapján, ahogy leírtad a fiút...

- Hisztek nekem vagy sem?

- Nem! - vágta rá Anna.

- Persze... - mondta Lisa de a hangjában érezhető volt a zavartság.

- Hát jó, ha nem hisztek nekem akkor kár pazarolnunk az időt! Különben is még házit kell írnom és már 10 óra van! - hajolt előre, hogy széthasítsa a buborékot, de Anna már hamarabb kilépett a beszélgetésből, mert a gömb megváltoztatta a színét.

- Helen. Nyugi! - mondta higgadtan Lisa. - Én is tapasztaltam fura dolgokat mióta jártunk ott.

- Annyira furát, mint az én teleportáló ismeretlen mégis ismerős kisfiúmat? - kérdezte gúnyosan a boszi.

- Hááát... Nem teljesen. De hasonlót. Engem valami üldöz. Nem tudom mi. De teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki nem akarja, hogy éljek. - sóhajtotta Lisa és Helen tudta mit csinál. Idegesen gyűröget a szobája magányában egy papír zsebkendőt. - Apám azt hiszi, hogy paranoiás vagyok, de esküszöm, hogy mióta megtaláltuk a holtak kapuját furcsa dolgok történnek.

- Velünk mindig furcsa dolgok történnek. - érvelt Helen.

- Úgy értem a szokásosnál is furcsább dolgok. Valaki figyel engem. Ebben teljesen biztos vagyok és... félek Helen... Mi van ha nem kellett volna kivennünk az ereklyéket és kinyitni a kaput? Talán be kellene zárnunk a kulcsokat pedig belehajítanunk a Marosba, hogy senki se lássa többet őket.

- Biztos, hogy nem. - vágta rá azon nyomban Helen. Nincs az az isten vagy bármely más természetfeletti lény, hogy ő megszabaduljon a kulcstól ami a nyakában. Több órányi pihenést követően sem lenne képes annyi mágiát használni, mint most a kulccsal.

A boszorkány már folytatta volna az érvelést a kulcsok megtartása mellett, amikor valamilyen furcsa zajt hallott a lépcső felől.

- Majd holnap folytatjuk a suliban. Szia. - meg se várva Lisa válaszát Helen kipukkasztotta a buborékot.

- Kivel beszélgettél? - battyogott le Sven.

- Csak Lisával és Annával. - válaszolta a boszorkány. - Nem arról volt szó, hogy alszol?

- De. De felébredtem. - vonta meg a vállát. - Hérosz ártalom. Te mért nem alszol?

- Még van házim. 15 perce fejeztem be a házi munkát. Hérosz ártalom alatt azt érted, hogy rosszat álmodtál? - tudakolta a boszorkány miközben csettintett egyet és megjelent a kezében az angol felszerelése.

- Igen... Bár nem mondanám, hogy rossz volt. Csak furcsa, kellemetlen. Egy... Citromsárga pulcsis kisfiúról álmodtam, aki a Holtak kapujában állt.

Helen hökkenten Svenre nézett, aki elindult a konyhába, hogy szerezzen magának valami rágcsát.

Véletlen lenne, hogy ő ma látta azt a kisfiút, Sven pedig vele álmodott? Valahogy ebben erősen kételkedett..

Sven visszajött némi ropival és keksszel és leült a kanapéra, majd alaposan szemügyre vette Helen angol cuccát a dohányzó asztalon.

- Hm... - kezdte gondolkodva. - Megnézhetem?

- Persze. - markolt bele a tálba a boszi.

Sven azonnal felmarkolta a könyvet és végig lapozta.

- Miért angolul magyarázza a nyelvtant a könyv, ha magyar az anyanyelved? - vonta fel a szemöldökét kis idő múltán.

- Nem tudom. - válaszolta Helen. - De mindegyik angol tankönyv így szokta.

- Ennek semmi értelme. - összegezte Sven. - Ha idegennyelvet tanulsz, akkor a saját nyelveden van értelme tanulni a nyelvtant különben nem érted, mikor miért és hogyan kell használni.

- Sajnos ez van. Ezt kell szeretni, vagy legalábbis elfogadni.

- Ez akkor sem helyes. - húzta el a száját a fiú.

Helen halványan elmosolyodott miközben elővette a korábbra kellő fogalmazást. Sven Helenhez hajolt, mire a boszorkány azonnal zavarba jött. Csak mikor realizálta, hogy a fiú a házi feladatának szenteli a figyelmét nyugodott le egy picit és siklott le a tekintete a fiú hasizmára, meg a kiépített hátizmára.

- Komolyan egy receptet kell írnotok?

Helennek kellett két másodperc, hogy rájöjjön a fiú hozzá beszél.

- Jah... és baromi kicsi az ételekből a szókincsem. - válaszolta, mikor rájött, hogy a fiú hozzá beszél.

- Akkor mit szólsz valami egyszerűhöz, mondjuk... tükörtojás?

- Ez nem is rossz ötlet... - gondolkodott el a lány. - De mit szólsz inkább a csokis kekszhez?

- Abban nem vagyok otthon. De a nagyapám imádja a kék kajákat.

- Kék kaják? - vonta fel a szemöldökét Helen, mert nem hitte, hogy jól hallotta a mondatot.

- Igen. - biccentett a fiú. - De segítek amiben csak tudok, ha kell.

- Meglátjuk. - vett elő egy szótárat Helen és kezdte el leírni a receptet.

Sven segítségét csak néha kérte. A fiú főleg a mondatait javította ki, hogy milyen időben és hogyan írja le a dolgokat, illetve, hogy ők amerikaiak milyen idétlen jelzőket használnak a mennyiségek megadására.

Már az utolsó negyedben jártak, amikor Helen elhúzott szájjal felpillantott a srácra, aki az egész kekszes tálkát magába tömte.

- Te ennyire szeretsz póló nélkül járkálni? - sikerült kimondania a mondatot anélkül, hogy elvörösödött volna.

- Aludni kényelmesebb így. - mosolyodott el a fiú. - De amúgy kicsit kezd fázni a karom. Nem úgy jöttem le, mint aki hosszú távra tervez a meleg ágyikóján kívül lenni.

- Akkor kapj magadra valamit. - írta le az utolsó mondatot is.

- Áh. Szükségtelen. - vonta meg a vállát. - Megvagy?

- Aha. Nézünk valamilyen filmet? - nyúlt egyből a távirányítóért és kapcsolta be a készüléket.

- Neked holnap sulid van, nem?

- Érzem, hogy úgy se fogok tudni aludni. Akkor már érdekesebben is eltölthetem az időmet. - húzta gúnyos mosolyra a száját.

Sven szemei gonoszan felcsillantak, de már fordult is a televizió felé.

Éjszaka mindig jó műsorok mennek a tévében a délutánokkal ellentétben. A nagy kérdés inkább az volt, hogy a hat éppen most kezdődő jó filmből melyiket nézzék. Végül maradtak annál az egynél, ahol át lehet állítani a nyelvet angolra, úgyhogy a Tűz a víz alá című filmen röhögték magukat halálra. Csak akkor káromkodták el magukat, amikor a reklám állandó jelleggel közbe szólt.

- Kimegyek vízért. - állt fel Sven. - Te kérsz?

- Nem kösz. - válaszolta Helen anélkül, hogy ránézett volna Svenre, az alig pár órával ezelőtt történt kis játékot alapvetően nem felejtette el és csak még jobban frusztrálja a tudat, hogy Sven mennyire jól érzi magát póló nélkül... mondjuk ha fiú lenne és neki is ilyen hasizma meg hátizma lenne, akkor ő is biztos mindig póló nélkül járkálna... jó talán télen nem, az egy kicsit hűvös lenne.

Helen fejében egyre csak cikáztak a gondolatok, ám most főleg az, hogy valahogy meg kéne leckéztetnie Svent. De hogy? Ez a nagy kérdés...

Mikor Sven visszaért a vízzel és körülbelül a felét ki is itta, helyett foglalt a kanapén. Helen a félisten felé fordult, a lábait elegánsan maga alá húzta és most kivételesen teljesen nyíltan és leplezetlenül bámulta Sven hasát.

- Igeen? - kockáztatta meg a kérdést Sven.

- Mennyi időbe tellett, hogy ilyen izomzatot építs ki? - bökött bele az izomkötegbe a boszorkány.

- Félisten vagyok. - mondta Sven, mintha ezzel minden egyértelművé válna.

- És? - vágta rá Helen, majd oldalra döntötte a fejét és enyhén elhúzva a száját gondolkodott, mintha éppen összehasonlítana valamit fejében. - Nálunk a H.V.M.-ben vannak nálad idősebb fiúk is, akik olyan... 13 éves koruk körül kezdtek el edzeni, de hogy nincs ilyen izomzatuk, arra még az életemet is feltenném.

Sven halkan felhorkantott.

- 8 éves koromban kerültem a dédapámhoz, onnantól kezdve mindennap 4 órát tanultam és 4 órát edzettem.

- Aha... - bólintott elismerően Helen. - És... ha hasba váglak tiszta erőből mi lenne? Kibírnád?

- Persze. Valószínűleg meg se érezném.

- Leteszteljük? - csillantak fel a kihívás hallatán a boszorkány szemei.

- Hajrá. - tárta szét elhúzott szájjal a kezeit Sven.

Helen elvigyorodott és arrébb csúszott, majd a két tenyerét összeillesztette, míg Sven próbált nem röhögni a helyzeten. A boszorkány csak egy "fogd be" pillantásra méltatta és már be is vitte az első ütést. Várakozóan Svenre pillantott, de meg se kottyant a srácnak.

- Mondtam. - sóhajtotta Sven.

- Na várj! - kászálódott fel a lány és most az oldal irány helyett egy másik állóhelyet keresett, ahol sokkal erősebb és precízebb ütést vihetett be.

Megtehette volna a boszorkány, hogy megkéri Svent, hogy álljon fel, de akkor a kis bosszúját nehezebben tudta volna kivitelezni. A következő ütés előtt a boszorkány leült Sven ölébe, kényelmesen elhelyezkedett. A fiú arán a mosoly kicsit bizonytalanabbá vált. Nem az ütéstől tartott. A boszorkány frontálisan vitte be az ütést. Még mindig nem történt semmi.

Helen elhúzta a száját és csak azért is megpróbálta még egyszer, sikertelenül.

- Feladod? - kérdezte kicsit lesajnálóan Sven, de valójában nagyon mulatságosnak tartotta a helyzetet, Helent pedig... aranyosnak.

- Nem! - mondta a lány, viszont nem próbálkozott több ütéssel, hanem az egyik ujjával megérintette az egyik kockáját a fiúnak, mint aki most így keresi a leggyengébb pontját.

Helen eleinte csak az ujjával lépkedett felfelé a fiú mellkasa irányába, majd teljes tenyerét letette a Hádészos bőrére és felfelé simított előbb csak a mellkasa irányába, aztán pedig egyre feljebb egészen a válláig. A boszorkány kezei gyengéden simultak rá a fiú vállára, a hüvelykujjával óvatosan megérintette a fiú nyakát, mire Sven karján egy pillanatra megfeszültek az izmok. A boszorkány nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Délután Sven játszott vele. Ideje, hogy visszakapja. Hátra vezette a kezeit egészen a fiú tarkójáig és a hajába futtatta az ujjait.

- Mit csinálsz? - szólalt meg Sven.

- Még nem tudom teljesen. De majd meglátod. - mosolyodott el halványan a boszorkány.

Sven csak összevonta a szemöldökét. Kicsit sem érette mi folyik itt, de valahogy furcsa érzés öntötte el a testét.

Helen az egyik kezét előre vezetve végig húzta az ujjait a fiú állkapcsán. A hüvelykujja megállapodott a fiú alsó ajka alatt pár milliméterrel és onnan édesgette a fiút. A boszorkány felpillantott egyenesen Sven szemébe. A fiú pupillái enyhén ki voltak tágulva, sápadt arca most valahogy kicsit élettel telibb volt. A légzése nem változott. Helent egyáltalán nem a korosztályára emlékeztette, azok ilyenkor Anna leírásaiból alapján már régen fel lennének tüzelve és mást se akarnának csak smárolni. De Sven nem olyan volt, sokkal inkább úgy viselkedett, mint egy harcos, aki csak arra a mozdulatra vár, hogy a vad elbizonytalanodjon és ő felajzott íjjal lelője.

A boszorkány halványan elmosolyodott a hasonlatra, a gondolatra, hogy ő lenne a vad ebben a játékban, pedig jelenleg épp fordítva van. Sven a vad, aki várja a vadász mikor öli le. Helen lassan előre hajolt, kínzóan lassan, mint egy igazi kis csábító perszóna, pedig ilyesmi eszébe se jutott, ő csak szívatni akarta Svent.

Pontosan akkor állt meg, amikor két centi híja volt, hogy az orruk hegye összeérjen, kicsit elfordította a fejét és egy aprócska puszit nyomott Sven ajka mellé, onnan lejjebb siklott és adott egyet oda is ahol néhány másodperce még az ujja volt. Kicsit elhúzódott, hogy lepillantson a fiú ajkaira és csak utána kezdett el most már tényleg arra felé hajolni. A keze alatt érezte, hogy Sven oldalra dönti kicsit a fejét, mire halványan elmosolyodott, megállította a mozdulatot és felpattant Sven öléből.

A fiú döbbenten pislantott párat, míg Helen vigyorogva visszapillantott, de nem mondott semmit, csak elindult a lépcső irányába. Sven azonnal felpattant, menet közben elkapta Helen csuklóját és visszarántotta őt. A lány a mellkasának csapódott és döbbenettel kevert idegességgel nézett a Hádész fiúra. Egyszer a mai napon már finoman megfenyegette... lehet kap a mai napon még egy fenyegetést?

Sven nem engedte el a boszorkány csuklóját, hanem kihasználva átmeneti döbbenetét lehajolt hozzá és megcsókolta. Nem tartott tovább a csók két másodpercnél és szétváltak, de csak annyira, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Ez a szituáció merőben más volt, mint ott Petru, meg a másik két kelekótya előtt. Az egy színjáték volt, egy kényszer, ez... mint két süket néma értekezése a hangokról.

- Most én is megkérdezzem, hogy mit csinálsz? - kérdezte óvatosan és baromi halkan Helen.

- Ha nagyon akarod. - suttogta a fiú. - De a válaszom ugyanaz, mint neked. Még én se tudom pontosan és... majd meglátod. - csúsztatta a lány derekára a kezét és tapasztotta vissza Helen ajkaira az ajkait.

A boszorkány finoman megmozdította a fogva tartott csuklóját, mire a fiú elengedte őt, Helen pedig azonnal átkarolta Sven nyakát és a hajába futtatta az ujjait.

Sven hirtelen felszisszent és elrántotta a fejét.

- Mi az? - kérdezte ijedten Helen.

- Aú! - érintette meg a tarkóját. - Pont ott találtál el a sziklával, ahova futtattad az ujjaid.

A boszorkány fél pillanatig bámult Svenre, majd elkezdett nevetni.

- Bocsánat. Nem tudtam, hogy a Hádészosok ilyen sérülékeny kisbabák. - pislogott ártatlanul Helen.

- Hékás! Ez nem ér! - csikizte meg Helent a fiú, mire a lány halkan sikítva hátrébb lépett.

- Ne! Ne! Ne csináld... - hátrált a kanapéhoz.

- Jó, jó! Bocsi. - mosolygott Sven és lépett a lányhoz. Finoman megfogta a kezét és végig simított rajta.

- És... most mi lesz? - döntötte oldalra kíváncsian a fejét a boszorkány.

- Hát... - gondolkodott el Sven. - Azt hiszem egyértelműek az érzelmeink egymás iránt... szóval... a kérdés, hogy el fogadjuk-e és mit csinálunk, ha mi Aelinnel elhagyjuk Romániát?

- Te mindent ennyire túl gondolsz?

- Szokásom.

- Akkor... szerintem... Csak élvezzük ki a helyzetet addig ameddig tart.

- Csak úgy? Tervek nélkül?

- Kérdeznék valamit Sven di Angelo. - karolta át ismét a félvér nyakát a boszorkány. - Te megtervezted... - azonnal a fejébe hasított a köztük lévő formálható vérszövetség emléke, de most nem akart azzal foglalkozni. - hogy tetszeni fogok neked?

- Nem. - válaszolta a fiú.

- Akkor jó. Mert én sem. Tehát a spontaneitás működhet.

- Ja. Működhet.

~~~

Aelin di Angelo halvány mosollyal az arcán ült a lépcsőfordulóban és figyelte a bátyját és Helent. A kedvence az volt miután az első és második csók is elcsattant és kidumálták a spontaneitás, megtervezettség témát, hogy megint elkezdjek smárolni... nem, nem ez Aelin kedvenc pillanata, hanem amikor a kanapéra zakóztak, mert Sven még kicsit bizonytalan és megbicsaklik a lába hála a fejsérülésének. Innen inkább nem volt kíváncsi a részletekre és felment a szobájába, ám odafent csak bámulta az ótát és képtelen volt elaludni. Azon agyalt, hogy hogyan tovább. Sven és a boszorkány... Hát igen. Most csak még nehezebb lesz, el kellett volna mondania Svennek, hogy Helennél van a kulcs, ő nyitotta ki a kaput és... addig nem fogják tudni bezárni amíg a boszorkánynál van és azt is el kellene mondania, hogy meg kell szereznie tőle Puck talizmánját, vagy ő... nagy valószínűséggel meghal.

Az ajtó halkan kinyílt. Aelin felemelte a fejét és Svenre nézett.

- Szervusz Rómeó. - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Jaj, fogd be. - mondta mosolyogva a fiú, majd bemászott a húga mellé az ágyba és szorosan magához ölelte.

- Egy Hádészoshoz nem illik a vidámság. - jegyezte meg Aelin, de ő is mosolygott közben.

- Egy Hádészosnál ez csak átmeneti. Mindig jön valami katasztrófa, ami után megint visszakerülünk a mindjárt eret vágunk állapotba, úgyhogy ne szólj be. - vágta rá a fiú.

- Jó... És hogy vagy Vigyori? - fordította oldalra a fejét, hogy kicsit legalább lássa a bátyját, nem mintha szüksége lenne rá, így is nagyon jól érzi milyen kedve van.

- Csodásan. - válaszolta.

- Akkor jó. Jó éjt.

- Neked is, húgi.

~~~

Helen másnap majdnem bealudt az iskolában. Matek órán csak kétszer lett arra figyelmes, hogy a feje egy szupernóva sebességével közeledik a pad felé, mire megállította a mozdulatot és összeszedte magát annyira, hogy tíz másodpercig megtartsa a fejét.

- Pszt! Helen! - bökte meg hátulról a bokáját a lábával Ervin.

Helen fáradtan hátra fordult és érdektelenül Ervinre nézett, aki csak a kezébe nyomott egy apró papír fecnit.

A boszorkány nem mondott semmit csak gyorsan a zsebébe gyűrte és visszafordult a füzete felé. Mikor biztos volt benne, hogy a tanár levezeti az egyenletet a táblánál elővette és gyorsan átfutotta, majd összegyűrte és a tolltartójába dobta.

Szünetben az üzenetnek eleget téve találkozott Lisával a tesi terem előtti matrac kupacon. Nagy lendülettel felhajította a táskáját a kupac tetejére, majd felhúzta magát is.

- Na végre! - mondta Lisa. - Már kezdtem aggódni, hogy Ervin elfelejtette átadni az üzenetet. Mondtad tegnap, hogy beszélünk.

Helen pislogva meredt a boszorkányra, majd lassan bólintott.

- Ja. Miről is?

- Arról, hogy valaki figyel engem... Téged nem figyelnek?

- Hacsak a sárga pulcsis kisfiút tegnapról nem számítjuk, akkor senki nem figyel. Miért? - döntötte neki a fejét a falnak.

- Te figyeltél rám egyáltalán?! Megmondtam, hogy rossz előérzetem van és úgy érzem, hogy valaki figyel. Helen tudod, hogy a megérzéseim mindig pontosak.

- Nem tudom Lisa. Én nem éreztem semmi furcsát a fiún kívül. Lehet tényleg figyel téged valami, lehet te reagálod túl. Mióta megvan a medál és tudod mivé tudsz átváltozni alapvetően több minden vadászik rád. Így szerintem csak te reagálod túl a dolgot.

- Lehet igazad van... - húzta fel a lábait a lány. - De attól még nagyon nyomasztó...

- Ja. Az.

- Mért vagy ennyire fáradt? - vonta fel az egyik szemöldökét a lány.

- Keveset aludtam. - mosolyodott el egy halványan a boszorkány, amit Lisa azonnal kiszúrt.

- És ez ennyire mosolyra fakasztó hír?

- Nem... - sütötte le a szemét Helen, Lisa végül is mindig megértőbb és kevésbé rámenős volt Annánál, igaz ezerszer olyan féltékeny is. - Tudod, hogy történt az a csók Sven és...

- Igen! - bólintott Lisa.

- És... Hát... Tegnap megint elcsattant...

- Egy csók! - csillantak fel a lány szemei.

- ...Nem egy.

Lisa akkorát visított, hogy többen a matracok felé kapták a fejüket, míg Helen megkísérelte a lehetetlent, azaz matracnak álcázta magát.

- Részleteket! Részleteket! Most! - pattogott egy helyben a csaj.

Helen megint elismerte, hogy hatalmas baklövést követett el... most el kell mesélnie... Mindent.

~~~

Helen fáradtan sétált ki az épületből, a bal oldalán Ervin megállás nélkül dumált valamilyen új számítógépes játékról, míg Lisa a jobb oldalán ezerrel chatelt a H. V. M. tagjaival. Helen lába egy pillanatra földbe gyökerezett, ahogy lefékezett és észrevette a feketébe öltözött alakot az egyik fa tövében. Mindenki látványosan kerülte őt és még annál is látványosabban mérték végig őt.

- Ez meg mit keres itt? - hagyta abba a dumálást a játékról Ervin.

- Ki? - kapta fel a fejét Lisa. - Óóó. - állapodott meg a tekintete Svenen. - Vár a rossz fiúd. - nézett Helenre.

- Nem vagy vicces. - mormogta morcosan Helen, de halvány mosollyal az arcán indult meg a fiú felé.

- Rossz fiúja?! - kapta a fejét Lisára Ervin. - Mi folyik itt?!

- Semmi lényeges Ervin. - vágta rá gúnyos mosollyal Lisa. - Csak éppen már Helen is kifogott egy jó pasit ellentétben velem.

- Hogy?!

- Na gyere, kísérj haza. - kapta el az alkarját Lisa és rángatta a busz megálló felé Ervint.

Helen Smith mosolyogva lépett Svenhez.

- Honnan tudtad hol van a sulim?

- Megvannak az informátoraim. - felelte a fiú.

Lisa hátra sandított Ervin válla felett és vigyorogva figyelte, ahogy a két kamasz elindul az eldugottabb épületek felé, ahonnan Sven árnyékutazással se perc alatt visszaviszi magukat a faluba. Bármekkora féltékenység is marta a lány szívét, tiszta szívéből mosolygott, amikor Helen és Sven teljesen eltűnt az épületek árnyékában.

- Mi az, hogy kifogott?! - ijedt meg Ervin.

- Morgana képességeire Ervin! - csattant fel kissé Lisa. - Mit nem értesz ezen?! Ez egy metafora! Kifogni valamit valahonnan. Például halat a vízből, esetünkben a több ezer fiú közül egyet, aki tetszik is neki!

Ervin olyan hökkenten bámulta Lisát, hogy a lány egy pillanatra elgondolkodott, hogy románul, magyarul, angolul, vagy franciául mondta-e, mert míg az első hárommal nincs probléma, addig az utóbbival annál több, ugyanis Ervin németül tanul, de szinte teljesen biztos volt benne, hogy magyarul mondta.

- Hogy... Mi?! Helennek... tetszik Sven?! Helennek? Aki mindegyik pasinak eddig behúzott, vagy az őrületbe kergette, vagy kigúnyolta és visszautasította?

- Igen! Hát nem csodálatos?

- Pontosan, nem az! Mi lesz ebből a világból, ha már Helenben sem lehet megbízni, hogy visszautasítja a fiúkat?

- Jaj Ervin... - sóhajtotta Lisa. - Te ezt nem értheted.

- Elegem van a csajos hülyeségeitekből! Nem értem őket! - háborgott folyamatosan a fiú. - Mért tetszik neki?!

Lisa csak elgondolkodva elhúzta a száját, miközben végi pörgette mik azok a tényezők, amik még egy ilyen visszahúzódó srácot is vonzóvá tesznek.

- Hogy kigyúrt, 15 éves létére meglepően érett, okos, de ami miatt Helennek tetszik az a benne lévő sötétség.

- He?! - vágott egy grimaszt Ervin, míg Lisa megállt a busz megállóban.

- Ah... megmondtam Ervin. Te ezt nem értheted.

- De... de...

- Gyere már! Itt a busz! - szállt fel a járatra a lány, míg Ervin káromkodások közepette követte őt.

Ahogy Lisa kérte Ervin egészen a kapuig kísérte őt, közben faggatva a lányt, hogy mit tud Svenről és Helenről, de a lány már csak azért is ködösítve válaszolt, mert ő se tudta annyira a részleteket (legalábbis ő így hitte) és különben sem tartozott Ervinre, ha Helen elakarja neki mondani, akkor majd megteszi, ez nem az ő feladata.

Ervin már vagy hatodjára kezdte el kifejteni ellenérvét a kapcsolatot illetően. De Lisa csak Ervin válla mögött az erdőt figyelte... megint az érzte, hogy valaki figyeli.

- Figyelj Ervin. - szakította félbe a fiút. - Nem mintha zavarna, hogy októberben itt állunk a kapu előtt, de eléggé esőre áll... Ha akarsz beszélgetni inkább menjünk be.

- Oh nem. - vágta rá a fiú. - Délután foci edzésem lesz és addigra meg kéne csinálnom legalább a leckéim felét. - húzta el a száját. - De holnap suliban majd kifaggatom Helent, délután pedig akár tarthatnánk egy kis edzést a H. V. M.-ben.

- Az nem lenne rossz. - mosolyodott el halványan Lisa, de az arcára más is kiült.

- Hé... Valami baj van?

- Nem, semmi. - felelte a lány. - Csak rájöttem, hogy még amúgy is szöveget kell tanulnom. - tűrte az egyik hajtincsét a füle mögé. - Akkor holnap a suliban.

- Ja. Csövi. - indult volna el a fiú, amikor Lisa elkapta a vállát.

- Jut eszembe. Első két órában gyakorlaton vagyunk, úgyhogy legkorábban csak a harmadik szünetben láttok. Bioszom lesz.

- De jó, hogy nekünk idén még nincs. - vigyorodott el Ervin.

- Ne aggódj, tizediktől lesz és a pokolba fogjátok kívánni, na de siess, vagy megint éjfélig fogsz házit írni.

- Igenis kapitány! - szalutált a fiú, mosolyogva intett a lánynak, majd elindult a falu másik végébe.

Lisa halkan felsóhajtott és besietett a kapun, gondosan kulcsra zárta maga mögött az ajtót, majd bement a házba és azt is bezárta. A kis konyhába érve csak egy cetlit talált az apjától, aki lakatosmester, de mindenféle technikai kütyüvel is foglalkozik, így a ház minden egyes szegletében található egy félkész laptop, számítógép, telefon, vagy csak azoknak valamilyen random alkatrésze. A papíron egy rövid lényegre törő üzenet virított a félisten-boszorkányra: "Sokáig bent leszek, hét óra fele érek haza. Vacsora tegnapról a hűtőben, ha valami frissre vágysz (ajánlom) akkor pénz a szokott helyen. Szeretlek, apa."

Lisa halványan elmosolyodott és vissza tette a papírt az asztalra. Bevitte a cuccát a szobájába és elkezdte megkeresni az előadásra a szöveget, amikor hallotta, hogy a zár kattan. A lány kihúzta magát és összevont szemöldökkel az előszoba felé nyújtotta a nyakát, az apja azt írta csak este jön... most meg délután három óra van.

- Apa? - szólalt meg óvatosan, miközben felállt. - Te vagy az?

Semmi válasz nem érkezett. Lisa azonnal az ágyához sétált és kivette a párnája alá rejtett mennyei bronzból készült kést. A szíve hangosan vert a torkában. Aprókat és hangtalanul lépkedett akár egy macska. Ahogy kiért az előszobába, ahonnan a konyha és a nappali nyílt az ajtóra esett a pillantása, ami résnyire nyitva volt.

Bezárta. Teljesen biztos benne, hogy bezárta. Sárga fény lőtt ki az ujja hegyéből, mire az ajtó bevágódott és a zár elfordult benne.

- Ki van itt? - próbálta elrejteni a hangja remegést, leplezni, hogy fél, de gyenge próbálkozás volt, nem hiába játssza mindig ő a bajba jutott ártatlan lány szerepeket.

Válasz most sem érkezett.

- Most azonnal jöjjön elő! - a bejárat felől zajt hallott, mire azonnal oda kapta a fejét.

Az ajtóban lévő kulcs lassan elkezdett elfordulni, majd a zár kattant és az ajtó ismét kinyílt résnyire. A boszorkány felemelte a kezében lévő kést, míg körülötte a mágikus képességei gyülekezni kezdtek. Lisa az ajtóhoz lépett és teljesen kinyitotta. Sehol senki. Kilépett a házból, de csak fél lábbal, hogy máshol is körülnézzen, de semmi gyanúsat nem észlelt. Visszahátrált a házba és ezúttal a saját kézével zárta be az ajtót.

- Protego. - suttogta el a varázs szót, mire egy láthatatlan védőpajzs vette körbe a házat.

Visszasétált a szobájába, behajtotta maga mögött az ajtót, de a kést még mindig görcsösen szorította. Ahogy az íróasztalához ért, a szemei elkerekedtek. Ide tette le a szövegeket... De az nincs itt. Az idegei mind veszélyt jeleztek azonnal megpördült, mire egy pisztoly csövével nézhetett farkasszemet.

- Tedd le a tört. - mondta higgadtan a nála fél fejjel alacsonyabb nő, de az arcán látni lehetett, hogy legalább 30 éves.

- Ki maga? - kérdezte Lisa, miközben a kést ledobta a földre.

A nő azonnal hátrébb rúgta.

- Svetlana Alluilujeva. Orosz titkos ügynökség, mágus különítmény.

- Orosz... - emelte fel lassan a kezét a boszorkány. - Úgy tudtam... Oroszországban nincsenek Lévonalak és nincsenek mágus családok.

- Nincsenek is, már több mint 200 éve. - válaszolta a kémnő. - Akik megmaradtak azok generációk óta a kormánynak dolgoznak. Van nálad valami boszorkány, ami kell a megbízómnak.

- Nem tudom miről beszél...

- Egy kulcs, egy a 35-ből. Az egyik nálad van, a másik a kis barátnődnél. Add ide, és nem bántalak.

- Még mindig nem értem. - válaszolta Lisa, miközben az agya lázasan pörgött.

- Ide figyelj kislány. Nem a megbízóm az egyetlen aki a kulcsokat keresi, többek között a két félisten is ezért van itt, ahogy rajtunk kívül mások is. Add. Ide. Most.

- Úgy érti... - nyúlt be a pólójába és vette ki az aprócska zöld jáde követ, ami a nyakláncára volt felfűzve. - Erre gondol? - amint kimondta már át is változott egy aprócska egérré és roham tempóban kezdett el a bútorok alá berohanni.

A nő döbbenten pislantott párat, majd azonnal elsütötte a fegyvert, de az egeret nem találta el. Lisa azonnal azt a régi egér lyukat kereste, amin télen mindig bejutnak a kis dögök. Az éjjeliszekrény eltűnt a feje felől, mire ijedten elkerekedett a szeme és átbújva az ajtó alatt a konyha felé vette az irányt. Már messziről kiszúrta a lyukat és a belső falban kötött ki. A fegyver élesen eldördült, bele sajdult a füle és csak sejtette, hogy pontosan az egérlyukba talált, de ő már lejjebb volt, a pince felé közeledett. Az ösztöneire hallgatva egyre mélyebbre jutott a falban, átbújt a víz vezetékek között és a túl oldalon megérezte a növények szagát. Egy pontban fény szűrődött be a járatba. Gondolkodás nélkül arra sietett és amint kijutott a házból berohant az erdőbe, csak amikor eltűnt a bokrok között változott át cirmos macskává és indult meg futva Bem bácsi kunyhója felé.

Az erdő felééig jutott, amikor különös fényeket pillantott meg, lefékezve fújni kezdett a felé közelgő gomolyagra. A hátán is felállt a szőr... fogalma sincs mi volt az... de bármi is... határozottan nem tetszett sem az emberi, sem a macska ösztönének.

A gomolyag teljesen körbe vette, majd kinyúlt belőle egy kéz. Lisa a levegőbe ugrott, megpróbált eltűnni az erdőben, vagy legalábbis átváltozni, de már így is túl sokat használta a kulcsot. A kéz elkapta a farkát, mire a karmaival odakapott, megállás nélkül fújt, de a kéznek meg se kottyantak a karmai, amik... áthatoltak rajra, mintha füstből állna a testrész. Húzni kezdte, míg Lisa teljesen el nem tűnt a fényhalomban, aztán hirtelen minden elsötétült körülötte.

~~~

Helen és Sven egymás mellett sétáltak a falu fő utcáján, csavarogtak, hogy minél később kerüljenek a húgaik elé és váljanak nyílt céltáblává gúnyolódás szempontjából.

- Agymenők? - kérdezte Helen.

- Zseniktől többet várok. Sheldon pedig ahhoz képest, hogy zseni meglehetősen gyerekes, úgyhogy nem. De az első három évadot megnéztem. - vágta rá Sven. - Trónok harca?

- Hidegen hagyott. Az egyetlen ami érdekelt benne az a sárkányok voltak, de a felvezetéssel nálam kicsapta a biztosítékot.

- Nálam is.

- Pacsit! - emelte fel a lány a kezét, mire Sven belecsapott és nem is engedte el.

Helen csak halványan elvörösödött, míg Sven végig húzta a hüvelyk ujját a kézfején és halványan elmosolyodott.

- Koreai sorozatok? - köszörülte meg a torkát Sven.

- Nem az én világom. Kevés a fantasy elem és sok a dráma.

- Én a helyszíneket és a történelmi hitelességüket szeretem, de néha nekem is sok. Aelin sose értette miért nézem őket.

- Ebben egyet kell értenem a húgoddal. Én se értem. Na és mit szólsz a Marvel univerzumhoz?

- Imádom. - vágta rá Sven.

- Én is!

A két kamasz elnevette magát, majd a boszorkány elkezdte az erdő felé húzni Svent.

- A faluban azonnal elterjed minden pletyka. - érvelt a boszi. - És nincs kedvem 50 kiéhezett mama és papa előtt csókolózni veled.

- Pedig eszükbe jutnának azok a régi szép idők és te még ezt is megtagadod tőlük? Gonoszabb vagy, mint a dédapám. - mosolygott a srác, mire Helen oldalba bökte a könyökével, majd a házak mögé érve átkarolta a fiú nyakát és lábujjhegyre állva hosszan megcsókolta.

Sven talán még sose érezte magát ennyire elevennek. Kezdte azt hinni, hogy Aphroditénak... lehet, hogy egy-két mondata a 200-ból igaz, ugyanis talán... még amikor a szülei éltek akkor volt utoljára ilyen jó hangulatban.

Helen hirtelen elhúzódott a fiútól. A nyakában az ereklye lüktetni kezdett.

- Mi történt? - ráncolta össze a szemöldökét Sven.

- Nem tudom... - érintette meg a mellkasát. - Valahogy... Fura érzésem támadt. - a medál egyre forróbb lett, majd hirtelen megszűnt minden. Helen megkapaszkodott Sven vállában, mert olyan rosszullét tőrt rá, hogy egy pillanatra azt hitte menten összeesik.

A szemei előtt éles kép jelent meg. Sárga füstgomolyag, majd a következő másodpercben már Sven szürke szemei néztek vissza rá. Valamit mondott, de a lány nem hallotta őt. A füle csengett. A fiú mögött a fák között pedig meglátott valakit, akit tegnap is észrevett már.

- A fiú... - hebegte.

- Ki? - hallotta meg Sven hangját.

- Tegnap is láttam őt! - tolta el magától a Hádészost és indult el a kisfiú felé. - Hé!

Sven szemei elkerekedtek, ahogy megpillantotta a citromsárga pólót viselő kisfiút, hiszen legutóbb az álmában látta ezt a srácot.

- De hisz... - lepődött meg. - Helen! - iramodott a lány után.

A kisfiú szemei most is idegesen és ijedten elkerekedtek és azonnal futásnak indult a hegyek felé.

- El akar megint tűnni! - kiáltotta hátra Helen. - Betudsz elé kerülni?

- Be! - vágta rá Sven és beugrott az egyik árnyékba, míg Helen lihegve loholt a fiú után.

A kis srác cikcakkban futott a fák között gondosan kerülgetve őket egészen addig amíg Sven előtte nem termett és kapta el a karját.

- Na! - kiáltotta a kisfiú. - Engedj el!

- Nyugi, nyugi, nyugi. - fogta le a fiú kezeit finoman és guggolt le hozzá. - Nincs semmi baj. - mérte végig, miközben az agya csak azt hajtogatta, hogy ez képtelenség, gyakran álmodott különböző emberek arcával, de azokkal az esetek többségében már találkozott, viszont ezzel a fiúval... még sohasem.

- Hagyjál! - mondta a fiú! - Én csak az apukámat akarom!

Helen ezt a pillanatot választotta ki, hogy lihegve beérje a fiúkat.

- Te... - meredt a kisfiúra, aki ijedten hátra lépett, egyenesen neki Svennek. - Ismernem kéne téged? 

A fiú megrázta a fejét.

- Semmi baj. Hogy hívnak? És hol vannak a szüleid?

- Noah vagyok. - mondta ártatlanul pislogva a kisfiú. - És nem nem tudom.

- Szervusz Noah, az én nevem Sven, ő pedig Helen. Hány éves vagy?

A kisfiú értetlenül pislogott, a szemében pánik csillogott, majd oldalra döntötte a fejét.

- Nem tudom... nem emlékszem...

Sven és Helen csak összenézett egy fajta, most mi legyen pillantással, majd Helen elmosolyodott és Noah felé nyújtotta a kezét.

- Gyere. Bizonyára éhes vagy.

- Tudnék enni. - hangzott a válasz, miközben megfogta Sven kezét is.

Svennek nagy lélekjelenléthez volt szüksége, hogy ne rántsa ki a kisfiú kezéből a kezét, de végül csak nyelt egyet és inkább elviselte a gyerek érintését.

- Hahó! - kiáltotta Helen, amint haza értek. - Márti! Zita! Aelin!

- Márti telefonált, a papának kiment a csípője és kórházba került. Csak holnap vagy holnapután tud jönni. - csattogott le a lépcsőn Zita. - Csináltam vacsorát.

- Tényleg?! - lepődött meg Helen.

- Aha. Ennyire fura? - jegyezte meg gúnyosan a lány, majd megakadt a szeme a kisfiún, aki éppen Sven lába mögé igyekezett elbújni. - Ez meg ki?

- Az erdőben találtuk.

- És csak úgy befogadtátok, mintha egy kóbor kutya lenne?!

- Lényegében igen. - vakarta meg zavartan a tarkóját a boszorkány.

- Ne légy dühös... - szólalt meg a kisfiú magyarul, mire Sven és Helen szeme elkerekedett. - Csak kedvesek akartak lenni... 

- Te tudsz magyarul?! - hitetlenkedett Helen.

A kisfiú csak bólintott.

- Mi folyik itt? - sétált le a sápadt Aelin, miközben a fejét masszírozta.

- Szia Aelin! - integetett neki Noah, majd elkerekedtek egy pillanatra a szemei.

Sven értetlenül bámult hol Helenre, hol a húgára, hol pedig a kisfiúval.

- Te honnan ismersz engem? - vonta fel a szemöldökét Aelin.

- Hát... Igazából nem tudom. - vakarta meg a homlokát a kisfiú. - De... Az biztos, hogy magasabb voltál.

- Magasabb? - pislogott nagyokat a lány.

- Aha. - bólogatott hevesen Noah. - Játszol velem?

Aelin ha lehet még döbbentebben pislantott és már igencsak zavara hozta volna a baglyokat, olyan nagy szemeket meresztett a kisfiúra.

- Nem. - vágta rá és indult el a konyhába, hogy szerezzen némi enni valót, mióta felébredt vagy éhes, vagy szomjas, vagy mosdóba kell mennie, mintha a szervezete beakarná hozni azt a kimaradt 3 napot.

- Ajj... - szomorkodott Noah. - És te? - fordult Svenhez.

- Ne....

Helen azonnal megköszörülte a torkát, ugyanis még házit kellett írnia és abba a szar mágia suliba is el kell mennie a mai nap folyamán.

- De.... Van... - forgatta meg a szemeit Sven, végül is ideje az van. Kedve nincs hozzá, de az más tészta.

Noah vígan rikkantott egyet és megfogva a fiú kezét a nappaliba húzta őt.

- Mit kezdjek egy gyerekkel?! - mormogta Helennek mikor elhaladt mellette.

- Megoldod. Ügyes vagy te. - kacsintott a fiúra, majd gyors léptekkel a konyhába sietett, hogy mihamarabb megebédeljen, miután villámgyorsan magába tolta a kaját, felkapta a táskáját és lelépett az erdő irányába.

- Az a lány a barátnőd? - kérdezte aranyosan pislantva Noah.

Svent emlékeztette valakire a kicsi, de nem tudta behatárolni, hogy pontosan kire. Furcsa mód az auráját egyáltalán nem érzékelte, olyan volt, mint egy... Testetlen lélektelen felhő, kivéve, hogy határozottan volt teste és okos kis szemeiben megannyi kis lélek pislákolt, mintha ezernyi szentjánosbogarat engedtek volna szabadon.

- Igen... Illetve... - kapkodta zavartan a tekintetét, hiszen fogalma sincs meddig maradnak Romániában, és... Egy távkapcsolatot elég nehéz lenne fenntartani, pláne, hogy a felek közt nem csak néhány kilométer van, hanem egy egész óceán és az Európai kontinens háromnegyede.

- Szerintem aranyosak vagytok együtt. - csillantak fel még jobban a szemei, már amennyiben ez lehetséges. - Éhes vagyok!

- Gyere, megnézzük mit főzött Zita. - intett a fiúnak, aki már rohant is a konyha irányába.

Sven átkutatta a hűtőt, hosszas keresés után meg is találta az életet jelentő élelmet, ami bolognai szószból és spagettiből állt.

- Szereted a... - kezdte Sven a kisfiú felé fordulva, de az már kapta is ki Sven kezéből a tányért és fordult körbe a szobában, hogy megtalálja a mikrót. - Előbb szedjük ki tányérra. Jó?

- De én mindet megeszem!

A mennyiségre tekintve ebben Sven erősen kételkedett.

- És akkor a többiek mit esznek? - vonta fel a szemöldökét. - Ha lenne egy kishúgod, akkor ő mit enne, ha te mindent megennél? - adott a kisfiú kezébe egy tányért és kezdett el egy adagot tenni a fiú tányérjára.

- De nincs. Egyke vagyok. - nézte pipiskedve, hogy Sven mennyit ad neki.

- És a szüleid? Nekik nem is hagysz?

- De... - sütötte le a szemét.

- A szüleid mit dolgoznak? - tette be az ételt a mikróba és a maradék kaját pedig vissza a hűtőbe.

- Sok mindent! - válaszolta a fiú. - Apukám nagyon okos, elvégezte az építészeti egyetemet és művészetet is tanult. Inkább a másodikban dolgozik, van egy csapata akikkel mindenféle őskori dolgok után kutat és azokat szokták felbecsülni és biztonságba helyezni, hogy ne kerüljenek rossz kezekbe.

- No és anyukád? - mosolyodott el ravaszan Sven, ugyanis az erdőben a fiú még azt mondta nem emlékszik a szüleire. - Ő is olyan okos, mint apukád?

- Nem. Ő ravasz. Apa szereti elragadtatni magát, elveszni a részletekben. Anyukám sokkal figyelmesebb, ő a megérzéseire hagyatkozik, de nagyon akaratos tud lenni és nem szereti amikor nem az van amit ő akar, olyankor mindig dühösen csücsörít. És sokat aggódik.

- Az anyák már csak ilyenek. - mosolyodott el Sven arra az emlékre, hogy hányszor megbüntette az anyja Aelint, mert olyat csinált amit nem szabadott volna. Furcsa, hogy a negatív emlékek is mennyire szerethetővé tudnak válni, miután már... Vége.

- Tudom... De attól még néha kicsit sok...

- Szóval anyukád ravasz? Na és mennyire? - tudakolta Sven. - Agyafúrtabb, mint apukád?

A kisfiú elgondolkodott, mialatt Sven megfogta a tányérját és az ebédlőasztalhoz vitte.

- Igen. - válaszolta végül Noah és megfogva a villáját elkezdte magába tömni a kaját. - Apa is ravasz, de ő mindig gondolkodik. Anya viszont nem, ő spontán, ösztönlény.

- Hm... És te mennyire hasonlítasz rájuk?

- Anyukám mindig azt mondja, tiszta apám vagyok, apukám pedig azt, hogy tiszta anyám. Úgyhogy nem tudom.

- Egy dolog biztos. - húzódott ravasz mosolyra Sven szája. - Hogy te nem vagy olyan ravasz, mint anyukád. Mintha azt említetted volna, hogy nem emlékszel a szüleidre. Akkor most mégis, hogy beszélhetsz róluk? - Noah ártatlan szemeket meresztett Svenre és hamar gyorsan belapátolt két nagy falatnyi spagettit, hogy minél több ideje legyen gondolkodni. - Gyanús vagy te nekem.

Noah csak alaposan megrágta az ételt, majd mikor lenyelte Svenre emelte a tekintetét.

- Én... Tényleg nem emlékszem a nevükre... - mondta olyan szívét melengetően, ahogy azt egy kisgyermek szokta... Csakhogy ez a fiú más volt. Sven kezdett rájönni, hogy kicsit kire emlékezteti. Danre.

- Hazudsz. - jelentette ki Sven, mire a fiú szemei elkerekedtek ijedtében. - Olyan érzésem van mintha ismernem kellene téged. Ha szörny lennél azt érezném az aurádból, viszont egyáltalán nem érzem azt, sőt semmit nem érzek belőled, mintha nem is élnél, de... Szellem sem vagy, mert azt tudnám. Így felmerül a kérdés, hogy ki vagy? Mért vagy ennyire ismerős? Ismerhetlek-e valahonnan korábbról?

- A nevem Noah. Nem tudom és nem hiszem. - válaszolta a kisfiú hihetetlenül magabiztosan, de Svent a szeme nem csapta be.

Roppant ravasz és okos fiú, azt meg kell hagyni, nagyon jó játékos a kora ellenére és bizonyos motívumai minimálisan, de emlékeztetik Edmund szokásaira.

- Tegyük fel, hogy elhiszem és tegyük fel azt is, hogy nem. Mi következik ebből?

- Hogy bizonytalan vagy? - kérdezett vissza a kisfiú, miközben az összecsomósodott tésztával szenvedett.

- Nem. Hanem, hogy...

- Jaj! - rángatta annyira a tésztát, hogy sikerült kilőnie a tányérjából és a paradicsomos szószban úszó tészta egyenesen Sven állán landolt onnan pedig tovább gurult a nyakára, majd a pólóján fejezte be kiránduló útját.

Noah az ajkára harapva próbálta elrejteni a nevetését, de amikor Sven halvány fintorral az arcán letörölte az álláról a kaját nem bírta tovább és hangos nevetésben tört ki.

- Egyáltalán nem vicces. - mosolyodott el halványan Sven. - Pláne, hogy míg nekem a pólóm látta nagyobb kárát neked már az egész arcod olyan.

- Anyát idézve: "az arcát letudja mosni, de a pólójával mit csináljak?! Hogy szedjen ki belőle a szószt?" - vágta rá a kisfiú, majd nemes egyszerűséggel letette a villát belátva, hogy a tészta ezen állapotában nagyjából a semmivel egyenértékű a villa teljesítménye és inkább kézzel kezdett el enni.

- Nagyon szerethetik az evési szokásaidat a szüleid. - gúnyolódott Sven.

- Odáig vannak érte, főleg anyukám. - válaszolta Noah és hagyta teljesen figyelmen kívül Svent, hogy magába tömje két öt ágú villájával a bolognai spagettit.

Sven csak levette a pólóját és egy egyszerű mozdulattal kihajította a fürdőszobai szennyes kupacba, komolyan... néhány napja vannak csak itt, de még életében nem kellett ennyiszer átöltöznie... Most is lusta volt keríteni magának egy felsőt, úgyhogy csak visszaült Noához, aki már a fél adagját eltüntette.

- Honnan tudsz magyarul? - folytatta a nyomozást Sven.

- Nem csak magyarul és angolul tudok, folyékonyan beszélek olaszul és románul is. Bár az utóbbit utálom. - húzta el a száját. - De az olaszt szeretem, imádom Velencét, de apukám és a nagynéném nem igazán, rosszul vannak minden olyan dolgon, ami vízen van és ringatózik.

- Hű... De nem ez volt a kérdés... De... mégis honnan tudsz ennyi nyelven?! Csak kilenc éves lehetsz! - hitetlenkedett Sven.

Noah felvont szemöldökkel Svenre pillantott, mint aki nem érti a döbbenete okát.

- Hiszen... Te hangok alapján megtudsz tanulni bármilyen nyelvet. Nem értem miért olyan meglepő, amikor a nagybátyád, Edmund is három nyelven beszélt már az én koromban...

- Ezt... te honnan tudod?! 

Noah csak halványan elmosolyodott és tovább folytatta az evést.

- Annyira másnak képzeltelek el... - jegyezte meg.

Sven értetlenül pislogott a fejében a kirakós darabkái próbálták megtalálni a helyes sorrendet, de sajnos több ezer fekete lyuk tátongott a megfejtés körül és bárhogy is törte a kobakját a Hádész vér, sehogy se állt össze a kép.

- Mért? Mit hittél...? - húzta össze résnyire a szemeit.

- Nem tudom. - vonta meg a vállát és nyelte le az utolsó falatot is. - Valahogy... azt hittem többet mosolyogsz és hülyéskedsz. Tudod... olyan... kamaszosan.

- Mért tudsz rólam... ennyi mindent, ha nem ismerlek és te se ismersz engem...

- Azt nem mondtam, hogy én nem ismerlek téged. - döntötte oldalra a fejét a fiú. - Ilyet egy szóval se mondtam, csak azt, hogy te nem valószínű, hogy ismersz, ahogy az sem, hogy ismerned kéne.

- Hogy... mi?! - értetlenkedett Sven.

- Mindegy. - mosolygott Noah. - Játszunk valamit? - pattant fel a székből és indult el a kanapé felé, de Sven éppen hogy elkapta a pulcsija nyakánál fogva mielőtt maszatos, paradicsomos szósztól csöpögő kezeit a bútorra tette volna.

- Előbb kezet mosol... - húzta vissza és mérte végig a gyereket. - És arcot, és a pulcsidat kidobod a mosásba... hozzá ne érj!

- De már így is koszos. - nyafogott Noah. - Akkor nem mindegy?!

- Nem. - vágta rá Sven és húzta le róla a pulcsit, majd meglátta Noah nyakát és gondosan benézett a pólója alá. - Na jó... ezt hogy csináltad?! Még a mellkasodon is van tészta!

- Úúúú, desszert. - nyúlt be a pólója alá (ezzel összekenve azt is) és húzta ki a tésztát, majd onnan a szájába dobta. - Fini, pedig Zita csinálta. - rázta meg a fejét kicsit hitetlenkedve.

Sven hangosan felsóhajtott és gondolkodva megvakarta a tarkóját, hogy pontosan most mégis mit csináljon ezzel a gyerekkel, aki... még nála is furcsább! Sőt! Az összes Jackson kölykön túl tesz. Egyszerűen fel nem foghatta, honnan tudott ennyi sok részletet róla, úgyhogy alig egy órája ismerte meg.

- Szerintem... - kezdte bizonytalanul Sven. - Fürödj le, mert ezt az életben le nem mosod.

- Hát jó. - mosolygott a kisfiú és már el is indult az emelet felé. - Melyik ajtó is az? - fordult vissza, egy lépést téve Sven felé, csakhogy ő azzal nem számolt, hogy a fiú felakarta kísérni őt, így a kezét használva próbálta meg felfogni az ütközést melynek következtében Sven hasa is tele lett paradicsom szósszal. - Hoppá... Azt hiszem már neked se ártana fürdened... - vigyorodott el kínosan.

Sven vett egy mély levegőt, hogy le ne ordítsa a kölyök fejét és helyette elindult az emelet felé. Már várja, hogy újra találkozzon Amyvel és Dannel. Szinte látja maga előtt ahogy Amy megkérdezi milyen volt Románia és neki mi jut majd eszébe? Napi minimum két fürdés és póló csere, meg Helen.

- Váó. Már ekkor is türelmes volt. - suttogta Noah. - Pedig azt hittem nem... Sven! Várj meg! - loholt a kamasz után.

~~~

Helen szeme megállás nélkül tikkelt. Eddig legalább, ha mágus suliban volt mellette csinálhatott bármit. Most viszont az óra első felében megoldotta a matek háziját és utána a benn lévő banya elvette tőle a tancuccait. Másodpercenként siklott a tekintete az órára, emlékeztetve saját magát a tényre, hogy bármely hihetetlen csak egy perc telt el azóta, hogy az előbb megnézte.

Mikor végre lejárt a büntetési ideje csak gyorsan a banyához sétált, felkapta az elkobzott tancuccait és már viharzott is volna ki, ha a banya nem szólítja meg.

- Kovács Helen ne olyan sietősen.

Helen unott arccal megfordult közelebb lépve a nőhöz.

- Mágus suliba helyezés időtartama, egy hét. - olvasta fel Helen kis mappájából... komolyan... minden mágusról van egy ilyen kis sárga dosszié, mintha nem mágusok, hanem valami CIA által körözött bűnözők lennének... - Oka, félistenekkel való kapcsolat felvétele. - csapta össze a mappát. - Nem gondolja, hogy ilyen súlyos esetben a lecke írás helyett foglalkozhatna a mágikus tanulmányokkal.

Helen hangosan felhorkantott és majdnem elnevette magát.

- Milyen tanulmányokra gondol, tanárnő? - szedte össze magát és emelte fel az állát, majd mit sem törődve a nővel levágta az egyik padra a hátiját, hogy az összes tancuccát bele zsúfolja, mikor ezzel végzett a szégyentől és dühtől vörösödő arcú banyára pillantott. - Nekem ez az iskolának csúfolt valami, nem tud újat tanítani.

Nem várta meg, hogy a nő újra megállítsa csak kisétált a teremből és a portálok felé sietett. Amint a felszínre ért elköszönt Bem bácsitól. Hétmérföldes léptekkel sietett haza, hogy minél hamarabb... nos bármilyen kicsinyesen hangzott még a fejében is a dolog, de hogy Svennel lehessen.

- Sziasztok! - rikkantotta mikor haza ért, nagy meglepetésére viszont senki sem tartózkodott a konyhában és a nappaliban. - Hát ezek meg hol vannak...? - vonta össze a szemöldökét.

A boszorkány felment az emeletre. Aelint a szobájában találta meg, amint éppen egy könyvet olvasott, a húgát is a szobájában találta meg, ő a változatosság kedvéért telefonozott.

- Hol van Sven és Noah? - kérdezte Aelintől.

A lány csak felemelte a kezét és a folyosó végébe mutatott, a fürdőszobára.

Helen mormogott valami köszönöm félét, miközben elindult a fürdő felé, koppantott kettőt az ajtón, majd amikor valami csattanás hallatszott a túloldalról nem várta meg, hogy engedélyt kapjon a bemenetelhez, csak lenyomta a kilincset és óvatosan bekukucskált.

A túloldalon kész káosz uralkodott. Sven törülközővel a derekán vitatkozott a kádban játszó Noahval. Amit Helen elsőre kiszúrt az a fürdő állapota volt, ami konkrétan 5 centis vízben állt.

- Ti mit csináltatok itt?!

A két fiú elhallgatott és elkerekedett szemekkel meredt Helenre.

- Az ő hibája volt! - mondták kórusban mindkettő a másikra mutatva. - Mi, hogy az enyém?!

- Te fröcsköltél! - vágta rá Sven.

- De mert te kezdted! - nevetett fel Noah.

- Csak le akartam szedni a homlokodról a bolognait, ami mellesleg még mindig ott van!

Noah feltérdelt a vízben, hogy lássa magát tükörben.

- Jé. Tényleg! - kezdte el lemosni a homlokát.

Helen csak értetlenül kapkodta a tekintetét Sven és Noah között.

- Na jó... Sven mért vagy egy száll törülközőben? Megint.

- Mert összekent és egyszerűbb volt lefürdeni, mint kendővel tisztogatni magam. - mormogta a fiú, miközben gyanakvóan meredt Noahra.

- Mért kented össze? - fordult a kisfiú felé Helen.

- Véletlen volt. Még olyan a homlokom?

Helen halvány mosollyal megrázta a fejét.

- Sven, menj ki és öltözz fel. - sétált a kisfiúhoz és fogott meg egy mosakodó rongyot, majd elkezdte letisztítani a homlokát.

- Mért én menjek ki mikor az egész az ő... - kezdte idegesen.

- Azt mondtam kifelé!

Sven csak vágott egy fintort, majd kiviharzott a szobából. Noah vigyorogva meredt utána.

- Élvezed, hogy idegesítesz másokat? - tippelte Helen, miközben az arca többi részét kezdte el letisztítani.

- Aha! Főleg, hogy mindenki azt mondta, hogy Sven mindig higgadt és mégis sikerült felhergelnem! Király vagyok!

- Mindenki? Ki mindenki? - lepődött meg kicsit Helen.

- Áh. Nem érdekes. Milyen volt a... hol is voltál? - hunyta le a szemét, ahogy Helen az orráról kezdte lemosni a kaját.

- Hosszú. - vonta meg a vállát. - És teljesen felesleges lenne elmondanom.

- Mit fogsz csinálni, ha Sven elhagyja Romániát?

- Milyen kíváncsi kisfiú vagy te... és cseppet sem tapintatos. A szüleid nem tanítottak jó modorra?

- Próbáltak. De túl sok időt töltöttem a nagybátyáimmal és a nagynénéimmel. - mondta aranyos vigyorral az arcán. - Na? Mit fogsz csinálni?

- Semmit. - vonta meg a vállát a boszorkány. - Egy másik kontinensen lakik. A távkapcsolat szóba se jöhet ilyen távolsággal. De ezt mért egy kilenc éves kisgyereknek magyarázom?

Noah kicsit elszomorodott.

- Pedig aranyosak vagytok együtt. Olyan fura halál érzésem van ha rátok nézek.

- És az neked aranyos? - kérdezte óvatosan Helen.

- Persze. Hullák meg minden. Menő.

Helen egy pillanatra összevonta a szemöldökét és alaposan végig mérte a fiút. Nem érezte ő sem az auráját, ahogy Sven sem, de valahogy... emlékeztette valakire őt ez a fiú és bármennyire is ijesztő, de az a valaki, a Hádészosok voltak.

- Furcsa egy kisgyerek vagy te... - igazította hátra az egyik vizes tincsét, majd felkelt, hogy tiszta törülközőt keressen, főleg, hogy az eddigi tartalék törülközők nagy részét Aelin és Sven használta.

- Az attól függ mit nevezünk furcsának. Tudtad, hogy régen a furcsa szóval magyaráztak minden olyat, ami számukra megmagyarázhatatlan volt?

- Tényleg? - mosolyodott el Helen, ahogy felfedezett valami más dolgot, ami egyáltalán nem egy Hádészosra jellemző... illetve... nem jellemző a legtöbb általános Hádész kölyökre.

- Aha! - vágta rá lelkesen. - Ilyen volt például a boszorkány üldözés. A legtöbbjük nem is boszorkány volt, hanem gyógyító, orvos, akik a tudomány mély vizeire eveztek és az akkori kor elítélte őket. Most ilyenek az űrlények, meg a multiverzum elmélet.

- Honnan tudsz ilyeneket, kis okos tojás? - talált végre egy törülközőt és nyitotta szét.

- A családom okos tojásokból áll. Csak ragadt rám valami a koszon kívül. - pattant fel és tekerte be magát a törülközőbe Noah.

- És tudod is miről beszélsz vagy csak úgy mondod? - emelte ki a kádból a kisfiút.

- Tudom! Űrlények, más néven idegenek, olyan élőlények, akik nem a Földön élnek, hanem valahol máshol. Vita tárgya, hiszen a tudósok nincsenek tudatában, hogy valójában hét dimenzió van, amelyet a görög mitológia szereplői hoztak létre, pontosabban Khaosz. Ezen dimenziók közül a Föld a negyedik, a harmadik dimenzió, pedig már réges-rég elszakadt az istenektől. Ők nem hinném, hogy idegennek, űrlényeknek számítanak, ugyanis pontosan úgy néznek ki, mint mi. A multiverzum picivel bonyolultabb ennél. A multiverzum feltételezi, hogy a mi univerzumunk mellett számos más univerzum is létezik, amelyek kisebb és nagyobb mértékekben térnek el a minéktől.

Helen leesett állal bámult a fiúra.

- Na jó.. - nevetett fel kínjában. - Hát ez... Ha... nem tartanám kizártnak azt mondanám. - sandított az ajtóra. - Áh... az kizárt.

- Micsoda? - csillantak fel a fiú szemei.

- Áh... lényegtelen... csak egy... tipp volt.

- Hm... Ne ítéld el magadat azért mert nem vagy olyan zseni, mint Sven. A ravaszság néha előrébb vezet. - törülközött meg, majd elcsattogott az alsó nadrágjához és hamar gyorsan belebújt.

Helen nézte ahogy Noah fütyörészve kisétál a szobából és eltűnik Aelinnél. A boszorkány ekkor tényleg meg mert volna rá esküdni, hogy ez a fiú... bárki is... ő ismeri, ismernie kell, mert szinte pontosan úgy viselkedik, mint...

- Téged is kiakasztott a kis srác, látom. - lépett be nadrágban és pulcsiban Sven.

- Szia. - mosolyodott el Helen. - Hát.... Végül is igen. Hülyének nézhetsz, de pontosan olyan érzésem van, mintha a te sokkal boldogabb, függetlenebb, kisebb és aranyosabb éneddel beszélgetnék. - vörösödött el zavarában egy másodpercre.

- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Sven, miközben arcára enyhe kétely ült ki.

- Tudom. Hülyeség... Gyere! - fogta meg a fiú kezét és húzta át a saját szobájába, majd gondosan be is zárta az ajtót.

- Mit csinálunk? - mosolyodott el a fiú.

- Kezdetnek mit szólsz ahhoz, hogy nézünk egy sorozatot?

- Ajjaj... na és mit. A legtöbb sorozatban két hónapos lemaradásom van a kulcshajsza miatt.

- Kezdjük egy újat. - ült le az ágyra a boszorkány és húzta az ölébe a laptopját. - Mit szólsz a... Két pasi meg egy kicsi?

- Arról hallottam. - kapta fel a fejét Sven. - Ha arról akarsz filmet nézni, ahogy egy szerencsétlen papucs férj a hülye fiával a bátyjához költözik, aki negyvenes létére egyetemista csajokat szed fel hajrá!

- Akkor válasz te!

- Hm... - állította át az alapnyelvet angolra a fiú, majd elkezdett keresgélni, végül elvigyorodott és Helenre nézett. - Ne nevess ki, már láttam párszor, de szívesen megnézném ismét. - dőlt hátra és mutatta meg a sorozatot.

- Avatár, Aang legendája? - mosolyodott el Helen. - Azt szeretem. Oksa! Nézzük!

~~~

Noah óvatosan sétált be Aelinhez, aki remekül megjátszotta már vagy egy órája, hogy olvas viszont valójában csak azon kattogott az agya, hogyan szerezze meg Puck talizmánját. A démonai egy része jelezte, hogy segítenek neki, de előbb valami tervet kellene kikovácsolnia és csak utána értesítenie a démonjait... valahogy. Csak egy baj volt, hogy semmi használható ötlete nem volt. Ez általában mindig Sven feladata volt és nem az övé.

- Szia Aelin! - vigyorgott Noah, mire Aelin ijedtében 5 centit ugrott ültében. Egyáltalán nem vette észre a kisfiút.

- Szervusz... Mit keresel itt?

A kisfiú arcára ravasz mosoly ült, majd hátra fordult. Az ajtó halkan becsukódott mögötte, anélkül, hogy hozzá ért volna. Aelin ijedten nyelt egyet. Határozottan a hideg járt ettől a hátán a kis sráctól. Sven és Helen baromira édesnek tartják, de valahogy ők nem érzik azt amit Aelin igen, nem kell hozzá az ereje, hogy tudja ez a fiú nem ide tartozik.

- Neked Helen talizmánja kell. Ugye? - kérdezte aranyosan Noah.

- I-Igen. És? - próbálta elnyomni a dadogását.

- Meg a kulcs egyik fele, ami Helen Smith nyakában lóg és a másik fele, ami pedig Lisa Citadellnél van, hogy bezárjátok a holtak kapuját.

- Állj. - tette le a könyvet és ült fel hökkenten. - Te ezt honnan...

- Tudom? Legyen annyi elég, hogy tudom. - mosolyodott el a fiú. - Nem mutatkoztam még be tisztességesen. - sétált az ágy mellé. - Valójában nagyon is tudom, hogy kerültem ide, nem csak úgy nem emlékszem, mint ahogy azt Helennek és Svennek előadtam, meg persze Zitának.

- ... Akkor nekem mért akarod elmondani?

- Mert téged jól ismerlek. - válaszolta komoly arccal a kisfiú. - Tudom milyen helyzetben vagy és tudom, hogy mindenkiről tudsz minden kis piszkos dolgot, ahogy én is. Velem megoszthatod ezt és én segíthetek. De azt is tudom, hogy előítéletes vagy, pláne mióta Puck átvert, azóta végképp nem bízol meg senkiben sem Svenen és a családodon kívül.

Aelin az ajkára harapott és zavartan végig mérte a fiút. Még, hogy ő ijesztő. Ez a kisfiú még rajta is túl tesz.

- Folytasd... Hogy kerültél ide és miért tudsz ennyi mindent? - meredt rá gyanúsan csillogó szemekkel. 

- Az apukámmal és a nagynénémmel Romániában voltunk. Az apámnak nyomóznia kellett egy bizonyos ritka jelenség miatt, ami a lévonalak állás szögéhez kapcsolódott és én a nagynénémre voltam bízva, viszont elkódorogtam... - sütötte le a szemét. - És... Megtaláltam a holtak kapujának egy mellék bejáratát, valahogy kulcsok nélkül is sikerült kinyitnom és ide jutottam. Egy alternatív univerzumba.

- Egy multiverzumba... - kerekedtek el Aelin szemei. - A nagybátyám, Edmund azt mondta az ilyesmik valószínűleg nincsenek, vagy ha léteznek is nem lehet átjutni... - állította le magát a gondolatra, hogy valóban több ezer Aelin létezhet.

- Tudom, hogy ezt mondta. Nekem is ezt mondta Edmund Jackson.

Aelin értetlenül bámulta Noaht.

- Azt mondtad... nem mutatkoztál be tisztességesen... - pörgette vissza az információkat a lány. - Ki is vagy te pontosan? Honnan... ismered a nagybátyámat?

- Az én univerzumomban előrébb járunk időben, mint nálatok. Nálam 2085-öt írunk.

Aelin szája lesett döbbenetében, ha létezik a multiverzum elmélet... Ha ez a fiú tényleg... 

- Tehát ott... - gondolkodott el Aelin. - 39 éves vagyok. Akkor... ezért mondtad azt, amikor elsőre megláttál, hogy magasabb voltam! De te akkor...

Noah szélesen elmosolyodott.

- A nevem Noah di Angleo. Az apám Sven di Angelo, te pedig a nagynéném vagy.

- A... a nagynénéd? - visszhangozta Aelin, teljesen meghökkent. 

- Igen.

- Ha te tényleg Sven fia vagy... - jutottak hirtelen eszébe a bátyja mentális képességei és, hogy pontosan milyen következményekkel jár, ha Noah elsődlegesen Sven génjeit örökölte. - és az én unokaöcsém... akkor bizonyára....

- Igen. - értette meg fél szavakból is Aelint. - Van tervem, hogy szerezzük meg Helen Smithtől Puck talizmánját és az ereklyét.

Aelin hiába akadt ki teljesen, már értette miért érzi másnak a fiút, mert hasonló hozzá... igaz van még valami plusz dolog benne, amit egyszerűen nem tud megmagyarázni, ha meg lenne a képessége valószínűleg se perc alatt rájönne mi az, de a híján ennyivel kell beérni. Hasonlít Svenre, a viselkedése is hasonló... csak túl pozitív, bár ha sok időt töltött Dannel, akkor érthető miért ennyire boldog és mosolygós. A rokonokkal nem árt vigyázni ezt jól megtanulta az elmúlt években Aelin, de... de Noah elsősorban Angelo és csak másodsorban Jackson. 

- Honnan tudjam, hogy megbízhatok benned? - kérdezte Aelin.

Noah halványan elmosolyodott.

- A rokonsággal nem árt vigyázni. De mi elsősorban Angelok vagyunk és csak másodsorban Jacksonok.

Aelin arcára gonosz félmosoly húzódott, majd előre nyújtotta a kezét.

- Kezet rá. - mondta, mire Noah azonnal belecsapott és megrázta. - Mi a terv?

- Nem csak én jöttem át a kapun. - engedte el a lány kezét és ült fel az ágyra. - Hanem valami más is. Az a kulcsokat keresi. Nekünk csak hagynunk kell, hogy megtalálja Helent és Helen használja a kulcs erejét. Ha használni fogja, akkor az teljesen kifogja szívni belőle az életet, Sven rájön, hogy Helennél van a kulcs onnan pedig neked csak le kell tépned a boszorkány nyakából a talizmánt.

- Rendben. - bólintott Aelin, majd gondolkodva összevonta a szemöldökét. - Ha... a Bátyám... az apád... ki az anyád?

Noah csak elhúzta a száját és oldalra döntötte a fejét, mint aki azt lantolgatja elmondja-e neki vagy sem.

- Még nem ismered őt. - egyenesedett ki végül. - De kedvelni fogod.

- A bátyám csaját? - vágott kételkedő fejet Aelin. - Helenre is kiborultam. - a démonúrnő hirtelen furcsa indentitást érzett még egy kérdés után, a multiverzumok túlnyomó többségében megegyeznek, de bizonyos dolgokban eltérnek, viszont lehet, hogy... ebben nem... - Hány barátnője lesz? Csak... - tűrte hátra idegesen az egyik hajtincsét, hisz valamennyire szégyellte, hogy ilyen dolgot kérdez, még ha Svenről van szó, akkor is. - érdekel... Nem muszáj elmondanod.

- Hát ezt én se tudom. Volt valami Aphrodité lány, az tuti, mert apa máig kerüli az Aphrodité bungalót, meg egy jó fej Déméteres, őt szeretem, anya nem annyira, de én igen.

- Áh. Tehát az anyádat, Helent és a... két másikat számolva négy tuti lesz... csodás... - vágott egy enyhe fintort.

- Nah. De én most léptem. - pattant fel Noah az ágyról.

Nem várta meg Aelin reakcióját csak vidáman leugrált a földszintre és kiment a kertbe.

- Egy... kettő... három.... Az első ablak a szülők hálószobája. - motyogta az orra alatt. - A második Helen könyvespolca, a harmadik az íróasztala, ahol a könyvet láttam fürdés előtt.

A fiú vett egy mély levegőt és felemelte az egyik kezét. Az ujjai végén halványan vörös színű fény források jelentek meg. Lassan az ujjai között vonalak jelentek meg, amelyek a fény forrásokat összekötötték, így egy ötszög motívum jelent meg a fiú kezében. A háta hirtelen megmerevedett, ahogy megérezte a furcsa energiát.

- Protego. - emelte fel a másik kezét és hajította rá a varázslatot a házra, ő maga pedig hirtelen megpördült és a kezében lévő energiát neki hajította a kapun lévő zöldes árnyalatú köd felhőnek. - Szóval szilfeket gyűjtött maga mellé az a gyáva dög... - húzta el a száját.

A zöld köd megremegett egy pillanatra, ahogy benyelte a mágikus gömböt, de hamar kiheverte és elindult Noah felé. A kisfiú szeme vörösen felizzott, de nem támadt. A zöld köd körből kinyúlt egy áttetsző kéz és elkapta a fiú ruháját, olyan mozdulattal, mint ahogy egy elmebeteg kitépi az áldozata szívét.

- Egy gyereket küldtek gazdám után a Jacksonok? - szólalt meg gúnyosan a szél. - Ennyire bolondok lennének, vagy nem merték vállalni az időbeli paradoxon kockázatát?

- Az utóbbi. Most pedig tegyél le. - mondta higgadtan a kisfiú, de valójában úgy dobogott a szíve, mint egy rémült kismadáré.

- Miért tennék ilyet?

- Mert én tudom kinél van a hatalmasok végzete nevű kulcs. - vágta rá.

- Az egyik felét már megtaláltuk, de a boszorkány macska alakban van, így nem tudjuk tőle elvenni a Jáde szemet... - mormogta dühösen a lény.

- A másik fele egy Kovács Helen nevű boszorkánynál van, vigyázzatok vele, rafináltam mint Fellegvári Lisa. És most eresz el! - érintette meg a szél elementár kezét, mire az elkezdett rothadni a sötétségtől és Noah kicsúszott a kezei közül. - Mond meg az ifrítnek, hogy Noah di Angelo üdvözli. - feketeség mozdult meg az Angelo fiú körül, a szilf visszahúzódott a zöld színű füstgomolyagba és kimenekült a kertből. - Amatőr...

A fiú a ház felé fordult, felemelte mindkét kezét és lehúzta a házról a védőpajzsot, majd az egyik kezét leeresztve újra megjelentek a vörös fényforrások, az azokat összekötő vonalak. A fiú csak az ablakot bámulta, valami megmozdult a túloldalon, egy könyv volt az. Noah óvatosan kifújta a levegőt és milliméterenként húzta maga felé a könyvet, amíg az ki nem esett az ablakon és egyenesen Noah kezébe nem repült.

A kisfiú szélesen elvigyorodott, majd benyúlt a pólója alá. A nyakában egy gyöngysor csüngött rajta három ékkővel. Mind a három egy egy ereklye volt az ő univerzumából. A hatalmasok végzete - amelyet az apja nem akart odaadni neki - A főnix medál, és az emlékek ékköve, amellyel megtalálta az apját is. A főnix medált levette a láncról és a tenyerébe szorította. A levegőben három alak jelent meg, a nagynénje, Aelin di Angelo, a másodfokú nagybátyja, Dan Jackson és maga az apja, Sven di Angelo. Olyanok voltak, mint a Star Wars filmekben a hologramok, csak pixelek nélkül.

- Nos? Elültetted a bogarat fülembe? Ezt de hülyén hangzik?! - rázta meg a fejét Aelin.

- Megvan a könyv? - faggatta a fiút Sven.

- Meg. Csak nem tudom, hogy használjam Dan kütyüjét. - vette ki a zsebéből az apró készüléket.

- Ó az könnyű. - legyintett Dan. - Van egy kiálló gomb, azt megnyomod és elhúzod lapon az ujjadat, utána már érteni fogod.

- Áh. Vágesz. - biccentett a srác.

- Noah öt éves korod óta oktatunk... Ne tanuld már el tőle a hülyeséget! - fakadt ki Sven, miközben látványosan oldalra pillantott Dan irányába.

A férfi csak megvonta a vállát, egy aljas ördögi mosollyal a szája sarkában.

- Én legalább teszek valamit az ellen, hogy ne olyan gyík legyen a gimiben, mint amilyen te voltál, hanem olyan menő legyen mint amilyen én voltam!

- Mintha te menő lettél volna a gimiben. - forgatta meg a szemeit Aelin.

- Együtt jártál velem gimibe?

- Tizenegyedikben és tizenkettedikben igen.

- Elég már! - csattant fel Sven. - Felnőttek vagytok!

- Papíron! - vigyorodott el Dan. Egy nagy csattanás hallatszott a férfi mögül, Dan pedig igencsak kétségbeesett fejet vágott. - Kicsim, ne gyújtsd fel a kanapét! Egy hete cseréltem le!

- Bocsi apu!

- Áh. Semmi, csak oltsátok el... Nehéz két sárkány gyerekkel... - sóhajtotta. - És csodálkoztam, hogy anyám elvetette apámmal az erőmet...

- Mi van velem? - sétált be Edmund Jackson a képbe.

- Szia Ed! - intett mosolyogva Noah és oldta fel közben a kütyüt.

- Oh. Látom multiverzum elméletet alkalmazzátok a gyakorlatban. - vigyorodott el Ed. - Mond csak Noah mi a helyzet a paradoxon elmélettel?

- Semmi. De láthatom apát ugyanolyan magasként mint most, csak vékonyabban, Aelint majdnem akkoraként, mint én és baromi sápadtan. Menő!

- Ugye?! Ezért akartam én menni... - duzzogott Dan.

- Meg én... - mormogta Ed. - Nem tetszik ez az öregkor... Na és Aelin és Sven hogy érzékel téged? Betudtak határolni, vagy ahogy sejtettem nem tudják érzékelni az energiáidat, mert ahhoz a világhoz nincsenek gyökereid.

- Fogalmuk sincs ki vagyok. - ismerte fel Dan operációs rendszerét és kezdte el lemásoltatni vele a mágikus könyv oldalait. - Egyedül Aelinnek van, de őt beavattam, bár ahogy méregettet, szerintem érzékelhet belőlem valamit.

- Kizárt. Nincs erőm. - vágta rá Aelin.

- Pedig pont úgy méregetett, mint ahogy te szoktál, meg néha anya... - húzta el a száját a fiú. - De akkor általában valami rosszban sántikálok... mondjuk mindig abban sántikálok.

- Annyira örülök, hogy ezt eltanulta tőlem. - mosolyodott el a tolvaj. - Amúgy meg Aelin mindig úgy méreget mindenkit.

- Még szép. - válaszolta azonnal Aelin.

- Kész. - tette zsebre a doboz szerű pendrive-ot és küldte vissza Helen szobájába a könyvet. - Mit csináljak az ifríttel? - kérdezte.

- Öhm... kérdés... - szólalt meg Aelin. - Mi az az ifrít?

- A... - szólalt meg a három férfi kórusban.

- Egyszerre egy és röviden!

- Gonosz dzsinn. - foglalta össze Dan. - Leszámítva, hogy nem kell kötelezően kívánságokat teljesítenie, illetve hogy erősebb mint egy átlagos dzsinn.

- Aha...

- Gyakorlatilag olyan, mint az Aladdin és Jafar című rajzfilmben Jafar. - forgatta meg a szemeit Noah.

- Áh. Így már értem. Tűz erő meg minden.

- Pontosan. Ideje lesz vissza mennem. - nézett az apjára a kisfiú, majd gúnyos félmosollyal megjegyezte: - Hihetetlenül gyanakvó voltál kamasz korodban.

- Mondj valami újat. - vágta rá Sven. - Ja tényleg. Ha haza jössz, anyádnak egy szót se a kis multiverzumos kirándulásodról!

- Dehogy szólók! Egész az ezredfordulóig büntetésben lennénk. Na sziasztok, sietek haza, ha rájövök, hogy tudok visszamenni...

- Mi?! Nem tudsz... - szólalt meg mind a négy felnőtt egyszerre.

- Megyek, sziasztok! - fűzte vissza a gyöngysorra a Főnix medált a kisfiú és szaladt be a házba. - Hű... ez meleg helyzet volt... De rá kell jönnöm, hogy működik az a hülye kapu, vagy itt ragadok.

~~~

- Hallottál valamit? - kérdezte Helen, miközben kicsit felült és körbe kémlelt a szobában. A tekintete megállapodott az íróasztalán, majd a könyvespolcán, de semmi szokatlan dolgot nem vett észre.

- Hát tekintettel rá, hogy sorozatot nézünk, igen. A sorozatot.

Helen csak a szemeit forgatva belekönyökölt Sven oldalába. A fiú hangosan felszisszent, elkapta Helen könyökét és visszarántotta maga mellé. Ahogy Helen becsapódott a párnák közé már vissza is akarta adni Svennek az előbbit, függetlenül attól, hogy ő kezdte a könyökléssel az egészet, bár ezt sose ismerte volna be... Sven viszont halvány mosollyal elkapta Helen csuklóját és a lábaival bilincsbe zárta a boszorkány lábait.

- Nyugi. - mondta megnyugtató hangon.

Helen csak dühösen kifújta a haját a szeméből és sértetten a fiúra nézett. Sven felemelte a kezeit, a lábait is ellazította, hogy a boszorkány kiszabadulhasson. Helen csak azért is alapon oda akart vágni egyet, de Sven csak beleolvadt az árnyékba.

- Hékás! - csattant fel Helen.

Felhúzott lábbakkal körbe kémlelte a szobát és lestoppolta a filmet.

- Sven!

A fiú a szekrény mellett bukkant fel. Az arcán gúnyos mosoly ült. Helen felpattant és mosolyogva sétált a fiúhoz, ám mielőtt odaért volna Sven ismét eltűnt az árnyékban.

- Sven! - csattant fel ingerülten Helen. - Ez nem vicces!

- Attól függ kinek a szempontjából nézzük. - jött közvetlenül a lány mögül a hang.

Helen ijedten megpördült, de azonnal mosoly jelent meg a szája sarkában, még annak ellenére is, hogy Sven és a szekrény közé szorult. A fiú finoman megtámaszkodott Helen csípője mellett és a boszorkány homlokának döntötte a homlokát.

- Nem hittem, hogy ennyire ki tus akasztani egy kisgyerek. - mondta halkan Helen, de a kis távolság miatt a fiú így is hallotta.

- Nem értek hozzájuk. - válaszolta Sven. - Hamar fel kellett nőnöm Aelin miatt. Plusz az elnök gyerekeként éppen eléggé el voltam különítve a korosztályomtól, csak a rokonaimmal találkoztam. Akik... Nem átlagosak. Aztán meg Hádésznál.... Választhattam a szellembarát, a húgom, vagy a szellemtudósok között. Az utóbbit kettőt választottam.

- Ez a fiú sem nevezhető átlagosnak, azt elhiheted. Van benne valami megmagyarázhatatlanul... Sötét és nagyon okos gyerek. - kulcsolta össze a fiú tarkója mögött az ujjait.

A boszorkány és a félisten csendben maradtak. Más helyzetben mindketten veszélyben érezték volna magukat ilyen közel állva valakihez, de ezúttal élvezték, hogy valakinek a közelében lehetnek, a karjaiban, még akkor is ha tisztába voltak vele mind a ketten, hogy ez nem lehet több néhány napnál.

- Szerinted, ha elmegyünk innen Aelinnel... Találkozunk még valaha? - suttogta a fiú, miközben ujjaival végig simított a lány arc élén.

- Nem. - vágta rá Helen. Ha Sven elmegy akkor ő véget akar vetni ennek. - Nem fogunk, úgyhogy... azt hiszem éljünk a mának, addig amíg megtehetjük és használjuk ki az időt. 

- Oké. - húzódott el annyira a fiú, hogy az ajkaival végig simítson Helen arcán, majd lehajolt és hosszan megcsókolta. 

A boszorkány belemosolyogott a csókba és reménykedett benne, hogy Svenék még maradnak, jó sokáig. Fogalma sem volt mekkorát tévedett.