Sven di Angelo még életében nem idegeskedett ennyit. Aelin végig aludta a délutánt, majd az éjszakát, utána a hétfő reggelt és végül a délutánt is. Sven egyedül maradt a házban, mert kora reggel Helen és Zita iskolába mentek. 

Sven végig a húgát ápolta. Az arca a szokásosnál is sápadtabb volt, az ajkai is pontosan ugyanolyan színűek voltak, mint az arca. Fehér. Akár a hó, a kréta, a vaku fénye vagy a felhők.

Volt, hogy csak befeküdt Aelin mellé, akin hiába volt három takaró a bőre jéghideg volt. Mikor Sven magához húzta és próbálta felmelegíteni nem ment vele sokra. Az ő teste nem hűlt le Aelinétől, de Aelin teste sem melegedett fel az övétől. Mintha... valami mágia lenne a dolog mögött. 

Zita délután kettőkor érkezett haza, magyarázott valamit Svennek, az eddigi modorához képest kedvesen megkérdezte, hogy van Aelin, de szinte azonnal tovább is állt. Helen háromkor érkezett meg a gimnáziumból. Sven hallotta a szobájából, hogy vidáman beszélget valakivel, a hang tulajdonosát is felismerte. Ervin volt az, de a fiú hamar elment. Sven az ablakból még éppen látta, hogy egy bőrkötetes könyvet próbál bele gyömöszölni kifele menet a táskájába, aztán végül feladta és csak a hóna alá vágta.

Ugyanabban a pillanatban valaki kopogott a szoba ajtaján.

- Igen? - kérdezte Sven.

Helen óvatosan dugta be a fejét a szobába.

- Szia. Felébredt már? - lépett be és sétált a fiú oldalára. 

- Nem. Egy pillanatra sem. Néha olyan halkan veszi a levegőt, hogy megijedek, hogy meghalt... Pedig Hádészosként érezném ha haldoklik. - sóhajtotta Sven.

- És te hogy vagy? - ült le a fiú mellé, miközben a medál a ruhája alatt folyamatosan lüktetett.

A fiú is sápadtabb volt a szokásosnál. A szemei alatt mély fekete karikák húzódott. 

- Nem jól. - válaszolta tömören. 

- Ettél ma már? - faggatta a fiút a boszorkány. - Aludtál az este? Vagy ma reggel?

- Este igen. - mormogta Sven.

- És ettél? - ismételte meg a kérdést, de Sven nem válaszolt. 

- Nem hat a nektár amit adtam neki. Csak még sápadtabb lett tőle és hidegebb a bőre, így ma nem adtam neki. 

Helen ajka elkeskenyedett, ahogy idegesen a fiút méregette, aki csak a húgát bámulta. Aelin nagyon rossz bőrben volt, azt el kellett ismernie a boszinak, de ha Sven nem hajlandó figyelni máson kívül rá, akkor két Hádészost kell majd ápolni itt, úgyhogy a nagynénje kedd este, vagy szerda délután hazajön az üzleti kis kiruccanásról. Még át kell gondolnia, hogy tálalja az esetet a nagynénjének... 

A boszorkány hirtelen felállt és megragadta Sven csuklóját.

- Gyere. - húzta fel az ágyról és rángatta le a konyhába.

Sven nem is ellenkezett. A húgában nem volt már lassan egy cseppnyi élet sem, de azzal, hogy Sven nem hajlandó elmenni a húga mellől és csak az ő szükségleteit tartja szem előtt, magából is kiöli az életet. A boszorkány pedig biztosra vette, hogy mióta Aelin felbukkant Sven nem evett egy falatot se. 

Az étkezőbe érve leültette a fiút az egyik székre, besietett a konyhába és gyorsan melegített a fiúnak egy adagot a tegnap készített pörköltből tésztával, majd letette elé.

Sven pillantása undorodva esett az ételre és eltolta maga elől.

- Nem vagyok éhes. - mondta.

- Nem érdekel. - válaszolta Helen és tolta vissza elé a kaját. - Ma még biztos, hogy nem ettél és szerintem tegnap is utoljára csak ebédre ettél valamit. Úgyhogy addig innen fel nem állsz, amíg ezt meg nem eszed! Láttam milyen adagokat szoktál enni, ez annak a háromnegyede. 

Sven nem nyúlt az evőeszközhöz, csak kitolta maga alól a széket, de Helen csettintésére az vissza csúszott a helyére. A villa a fiú kezébe repült a tényér pedig közelebb szökdécselt az asztal széléhez. 

- Mondom, hogy nem vagyok éhes. - próbálta meg letenni a villát a fiú, de az teljesen beleragadt a tenyerébe, hiába próbálta meg leráznia a bőréről. 

- Én pedig megmondta, hogy innen addig nem állsz fel, ameddig meg nem eszed az ételt. - mosolyodott el gúnyosan a boszorkány. - Egyél. 

Sven nem mozdult csak a szemeiből tudta a lány, hogy most képzelhette el a félisten, ahogy a boszorkányt tűzbe vetik, vagy ilyesmi. A mai napon most érzékelte először a fiúból áradó sötét energiát. 

Helen felsóhajtott és felállt, mire Sven is megkísérelte megtenni, a lány csak egy gúnyos mosolyra méltatta.

- Ne reménykedj. Csak fel megyek a tancuccaimért. - vágta rá. - Én a helyedben elkezdnék enni, mielőtt még dühösebb lenne az ételt adó boszi.

Sven csendben maradt, csak az ajka rándulásából tudta a boszi, hogy nagyon jól hallotta mit mondott, még ha dühösen hajlamos rosszul kiejteni az angol szavakat.

Helen pár perc alatt visszaért az iskola táskájával és kipakolt az asztal másik végében a fiúval szemben. Mikor kiszúrta, hogy Sven tányérja érintetlen csak jól hallhatóan felmordult és elővette az írásbeli házijait, majd elkezdte megoldani őket. Időnként felpillantott és egy-egy dühös pillantásra méltatta Svent, aki inkább a füzetét bámulta, mint hogy evett volna.

- Felőlem itt ülhetsz holnap estig is. De a mosdóba nem mehetsz ki és a húgodhoz se mehetsz fel. - fordult vissza az irodalom fogalmazáshoz, majd próbálta átprogramozni az agyát magyarra. 

Harminc perc után félre tette a kész fogalmazást és a német házit kezdte el csinálni, de 10 perc kínszenvedés után arrébb tolta. Az agya így is állandóan angolon üzemel, erre most komolyan egy német rövid fogalmazást kellene írnia?! Mintha egy macskával és egy kutyával próbálnánk meg gyereket csinálni...

Eltelt további 40 perc és Helen befejezte a román házi feladatát is. Dühösen a fiúra meredt, aki unottan nézett rá vissza. A keze ökölbe szorult az asztalon és csettintett egyet. A fiú előtt lévő étel újra meleg volt. 

- Nagyon kezd elegem lenni belőled... - mormogta az orra alatt. - Miért nem akarsz enni?

- Nem vagyok éhes. - felelte Sven.

Helen felsóhajtott jó hangosan és hátra dőlt a székében.

- Azt mondtad őszinték leszünk egymással szemben. - hozta fel az alkujukat. - Úgyhogy elmondom, hogy aggódom érted. A húgod nincs jó bőrben. Megértem, hogy ideges vagy miatta, talán még félsz is, pláne, hogy ő az utolsó közeli családtagot, aki sokat jelent a számodra. Nem tudom mi baja van, de nem akarom, hogy miatta te is hozzá hasonló állapotba kerülj, úgyhogy légyszíves. Egyél. Jót fog tenni. Tisztábban tudod értelmezni a helyzetet. Plusz az én türelmem is véges, tehát ha 5 percen belül nem kezdesz el enni varázslattal fogom beléd tömni.

- Tudsz valamit a húgomról? - kérdezte hirtelen a fiú.

- Nem akárhonnan zuhant ki, hanem az egyik mágikus tárgyamból. - nem kötötte az orrára, hogy az történetesen egy kulcs. - De amikor elém zuhant te is láthattad az állapotát. Az arca nem volt sápadt, csak kicsit fáradt, sőt kipirult, mint aki menekült valamitől. Az ajka élénk rózsaszínű volt. Ha az adrenalin el is hagyta a testét nem lehetséges, hogy a menekülés ennyire leszívta az erejét és... van még valami. - bizonytalanodott el egy kicsit.

- Mi? - kérdezte Sven és túrt bele az ételbe, de csak a hús darabkákat terelte a tányéron.

- Érzékelem a bennetek lévő sötét energiákat. De... meg mernék rá esküdni, hogy Aelinben nincs most... Egyetlen egy csepp se. 

Sven elgondolkodott egy pillanatra és egyetlen egy húst a villájára tűzött. 

- Eltűnt a képessége? - kapta be a húst. 

- Nem tudom. Ahhoz fel kellene ébrednie, ha nem tudja használni az erejét, bizonyára valami elvette... - harapott az ajkába. 

Ha rosszkor volt rossz helyen... és valahol az erdőben, vagy a környező hegyekben járt, akkor könnyen lehet, hogy találkozott olyan szörnyekkel, amelyek képesek elszívni minden élőlény képességeit. A varlockok által tenyésztett félszerzetek például. 

- Kizárt... - rázta meg a fejét Sven és púpozta meg a villáját a tésztával, majd az egészet bekapta. - Egy félisten erejét nem lehet elvenni, hacsak nem isten teszi, vagy kényszerítik bele. Ha pedig elvették az erejét nem tudott volna magától visszajönni, hanem ott ragad.

- Igaz... - húzta el a száját Helen és érezte, hogy kezd ő is éhes lenni, így gyorsan kiment a konyhába. Egy nagy adag pörkölttel tért vissza. - Ötkor elfogok menni két órára. - vágott egy fintort, ahogy eszébe jutott a büntetése a mágus sulival.

- Oké. - biccentett Sven és esett neki most már teljesen az ételnek. - Mágiával nem tudod felébreszteni a húgomat?

- Túl veszélyes. Ha kómás állapotban vagy ahhoz közel van könnyen keletkezhet melléktermék a varázslat során a vérben és halmozódhat fel a szívében vagy az agyában vérrögöt képezve. Én különben sem vagyok túl jártas a gyógyító mágiákban...

- Hisz meggyógyítottad Lisát is.

- Az más volt. Csak könnyebb sérülései voltak... - érvelt a Helen. - Csak kíváncsiságból, de mik lennének a tünetei annak, ha elvették az erejét?

- Jó kérdés. - szaladt fel a szemöldöke a fiúnak. - Eddig egyetlen egy félisten erejét vették el és az övét is igazából csak módosították. Neki megváltozott a kinézete. Vörös haja kék színűvé vált, nap barnított bőre kifehéredett, és tűz ereje már nem olyan volt, mint régen. Vörös lángjai kék fényben lobogtak. De ő néhány hónap alatt teljesen helyre jött.

- És a teljes?

- Olyan még nem történt. - vágta rá Sven. - Az istenek nem szokták elvenni a félistenek erejét, akkor már inkább megölik őket... De valószínűleg fájdalmas lenne és ha az illető nagyon gyakran használná félisteni képességeit, akkor legyengülne a szervezete, viszont... nagyon valószínű, hogy pár hét után a hiányába belehalna. Kivéve ha Egyiptomban van.

- Mi köze ennek az egésznek Egyiptomhoz?

- Ott a görög és római isteneknek nincsen joga. Ott még én is olyan vagyok, mint egy átlagos halandó. - mondta enyhe fintorral az arcán a halandó szót.

- Értem... Sven... Mi van ha valaki elvette Aelin erejét? - jutott erre a következtetésre Helen.

- Mikor? Már beszéltük, hogy akkor nem tudott volna visszajönni. Hacsak az alatt az idő alatt valaki nem jutott be a házba, amíg tegnap nem voltunk közvetlenül mellette. - vetette ellen a fiú.

- Ide senki se tudja betenni a lábát, akinek nincs rá felhatalmazása. Védővarázslatokkal van tömve a ház, az udvar, a kapu, a fák, minden. A szüleim, a nagynéném, Zita és az én engedélyem nélkül ide nem léphet be senki se.

- És, ha volt felhatalmazása? - tanakodott Sven.

- Vádolsz valamivel engem vagy a családom bármely tagját? - kérdezte vészjósló hangon Helen.

- Nem. Félre ne értsd. Csak... Mi van ha a szüleid felhatalmaztak valakit vele? Vagy akár a nagynénéd? A mai világban nehéz megmondani ki a szörny és ki az ember, talán félre vezették őket.

- Nem. Biztos, hogy nem. - vágta rá. - Az anyám Hekáté lánya. Uralja a ködöt és átlát rajta, még a Lévonalakat is látja. Kizárt az amit állítasz. 

- Akkor kizárt az is, hogy a húgom erejét elvették. - válaszolta Sven és tette le az üres tányérra az evőeszközt. 

- Ügyes kisfiú! - dicsérte meg mosolyogva Helen a fiút. - Este nézünk filmet?

- Szívesebben lennék Aelinnel. 

- Kár. - vonta meg a vállát a boszorkány, miközben érezte, hogy a nyakában a medál újra lüktetni kezd. - Sven... - kezdte, hiszen el kéne mondani, megállapodtak, hogy beavatják egymást.

- Igen? - pillantott rá a fiú.

- Semmi. - rázta meg a fejét. - Csak... Zita nem mondta hova megy?

- Valami Krisztit emlegetett. Ha jól emlékszem. - szaladt össze a szemöldöke egy pillanatra.

Helen elhúzta a száját. Hát persze. Mégis hol máshol lenne... A helyett, hogy tanulna, végezné a házi munkát vagy bármi.

- Elmehetek? - kérdezte a fiú.

- Persze. - legyintett a csaj, mire a mágia köddé vált.

Sven felkelt és kivitte a konyhába a tányérját. Csak utána indult el a lépcső felé. De az utolsó pillanatban vissza ment a boszorkányhoz.

- Helen. Köszönöm. - mosolyodott el halványan. - Azt is, hogy az áskálódásaink ellenére megtűrsz minket az otthonodban.

Helen csak egy mosollyal könyvelte el a mondat.

- Biztos, hogy Hádész dédunokája vagy?

- Teljesen. - felelte Sven. - Miért?

- Mert ezekkel a köszönöm szavakkal...  Túl kedves... Nem is kedves, hanem túl figyelmes vagy ahhoz, hogy ennyi gonosz energia munkálkodjon benned. - válaszolta Helen. - Pedig érzem mennyi van a testedben és a lelkedben. Ijesztő, de jó értelemben.

Sven szemöldöke zavartan összeszaladt a homlokán. Ez a boszorkány... Jól érzi Sven, hogy pontosan milyen energiákhoz vonzódik. Ugyanazokhoz, amik a lány bőre alatt próbálnak kétségbeesetten feltörni.

- A húgomban több van. - mondta.

- Szerintem nincs. Csak te... - tanakodott. - Más dolgokban is tehetséges vagy amik egy kicsit ellensúlyozzák a benned uralkodó sötét erőket. - mosolyodott el halványan a boszorkány, majd az órára siklott a tekintette és összerezzent. - Jaj... Nekem most mennem kell! - állt fel és rohant ki a piszkos tányérral a konyhába, majd ki az előszobába, hogy magára kapkodja a cipőjét.

- Helen.

A lány felemelkedett és ijedten összerezzent, ahogy farkas szemet nézhetett Sven di Angeloval. Kísérteties ahogy ez a fiú járkál, mintha egy lenne a szellemek közül a Halál kapujánál.

- Mi az?

- Még egy alkut ajánlok. Megtanítalak rá, hogy honnan tudod egyszerűen felismerni a félisteneket és maguk ellen fordítani a képességeiket, cserébe pedig... Szeretném ha ugyanezekre megtanítanál engem, csak a mágusokkal kapcsolatban.

Helen szemei döbbenten elkerekedtek. Veszélyes alkut ajánlott a fiú. Roppant veszélyeset. A félistenek nem ismerik a mágusok képességeit, csak akik személyesen ismerkedhettek össze Kirkével meg a többi nagy halhatatlannal, akik gondosan közvetlenül a Lévonalak alá települtek, hogy megtarthassák mágiájuk teljes mivoltját. Így egy boszorkány a maga rendhagyó képességével teljesen lefegyverezhet egy félvért. Viszont a mágusok képessége hamar lemerül. Az energiájuk gyorsan apad el, akár a víz a sivatagban. A félistenek ereje olyan, mint a Nílus. Szüntelenül ömlik, megállíthatatlanul, a mágusok csupán átmeneti gátat emelhetnek ellenük. De. Ha Helen elfogadja Sven ajánlatát és kölcsönösen kitanítják a másikat esélyük lesz legyőzni az ellenséges személyt.

- Rendben van. - válaszolta Helen. - Holnap csak 6 órám van a suliban. Elviszlek délután valahova.

- Megtudhatom hova? - tudakolta Sven.

- A H. V. M. főhadiszállására.

~~~

- Na elérted már a kezemet? - kérdezte idegesen China.

- Nem. És ha folyamatosan tovább mocorogsz nem is fogom. - vágta rá Fency.

- Még mindig felesleges. - játszotta a nagy halált Gavriel, aki a földön feküdt és csak a plafont bámulta. - Mágikusak. Elfojtják a képességeinket. Ha nem így lenne egy kis széllel rég kisöpörtem volna magunkat ebből a teremből. - mondta unottan a szél démon.

- De akkor se maradhatunk itt. - vetette ellen China. - Aelin eltűnt. Zero eltűnt. Selmát kirúgták.

- És Selma és Zero nélkül mind ellennénk veszve? Ugyan már. - forgatta a szemeit Gavriel.

- A rangunk alapján ha Selmával történik valami, a főnök Zero lesz. Ha Zeroval történik valami Astarot lesz a főnök. - mondta tárgyilagosan Winter. - Mióta mindannyian itt ébredtünk fel Astarot még csak meg se szólalt csak dühösen bámulja a falat. Ergo, nincs főnök.

- És? - kérdezte Gavriel. - Nem szorulunk főnökre!

- Mit csináltunk mielőtt Aelin jött volna és magához vonzott minket? - szólalt meg gúnyosan Darrow.

- Oh. Én Kínában voltam. - vigyorodott el China. - Fenséges volt. Azok az idióta cégek. Imádtam felturbózni a vágyaikat, hogy amikor elbuknak magasról zuhanhassanak a sár tengerbe, amit ők teremtettek.

- Uncsi volt. - fért végre a lány kötelei közelébe Fency. - Nap hosszat csak illúziókból álltak a napok... Mondjuk. Azt a szexi hawaii fickót imádtam. Csak illúzió volt...

- Gavriel? - kérdezte Darrow.

- Hát... Én nem élveztem, hogy Hádész kifutó fiúnak használ... És a Tartaroszt se élveztem... Nekem az a hely túl... Komor. Astarotnak való lett volna. A világ sokkal murisabb. Korlátlan ég, korlátlan szél, korlátlan csínytevések.

- Hádész fogva tartott az egyik cellájában, mert folyamatosan haragot ébresztettem az alattvalóiban. - szólalt meg nyugodtan Astarot. - A nyájasai annyira idegesek voltak a közelemben, hogy egymásnak estek. Kerberosz pedig széttépte a szellemeket.

- Nem is emlékszem, hogy Darrowot, Matroxot, Claust és Wintert honnan szedte össze Aelin. - gondolkodott el hangosan Gavriel.

A négy férfi csak hallgatott.

- Wintert Skandináviából. - mondta halkan Astarot. - Az én ajánlatomra. Wintert akkoriban a mitológia alapján megválasztatta magát a jég óriások királyává. A Titán háborúk idején Kronosz oldalán szolgált. Hallie Beckendorf többszöri összetűzése az egyik jég óriással is az ő intézkedésére történt.

- Azta! - emelte fel a fejét Gavriel és pislogott nagy kék szemeivel - amiből a szokványos pimaszság most teljesen kiveszett - Winterre. - Nem néztem ki belőled, hogy ilyen kis harcias vagy!

- És Selmából azt kinézted, hogy alkukat kötött emberekkel és tette őket a szolgájukká azzal, hogy megszállta a testüket? - fénylett fel jég arca a fényben.

- Az első felét igen. De már évek óta nem szállunk meg halandókat, ha nem muszáj... Elkezdjük átvenni pár nap után a személyiségüket és szokásaikat... Idegesítő. - fintorgott a szél démon.

- És Zero? - kíváncsiskodott Fency. - Ő, hogy került Aelin közelében? Egy pozitív erejű, végül is jó démonnak is nevezhető lénnyel...

- Az Alvilágban. - felelte Gavriel. - Mellettem szolgált. Hádész piti kis ügyeket bízott rá is, akárcsak rám. Hádész nem kedvelte. A démonok fekete bárányának csúfolta. 

- De mért pont Zerot választotta Aelin?! - rázta meg a fejét az illúzió démona melynek következtében a haja ide-oda csapkodott. - Most, hogy Selmát kirúgta ő a ranglétra csúcsa! 

- Aelin se volt midig ilyen rideg és kőszívű. - válaszolta óvatosan Astarot. - Mikor megismerkedtünk vele olyan volt, mint egy... tündér. Rózsaszín ruhák... Igazság szerint Zero volt az első olyan démon, aki hozzá szólt. 

- Ja... mi csak figyeltük őt. - bólintott Gavriel. - Mikor Hádésznak tettünk jelentéseket.

- Vagy amikor a kislány minden ok nélkül kirándulásokat tett a börtönben. - húzta el a száját Astarot. 

- Nem szóltatok hozzá?! - hökkent meg Fency, aki szinte legkésőbb csatlakozott Aelin démonkái közé.

- Nem. Fura volt. - válaszolta Gavriel. - Éreztünk benne valami... Megmagyarázhatatlant és a fura nem ez volt. Hanem az, hogy csak páran 50-ből csupán 10 démon... vonzódott hozzá gyakorlatilag. De valószínű sose álltunk volna a szolgálatába, ha Zero nem szólítja meg. A szerelem démonaként könnyű meghódítani egy sérült kislány szívét, akinek meghaltak a szülei.

- Megható ahogy felelevenítitek, hogy kerültetek a kis csaj szolgálatába. - jelent meg a semmiből előttük a sötétszőke hajú tündelény, Puck.

- Te aljas kis csúszómászó féreg! - pattant fel Gavriel és nézett a férfira. - Hogy merészeled ezt tenni?! Mit csináltál Aelinnel?

Puck csak halványan elmosolyodott, pláne azon, hogy a démonok milyen hamar felpattantak a földön és hiába voltak megkötözve mágia elfojtó kötéllel a tekintetükben ott izzottak a képességeik, akár a frissen esett szűz hó.

- Aelinnel? Lényegtelen. - válaszolta. - Aelin nem volt veszélyben mikor elfogtalak titeket, csupán Zero berántotta magához abba a börtönbe ahová én küldtem őt.

China szája tátva maradt döbbenetében. 

- Ez... csőbe húzott minket. - hebegte.

- Mit akarsz tőlünk? - szólalt meg mély hangján Astarot. - Te csak egy tündelény vagy. Ez már nem a mágia kora, hogy fennkölten, felemelt fővel járj, sőt. A magad fajtáknak ez sosem volt feladata! Ti csak szolgák vagytok, akik a talizmánjukhoz vannak kötve. 

Puck felnevetett, majd vigyorogva végig mérte előbb Astarotot, majd Gavrielt. 

- Térdre. - mondta.

Gavriel és Astarot nem tudott mit tenni. Egy erő hirtelen és nagyon gyorsan rántotta őket térdre a tündelény előtt. 

- Mi a szar... - káromkodta el magát Gavriel és kezdett el felállni.

- Nem, nem! Marad a kis szél démon. Hajolj meg. - vigyorgott Puck, Gavriel felsőteste két centit előre mozdult. A fején egy ér megállás nélkül lüktetett, ahogy ellenállt.

- Gavriel... Mit... Mit... - kapkodta a fejét Fency.

- Csend. - mutatott rá Fencyre, mire a lány nem tudta kinyitni a száját, mintha az ajkait összeragasztották volna. - Hajolj meg. - fordult vissza Gavrielhez. A démon teste remegett, de egy centit se hajolt előrébb. - HAJOLJ! - emelte fel a kezét a tündelény, amiből fekete energia áradt, ami azonnal előre taszította a szél démon felsőtestét, annyira hogy az orra a talajt súrolta. - Máris jó. Ennyi erő. - meredt a kezére. - Egy ilyen kicsi testben.

- Ez Aelin ereje. - mondta a szokottnál is fehérebb arccal Winter. - Mit tettél az úrnőnkkel?

- Szerződést kötünk. Mostantól nem az övéi vagytok, hanem az enyéim. Azt teszitek amit mondok. Akkor, amikor mondom. - vigyorgott a tündelény.

- Elvetted a képességét... - hökkent meg Astarot. - De... Ha elvetted, akkor ő meghalhat. 

- Hamarabb visszakapja, mint hogy belehaljon a veszteségébe. - válaszolta Puck. - De addig engem szolgáltok. A feladat a következő. Meg kell találnotok Shakespeare eredeti Vihar című drámáját. 

- Nem. - vágta rá Astarot. - Nem szolgálunk tündelényeket.

- Akkor halandóvá teszlek titeket, ahogy Aelin tette Selmával. - mondta mosolyogva a tündelény. A szemében elégtétel csillogott, megannyi jó kedvvel és kárörvendéssel fűszerezve. - Szerződéseim tárgyai csak olyan mértékben vagytok, hogy Aelin visszakap titeket szabadon, akaratomtól függetlenül, majd ha elvégezte a dolgát. De a szervezetének hozzá kell szoknia, hogy átlagos halandóvá vált. Tehát amíg ő alszik én elvégzem a feladatom, majd ő következik és ti visszakerültök aprócska kezei közé egészen addig, amíg néhány évtizeden belül halandó teste fel nem adja az élettel való harcot és kerül az Alvilágba. Kivéve persze, ha ti mást terveztek a félistennel, különben miért is szolgálnátok nem de bár? - vigyorgott tenyérbe mászóan Puck. - Hogy is volt az a kis egyességetek az istenekkel? - bökött Clausra, akinek a szája abban a pillanatban kinyílt és megállíthatatlanul ömleni kezdtek belőle a szavak.

- 50 évet kaptunk, hogy kiválasszuk magunknak egy személyt, akit szolgálni fogunk mindörökké, hogy azt a személyt... - mondta robot módjára a férfi.

- CLAUS! - csikorgatta a fogait Gavriel, míg Astarot arca szikra keménnyé vált. 

Aelin se tudja ezt a kis hátsó szándékukat. Senki se. Csak a démonok, akik megesküdtek, hogy nem adják tovább soha senkinek sem akik nem közéjük való, de Aelin erejével szemben... Nincs esélyük.

- Istenünké tegyük. Mert a démonok nem rendelkeznek saját istennel. Hádész alá vagyunk besorolva, de Hádész sose volt ránk olyan hatással, mint az Alvilág szellemeire és a nyájasokra. Ha az 50 év lejár, akkor az istenek neveznek ki valakit, hacsak Hádész nem lép közbe és nyilvánít ki minket a sajátjainak.

Gavriel az ajkába harapott. Míg a többiek gyűlölködő pillantással meredtek Puckra.

- Szóval kiválasztottátok kit akartok isteneteknek... pontosabban istennőtöknek. Mikor jár le az idő szél démon?

- 2073-ban. - válaszolta azonnal a férfi.

- Aelin, a démonok istennője. Jól hangzik. Kérdés, hogy elfogadja-e majd a tisztséget. Eddig két Jacksonnak ajánlottak halhatatlanságot, egyik sem élt vele. Ideje teljesíteni a parancsomat. Ígérem nem esik bántódásotok, nem láncollak magamhoz vagy akarom betölteni Aelin helyét és a többi formalitás. - sorolta unottan. - Pusztán ezt az aprócska szívességet szeretném tőletek. - csettintett, mire a kötelek eltűntek. - Kihasznállak titeket? Igen. Úrnőtök a markomban van? Igen. A szolgám? Teljes mértékben. Mi van ha nem engedelmeskedtek? Ő meghal. Egyszerű, akár az egyszer egy. A kezetekben a... Remélhetőleg jövőbeli istennőtök sorsa. Segítetek, és minden visszakerül a rendes kerékvágásba, vagy nem és megöletitek Aelin di Angelot.

A démonok összenéztek. Astarot Puckhoz sétált. A szemében harag dúlt, akár egy kitörni készülő vulkán. Nemes egyszerűséggel letérdelt a tündelény előtt és mélyen meghajolt. Őt követte Claus, majd Darrow, Winter, China, Matrox és Fency.

Gavriel egyenes háttal térdelt még a földön. A körülötte lévő por és homok kavargott a lábainál.

- Az én parancsolóm Aelin di Angelo. Megteszem amire kérsz, megkeresem azt a fránya könyvet. De többé, senki más előtt nem hajolok meg, csak Aelin előtt.

Puck csak biccentett, mint aki megérti Gavriel álláspontját.

- Keressétek meg. Este várom a jelentést, hogy eddig mit találtatok. Indulás.

A démonok azonnal köddé váltak.

~~~

Másnap Helen beváltotta az ígéretét és elvitte Svent a H.V.M főhadiszállására. Aelin továbbra sem ébredt fel, így Sven hangulata még mindig a mínusz sokadik szinten hevert elfeküdve, de a fiú balsejtelme ettől még élénken ugrált félig haldokló hangulatán.

- Ha engem beviszel arra a helyre... - kezdte idegesen Sven.

Az erdő csendes és nyugodt volt, szinte túl nyugodt, csak és kizárólag a lábuk alatt lévő falevelek ropogtak. 

- ... Akkor nem fognak nekem esni a mágusok tudván, hogy pontosan mi is vagyok? - kérdezte a fiú és sandított a boszorkányra.

- Ilyenkor nincs ott senki. - válaszolta Helen. - Az általános iskolásoknak ilyenkor kezdődnek a külön órák, a gimnazisták többsége még az iskolában van, vagy most jönnek haza fele és szintén külön órákra mennek. Az egyetemistáknak a héten vannak a zh-ik, jobb dolguk is van, mint elsétálni egy üres barlangba.

- Tuti?

- Csak nem félsz? - nevetett fel Helen és döntötte oldalra a fejét kíváncsian.

- Én? Egy csomó mágustól, akiknek kis kora óta azt duruzsolják a fülébe, hogy a félistenek rosszak? Egy cseppet sem. Nem értem miért gondolod, hogy tartanom kéne valamitől. - gúnyolódott a fiú, mire Helen elmosolyodott.

- Na látod. - vágta rá. - Mondom én, hogy félsz. 

- De nem... Ah... mindegy. - sóhajtotta Sven és forgatta meg hozzá a szemeit.

A hegység falához érve Helen a szokásos mozdulatot és szavakat elmondta, mint minden egyes alkalommal amikor belépett a barlang üreges belsejébe, majd engedélyt adott Svennek is a belépésre. 

Sven azonnal felmérte a kisebb hall és nappaliként is szolgáló helyiséget, de inkább az érzeteire hagyatkozott. Valami... határozottan furcsa volt itt, ugyanúgy érezte magát, mint amikor Izlandon Feketeszakál kincsét keresték. Mágiától bűzlött a hely.

- Miért nem lett volna jó a ház? - érdeklődte a boszitól, aki már a másik szobában volt. 

- Egy, ott a mágikus képességeim meglehetősen csekélyek. Nem tudnám megmutatni, hogy a magamfajta negyed rendű boszikat hogyan is kell legyőzni. - várta be a Hádész kölyköt. - Kettő, itt több száz olyan könyvet gyűjtöttünk össze, amelyeket mágusok írtak mágusoknak varázslatokról, illetve azoknak mai modernizált verziója is itt van általunk összeállítva. - folytatta tárgyilagosan a boszi. - Ezen kívül. - mosolyodott el. - Hogy verjelek el és akarjak tőled bármit is tanulni, ha a te gondolataid  csak és kizárólag a vendég szobában fekvő húgodon járnak?

- Nem rossz érvelés. - felelte Sven. - Valami könyveket emlegettél.

- Ezek szerint kezdjünk veled.

- Pontosan. - bólintott a fiú.

Helen átvezette a kis könyvtárba a fiút, ahol a könyvespolc hiány miatt hegyekben álltak a padlón és az asztalokon is a könyvek.

- Ti itt, hogy találtok meg bármit is... ? - pislogott döbbenten a hatalmas kupi láttán Sven. Nem egy nagy rendhez ragaszkodó ember, de a könyvek az Alvilági szobájában meghatározott sorrendben állnak, témánként összerakva. Az íróasztalán csak olyan könyvek vannak, amelyeket aktuálisan használ, de azoknak is megvan a kijelölt helyük, nem úgy mint itt.

- Shakespeare varázskönyve. Jegyzet. - nyújtotta előre a kezét Helen, mire egy könyv felvillant és egy másodperc alatt a kezébe teleportált. - Eredeti angol. Shakespeare saját keze által írva. Az egyik tagunk lopta el egy Angliai múzeumból fél éve. 

Sven kivette a könyvet a boszorkány kezéből és bele lapozgatott. Könnyen értelmezni tudta a szöveget, hisz Shakespeare drámáit is elolvasta, ami a négyszáz évvel ezelőtti angol, tehát olyan, mint egy ónyelv.

- És ti ebből bármit is értettetek? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nehezen sikerült lefordítanunk. - ült le az egyik kanapéra Helen. - Hárman kellettünk hozzá és még úgy is jó pár dolog kérdéses volt, de idén az egyik egyetemistánk felvette csak emiatt az óangolt. Azóta jól haladunk. 

Sven több ezer varázsszót olvasott el, mellette leírva a hatásokat, voltak mellette összetett szavakból kreált varázslatok is. Szinte mindegyiknél a latinból és az ógörögből próbáltak alkotni valamit. 

- Tudjátok őket használni? - kérdezte fel sem pillantva a könyvből. 

- Nem mindegyiket. - rázta meg a fejét. - De próbáltuk átírni őket. 

Sven összevont szemöldökkel felnézett a boszorkányra. Csak ekkor jött rá, hogy már rég a kanapén ül, úgyhogy ő is helyett foglalt. A könyvet hanyagul a lábaira tette és kérdőn a lányra nézett.

- Mint félisten teszem fel a kérdést. Nálunk egy Poszeidón kölyök ugyan azzal a technikával, ugyanolyan mértékben képes szökőárt okozni most, mint féltestvérei az időszámításunk előtti időkben. Ha mi nem próbálkozunk más technikával, mert kiváló a már évezredek óta meglévő módszer, akkor ti miért? 

- A Lévonalak miatt. - húzta el a száját Helen. - Mi nem olyanok vagyunk, mint a félistenek. A ti erőtöket... fogalmam sincs pontosan mi adja. 

- Személye válogatja. Az enyémet és Aelinét az Alvilág, a Föld és az emberek gonosz tettei. A Poszeidónosok elszívják a levegőből, növényekből, tengerekből a vizet. A Héphaisztosok közötti ritka képesség, a tűz erő, a föld magmájából és a napból származik, az Apollónosok egy része is a napból táplálkozik. De ha a vérünkben nem lenne ikhór, akkor képtelenek lennénk felhasználni. Minél több valakiben az isteni vér, annál erősebb, minél sokszínűbb, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az istenek elpusztítják. Gyakorlatilag az ikhór a kiinduló pont, amely mint egy kapocs összeköt minket a képességeinkkel. - darálta le Sven.

- Aha. Értem. - dolgozta fel az információt Helen. - Nálunk nem így van. Nem tudom pontosan, hogy hogyan. Igazából a mágia valamilyen szinten örökletes, de random halandó családokban is képes felbukkanni. Azt hiszem ahhoz is nagy mértékben köze van, hogy ki hol él. 

- Tényleg? Ezt, hogy érted pontosan?

- A Lévonalak nagy része Amerikában a hegységek mentén van, egyedül az Egyesült Államok területén halad befelé a kontinens szívébe. Európán, mint egy kicsit görbe vonal végig vonul, Egyiptomban az egyik legerősebb és a Himaláján is nagyon erőteljes. - folytatta a boszorkány. - Ezeken élnek a legnagyobb mágus kolóniák, de például Kanadában, Grönlandon, Oroszországban, Ausztráliában, Lengyelországban és még sorolhatnám, hogy merre egyáltalán nincsenek mágusok. 

Sven gondolkodva hátradőlt és megtámasztotta a fejét a kanapé háttámláján. 

- Tehát... Genetikailag öröklitek a varázsképességre jellemző hajlamot, de az ami beindítja bennetek a mágiát azok a Lévonalak.

- Igen. - biccentett a boszorkány. - Emiatt furcsa az egész. Van, hogy teljesen halandó családok költöznek közvetlen Lévonalak alá, de nem történik semmi, ugyanúgy halandók maradnak, viszont előfordul, hogy ha egy friss házaspár költözik ilyen helyre és gyermeket vállalnak, akkor az a gyermek mágus lesz. A Lévonalak évről évre egyre halványabbak. Így a mágus családok szinte folyamatosan költöznek, tőlünk Romániából is egyre többen költöznek el, főleg Olaszország és a bak- és ráktérítő környékére, ahol még erősek a Lévonalak, mert.... Arra is volt példa, hogy olyan híres mágus családoknál apadt el a mágia, akik már több évszázada segítették a mágusokat. Például Oroszországban és Finnországban. Ezek a családok egyszerű halandóvá változtak. 

- Ha a Lévonalak egyre gyengébbek, akkor az erőtök is gyengül, ezért a varázslatokat sem vagytok képesek rendesen végre hajtani. - értette meg Sven. - Shakespeare és a több mint négyszáz éves varázslatai olyanok nektek, mint egy kifogyott toll, amibe már nem gyártanak tintát.

- Igen. - biccentett Helen és nyújtotta fel mind a két kezét, amibe két könyv repült. - Például ezt nézd meg. Ezt a bűbájt Ervinen alkalmaztuk, amikor kiszabadítottunk titeket. 

- Alakváltó bűbáj. - olvasta fel hangosan a sacc 1500-as évekbeli szöveget. - Nyújtsd ki a karodat gondolj arra a személyre, akinek a kinézetét fel akarod venni és mint egy ruhadarabot húzd fel magadra a varázserőt.

- Így nem tudjuk megcsinálni. - mondta Helen. - Rengeteget kísérleteztünk az alakváltó bűbájjal, de sose sikerült összehoznunk, többnyire csak a mágia körbe vett minket, majd teljesen elhalt, de változás nem történt. Egy 1800-as évekbeli könyvben találtunk róla feljegyzést, hogy két embernek kellett ráhúznia az új alakot a harmadik félre. Megpróbáltuk. Semmi sem történt. Végül elkezdtünk kísérletezni. Körülbelül 150 könyv elolvasása és több, mint 300 kísérlet után ezzel sikerül más alakját felvennünk: - nyitotta ki a másik könyvet, amiben már magyarul volt leírva a varázslat. - Minél magasabb rendűekkel alkoss egy kört. A kezeiteket szorosan kulcsoljátok össze. A mágikus erőtöket eresszétek be a körbe, nagyon fontos, hogy ne eresszétek el egymás kezét, mert ha a mágia kitör akkor több kilométeres körzetben mindent letarol. A mágiátok lassan egy emberi alakot fog felölteni a kör közepén ekkor gondoljatok a kívánt alak kinézetére, majd az a személy szakítsa meg a kört és lépjen előre, aki felakarja venni a  személy alakját. A mágia még ekkor is kiszabadulhat, pláne hogy most már a kör felbomlott, így a kivált személynek bármi van el kell érnie, hogy ne a természetbe, hanem belé csapódjon a mágikus alak. Ha ez megtörtént, akkor a személy átváltozik körülbelül 4 órára. 

- Minél jobban csökkenek a Lévonalak annál nehezebb egy egyszerű bűbájt végrehajtani, amit csak azzal tudtok pótolni, hogy többen vesztek részt a mágiában, de át is kell alakítani a varázslatokat, melynek következtében egyre több a hibázás lehetősége, ami a világba kerülhet. - foglalta össze Sven. - Vannak tiltott bűbájaitok?

- Nincsenek. - rázta meg a fejét Helen. - A fiatalok kísérleteznek inkább, az öregek örülnek, ha mágiával kikelnek az ágyból, a fiatal felnőttek próbálnak... mágia nélkül élni. Ők már arra készülnek, hogy egyszer csak az összes Lévonal eltűnik és vele együtt a mágia is.

- Akkor... neked miért van ilyen nagy mágikus hatalmad? - tette fel a kérdést Sven, mire Helen válla megmerevedett. - Shakespeare jegyzetében vannak benne az indák, a tárgyak reptetése és a legtöbb mágia, amit te egyedül használsz. Mikor megkérdeztem Lisát reggel, míg várt téged a kapuban azt mondta, hogy ő rövid ideig képes csak lebegtetni tárgyakat, főzni képtelen mágiával, mert nagyon sok energiájába kerül, pedig ő harmad rendű boszinak emlegette magát, téged pedig csak egy negyed rendűnek. 

Helen kinyitotta a száját, majd be is csukta. A mellkasára a medál ólom súllyal telepedett rá.

- Az én esetem más. - válaszolta Helen és csukta be a könyvet. - Az édesanyám Hekáté lánya, így alapvetően több mágikus képességgel rendelkezem, mint a mágusok, hisz genetikailag örököltem az ikhór vért, még ha csak negyed vérben is. - hazudta szemrebbenés nélkül.

- Áh. Van benne valami. - bólintott Sven. - Elkezdjük a gyakorlati részt most, hogy mindketten megtudtunk a másik népségről valamit?

- Kezdjük. - bólintott a lány és tette le az asztalra a két könyvet. 

~~~

Sven kissé úgy érezte magát mintha a Harry Potter regények nagy termébe került volna, ahol a négy ház mágusai étkeznek, összegyűlnek és hallgatják az aktuális igazgató beszédét. Annyi különbséggel, hogy ezúttal a nagy termet teljesen kiürítettek egyedül egy kerek asztal volt félre tolva az egyik sarokba, mintha a hely pontosan arra készült volna, hogy ő és Helen... Végül is kijelenthetjük, hogy párbajozni fognak.

A fiú tekintete az asztalra siklott és a körülötte lévő 35 székre. A szeme alig láthatóan megrezdült, ahogy beazonosította a különös, véletlen egybeesést, hogy pontosan ugyanannyi tagja van Helen kis bandájának, mint ahány kulcs van.

- Kivel kezdjük? - kérdezte kíváncsian a boszi.

- Szerintem párhuzamosan haladjunk. Több isten van úgyhogy én kezdek. - válaszolta Sven és morajlott meg a lába alatt a föld, majd alakokat kezdett el megformálni. - Mennyit mesélt anyukád az istenekről?

- Elég sokat. Tisztában vagyok a 12 főistennel, számos kisistennel még ha közvetlen kapcsolatba nem is kerültem velük.

- Értem. Tehát akkor kinézet, a gyerekeik kinézete, hogy mit szoktak örökölni a gyerekeik. Ennyi?

- Igen. - biccentett Helen és csettintett egyet, mire a kezében megjelent egy toll és egy spirálos jegyzet füzet.

Sven ezen csak halványan elmosolyodott, pláne, hogy tudta mekkora segítség is az a jegyzet.

- Nos. A triász minden tagja fekete hajjal rendelkezik. Általánosságában elmondható, hogy a gyerekeik is ilyen színű hajjal büszkélkedhetnek. Eddig...  Egyetlen egy alkalmat tudok, ahol egy Zeuszos szőke hajjal született, de ezen kívül kivétel nélkül fekete hajúak. - kezdte Sven és ült fel az asztalra, Helen a fiú combja mellé tette a füzetet, ő maga pedig egy széken foglalt helyett.

- Akkor, hogy tudom megkülönböztetni a triász kölyköket? - kérdezte Helen.

- A Zeuszosoknak általában kék szeme van, amiben villámok, vagy elektromosság cikázik. A családom egyik ágán olyan erős ez a gén, hogy az unokatestvérem Jane Jackson, hasonmása az édesanyjának, Dia di Angelonak és a nagymamájának, Thalia Gracenek. Pedig Jane harmadik generációs félisten. - Helen azonnal leírta a kék, villámokban gazdag szempárt, majd kíváncsian várta a folytatást. - A Poszeidónosok tenger zöld szempárral büszkélkednek. A családomban ez is nagyon jellegzetesen öröklődik, ugyanis a nagyapám, Percy Jackson a fia, Edmund Jackson és az unokája, Dan Jackson és Junie Cortez szakasztott másai egymásnak. Dan és Junie egy korú, így konkrétan ikreknek is el lehet őket, adni pedig valójában csak unokatestvérek. Meglepően nagy a hasonlóság női ágon is. Ingrid és Yui között ugyan kevesebb a hasonlóság. - formálta az emlegetett rokonai arcképeit a porban Sven. - De azért le se tagadhatják, hogy rokonok. A Hádészosoknak mindig, kivétel nélkül sötét színű a szeme. Általában barna, annak sötétebb árnyalatai, vagy fekete, mint a Tartarosz.

- Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen be lehet titeket határolni. - jegyezte meg halvány mosollyal az arcán Helen.

- Hinni a templomban kell boszi. - válaszolta Sven. - A többiekkel kicsit bonyolultabb a helyzet. A Déméteresek az estek 70%-ban barna hajúak, de láttam már olyat is, akiknek pontosan olyan árnyalatú a haja, mint a búza színe. 50-50%-ban fordul elő náluk a kék illetve barna szem, kivételes esetekben zöld. Sárga sose szokott előfordulni náluk, vagy legalábbis eddig nem volt rá példa.

- Hű... Már értem miért tudnak jobban elvegyülni ők, mint a kis triászok. - húzta el a száját Helen.

- Az Athénésoknál hajszínt ne akarj behatárolni. A leggyakoribb, annak ellenére, hogy Athéné fekete hajú a szőke szín.

- A szőke?! - csattant fel Helen. - A zsenik szenvedik el a szőke nős vicceket?! Ez komoly?

- Teljes mértékben. A második leggyakrabb a fekete hajszín, majd az összes többi, kiéve a vöröset. Sose fordult még elő olyan, hogy egy Athénésnak vörös haja legyen. De azon kívül tényleg bármilyen hajuk lehet.

- Akkor honnan lehet behatárolni az Athénésokat?

- Ontja magából az okoskodást. - vágta rá Sven. - De amúgy kivétel nélkül mindegyiküknek szürke színű szeme van.

- Áh. Mint neked!

- Pontosan. Mint nekem. Nos, akkor ott vannak az Árészosok. - egy pillanatra elgondolkodott, majd elhúzott szájjal megvakarta az állát. - Szinte mindannyiuknak barna hajuk és szemük van, sokkal testesebbek, mint más félistenek és emberek. Az Apollónosok 90%-ban szőke hajúak és kék szeműek, a fennmaradó 10%-ban pedig barna haj és szem. A legegyszerűbben onnan ismered fel őket, hogy vonzzák a tekinteted. Mint a legcsiszoltabb gyémánt vagy, mint egy nyavalyás hajtincs, amit elaludtál. 

- Érdekes. Csak a triász kölykök ennyire egységesek?! - rázta meg kicsit a fejét Helen.

- Igen. - bólintott Sven. - A legnehezebb bizonyos szempontból az Aphrodité kölykök felismerése, ugyanis... Aphrodité szereti váltogatni az alakját, így nincsen egy konkrét kinézete, amit a gyerekei örökölhetnek. Általában az apjukra hasonlítanak, így a hajuk és szemük bármilyen színben pompázhatnak. Úgymond Aphrodité általánosított alakja, amit mostanában gyakran felvesz, az a vörös haj, úgyhogy a legtöbb vörös hajú félistent kölykének tippelik. De, ez se teljesen biztos, mert Hermésznek is született már vörös hajú gyermeke.

Sven jó szokásához híven öntötte magából az információt. Megállás nélkül beszélt és beszélt és beszélt, annyira hogy Helen kezdte elveszíteni a fonalat, így a... körülbelül 21. istennél félbeszakította Svent és javasolta a váltást. 

- Rendben, ha ezt akarod. - válaszolta a fiú. - Hallgatlak. - pillantott kíváncsian a lányra.

- Oké... Szóval... Alapvetően hétféle színkód alapján határozzuk meg a mágusokat, hogy kiknek milyen színnel működik a mágiája. A leggyengébbek a hetesek, azaz a feketék, őket játszva legyőzöd. Mindenhez értenek, de mindenhez csak egy kicsit. Ők a masszív hármasok az iskolában, akik nem elég kiemelkedőek, hogy kis kedvencek legyenek, de nem is annyira pocsékak, hogy szekálják őket. Vannak a hatosok, azaz a fehérek. Ők főleg a gyógyító mágiában jeleskednek. Közelharcban, olyanok mint a bolhák, csak kellemetlenkednek, de nem terítenek le. Az ötösök a barnák, ötöd rendű például Anna. - mosolyodott el halványan Helen. - Ők már komolyabb mágiákra is képesek, de fáradékonyak és egy-egy mágia szinte azonnal leszívja az erejüket. Az egyetlen bűbáj amit egymás után többször is képesek használni az a csínytevő varázslatok. A négyesek a vörösek.

- Mint te. - egészítette ki Sven.

- Igen. - vigyorodott el Helen. - Mi már komolyabb harci bűbájokra vagyunk képesek. A legjellegzetesebb a fegyverekkel történő harcok, az elemek manipulálásához is értünk, de nagyon leszívja az erőnket, akkor olyan 10 perc alatt lemerülünk. A régebbi feljegyzések alapján a négyesek mindegyike fekete mágiával bírt. Tőlünk került ki a legtöbb sötét mágus.

- Akkor azért vonzódsz ennyire az energiámhoz. - húzta el a száját. 

Helen döbbenten pislantott párat. Egy pillanat erejéig félre értette a mondatot. 

- Meglehet. - vonta meg a vállát. - A hármasok, azaz a sárgák, mint Lisa. Körülbelül 300 éve az átváltozás mesterei voltak. A legtöbbjük egy bizonyos állat alakját voltak képesek felvenni, mások bármelyikét. Jelenleg nagyon ritka és szinte Egyiptomon kívül sehol se fordul elő, hogy alakot tudnának változtatni. A mágiájukat tekintve a könyvekben azt olvastuk, hogy egy hármas mindkét mágia elsajátítására képes, de általában a személyisége határozza meg, hogy sötét, vagy világos mágus lesz-e. Ma már nem tapasztaljuk ezt náluk, mindannyian világos mágusok, mivel a fekete mágiához sokkal több energia és koncentráció szükséges. Ők jobban bírják az elem mágiákat, mint mi, de sokkal hosszabb időbe telik, amíg az erejük újra feltöltődik. Nagyjából a duplája a négyesnek... Jegyzetelni nem akarsz?

- Nem. Megjegyzem. Hetes, a fekete, akik mindenhez értenek egy kicsit. A fehérek a gyógyítók, a barnák a csínytevők, akik sok mindenhez értenek, mint a feketék, de hamar lemerülnek. A vörösök az ex fekete mágusok, harci és elem mágiához értenek, utóbbi használata után hamar lemerülnek. A sárgák az ex alakváltók és ex fekete mágusok, ma már csak világos mágusok vannak, ugyanazt tudja, mint a négyes csak hatékonyabban.

- ... Hű. - ámult el Helen. - Durva vagy.

- Tudom. Folytasd, még van kettő.

- Na igen... - húzta el a száját a lány. - A helyzet az, hogy velük kapcsolatban nem tudok sok információt szolgáltatni. - Sven türelmesen hallgatott. - A kettesek a zöldek, régebben ők voltak a fekete mágia nagy alakjai, olyanok kerültek ki közülük, mint Morgana, Janus Pannonius, Brutus.

- Brutus? Caesar örökbe fogadott fia?! - rándult össze Sven szemöldöke.

Helen csak gúnyos mosollyal biccentett. A szemei élénken csillogtak.

- Nem tudunk sajnos sokat róluk és az egyesekről, a kékről sem. Mert mára nem maradt belőlük egy se vagy ha maradt is mi nem tudunk róla. Te többet tudsz a kékről, mint én.

- Hm. Elég erős volt az a boszorkány, de csak tanulgatta használni az erejét, azóta szerintem csak még erősebb lett. - válaszolta Sven. - Na? Gyakorlat jöhet?

- Aham. Tehát mi a feladatom? - kérdezte Helen. - Mert addig még mindig nem jutottunk el.

- Oh. Igen... Ki mit kap...

Sven hamar gyorsan elhadarta melyik istenre mi jellemző, hogy a gyermekeik ezen képességeket hogyan örökölhetik. Milyen mértékben, mikor kezd el rohamosan fejlődni az erejük és a többi, majd belement az erők előnyeibe és hátrányaiba.

- Értem. Tehát a gyenge pontokat kell keresnem minden esetben. 

- Pontosan. - biccentett Sven. - Készen állsz?

- Gyerünk nagypapi! - kacsintott a fiúra a boszorkány és ugrált egyik lábáról a másikra.

Sven felvont szemöldökkel végig mérte a boszorkányt és elfordította a lábát, mire Helen alól a föld kicsúszott. 

- AÚ... - mormogta és tápászkodott fel a földről, miközben próbálta elnyomni a seggébe hasító fájdalmat. - Azt hiszem ez a farcsontom volt... 

- Ne hülyéskedj. Mehet? - kérdezte Sven és dobta le magáról a bőrdzsekijét. 

Helen csak egy pillanatra mérte fel a fiút rövid ujjú fekete pólóban, de annyi idő bőven elég volt, hogy megállapítsa, hogy Svennek tényleg jobbam áll a fekete, mint mondjuk a lila.

A lány arcára mosoly húzódott.

- Mehet. - biccentett és az ujjai végei vörösen felizzottak, ahogy a talpa is. 

Sven csak elmozdította a sarkát, mire a lökés hullám végig száguldott a talajon, de Helen ezúttal nem esett el. Sven szemöldöke összeszaladt és megismételte a mozdulatot, csak ekkor esett le neki, hogy a lány fél centivel a föld fölött lebeg.

Helen szélesen elvigyorodott és felemelte a kezét. A földből indák robbantak ki, amik egyenesen Sven felé tartottak. De Sven nem a barlangban volt már, ahol életében másodjára látott mágiát és boszorkányt. Maga elé emelte a kezét, mire fekete massza szerű anyag csapott fel a földből, a holt lelkek üvöltve kezdték el bekebelezni az indákat, ám amint a tápanyag elfogyott visszahulltak a földbe. 

- Menő. - húzta mosolyra a szája sarkát Helen, de nem zökkent ki, hanem azonnal támadott. 

Sven az utolsó pillanatban védte ki a semmiből megjelenő kardot. Helen szájáról lehervadt a mosoly és egyre csak azon kattogott az agya, hogy tudná a visszájára fordítani Sven erejét. A kardot a gondolataival vezérelte folyamatosan egyre inkább áthatolva Sven védelmi vonalán, de a furcsa holt lelkekből álló hullám és a föld ellene tevékenykedett. Be kellett látnia, hogy Sven sokkal tapasztaltabb harcos nála és arra lett kiképezve, hogy egyszerre több dologra is odafigyeljen. Balszerencséjére erre csak akkor jött rá, amikor egy csomó föld darab emelkedett ki a földből körülötte és kezdték el apránként befedni a testét. A koncentrációja megszűnt és a kard semmivé foszlott. A lábán egyre inkább kezdett felfelé mászni a sok föld farab, mintha valamilyen csúszómászó férgek lennének, amitől önkéntelenül kirázta a hideggel kevert undor. 

- Ennél ügyesebbnek kell lenned, ha egy félisten az ellenfeled. - szólalt meg sötét mosollyal az arcán a fiú.

Helen felpillantott a fiúra és a döbbentettől elkerekedett a szeme. Eddig is érezte a fiúból áradó sötétséget, de kevésbé, mint Aelinnél, sokkal inkább úgy hitte, hogy az Athéné gének munkálkodnak benne, most viszont megláthatta Sven di Angelo valódi erejét, amely olyan elsöprő volt, mint talán a dédapjuké, Hádészé. A sötétség úgy növekedett a fiú körül, mint egy második védőpajzs. A sötétség karjai csápként tekeredtek a fiú lábára, karjára, törzsére, mintha magába akarná szívni, de valójában az a fiúból áradt, nem másból. 

Helen érezte, hogy a fiú sosem érzékelte, látta ilyen formában az erejét, mint most Helen. Ha tudná, hogy létezne elég lenne feltárnia az ellenségeinek és mindannyian sikoltozva menekülnének el. Helen is csupán egyetlen egy dolog miatt látta. A nyakában lévő kő lüktetett, könyörgött, hogy hátráljon ki, de ő csak a feladatra koncentrált és különben is... a menekülésben megakadályozta a lábán kúszó kőtörmelékek, amik már a csípőjénél jártak. 

A boszorkány lehunyta a szemét, pár másodpercre csak a légzésére összpontosított, próbálta elérni olyan módon a medált, hogy Sven ne érezze meg az erejét, de félt, tartott attól amiket az utóbbi időben mutatott a medál. A szeme előtt megjelent, ahogy Aelin kizuhan a medálból, a furcsa hangok és erők, amik néha a fülébe súgnak, azt hangsúlyozva, hogy használja a követ, érintse meg. Az ajkába harapva kinyitotta a szemét, ami vörös fényben izzott, olyan intenzitással, mint a futótűz. 

A kezeit erőből levágta maga mellé, mire fény lobbant fel az ujjai végéből. Az állaga szinte pontosan megegyezett a tűzzel, de valamiben mégis más volt. Viszont úgy tűnt hat. A testéről eltűntek a földdarabkák.

- Tűz. A föld ellen? - húzta el a száját Sven. - Próbálkozz más elemmel, mert ezzel csak az idődet vesztegeted. - legyintett a fiú, mire a föld jégcsap szerűen kiemelkedett a talajból és teljesen bekerítette Helent, bilincseket formálva az ujjaira tapadt először egy rétegben, majd a karjára, végül teljesen gúzsba kötötte a lányt. - Víz ellen a tűz hatásos, akárcsak a tűz ellen a víz. Ha földet vízzel vegyíted, csak mocsarat kapsz, amelyet ugyanúgy sőt jobban tudok ellened használni, ha a földre tűzet küldesz kiszárítod, de azzal se állíthatsz meg. Érted?

A boszorkány lihegve biccentett. Sven csettintett egyet, mire a föld leomlott a lány testéről. Helen a földre esett és levegő után kapkodott. Esztelen volt. A fiúnak ez a kis erőfitogtatás meg se kottyant. De neki sok energiájába került. Rá kell jönnie a fiú mi alapján támad. 

- Készen állsz még egy menetre? - kérdezte aggodalmas arccal az Angelo fiú.

- Mindjárt. Csak kell egy kis víz. - kelt fel a földről és ment ki a kis konyhába. Egy pohár vízzel tért vissza. Miután kiitta a pohár tartalmát letette a kerekasztalra és Svenre nézett. - Mehet.

Egyikük sem támadt. Sven várta a boszorkány első lépését, míg Helen ezúttal megpróbált minden apró kis dolgot összefüggésbe hozni. Gyakran párbajoztak a mágusokkal, de az egyszerűbb volt. Az ellenfél ereje, azonos vagy kis mértékben eltérő a sajátjuktól. Sven viszont más súlycsoportba tartozott. Itt értette meg Helen, hogy a fajtája miért tart és nem közösködik a félistenekkel. Ahogy azt is egykor miért akarták minden erejükkel elpusztítani őket. De neki tetszett ez az egész. Más félistennel nem találkozott még, ha csak az anyját és Lisát nem számítja bele a pakliba, de ha bele is kalkulálja, nekik akkor sem ilyen képességük van. Feneketlen. Mély. Erőtől duzzadó sötétség. Maga a pokol, amely úgy édesgeti magához az ellenfelet, mint az édesség a gyermekeket.

A Sven mögött mozgolódó erőt figyelte, amely most készenlétben állt. Várta, hogy nyisson. A kezei lazán lógtak maga mellett, de a felső teste és a lábai merevek voltak, ugrásra, támadásra, vetődésre készek. A sötétséget kell legyőznie. A fény és az ahhoz hasonló bűbájok nem az ő asztala, neki nem áll kézre, idegen. Sötétséggel nem űzheti el a sötétséget. De talán... Föld a földnek... igen.... az bejöhet. 

Hirtelen izzottak fel az ujjai, mire a levegő hűvösebb lett néhány fokkal.

Sven várt.

Penge súrlódását lehetett hallani, majd valami teljesen mást, mintha ajtók nyílnának ki. El akarja terelni a figyelmét ezt tisztán tudta Sven. A penge hirtelen vágódott be elé, de a sötétség lecsapott rá. Viszont valami belekapott a holt lelkekbe és elkezdte szétcincálni őket. Sven úgy meredt a felé igyekvő léghullámra, amik karmokat növesztettek, mintha nem akarna hinni a szemének.

Helen csak elvigyorodott a reakció láttán és kedvesen megvonta a vállát. Sven körül a föld remegni kezdett. Lassan apróbb földdarabkák emelkedtek ki, apránként választották szét a szeleket, amik folyamatosan egyesültek és újabb és újabb támadást indítottak a földdarabkák és a sötét lelkek fele.

Helen fokozatosan kezdte el az uralma alá hajtani a szikla darabokat. A homloka enyhén verejtékezett, miközben újabb mágia tartalékaihoz nyúlt. Tudta, hogy Sven nem hülye percek kérdése és lemerül az ereje, neki csak ki kell várnia az időt.

A boszorkány a sziklákat lassan irányította az árral megegyező irányba, azaz vissza Sven felé egy kört leírva a csapat kövekkel. A fiú nem is törődött velük. Egészen addig amíg új parancsot nem adott ki fejben és eszmélt rá, hogy az a kb. 5-7 szikla darab pár másodperccel később reagált. Egységes támadást indított a szikla darabok ellen és abban a pillanatban kitört a káosz. A szél nem fújt többet. A sötét massza eltűnt, ahogy a pengék is. Helen felemelt kezekkel vette át egyre több és több föld darabka fölött az uralmat és hajtotta őket Sven felé. A fiú védekezően körbe vette magát a sötét masszával, ám azok a földhöz érve vibrálni kezdtek, mintha az alvilág hívná vissza őket. 

Helen szemei elkerekedtek, ahogy erre ráeszmélt. A medál lüktetését felhasználva egyre több sziklát hajtotta a saját keze alá és vágta bele a masszába. A massza fokozatosan veszítette el az erejét és kezdett el papír módjára foszladozni Sven körül. Hirtelen hasított végig a levegőben egy penge, ami egyenesen Sven felé száguldott és pontosan a fiú álla előtt állt meg. A sziklák egy része megdermedt, azok része, amelyet Sven uralt. Helené viszont azonnal belecsapódtak a  megdermedt szikla darabokba és a kövek hullani kezdtek mindenfelé. Helen magától próbálta hárítani elsősorban a sziklákat, Sven álla alatt tartva az enyhén áttetsző kardot, de a két mágiát nem tudta rendesen koordinálni és az méretesebb kő darab Sven felé igyekezett oldalról megközelítve a fiút.

- Basszus. - káromkodta el magát magyarul Helen, de megállítani a szikla darabot már nem tudta, Sven pedig nem láthatta.

A fiú csak éles ütést érzett a tarkóján. Helen éppen eltudta  kapni a pengét, mielőtt Sven előre zuhant volna és felnyársalta volna magát rá. Viszont még így is sikerült bevágni a homlokát is nem csak a tarkóját. 

Sven a földre esett. Azonnal hányinger kerülgette és a világ hirtelen oldalra fordult. A fejét a kezén nyugtatva a földre támaszkodott.

- Jó volt... - mormogta a fiú és szíva a fogát. - Nagyon szép volt. Aú... Kicsit talán túl jó is. - célzott Helen támadásának sikerére. 

- Basszus... - mondta immár angolul Helen. - Jól vagy?

- Lássuk... - nyújtotta ki a lábát és fordult át óvatosan a hátára. - Fülcsengés, látásvibrálás. - hunyta le inkább a szemeit. - Enyhe hányinger, fejfájás, szédülés.... Enyhe agyrázkódás, de semmi komoly. - kezdett el óvatosan felülni, majd ahogy beszédült inkább visszafeküdt. - Maradok.

Helen idegesen a hajába túrt. Érezte, hogy a mágiája alig pislákol benne, de jobban lekötötte Sven. Egyáltalán nem ezt akarta. Az agyrázkódás komoly dolog és veszélyes is lehet. Gyorsan a fiúhoz sétált és a homlokán lévő vöröses dudort nézte, majd leguggolt mellé és segített neki felkelni. 

- Gyere. Ne itt halj meg nekem a földön... - húzta el a száját Helen. 

Sven abban a pillanatban beszédült, hogy Helen elmozdította a helyéről és a hányingere is fokozódott. Testsúlya nagy része a lányra került, de Helen becsületére legyen mondva, hogy tisztességesen a kis nappaliba vezette a fiút és lefektette a kanapéra. Sven azonnal lehunyta a szemét és próbált magához térni, de egyre jobban nehezére esett gondolkodni. 

- Na szép... - rázta meg a fejét Helen és szántotta az ujjait a hajába. - Az egyik Angelo az otthonomban fekszik, a másik a főhadiszállásomon... - azt már nem tette hozzá, hogy több mint valószínű, hogy mindkettő miatta... kiütött két Hádész, Zeusz, Poszeidón és Athéné dédunokát... szép...

- De legalább csak az egyik a te okod. - mormogta Sven. - De jó... ezt pár napig nem fogom kiheverni... 

- Áh... csak egy kis agyrázkódás. - ült le Sven mellé, hogy szerencsétlen srácnak ne kelljen még a nyakát is kitörnie.

A boszorkány óvatosan megérintette Sven homlokát, majd ijedten elhúzta a száját és az ajkát kezdte el harapdálni, ugyanis Sven feje egyenletesen lüktetett. Hirtelen tört rá a kétségbeesés, attól tartva, hogy mi van ha Sven rosszul diagnosztizálta magát és nem is enyhe agyrázkódása van, hanem valami komolyabb baja.

- Lehet... hogy orvoshoz kéne mennünk... nagyon lüktet a fejed. - pillantott aggódva a fiúra, hisz miatta került ilyen helyzetbe.

- Nem kell. Jó így. Majd elmúlik. - mondta a fiú lehunyt szemmel.

- Ha agyrázkódás egyhamar nem fog.

- Boszi vagy. - pillantott a lányra, mire a szeme vibrálni kezdett. - Tudsz gyógyítani.

- De agyrázkódást nem... Még a végén kását csinálok az agyadból. 

Sven megvonta a vállát és visszacsukta a szemét. 

- Nézzük a jó oldalát. Ha találkozol egy Hádészossal csak jó erősen vágd fejbe. Garantáltan te nyersz.

- Nem direkt volt! - csattant fel a boszi.

- Nem baj. Attól még közveszélyes vagy.

- Ezt te direkt csinálod! 

- Igen! - vágta rá Sven. - Ennyi ki jár nekem! Agyrázkódásom van miattad és nem is szidhatlak?!

Helen dühösen mered a fiú arcára és elkacérkodott a gondolattal, hogy finoman, érzéssel, jó erősen lelöki a fiút a kanapéról. Emlékeztetni kellett magát, hogy a fiú milyen állapotban van, hogy ki miatt van abban az állapotban és, hogy csak még inkább rosszabbítani vele a helyzeten. Úgyhogy inkább csak dühösen csücsörítve meredt a fiúra, aki azonnal kinyitotta a szemeit és zavartan bámulta a boszit.

- Most be ne sértődj. - mondta a fiú.

- Nem sértődtem be... - vágta rá élesen a boszi.

- Istenek... - sóhajtott a fiú és meredt inkább a plafonra.

Helen viszont nem tágított. Folyamatosan úgy bámult Svenre, mintha a világ legnagyobb sértését vágta volna a fejéhez, mire Sven kínjában elfordította az arcát teljesen, úgy hogy Helen ne lásson rá. A fájdalom viszont azonnal a koponyájába hasított és kicsit felkiáltott.

- Ezt megérdemelted... - vidult fel kicsit Helen.

- Én?! Már így is sok bajom van, erre még te is mondod a magadét. - panaszkodott a fiú, de nem nézett Helenre.

- Mert tudatosan okolsz, pedig csak gyakoroltunk és véletlen baleset volt!

- Tudom! - csattant fel kicsit és fordult vissza a lány felé, mire már a nyaka is sajogni kezdett nem csak a feje. - De attól még ennyit hadd csináljak már! Te okoztad a... - mozgatta meg kicsit a fejét. - Mi ez.... A fejsérülésem, ami még mindig fáj. Nem hibáztathatlak, mert besértődsz, pedig én vagyok az áldozat, pontosabban áldozatod és... baszki... - sápadt el hirtelen és nyúlt be a feje alá, majd kihúzta a kezét, ami vörösen fénylett. - Ez vérzik. 

Helen ismét elkáromkodta magát. 

- Ne már... Hogy lehetek ennyire béna... - mormogta félig nyögve.

- Most nehogy elkezdj hisztizni! - vágta rá Sven.

- Nem fogok! - csattant fel Helen.

- Akkor most vajon mit csinálsz?!

- Te szenvedj a fejeddel én szerzek kötszert! - állt fel.

- Jó.... jé.. össze véreztem a kanapét... illetve folyamatban van...

- Te most... - torpant meg Helen és fordult vissza a fiú felé. - Ugye... nem kezdesz össze-vissza beszélni.

- Mi? - értetlenkedett a fiú.

- Össze-vissza beszélsz?

- Mit tudom én.

- Igen... Tényleg agyrázkódásod van, még pedig az ismétlős és memória kiesős... - hagyta el inkább a szobát és túrta fel a fél H.V.M.-et kötszer után. Mivel általában mágiával gyógyítják be a sebeket így sose volt komolyabban szükségük az elsősegély dobozra. Beletelt 15 percbe mire sikerült megtalálnia, de mosollyal az arcán tért vissza az Angelo fiúhoz. 

- Na ülj fel.

- Muszáj? Én nem akarok... - mormogta a fiú.

- Igen. Muszáj. 

- De most annyira nem fáj. Ha felemelem fájni fog.

- Ne panaszkodj te nagyra nőtt három éves, hanem engedd, hogy csináljak valamit a fejeddel.

Körülbelül további 10 percbe tellett, mire kikönyörögte Sventől, hogy üljön fel. A fiú arcát látva megijedt, hogy elhányja magát a srác, de szerencsére nem ez történt. A többi már gyorsan ment. Hamar eltüntette mágiával a vért a kanapéról. Gondosan leült a vérfolt helyére és Svent a vállánál fogva az ölébe fektette, hogy a feje az ölében landoljon. Sven először felszisszent és úgy helyezkedett, hogy ne a seben legyen a testsúlya. 

Sven megállás nélkül mormogott valamit az orra alatt, de Helen nem értette pontosan miről beszél. Ijedten a homlokára tette a kezét, de az már nem volt forró. Picit lüktetett, de különben nem érzett különbséget. Pár percen belül Sven nem adott ki több hangot csak egyenletesen szuszogott. Elaludt.

Helen halványan elmosolyodott és csak figyelte a fiút. Picit sápadtabb volt, mint általában, de különben nem látszott annyira vészesnek az eset. Mikor érezte, hogy a kötés teljesen átázott kicserélte. Megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy megalvadt a vér. 

Sven szempillái lassan rezdültek meg, majd mikor kinyitotta a szemét pár másodpercig csak pislogott, utána a tekintete pedig megállapodott Helenen. Bambán meredt a boszorkányra olyan sok ideig, hogy Helen érezte, hogy kezd zavarba jönni.

- Mi az?... - kérdezte bátortalanul a lány, amivel magát is meglepte, de a fiú nem válaszolt.

Sven csak azért bámulta ilyen nyíltan a lányt, mert hirtelen teljesen kiesett neki, hogy pontosan mi is történt, apránként jutott eszébe a párbaj, majd a többi is.

- Ugye... - kezdte idegesen és titkon ijedten a lány. - Tudod ki vagyok...

- Persze. - bólintott kábán Sven. - Egy idegesítő.... izé... boszi. Aki fejbe vágott. És fájt.

- Lassan beszélsz és rövid mondatokat használsz.... tuti rosszul vagy.

- Ja... Fájt. És fáj. 

- Naaa. Azért ennyire nem rossz a helyzet. - kezdett el idegesen játszani a fiú egyik kósza hajtincsével.

Sven csak felpillantott, mintha látná Helen pontosan mit csinál az ujjaival, pedig csak annyit észlelt, hogy a hajában vannak, látni nem láthatta. Visszameredt a boszorkány arcára és csak fáradtan bámulta őt.  

Helen megint kezdett zavarba jönni a szürke szempártól, míg Sven leginkább a hányingerével volt elfoglalva. Sven a lány szemeit figyelte és a benne lévő színeket.

- Jé. - szólalt meg.

- Mi az? - húzta el a száját Helen.

- Van egy zöld... pöttyszerűség a szemedben. Olyan... mint a görög oszlopok... Fogalmam sincs jelen pillanatban melyik fajtájának a dísze.

- Megint kezdesz hosszú mondatokban beszélni. - mosolyodott el.

- Az jó. - mosolyodott el halványan, mire Helen próbálta nem elkapni a tekintetét. Sven óvatosan az oldalára helyezkedett. - Ah. Máris jobb. Kényelmes a lábad. Puha. Aelin az enyémen utál aludni, mert túl izmos. Kemény.

- Ezzel arra célzol, hogy nem vagyok elég izmos?

- Nem csak arra, hogy tetszik. - hunyta le lassan a szemeit.

- Nagyon ki vagy. - rázta meg a fejét Helen.

- Lehet mégis kéne az a doki. 

- Ha felemeled a fejed szólok Lisának. Ő talán megtud gyógyítani.

- Akkor nem kell. Maradunk.

Helen elnevette magát és mosolyogva figyelte a félvért. Az ujjai lassan tévedtek lefelé a fiú hajából az arcára. 

- Rosszabb vagy, mint egy macska.

- Ha te mondod. - kezdte ismét elnyomni az álom.

- Igen. Teljese elmacskásodtál. És... így egész aranyos vagy. 

- Szerintem te is beverted a fejed. - vágta rá a fiú egyre kábábban.

- Lehet. - nevette ki a fiú mondatát a boszorkány. - Vagy csak téged tett aranyossá a sziklánk.

- Az az én sziklám.

- De én fordítottam ellened.

- Jó akkor a miénk. - egyezett bele Sven. - Most örülsz?

- Nagyon. Pláne, hogy te húztad a rövidebb végét. - vigyorodott el.

- Na... - mordult fel a fiú. - Gonosz...

Helen csak magában kuncogott és bejárta az ujjaival Sven arcát. A fiú légzése pár másodperc alatt egyenletessé vált. Helen halvány mosollyal az arcán megvárta, amíg teljesen biztossá nem vált, hogy Sven másodjára is bealudt, majd megmaradt varázserejéhez nyúlt és egy aprócska buborékot formált az egyik kezébe.

- Fellegvári Lisa. - mondta a nevet. - Helentől. H.V.M. sürgős. 

Ahogy elengedte a buborékot az ezerrel átvágott a falakon, hogy megtalálja Lisát. 

Helen türelmesen várta a barátnőjét, aki csupán negyven perc elteltével futott be. 

- Mi történt? - állt meg Helen előtt és hőkölt hátra egy kicsit a ténytől, hogy Sven feje Helen ölében van. - Ti meg... Várjunk csak, ő mit keres itt?!

Helen felsóhajtott és gyorsan elmesélte az ötletüket, majd a balesetet és Sven aktuális helyzetét. Lisa csak rosszallóan megrázta a fejét.

- Nem is te lennél, ha nem okoztál volna neki maradandó károsodást...

- Jaj fogjátok már be! Baleset volt. - mormogta Helen. - Tudsz segíteni vagy sem?

Lisa leguggolt a fiú mellé és a homloka fölé helyezte a kezét, ami sárgán elkezdett ragyogni. Pár másodpercig tartott csak a varázslat, majd a sárga ragyogás eltűnt és idegesen Helenre pillantott. 

- Hát... Az orvosi diagnosztizálást még gyakorolnia kell. - felelte elhúzott szájjal. - Ez nem enyhe agyrázkódás, legalábbis a halandók körében ez egy eléggé erőteljes agyrázkódásnak számít. 

- Baj lesz...? - kérdezte fojtott  torokkal Helen.

- Ide hívtál, úgyhogy nem. Mágiával veszélyes lenne meggyógyítani, mert lehet, hogy az instabil ereink miatt valamit nem úgy csinálunk ahogy kéne. Valahol van egy bájital könyv, abban láttam egy erre hasznos teát. Megkeresem és megcsinálom. Azzal ha alkalmazom is a varázslatot, ha az balul sülne el mentesíti a mágiát, tehát nem lesz kásás a fiú agya. - állt fel a lány és tűnt el a könyvtárban. Percekkel később egy 1700-as évekbeli bájital könyvvel sétált át a nappalin a konyhába.

Egy furcsa barnás színű teával sétált vissza, amit nehezen megitattak az alvó fiúval. Utána Lisa óvatosan végre hajtotta a bűbájt a fiún. Úgy tűnt hatott. 

- Na? - kérdezte Helen.

- Várni kell pár percet, hogy kiderüljön működött-e vagy sem. Addig elmondhatnád, hogy miért alszik az öledben és miért simogatod az arcát?

- Már mondtam, hogy miért... mert...

- Emlékeztesselek rá, hogy mikor Ervint elverted és véletlenül a csontjáig leégetted az arcán a bőrt egy félre csúszott varázslat miatt, akkor őt nem dédelgetted az öledben, hanem csak segítettél nekünk, gyógyítóknak regenerálni a szöveteket, ereket és mindent amit hamuvá égettél? - döntötte érdeklődve oldalra a fejét. 

- Ervint akkor még eléggé nem kedveltem, mert csapta nekem a szelet... 

- Mert most nem tesz rá néha célzást. - vágta rá gúnyos hangon Lisa.

- Ne képzelj bele semmit... - kezdte lassan és higgadtan Helen.

- Mert neked nem tetszett az amikor megcsókolt és azt állítja ő is, hogy nem jelentett neki semmit mi? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben megismételte az első mágiát. - Ha azt hiszed, hogy beveszem ezt a süket dumát, akkor nem ismersz... Jól van. Sikeres volt a varázslat. - Helen megkönnyebbülten elmosolyodott. - Viszont nem szabad huzamosabb ideig terhelni őt. A tüneteket ugyan mentesítettem, de az agyrázkódása még nagyon is él és hosszú távon az agya látja majd kárát, ha valami leterheli. 

- Értem... Te meg mit csinálsz? - figyelte, ahogy Lisa elkezd összepakolni.

- Sok házim van. Plusz szöveget kell tanulnom. Két hét múlva fellépés. Úgyhogy ápold csak a zombikádat. Ha elindultok haza többször tartsatok az út alatt szünetet. Nehogy baj legyen. Hali. - intett mosolyogva, tündérien Helennek és sietett kifelé. 

- Mintha nekem nem lenne még házim... - mormogta Helen és pillantott az alvó Svenre. A kötést leszedte a fejéről, mert feltételezte, hogy Lisa azt is meggyógyította. A sejtése beigazolódott, úgyhogy mosolyogva letette a kis asztalra az elhasznált kötszert. 

Mikor Sven felébredt, azonnal megkísérelt felülni, de Helen csak visszanyomta a fejét az ölébe tartva attól, amit Lisa mondott. A srác megdörzsölte a szemeit és felmérte a környezetét. Helenre pillantva egy pillanatra összevonta a szemöldökét majd elmosolyodott. 

- Korinthoszi.

- Hogy? - pislogott értetlenül Helen, kezdett megijedni, hogy a fiúnak még is baja esett.

- A szemedben lévő kis zöld szín. Olyan, mint a korinthoszi oszlopok csavart virága. Szinte pontosan ugyanolyan. 

Helen halványan elmosolyodott és lesütötte a szemét.

- Bezzeg ilyen kedves dolgokat nem tudsz mondani mikor jól vagy... - húzta el a száját.

- Ha akarod mondhatok. De nem vagyok valami kreatív. 

- Fejből ismered az összes művészetes dolgot... Erre azt mondod nem vagy kreatív?

- Hádészos vagyok. - vágta rá Sven. - A Hádészosok nem a szavak embere. Hádész is úgy tette királynőjévé Perszephonét, hogy elrabolta.

- Azért ilyeneket ne csinálj. - simogatta körkörösen a fiú arc csontját Helen. - Nem örülnének a lányok, ha elrabolnád őket.

- És ha igen? - vonta fel gúnyos kíváncsisággal a szemöldökét.

- Akkor nagyon beléd kelljen zúgjon. - próbálta nem elnevetni magát.

- Ennyire tetszett amit mondtam? - kutatta a lány pillantását, aki azóta inkább csak a kezét figyelte.

Helen csak megvonta a vállát.

- Szép volt. 

- Akkor majd egyszer a poén kedvééért elrabollak. Csak, hogy megnézzem az arcodat, kíváncsi vagyok elpirulnál-e. - mosolyodott el Sven, mire Helen kissé elvörösödött, pláne, hogy nem tudta eldönteni Sven komolyan beszél-e, viccel vagy az agyrázkódásához van köze.

- Nagyon vicces... De egy Athénéstől inkább szép szavakat várok, mint rablást.

- Értem. 

- Mennünk kéne. - vezette az ujjait a fiú hajába. - Otthon jobban tudlak ápolni és Aelin egyedül van a házban. 

Sven eleinte nem válaszolt csak a plafont bámulta. Helen kezdte azt hinni, hogy a fiú meg se hallotta, amit mondott.

- Meleg volt. - szólalt meg végre.

- Hm? - szaladt össze Helen szemöldöke.

- Csak... Meleg volt.

Helen aggodalmasan pillantott a fiú szemeibe. Lehet, hogy megint kezd össze-vissza beszélni.

- Mi?

- Csak meleg volt. Olyan égetően meleg, de kellemes.

- De micsoda? A szikla darab, amivel... Eltaláltalak? 

- Nem. Az éles és hideg volt.

- Hát akkor?

- A csók. - fordult a tekintetével Helen felé. - Az volt olyan. Égető, de kellemes.

Helen értetlenséggel kevert döbbenettel meredt a fiúra. Nem értette, hogy jön ez most ide, hiszen amikor... Sven megcsókolta, utána úgy meredt rá, mintha nem lenne több egy rongy darabnál, amin már legalább kilenc ember átkelt. 

- Már... félre is beszélsz. - vette le a fiúról a kezét és már el is kezdett egy újabb buborékot formálni.

- Nem. - rázta meg a fejét. - Én sokat faggattalak róla. A csókról. De én nem mondtam semmit sem. Pedig... Kellemes volt, furcsa, de kellemes.

- Miért nem mondtál semmit? - tűnt el az ujjai közül a buborék.

- Azt mondtad, hogy nem tudod pozitív-e vagy negatív. Majd... Sápadtan elrohantál azzal, hogy tanulnod kell. Nem láttam értelmét... és... tényleg fura volt. 

Helen szája megrándult és eszébe jutott a fiú és a saját kezén lévő heg. A vérszerződés ami köztük van, ami formálható... valószínű amiatt van ez az egész. Formálható... fura szó ez a mágia birodalmában, ahol a fantázián belül mégis racionális eszmék uralkodnak. Ha egy kötelék... formálható... az azt jelentheti, hogy a pillanatnyi események alapján húzza egyre közelebb, élezi ki vagy gyengíti két ember között a kapcsolatot... tehát... Amikor rosszban voltak... akkor az ellenségeskedést erősítette, viszont amikor elkezdtek egymásnak segíteni, akkor a baráti kapcsolatot helyezte előtérbe. A csókkal pedig a baráti kapcsolatot öntudatuk nélkül átlökhették a kötelék logikája alapján egy magasabb fokozatra. Egy olyan fokozatra, ami nem valós, hanem mesterségesen generált. Csak amiatt a kötelék miatt vonzódnak a másikhoz. 

- Feltudsz állni? - kérdezte a boszorkány. - Mennünk kéne.

- Azt hiszem. - biccentett Sven.

- Segítek.

Sven lassan felült, de szinte abban is teljesen kimerült. Helen a fiú mellé csúszott és átkarolta a törzsét, hogy ténylegesen tudjon segíteni. 5 percig szenvedtek, mire Sven meg is tudta magát valamennyire tartani. Egyáltalán nem siettette a fiút Helen, így sokáig tartott míg Sven félig önerőből eljutottak a kijáratig. Körülbelül 5-ször tartottak pihenőt, így tripla annyi időbe került, míg eljutottak Helen házáig. 

Aelin ugyanott feküdt, ugyanúgy ahogy hagyták. Sven aggodalmasan felsóhajtott, majd befeküdt a húga mellé az ágyba. Helennek még éppen sikerült a kezébe nyomnia egy pohár vizet, mielőtt teljesen bealudt volna a mai napon már harmadjára. 

- Csak óvatosan kelj majd fel holnap. Rendben? - vette el a fiútól az üres poharat. 

- Igen. - biccentett Sven és húzta magára a takarót. Kicsit sem érdekelte, hogy még farmerban és pólóban van.

Helen Aelinhez sétált és aggódva megérintette az arcát. Jéghideg volt még mindig.

Valami akkor se stimmel... Tudta... De nem tudta, hogy mi. Rá kell valahogy jönnie, hogy mégis mi történt. 

Svenre pillantott, aki már is aludt. Tehetséges boszorkány lehet, ha néhány nap leforgása alatt két Hádészost is kiütött... Azt meg kell hagyni.

Egy kis információ a részeket illetően. jövőhét hétfőn (május 6.-án) indul az érettségi, szóval fogalmam sincs, hogy lesznek részek. A legvalószínűbb, hogy júliusban jönnek a további részek, de az is lehet, hogy június közepén valamikor, még kiderül. Emiatt bocsi, nem tudom mennyire leszek ideges, egyelőre eléggé izgatott vagyok és kicsit le is vagyok maradva bizonyos tantárgyakból, de szerencsére nem azzal kezdem az érettségit, úgyhogy még van időm hamar gyorsan átismételni a megtanultakat és letisztázni magamban őket. Szóval a Jackson család most átmenetileg szünetelni fog, de címbe nem fogom feltüntetni, aki elér eddig a fejezetig úgy is tudni fogja, hogy mi a nagy helyzet és úgy is megérti, emiatt nem aggódom. 

Viszont nyárra a következők a nagy tervek! Én szeretnék majd egy intenzív íráskurzuson részt venni (történet írással kapcsolatban), továbbá eljutni oda, hogy legyen egy kész kiadható (már ha én is érdemesnek találom rá, meg a kiadók egyike is) könyvem. Így elsődlegesen azzal szeretnék foglalkozni, viszont már a J.Cs-t igen hosszú ideje írom és igen kevés időm is volt rá idén a végzős év miatt, szóval nyáron megkísérelem a kiadásra szánt regény mellett ezt is befejezni, hogy sikerül-e? Erősen kétlem... Azért már a 3/4-e környékén járunk a sztorinak, de azok a jelentek nekem sincsenek annyira kidolgozva még a fejemben, mindenesetre megpróbáljuk. Ha pedig majd elkezdem az egyetemet, én nagyon valószínűnek tartom, hogy wattpadról szépen lassan visszavonulok írás terén és elkezdem inkább a saját történeteimet javítgatni, befejezni, újakat létrehozni. Mert, azért ez a wattpad dolog nagyon jó, de én már egy jó ideje többre vágyom, mint fanficition-ket gyártani. Egyelőre nem kezdem el a búcsúzkodást, de majd ha egyszer befejezem a J.Cst-t sort kerítek rá. Ígérem, hisz a wattpad és közössége sok mindent adott nekem, de egyelőre remélem drukkolni fog az érettségin... ;)

Nos. Remélem tetszett a rész. Legkésőbb júliusban jövök, addig is mindenkinek jó sulit, év végét, nyarat. Élvezzétek ki az érettségi szünetet, ameddig nem ti fogtok érettségizni.