Helen legalább harmincszor átgondolta, hogy mennyire volt jó ötlet felhívni Lisát és Annát, azzal, hogy sürgős az ügy és haladéktalanul jöjjenek ide. Nagyjából mindig ugyanoda lyukadt ki. Hogy hülye volt. Nem gondolta át. Mérhetetlenül nagy baromságot követett el. 

- Ha ide érnek nem fogom kinyitni az ajtót. - mormogta magának. - Biztos, hogy nem. Ha meg bejutnak akkor bezárkózom a szobámba... Ennyire gyerekes azért nem vagyok!

- Helen! Itt van Anna és Lisa! - hallotta meg odalentről Zita kiáltását.

- A kurva életbe.... - motyogta és vágta be maga mögött a szobája ajtaját, annyira, hogy megriadt, hogy az ajtózár kitört a helyéről. 

Hallotta a két lány beszélgetését, ahogy felfelé battyogtak a lépcsőn. Lisa aggódott, Anna közönyös volt. Anna lépett be hamarabb a szobájába. 

- Elárulnád, hogy miért rángattál ide? Nekem egy randim lett volna, de miattad szegény srác azt fogja  hinni, hogy lekoppintottam. - panaszkodott neki Anna és mit sem törődve Helen ábrázatával, amire rá volt írva mennyire izgatja Anna újdonsült palija levágta magát a lány ágyába.... Ahol ma reggel még Sven aludt.... Istenek valaki kövezze meg őt....

Egy nagy csattanás hallatszott, majd  ahogy Anna a karját fogja. 

- AÚ! Te hülye liba ezt mégis miért kellett?! - kiáltott rá Anna Lisára.

- Mert a barátnőnknek segítség kell és ahelyett, hogy megértő lennél, te itt sajnáltatod magad, mikor úgy is lesz egy új palid, azért! 

- Helennek úgyis lesz új baja! Kvittek vagyunk! - vágta rá Anna.

- Elég már! - csattant fel Helen. - Ha így áll a helyzet elmehettek én pedig nem mondok semmit! 

- Jó! - felelte Anna és tápászkodott fel, mire Helen kezdett lenyugodni, hogy ennyivel meg is úszta a dolgot, de Lisa makacsan mind a tíz körmét beleállította Anna vállába. 

- Nem megyünk sehova. - tolta beljebb az ágyon Annát Lisa, hogy ő is letudjon ülni, majd várakozva Helenre pillantott. - Mesélj. Mi volt ilyen fontos, ami miatt ide hívtál minket?

Helen agyán átvillant, hogy talán hazudnia kéne és csak valami eszébe jutott, de utólag rájött, hogy igazából tiszta hülyeség volt és teljesen feleslegesen zargatta őket ide, de ez csak fél igazság volt. Végül belátta, hogy ha Anna le is szarja őt, akkor is Lisa addig fogja nyúzni, ameddig van bőr a testén.

- Öhm... szóval... - suttogta és próbálta kitalálni, hogy mit is mondjon. 

Tényleg nem tudta miért hívta őket ide. A csókra gondolt Svennel és arra, ahogy a világ összeesküdött ellene, mert mindenki megállás nélkül azzal csesztette őt, hogy tetszik neki Sven, milyen jó teste van stb. Amúgy meg persze, hogy jó teste van, ha majdnem napi szinten edz egy egy méteres fekete sztügiai pengével! Mindenki tele beszélte a fejét baromságokkal, hisz Sven is megmondta. A csók nem jelentett semmit, egy színjáték része volt, de... akkor sem normális, hogy pont ő, aki megvet minden fajta romantikához kapcsolódó dolgot, így reagál egyetlen csókra!

- Föld hívja Helent! - csettintett a lány szeme előtt Anna. - Csajszi bármi is történt, téged aztán alaposan elkábítottak. - állapította meg elhúzott szájjal.

Elkábítottak? Ja... ezt is mondhatjuk rá...Gondolkodott el magában Helen.

- Na de mond már mi volt? - folytatta a kérdezést Anna, most már sokkal inkább figyelve Helenre, mint eddig.

- Öhm... Igazából nem olyan lényeges. Szerintem egy kicsit túl reagáltam, igen... ez valószínű, tekintettel a szituációra és, hogy.... hogy. - Sven utálja az emberi érintést... Ő még a romantikát és Sven hozzá ért, ő meg nem pofozta fel...

- Helen... Valaki bántott? - aggódott egyre jobban Lisa.

- Lehet. - mondta Anna. - Nem szokott, így viselkedni. Te mindig magabiztos vagy, most mégis... Mi történt veled?!

Helen az ajkába harapott és belátta, hogy ha már belekeveredett a szarba az a legegyszerűbb, hogy megpróbál tisztán kikeveredni belőle. 

- Sven megcsókolt. - bökte ki.

Anna és Lisa nagyjából egy percen keresztül bámultak rá. 

- Csak szívatsz. - mondták kórusban, mire Helen egy szemforgatás kíséretében vörös fejjel felállt az ágyról és sétálgatni kezdett a szobában.

- Bár úgy lenne.

- Még se kell apácának adnunk! - öklözött a levegőbe Anna. - Ki hitte volna, hogy egy antiszociális lény szívét egy antiszociális lény nyeri el.

- Itt nincs szó semmi szív elnyerésről! - vágta rá Helen. 

- Hogy engedhetted, hogy megcsókoljon?! - szólalt meg Lisa.

Helen örömmel vette észre, hogy Lisának több ész szorult a kobakjába, mint Annának. 

- Ez egy hosszú történet...

Helen elmesélte, hogy Aelin eltűnt, majd azt, hogy a keresés során összeakadt Petruékkal. Mind a két lány hangosan felszisszent mikor ezt meghallották. Utána elmesélte, hogy menekültek meg és a haza felé tartó dolgokat. 

- Ez szívás. - foglalta össze Anna. - Életed első olyan csókját, ami tetszett is egy színjáték során kaptad meg. 

- Nem tetszett! - sziszegte a fogai között Helen.

Anna csak egy gúnyos pillantásra méltatta.

- Ezt mond a pipacs színű arcodnak! - csattant fel. - Tényleg csak megjátszotta?!

- Mondtam, hogy olyan hűvös volt velem, mintha nem is ember lennék és olyan gonoszan beszélt hozzám, mintha egy rongy darab lennék, amit már 8 ember megtaposott!

- És ha csak elrejtette a saját érzelmeit? - kérdezte óvatosan Lisa. 

- Phf... - forgatta meg a szemeit ismét Helen. - Elrejtette vagy sem nem érdekel, ez csak... valami hülye fellángolás és kész! Biztos, hogy semmi valós nincs benne, hisz alig ismerem néhány napja!

- Mit tudsz róla? - szólt közbe Anna.

- Mi van?

- Miket tudsz róla? - ismételte meg Lisa. - Úgy érti, honnan jött, család tagok, hobbik.

- Hát... azt elég jól tudom... Beszélgettünk róla, de ennek mi köze ehhez az egészhez?

Lisa és Anna összenéztek, mire Helen érezte, ahogy a hátán végig rohan a rossz előérzet. Mindig utálta ezt a pillantásukat. Ez az a tipikus én sok romcsi regényt olvastam, nekem meg sok fiúm volt nézésük, avagy Helen tipli, ez nem a te univerzumod. 

- Megjátssza. - jutottak erre a vég következtetésre. 

- Ezt mégis honnan...

- Kerülte a pillantásod folyamatosan? - kérdezte Anna.

- Ja.

- Valahová a távolba meredt? - folytatta Lisa.

Helen csak biccentett. 

- Semleges arccal?

Újabb biccentés.

- Mikor végre rád nézett pedig olyan volt, mintha ezt az egészet nem vette volna komolyan és hozzá hihetetlen erejű magabiztosságot és gúnyt sugárzott?

- Igen....

- Megjátssza. - vágták rá kórusban, majd a nyomatékosítás képen összepacsiztak.

- De... Ő Sven. - mondta Helen, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. - Nem szereti ha hozzá érnek és... bocsánatot kért, szerintem tényleg nem így tervezte és csak azért váltott hangnemet, hogy megtörje a jeget, mert már kezdtünk egész tűrhetően kijönni és nem akarta egy ilyennel elcseszni...

- Tűrhetően kijönni?- szólalt meg gúnyosan Anna. - Lis te is arra gondolsz, amire én?

- Hogy faggassuk ki erről Svent?

- Pontosan!

Azzal elkezdtek feltápászkodni és az ajtó felé sétálni.

- Eszetekbe ne jusson! - csapta be futva az orruk előtt az ajtót. - Ha megmerítek tenni, mind kettőtöket csótánnyá változtatlak és beviszlek Zita szobájába, hogy eltaposson titeket!

- Jó.... - sóhajtotta Anna. - Nem fogjuk. 

- Biztos...? - méregette gyanakvóan a barátnőit Helen. Tudta ő, hogy rossz ötlet ez az egész.

- Eskü! - mondta Lisa, de valójában a háta mögött a másik kezén a mutató és a középső ujjai össze volt görbítve a másikkal, jelezve saját magának, hogy az eskü nem valódi. 

Helen még mindig gyanúsan méregette barátait, de ellépett az ajtótól. A két boszi pedig azonnal feltépte azt és kirontottak Helen szobájából. 

- Hol van? - nézett Anna Lisára.

- A vendég szobában! - vágta rá a lány. 

Sprintelve indultak el a szoba felé. Helen még csak ekkor rontott ki az ajtón. 

- NE! - kiáltott rájuk. 

A két csaj valósággal bezuhant Sven és Aelin szobájának ajtaján. Képtelenek voltak lefékezni, így az ágyban landoltak. Magukra vonva Sven érdeklődő pillantását, aki a fotelban ült és olvasott, ha már Aelin még mindig nem adott magáról élet jelet. 

- Ha egy lezbi menetet akartok lejátszani szívesen távozok. - húzta gúnyos mosolyra a száját a fiú és siklott vissza a tekintete a könyvre.

- Fúj. - mormogta a két csaj. 

- Ha megmerítek tenni... - ért be Helen is a szobába és állapodott meg Svenen a tekintete.

A fiú egyik szemöldöke lassan felemelkedett. Nem értette miről beszélnek a lányok csak azt érezte, hogy bármi is az fontos és kínos. 

- Sven! - sikerült felkelnie Annának és programozta át az agyát angolra. - Tényleg megcsókoltad Helent?

Helen feje abban a pillanatban elvörösödött ám ezúttal a dühtől. A szemei azt üzenték, hogy bármelyik másodpercben lerobbantja Anna fejét a helyéről.

Sven arcára semmi komolyabb érzelem nem tükröződött. Hanyagul Helenre pillantott és lassú gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Ha elregélted a barátnőidnek mégis csak jelentett valamit? - kérdezte gúnyosan.

Lisa és Anna megint váltottak egy olyan pillantást.

- Nem... Csak felfújják a dolgot... - kereste a megfelelő szavakat Helen. Ja... ezért sem valószínű, hogy Sven megjátszotta a dolgot, ugyanis ha megtette volna, akkor nem tudná ilyen jól, hogy mikor mit mondjon.

- Lányokra jellemző. - mormogta inkább magának, mint Helennek.

- Mit reménykedsz ennyire abban, hogy bármit is jelentett Helennek? - csapott le a mondatra Anna. - Csak nem örülnél, hogy ha tetszenél neki?

Az a lesajnáló pillantás, amivel Sven végig mérte Annát... Helent csak megmosolyogtatta még akkor is, ha az egyik legjobb barátnőjét illette ilyen pillantással a félvér. Hát igen... Az aki szörnyekkel harcol és ereklyéket hajszol nem fog megijedni egy 14 éves csajtól. 

- Logikailag hibádzik a feltevés. - mondta higgadtan Sven, de a szemei nem változtak. - Tegyük fel tetszik Helen. Mire mennénk vele? Én az Egyesült Államokban élek, ő itt Romániában. Én félisten vagyok. Ő egy negyedvér és boszorkány. Folytassuk azzal, hogy ha tetszik is... Nektek mi közötök van hozzá? Talán valamelyikőtöket Helen Smithnek anyakönyvezték? - vonta fel a szemöldökét.

A két lány mélyen hallgatott, míg Helen halvány mosolyt küldött Sven felé. A fiú kiszúrta a változást. 

Köszönöm.

Sven szája sarkában egy félmosoly jelent meg.

Szívesen. De ezt még visszafogod kapni.

Helen a barátnőihez sétált. Kijelentette, hogy még házit kell írnia, ahogy nekik is és lassan ideje lenne távozni. Amint kiengedte őket a házból és a biztonság kedvéért most már a kaput is bezárta visszabattyogott a házba egészen Sven szobájáig. Megállt az ajtóban és az ajtófélfának támaszkodott azon agyalva, hogy pontosan mit is mondjon Svennek. 

- Nem kell mondanod semmit. - hallatszott bentről, mire Helen összerezzent, honnan tudhatta, hogy miért áll itt? Ennyire egyértelműek lennének a mozdulatai? - Az arcodra van írva. - hallott a lány egy puffanást, majd léptek zaját, aztán megpillantotta a fiút alig egy méterre magától.

Felpillantott Svenre, a tekintete egy pillanatra megállapodott az ajkain, majd tovább siklottak a szemeire. A szürke szemek ugyanolyan ridegen vizslatták, mint haza felé. Ez nem esett neki jól... Végre elkezdtek... megbékélni egymással, erre most megint... 

- Őszinte választ kérek. - kezdte a fiú, a szemei olyan hűvösek voltak, hogy Helen szinte nem is Hádész vérét érezte belőle, hanem a jég istenét, bárki is az. - Jelentett az a csók bármit is vagy sem?

Helen gyomra összerándult. Ja... ő is ezt próbálja kideríteni... és sokkal egyszerűbb lenne, ha a fiú nem változott volna át egy két lábon járó jégtömbbé. 

- Miért viselkedsz így? - kérdezte óvatosan Helen.

Sven kieresztett egy sóhajt és lassan megrázta a fejét. 

- Bocs... - mormogta és sétált az ablakhoz, olyan hirtelen vedlette le az álcát, hogy Helennek teljesen kiment a fejéből, hogy a fiú kérdezett tőle valamit. Magán sem tapasztalt még soha ekkora erejű változást egyik pillanatról a másikra. A fiú feszes vállai hirtelen ellazultak, sőt szinte lagymatagokká váltak. Az arcáról eltűnt a hidegség. A helyére fáradtság és aggodalom költözött. A szemeit nem látta Helen.

A lány bemerészkedett a fiú szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Lassan közelítette meg a fiút és inkább megállt a kis asztal és a dívány mellett. A könyvre pillantott. A könyvjelzőből jól látta, hogy Sven a legelső oldalon tartott.... Egyetlen egy oldalt se olvasott, míg a barátnői itt voltak és míg kikísérte őket akkor sem... 

- Aelin? - szólalt meg Helen.

- Aggódom érte... Nem szokása ennyi ideig hírt sem adni magáról... - suttogta erőtlen hangon. - Ő a húgom. Az utolsó közeli családtagom. Neki nem eshet baja... A démonai nem hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot, mintha félnének... valamitől.

Helen felsóhajtott és fiú mellé lépett. Ösztönösen nyúlt a fiú keze felé, de félúton megállította a mozdulatot és ökölbe szorította az ujjait. Ő senkije Svennek. Nem a barátja, nem a barátnője és nem is a családtagja, annyi köze van hozzá, mint egy jegesmedvének Afrikához. A kérdés, amit Sven feltett hirtelen lopakodott vissza az elméjébe. Érez iránta valamit? Vagy nem? Ha érezne is... Sven láthatóan semmit sem tulajdonít iránta. 

Lazított a szorításon és finoman Sven tenyerébe simította az ujjait. Hüvelyk ujjával a fiú kézfejét simogatta, de az ujjai megéreztek valami szokatlant a fiú bőrén. Felemelte Sven kezét, mire a fiú érdeklődve a lányra pillantott. Helen finoman a kezébe vette Sven kéz fejét, egy pillanatra megjegyezte magában a boszorkány, hogy Sven hosszú ujjai milyen jók lennének zongorázásban, majd szétsimította őket, hogy jól láthassa Sven tenyerét. 

Egy heg éktelenkedett rajta. Helen szája kiszáradt, a szemei hirtelen elkerekedtek.

- Véráruló... - motyogta maga elé a szót, amit Ionut használt rá. 

A Halál kapujában összekötődik egy félisten vére, egy fiúé kinek ereiben a triász vére mellet a bölcsesség csörgedezik egy boszorkányéval, aki a két világ küldötte. 

A jóslat visszhangot vert a fejében, a heg lüktetni kezdett a bal tenyerében.

- Helen...

Törte át a jóslat által keltett buborék falát Sven hangja. Hirtelen kapta a fiú arcára a tekintetét, miközben bal kezét szorosan az oldalához szorította. A jegesség egyáltalán nem uralta már a szürke szempárt.

- Kérdeztem valamit... - mondta Sven ezúttal sokkal kedvesebb arccal. - Válaszolnál rá? Jelentett neked bármit is... az a csók?

Helen érezte, ahogy a vére lüktetni kezd az ereiben és az összes a fejébe tótul, mint a párbajok előtt, amikor elönti az adrenalin a testét arra serkentve, hogy támadjon és győzzön, ám most a menekülésre sarkalta. Sven szemeiről a fiú ajkára siklott a tekintete, majd még lejjebb a hegre. 

- Még nem tudom... - nézett vissza Sven szemeibe. 

- Tehát nem volt semleges a számodra.

Helen lassan megrázta a fejét. 

- Nem... De nem tudom, hogy negatív vagy pozitív volt, csak annyit, hogy... furcsa volt... mintha... - állapodott meg a pillantása a hegen. 

- Mintha?

Lehunyta a szemeit és ismét megrázta a fejét. 

Lehet, hogy az egésznek tényleg semmi jelentősége, csak a bolondját járatja vele a világ, de az is lehet, hogy a világ már réges régen eltervezte ezt az egészet... 

- Még nem tudom. - ismételte meg magát. - Nem tudom mi ez. Mennem kell.. sok a házim. - mondta higgadtan. - Neked... talán körül kéne nézned az Alvilágban, hátha ott van Aelin, vagy... a kapunál... - azzal elengedte Sven kezét és kisétált a szobából. 

Nem nézett hátra egyszer sem. Csak bement a szobájába és magára zárta az ajtót. Úgy ahogy mondta előpakolta a  cuccait. Román irodalomra a 25 oldalas novellát, magyar irodalomra a verseket, amikről meg kellett írni az összehasonlító fogalmazást, matekból a 10 darab feladatot, földrajzból a 2 oldalas ércképződés és energiahordozók című anyagrészt, amiből hétfőn röpi várható, a németre megtanulandó szavakat és végezetül külön angolra az esszé írást. Miután mindet gondosan kipakolt az ágyára, mit sem törődve a tömérdek tanulni valóval a ruhásszekrényhez sétált és elkezdett kutakodni az alsó rekeszben. Egy rongyba csavart könyvet vett ki és tette az íróasztalára. Elkezdte kihajtogatni a könyvet a rongyból, majd végig simított a barna kötéses könyvön, amin kék festékkel a Boszorkányok kézikönyve cím állt. Helen a tartalomjegyzéknél nyitotta ki a könyvet, majd felnyitotta a 269. oldalon, a Vérszövetség és fajtái cím alatt. 

~~~

Aelin fel alá járkált a kis térségben, ami kívül esett a boszorkány látóköréből mégis elég fedezéket nyújtott arra is, hogy Aelin ereje és itt léte rejtve maradjon Mirabella De Luce boszorkány előtt. 

Aelin rég volt ennyire ideges. Még amikor egyik démonát sem tudta elérni a Minotaurusz labirintusába és bele került abba a nyavalyás Alice Csodaországos jelenetbe, akkor sem volt ennyire frusztrált és sajnos ez egyáltalán nem ahhoz vezethető vissza, hogy itt rekedt, hanem hogy csodával határos módon, most már szinte mindent érzékeltek, ami a külvilágban történik. 

Sven tudja, hogy valami baj van. Megakarta őt találni, de a kommunikáció egy oldalú volt, hiába ordította Aelin, hogy Helen nyakában van abba a rohadt medálba bezárva, süket fülekre talált. A második problémája az volt, hogy bármilyen bűbájt is alkalmazott a mágus sikerült a falakat foltokban áttetszővé tennie, így tökéletesen láthattak mindent, ami odakint történik... történetesen azt, hogy Sven megcsókolta Helent.

- Idióta! - szitkozódott az orra alatt Aelin. - Hogy gondolhatott ilyesmit?! Megmenteni a boszorkányt egy nyavalyás csókkal?! Aphrodités megoldás. Nem visz sehová, csak elterel! Megzavarja az elmét és becsap! Megcsókolta! A hülye kamaszkori hormonok az agyára mentek! 

Zero inkább csendben maradt és úgy vélte hosszú élete alatt ez volt az egyik legjobb döntése. Sose látta még Aelint ennyire kiborulni. Látta már őt dühösnek, - nem is egyszer - fenyegetőnek, - ugyan csak nem egyszer - vidámnak és szomorúnak is... de ilyennek... soha.

- Phf. - pufogott magában és dobbantott tehetetlenségében egyet. - Én meg itt ülök, míg az a nyavalyás banya képes és elcsavarja a fejét! Jó... annyira nem hülye... sőt zseni...  De, hogy a fenébe jutott eszébe megcsókolni?! Athéné kölyke! A gondolkodás mestere és csak az jutott eszébe, hogy megcsókolja?! Letagadom! Biztos, hogy nem a közeli rokonom. Átpasszolom Danhez, ott legalább van Aphrodité gén. 

Ez körülbelül így ment az idő alatt, amíg a két kamasz haza felé sétált tökéletes csendben.

"Elnézést." szűrődött be Sven hangja a medálba. 

- Nem nézem el! - vágta rá azonnal Aelin. - Idióta vagy! Egy 179 centis idióta!

Helen válaszolt valamit de azt Zero nem hallotta Aelin panasz áradata miatt. 

"Nem volt túl... Nem is tudom mi rá a legjobb szó..." folytatta Sven.

- Mondjuk valós? Esetleg jó ötlet? Okos? Athénés? - sorolta rá a szavakat Aelin.

"Talán a tisztességes vagy az igazságos."

- Aha. Gratulálok drága bátyám csak egyetlen hormon túl tengéses kamasz létezik, aki egyszerre képes kamaszt és Nobel díjas tudóst játszani, te! Jöttél volna akkor a jó szófordulatokkal, mikor ott volt az a Petra!

- Petru. - szólt közbe Zero.

- Kit érdekel?! - csattant fel Aelin, mire Zero magában megjegyezte, hogy tanácsos csendben maradnia. 

"Miért ez jutott eszedbe? Annyiféle dolgot mondhattál volna nekik, miért az jutott eszedbe először, hogy a pasim vagy?" kérdezte Helen.

- Úristen... Most már tuti, hogy a hormonjai irányítják... A boszorkány logikusabban gondolkodik, mint ő.... Asszem készíthetem a halotti leplét.

Zero ezen csak elmosolyodott. Ez azért igazán túlzás kezd lenni Aelin részéről.

A hang hirtelen szakadt meg és tért vissza teljesen a vörös háttér.

- HÉ! - morogta Aelin és vágta a cipőjét a falhoz, ami azonnal lepattant róla és vissza zuhant a lába elé. 

- Azt hittem nem akarod őket hallani.

- Jobb csendesen figyelni, mint tudatlanul ülni! - vágta rá a lány élesen és hangosan.

Zero aggódva pillantott a boszorkány irányába, de szerencsére semmi mozgást nem észlelt. A mágiát is csak távolabb érezte maguktól.

Aelin idegesen a hajába futtatta az ujjait és leült a földre. A lábait szorosan a mellkasához húzta a lélegzete szapora volt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ordítson, vagy bele rúgjon jó erősen valamibe. A sötétség fodrozódott a lány körül, belőle áradt teljes mértékben, nem a démonoktól származott, hisz csak Zero volt a közvetlen közelében ő is emberi alakban. Aelin feketére festette maga körül a földet... pedig vörösnek kellett volna lennie. Hátra vezette a fejbőrén az ujjait a lány, majd a nyakán megállt. Szőke haja teljesen lelapult, sötét szemein látni lehetett, hogy dühösen gondolkodik.

- Zero. - fordult indulatosan a vörös hajú démon felé.

Zero felvont szemöldökkel pillantott a lányra.

- Igen, úrnőm? - kérdezte a démon.

- Te a szerelem démona vagy. Mond, hogy az a szar mindkettejüknek csak egy hormonális probléma lehet maximum... Nem pedig valami... pozitív, valós, izé... 

Zero félmosolyra húzta a száját Aelin mondatát hallva. Sok megjegyzést hallott már mindenki szájából. A személyes kedvence Amyé és Edmundé volt. De Dannek is voltak jó beszólásai. 

- Ők se tudják úrnőm. - felelte a démon.

- Mi? - nyögte ki. - Hogy lehet azt nem tudni?! Csak tudják, hogy tetszik-e nekik a másik vagy sem! Istenek... könyörgöm a bátyám nehogy bele zúgjon egy mágusba! Mondjuk inkább mágus, mint halandó, de maradjon akkor már félvérnél! De inkább halandóba vagy mágusba szeressen bele, mint egy Cabrába! - jutott eszébe Amy.

- Néha nem egy értelmű az eset Aelin. - mosolyodott el a démon. - A szerelem bonyolult. Ha túl bonyolítják és ők túl akarják. Athéné vonás. 

- Jaj ne már... - nyögött fel a lány. - Tehát egymásba zúgtak? Franc...

- Nem. - rázta meg a fejét. - Erős érzelmeik vannak egymás iránt, csak nem tudják milyen és miért. De... - hunyta le egy pillanatra a szemét. - Azt hiszem ráfognak jönni... 

- Nem értem. Miről beszélsz? - vonta össze a szemöldöké a lány és vágott egy grimaszt.

- Vannak akiket a sors is egymásnak teremtett és rájöttek.

- Igen, igen, igen. Percy és Annabeth, Charles és Silena, Clarisse és Pollux, Lucy és Jake, tovább. - sürgette a démonát Aelin.

- Vannak akiket ugyan a sors egymásnak teremtett, de egy sors fordító pillanatig ők minden áron elakarták rejteni az érzelmeiket. - folytatta zavartalanul Zero.

- Hallie és Edmund.

- Olyanok, akiket hiába teremtett egymásnak a sors, meggyűlölték egymást, pedig eleinte fülig egymásba voltak zúgva.

- Joe és Susan.... - forgatta a szemeit Aelin.

- Olyanok, akik gyűlölték egymást és mégis később egymásba szerettek. 

- Peter és Dia.

- Akik mindig érezték, hogy valami megmagyarázhatatlan erő vonzza őket egymáshoz, de egy csomó tényező ellenük szólt.

- Ingrid és Gregorio. - törődött bele, hogy úgy is végig fogja sorolni a legfontosabb vagy az összes létező variációt.

- Akik azt hitték, hogy a sors ellenük fogadott és meglepetten tapasztalták, hogy nem.

- Thalia és Nico, Kevin és Emily, Luke és Reyna, Travis és Katie.

- És vannak azok, akik szentül hitték, hogy egymásnak lettek teremtve, majd kiderült, hogy egyáltalán nem.

- Thalia és Luke. Ez mind nagyon dicséretes...De mi köze Helenhez és Svenhez?

- Hogy ők egyik sem. 

Aelin fél percig csak bámult Zerora, szinte érezte, ahogy a szeme bármelyik másodpercben tikkelni kezd. 

- Ezért regélted ezt el nekem?! - csattant fel. - Kedvellek Zero, de esküszöm, hogy ha kijutunk innen kitalálok neked valami undorítóan alantas egy hetes büntetőmunkát! Mondjuk... Te szeded össze Kerberosz ürülékét! Mit szólsz?

- Úrnőm... folytathatnám? - Aelin sóhajtott egyet, majd biccentett. - Vannak olyan esetek, amikor valami miatt alakul ki egy kötelék. A kötelékeknek is több fajtája van. Van amelyet már több ezer éve a sors szőttesébe írtak. Ezek elkerülhetetlen és felbonthatatlan vérszerződések. Ellenne lehet menni. Másokkal is kapcsolatba kerülhetnek, de amikor ők ketten egy légtérben vannak, megérzik a másikat. Érzik, hogy valami van köztük, de nem tudják mi. 

- Azt akarod mondani, hogy a bátyám és a boszorkány között kialakult egy kötelék? De hogy... -Aelin szemei reményvesztetté váltak, az arca lesújtottá vált. - Vérszövetség... - suttogta. - A vérükkel fizettek, hogy bejussanak a Halál kapujához... Ahol... a vérük egymásba keveredett és a jóslat... Felbontható? - pattant fel hirtelen és meredt a démonra.

- Nem. Az a jóslat legalább 400 éves. Már akkor a sors szőttesébe szőtték, amikor még a családod felmenői azt se tudták mik azok a görög istenek.

Aelin kétségbeesetten bámulta Zerot. 

- De... de... mindig van kiskapu! - kezdett fel alá járkálni ismét. - Mindig! Kell lennie itt is! Nem lehet, hogy a bátyám és a boszi... Nem akarom, hogy... Sven az én bátyám! Nem veheti el tőlem egy mágus!

- Mit hittél? - nyújtotta Aelin felé a kezét Zero.

- Megígérte, hogy velem marad! - mondta. - Megígérte, hogy soha semmi nem szakíthat el tőle!

- A sors kiszámíthatatlan. - felelte higgadtan Zero, legalább egyikük őrizze meg a hidegvérét. - Ha a sors el is döntötte, hogy nekik kettejüknek közük lesz egymáshoz... nincs megszabva, hogy mi lesz ez pontosan. Sokféle kötelék van. Testvérek által kötött, családok által, barátok által, szerelmesek által, mindegyik mást rejt magába.

- Tehát... olyan szerződéssé fog válni, amivé ők alakítják... - mormogta Aelin és fogta meg Zero kezét. 

- Azt hiszem igen. - húzta magához a kislányt és ültette le az ölébe. - Ezért mondtam, hogy még nem tudják. Attól függ, hogy értelmezik a saját belső hangjaikat. Lehet... hogy ha most Sven nem csókolta volna meg Helent, akkor egy erőteljes baráti vagy bajtársi kötelék alakul ki köztük, de lehet, hogy nem. Ne hidd, hogy a bátyád valaha is elfelejt. - suttogta a fülébe. - Mindennél fontosabb vagy neki. De azt se hidd, hogy ő ellen fog tudni állni a szerelemnek, Hallie Beckendorfnak se sikerült, pedig százszor makacsabb és hajthatatlanabb volt, mint Sven, vagy akár te.

- Ezzel arra célzol, hogy szerelmes leszek...? Mond, hogy nem az elkövetkezendő 5 évben...

- Nem ígérek semmit.

- Jó... de nem halandóba ugye?

- Nem mondhatok semmit.

- De ha halandóba is, ugye csak egybe?

- Sajnálom úrnőm.... Az még a jövő zenéje, én pedig nem vagyok látó.

- Zerooooo!

~~~

Edmund Jackson délutánját a Beckendorf villa nappalijában töltötte egy könyv társaságában. Az összes bútoron frissen cserélt huzatok hevertek. Odalentről a műhelyből csörömpölés és puffanás szűrődött fel, majd egy hangos robbanás.

- A kurva életbe! - szűrődött fel lentről.

Ed ijedten pillantott az ajtóra. Letette a könyvet a dohányzó asztalra, feltápászkodott és elindult lefelé.

- A franc essen ebbe a nyomorult generátorba! - egy újabb csattanás rázta meg a lépcsőházat. 

Edmund pillantása végig siklott a műhelyen. Mindenhol különböző félkész tárgyak hevertek. Kardok, íjak, tőrök, kések, robotok, műkezek, lábal, repülő droidok és még nap estig lehetne sorolni. A férfi azonnal kiszúrta Halliet az egyik asztal előtt, neki háttal. Folyamatosan káromkodott az orra alatt és próbálta valahogy átprogramozni a generátort, ami valószínűleg az előbb állt le egy szép kis robbanással. 

Edmund pár lépéssel elért Hall háta mögé. Finoman a dereka köré fonta a kezét és azonnal átölelte a nőt. 

- Nem. - mondta a Tűzlány.

- Mi nem? - kérdezte érdeklődve Ed és támasztotta az állát a lány vállára. 

- Tudod te azt jól.

Edmund elővette létező legártatlanabb arcát és úgy pislogott fel Hallre, mire a lány belekönyökölt az oldalába és megpróbálta arrébb taszigálni az útból. Ed csak mosolyogva még szorosabbra fonta a dereka körül a kezét. Hall vágott egy grimaszt és felmordult. 

- Dolgozom!

- Mindig dolgozol.... - vágta rá Ed. - Vagy gyereket nevelsz... És rám nem is figyelsz.

Hall gúnyosan a férfira sandított. 

- Ki alszik be mire eljutnék arra a pontra, hogy figyelek rád?

- Ki húzza addig a dolgot? - kérdezett vissza azonnal a férfi. - Légyszíves. Csak 10 percet hadd töltsek a feleségemmel a nélkül, hogy a kölykökkel vagy a találmányaiddal foglalkoznál.

- De abból a 10 percből 20 lesz, majd 30 aztán lassacskán egy óra. Tehát nem. Szó sem lehet róla. - a nyomatékosítás képen visszafordult a generátor felé és elkezdte bütykölni.

Ed kezei ellazultak Hall dereka körül. A férfi finoman előre hajolt és egy csókot nyomott a nyaka felső részére. Hall elrántotta a fejét és ismét oldalba könyökölte a férfit. Edet nem különösebben foglalkoztatta Hall könyöke, sokkal nagyobb figyelmet szentelt a lány nyakának. Felpillantott a lányra és egy másodpercig teljesen megvolt róla győződve, hogy Hall vörös haja... fehér. Összevont szemöldökkel felemelte a fejét, de mire végig sikerült mérni Hallt ugyanolyan vörösen virított a haja, mint általában. Mint egy élő láng.

- Na mi van elment a kedved? - kérdezte reménykedve a lány.

- Ugyan már. - mosolyodott el a fiú és szorította vissza az ajkait a lány nyakára. 

- Ed ne már! - nyúlt hátra Hall és próbálta eltolni a férfit. 

Edmund ajkai lassan Hall gyenge pontjára siklottak, mire a lány megfeszült egy pillanatra. Edmund lassan a fogait is belevitte a játékba. Hall keze nem mozdult el a hasáról, de nem is akarta eltolni magától. A másik kezével az asztal szélébe kapaszkodott. 

- A féldémonkám unatkozik. - sóhajtotta. 

Ed megdermedt. Ez a hang... egyáltalán nem olyan, mint Hallié... és Hall... tudja, hogy nem szereti, hogy félig démon, sőt gyűlöli, nem szokta vele csesztetni, bármivel beszól neki, de ezt az ütőkártyát sosem használja ki.

Ahogy felemelte a fejét Hall nyakáról a lány aggódva megpördült és az arcát kezdte tanulmányozni. 

- Baj van Ed? - kérdezte.

- Nem.... nincs... - mormogta. - Mióta használod rám azt a kifejezést, hogy féldémonkám?

Hall értetlenül pislogott és Edmund karjára tette a kezét. 

- Én nem mondtam ilyet.

- Nem?

- Utálod a féldémonságod. Mért használnám ki? Biztosan jól vagy? Lehet, hogy túl sokat dolgoztál és... 

- Nem, dehogy. Persze, jól vagyok.... Csak.... Biztos az elvonási tüneted miatt már cseng a fülem. - mosolyodott el. 

Hall arca egy kicsit megenyhült. Halvány mosollyal az arcán felfuttatta a kezét Ed nyaka köré, majd lábujjhegyre állt és megcsókolta Edet. A fiú kezei azonnal Hall csípőjére siklottak és szorosan magához vonták a lányt. A csók gyengéd és lágy volt, egészen addig, míg pár perc után Hall bele nem harapott Ed ajkába. A férfi felszisszent és érezte, ahogy a vér végig folyik az állán.

- Szemét. - mormogta Hall szájába. 

- Csak független. - felelte a lány és siklott be a férfi szájába a nyelve. 

Ed hamar megszakította a csókot. Az ajkaival visszatalált Hall nyakára, a lány közben Edmund fülcimpáját kezdte el ostromolni. Ed mélyen beszívta Hallie illatát. A tűz és füst lassan megnyugtatta őt, olyan érzés volt, mintha végre valahára megkapta volna a gyógyszerét a függőségére. Lehunyt szemmel csókolgatta Hall nyakát, amikor hirtelen a szag kezdett átalakulni és megszűnni. A perzselő tűz lassan felszívódott és a helyére teljesen más költözött. 

Kinyitotta a szemét, de valami nem stimmelt neki. Hall bőre... nem ilyen fehér, ez... szinte olyan fehér bőr, mint a fal... 

A lány kezei hirtelen eltolták magától. 

Fehér kezek. Ez nem Hall keze. Hall bőre barnább ennél, napbarnított a Kaliforniai parttól. Feljebb emelte a tekintetét és fehér hajtincseket pillantott meg a lány vállán... a haj szög egyenes volt... nem enyhén hullámos, mint Hallnek. Távolabb akart lépni, megrázta a fejét és pislantott egyet. 

A kép kitisztult. A fehérség eltűnt és ismét Hall vörös haja és napbarnított bőre tárult elé. A lány aggódva a kezébe vette a férfi arcát. 

- Biztos... Minden rendben?

- Tuti. - suttogta Ed. - Csak... El se tudod hinni mennyire hiányzol.

- Hisz nap, mint nap látsz. - nyomott egy rövid csókot a férfi állára. - Együtt alszunk. - állt lábujjhegyre és nyomott az orra hegyére is. - Sőt, amikor egyikünk sem rohan kifejezetten élvezetes zuhanyzásokban veszünk részt. - tapasztotta a száját a férfi ajkaira és csókolta meg hosszan.

- Igen.... - mondta Ed, mikor elváltak. - De az nem ugyanaz, mint régen.

- Ez van ha gyermekei vannak a félvérnek. Családi ártalom. - vonta meg a vállát Hall és döntötte Ed homlokának a homlokát.

- Főleg egy három éves fiúval... 

- Három? És még, hogy én dolgozom sokat. Ed, Dan már tizene...

A férfi csak előre hajolt és Halliebe fojtotta a szót. A neje végre rá figyel. Legkevésbé sem vágyik egy beszélgetésre, amelynek fő témája Dan, Amy vagy Yui. Ez úgyse fog tovább tartani pár percnél, kihasználja ameddig csak lehet.

A férfi kezei lassan besiklottak Hall ruhája alá, az ujjai megálltak a hasánál és az alsó bordáinál. Finoman húzta végig a lány meleg és puha bőrén az ujjait. Az ajkaival finoman harapdálta Halliet, amitől a lány teljesen ellazult és cseppfolyóssá vált a kezeit alatt.

- Ed... - mormogta a lány.

Ed érezte, ahogy a vére kifelé tódul a fejéből. Az ujjait beakasztotta Hall pólójába, mire a lány elrántotta a fejét és elkapta a kezét. 

- Nem! Nem! Nem! 

- Ne mááár. - nyögte Ed és lökte el magát Halltől. - Az embernek vannak szükségletei, mint az evés, ivás, alvás és a szexuális együttlét az ember párjával.

- Le ne nyomj nekem egy monológot. A nem, az nem, ami főleg a műhelyemre értendő. De... Azt nem mondtam, hogy máshol nem lehet. - csillantak fel a lány szemei.

Ed szélesen elvigyorodott. 

- Imádlak. - lépett Hallhez és mielőtt a lány bármit is mondhatott vagy tehetett volna felkapta menyasszony tartásba. 

- Hékás! - ijedt meg Hall és kapaszkodott a nyakába. - Tudok járni egyedül is.....

- A lépcsőnél úgy is leraklak. Az ajtóhoz kell a kezem és nem férünk el a lépcsőn. 

- Akkor ennek meg mi értelme volt zsenikém? - húzta fel az orrát a lány.

- Nem csinálhatok valamit azért mert jól esik? - kérdezte Ed és sétált a lépcsőhöz Hallel. 

A lány két lábon landolt Ed átkarolta a derekát és együtt mentek fel a földszintre, majd az emeletre. A ház csendes volt. 

- Mikor jönnek haza a kölykök? - nyomott egy csókot Hall arcára.

- Majd csak délután négy körül. Miért?

- Hogy tudjam mennyi időnk van. 

- Ne felejtsd el, hogy nekem még ma meg kell csinálnom azt a generátort és, ha Dan haza jön tuti, hogy befészkeli magát a műhelyembe.

- Lazíts már. - mosolyodott el Ed és kezdte el felfelé húzni a lányt. 

- Vicces, hogy ezt pont egy Athénés mondja. - érvelt Hallie.

Edmund előre rántotta Halliet, mire a lány bepördült Edmund és az ajtó közé. A férfi előre hajolt és hosszan megcsókolta a feleségét. Hall kezei ismét megtalálták az utat Ed nyaka felé. Az érintése szinte szikrákat lobbantott Edmund testén, pedig nem is neki volt tűz ereje. A férfi rátenyerelt a kilincsre, a kezei Hall derekára siklottak és megemelték a lányt. Hall azonnal átfonta a lábait Ed derekán, a fiú keze lejjebb siklott, hogy biztonságosan megtartsa a lányt. 

A két felnőtt belépett a szobába, Edmund berúgta maga után az ajtót, közben egy fél pillanatra sem hagyták abba a smárolást. A férfi leültette a lányt az ágy szélére és fél térdre ereszkedve végig simított a háta ívén. 

Ed meglepetten vette észre, hogy Hall haja a háta közepéig ér, pedig utálja a hosszú hajat, mindig a lapockájáig hagyja csak nőni, utána levágja, hogy a válláig érjen. Megszakította a csókot, hogy ezt szóvá tegye, de abban a pillanatban teljesen leblokkolt. 

A hullámos vörös haj és a napbarnított bőr... Hall teljesen eltűnt. Vele szemben pedig egy fehér bőrű és egyenes, hosszú fehér hajú nő ült. Selma.

Edmund próbált megszólalni, megkérdezni, hogy ő mit keres itt és hová tűnt Hallie, de egy hang se jött ki a torkán, mintha valaki lenémította volna. 

Selma a hajába túrt, mint aki nem tudja egész pontosan, hogy mit kezdjen a helyzettel. Zavarban volt. Ez nem a démon Selma - villant át Edmund agyán. - Hanem a halandó. 

Edmund újra megpróbált megszólalni, felállni, de már nem ő irányította a testét egy megfigyelővé változott.

- Tudod... - kezdte lassan és halkan Selma, majd Edmund szemeibe nézett. - Nem gondoltam volna, hogy Hallie Beckendorf után képes leszel valaha is bárkit.... szeretni. Valódi szerelemmel és... Arra pláne nem gondoltam, hogy az a valaki én leszek... Ez kicsit sokkoló.

Edmund keze megindult Selma karján. Lassan simította végig a hófehér bőrt, pedig egyáltalán nem akarta, illetve vágyott rá, de nem értette mi ez az egész és így inkább nem akart semmit sem csak arrébb sétálni, rájönni mi folyik itt, de a teste nem így akarta. Összeakasztotta az ujjaikat és magához húzta a nőt. Azonnal megcsókolta és gyengéden szétnyitotta a száját, miközben a kezei az ex démon derekára siklottak. Az ujjait beleakasztotta a ruhába, majd elkezdte lehúzni a nőről a pólóját. 

Ahogy eltávolodott Selmától észrevette újra a napbarnított, kockás hasat, majd a vörös melltartót és a vörös hajat. A pólót a földre hajította. Hall arcát az egyik kezébe fogta, míg a másikkal a hátára fektette a lányt. Térdelve fellépett az ágyra és a kezeivel megtámaszkodott Hall feje mellett, majd a lány nyakát kezdte el kiszívni.

Hall nem szokott... alárendelt lenni. Viaskodott az agya, de a történésekbe nem tudott beleszólni. 

Érezte, ahogy Hall megfeszül alatta és szaporábban kezd el venni a levegőt, majd azt is, ahogy a teste ellazul és a légzése normalizálódik. Sikerült kényszerítenie a testét, hogy felpillantson, mire a szeme láttára kezdett el Hall bőre és haja kifehéredni. Pont mint, amikor Ingrid ráküldte Izzy szülinapján a Jégóriást, de az arca is megváltozott és ismét Selma feküdt alatta, nem pedig Hallie.

Finom csókot nyomott Edmund automata teste a lány ajkaira, míg egyik kezével elkezdte kihámozni Selmát a nadrágjából. A ruhadarabot a földre rúgta, mikor fordult volna vissza Selmához kiszúrta a falon lévő tükröt.

A Beckendorf villában... Valahogy nem rémlett neki, hogy pont ott lett volna egy álló tükör. Benne, a tükörben viszont nem Selmát látta, hanem Halliet, viszont ahogy az ágyra pillantott maga alá Selma feküdt alatta. A tekintete vissza siklott a tükörre, ahol most Selmát pillantotta meg, majd ahogy visszafordult Hallie volt az ágyon.

A kép egy pillanat alatt megszakadt és Edmund  szemei felpattantak. Hirtelen ült fel, hangos robajjal leverte az éjjeli szekrényen lévő lámpát a kezével, ami szilánkokra hasadt szét a földön. A szobában csak Edmund lihegését lehetett hallani. A férfi tapogatózva kereste a másik oldalon lévő lámpát. 

Álom volt. Csak egy álom. 

Beleakadt a vezetékbe a keze, a mentén elindult felfelé, majd megtalálta a kapcsolót. A szobában fényesség gyúlt. A levegőt továbbra is kapkodva vette. Rég volt ennyire... valódinak tűnő álma... nagyon rég. A szeme végig siklott a szoba bútorain és azonnal rájött, hogy nem a Beckendorf villában van, hanem a Jackson Bázison.

Halk kopogás ütötte meg a fülét, imádkozott, hogy ne Selma legyen az, azt most nem élné túl, de nem a fehér hajú ex démon hanem a 18 éves Dan dugta be a fejét az ajtón. 

Dan pillantása megállapodott az apján, majd a lámpán és annak állapotán. Elhúzta a száját és visszaemelte a tekintetét a férfira. 

- Jól vagy? - szólalt meg.

- Ja.... - sóhajtotta a férfi. - Csak... A tudat alattim azt hiszem... valamit akar és... az álmomban akarja a tudtomra adni... 

- Tehát rosszat álmodtál. - összegezte Dan.

- Nem... Nem volt rossz. - rázta meg a fejét a férfi. - Csak... - előtűnt a szeme előtt Hall, majd Selma arca. - Nem is tudom milyen volt. - ismét megrázta a fejét és inkább Danre pillantott. - Mért vagy még fenn?

- Lin rosszat álmodott és felébredtem rá. Lementem neki egy pohár forrócsokiért, de mire visszaértem vele, már javában húzta a lóbőrt. Forrócsokit? - lépett be vigyorogva a szobába.

Edmund pillantása megállapodott a poháron. Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, de... valami hiányzott. 

- Tejszínhab?

Dan felemelte a kezét, mire mackó nadrágja zsebéből elő kandikált a tejszínhabos flakon.

- Látszik, hogy Jackson vagy. - mosolygott Edmund, ami furcsa látvány volt Dan számára. 

- Kösz. - sétált be teljesen a szobába, maga után berúgta az ajtót, mert a másik kezében is volt egy forrócsoki, nyilván magának. - Mit álmodtál? - foglalt helyet a felkapcsolt lámpa oldalán.

- Hát... - gondolkodott el a férfi, hogy elmondja-e pont Dannek, de aztán a forrócsoki miatt úgy döntött ennyivel tartozik. - Benne volt Selma.

- Óóóóh. - vonta fel a szemöldökét vigyorogva Dan. - Csak nem akció volt? - nyújtotta át a forrócsokit Ednek. 

- Meg anyád. - fejezte be a mondatot Ed.

- Édes hármas? - poénkodott el Dan a dolgot, mire Ed elnevette magát.

- Anyád hamarabb nyakazott volna le, mint hogy akárcsak eszembe juthatott volna ilyesmi. 

- És mi volt, ha nem édes hármas? - keverte meg a forrócsokiját a srác és adta a flakont az apjának.

Edmund vonakodva de elmesélte a fiának az álmát. Persze csak nagyjából, hogy Dant ne sokkolja le, de úgy tűnt számára, mintha a fiú nem is figyelt volna. Dan a beszéd alatt egy 15 centis tornyot épített tejszínhabból a forrócsokijára, majd nagyjából 30 másodpercen keresztül csak a szájába fújta a habot. Ed már attól tartott, hogy egyik percben elkezd fulladozni, de csak lenyelte az édességet. 

- Látom anyád evését támogatod. - tette szóvá a különös véletlent, ahogy visszaemlékezett arra a napra, amikor rájött, hogy Yui a lánya és a kislány úgy döntött, hogy vele alszik, Hall kereste őt és besétált a szobájába. Nem bírta ki, hogy ne menjen a lány után, aki késő este képes volt leülni dolgozni és bement hozzá... két pohár forrócsokival... és megállapították, hogy a tejszínhab hiányzik az édességről...

- Mint mindig. - vigyorgott Dan. - Mindig ezeket dörgölitek az orrom alá. Minden egyes mozdulatomban mást sem láttok, mint Halliet. Na és Athéné kölyök. - pillantott az apjára és kezdte el inni a forrócsokit, pontosabban megenni róla a habot. - Mi a megfejtésed az álomra?

Edmund egy ideig csak a forrócsokiját kortyolgatta. Fogalma sincs, hogy miért pont Dan az a személy, akivel megvitatja ezt, sőt... azt se tudja miért is meséli el neki, hisz az évek alatt senkinek se beszélt az álmairól, amiben Hallie mindig belelopta magát, igaz... az utóbbi időben korlátozódtak a Halliere vonatkozó álmai....

- Vagy a tudat alattim nem tud választani anyád és Selma között, vagy anyád csesztet fogalmam sincs honnan, vagy Selma akarja kitúrni a fejemből anyádat, vagy csak kezdek megőrülni.

- Izzy se mondhatná jobban. - vigyorgott a fiú.

- Ja... - horkant fel Ed, majd a fiára nézett. - Egész elviselhető tudsz lenni, ha anyád stílusában forrócsokit eszel és iszol. 

- Kösz... Te meg nem vagy egy barom, aki gyűlöl engem, mert nincs képességem és halálosan hasonlítok az anyámra. - vágta rá Dan.

- Kösz.... - mormogta Ed. - Ijesztő, hogy még a bókolásban is pontosan olyan vagy, mint ő.

- Egy dologban biztos nem hasonlítok rá. - húzta ki magát büszkén Dan.

- És pedig? - vonta fel a szemöldökét Ed.

- Nem vonzódom hozzád!

- Még jó, hogy nem.... Fura lenne. És kiakadnék egy kicsit... nagyon.

- De nem csak te. - rázta meg a fejét Dan. - Kérsz még tejszínhabot?

- Igen. - válaszképpen Dan a kezébe nyomta a flakont. - És neked mi a véleményed az álmomról? Tudsz segíteni valamit vele kapcsolatban? - lehet, hogy még megbánja ezt a kérdést, de az ajkai legalább olyan automatikusan formálták és ejtették ki a szavakat, mint ahogy az álmában mozgott az egész teste. 

Dan döbbenten pillantott az apjára. Sose kérte ki semmiben sem a véleményét Ed... Megváltoztathatna mindent. Elérhetné, hogy Selma és Ed sose jöjjenek össze és azzal megakadályozza, hogy Ed és.... és... 

- Hát Hall vi.... - megállt egy pillanatra, majd köhögött egyet, mintha csak valami megakadt volna a torkán. - Világos, hogy szeretted. És szeretni is fogod. De.... Ő... Ő most nincs itt. És... - viaskodott magával. 

- Nem is lesz. - mormogta Ed.

- Ja... Viszont Selma... Ő... Valami új szerű dolog... Nem? - el se hiszi, hogy ezt csinálja.

- De.

- Apa... Nekem sok közöm soha nem volt hozzád, azon kívül, hogy te nemzettél, de... - egy csomó keletkezett a torkában, ami a torkába vájta a nem létező karmait, hogy ki ne merje mondani azokat a szavakat, de sajnos... nem volt elég hatásos. - Ha boldoggá tesz téged Selma. Ha tényleg ő az egyetlen, aki anya után életet képes hozni a szívedbe és vele a testedbe. - remegett meg a hangja. - Akkor hajrá. - veregette meg a férfi vállát, míg a csomó olyan erőteljesen vájta a torkába a karmait, hogy félt, hogy bármelyik pillanatban megfulladhat. 

- Azt hittem zavar. - suttogta Ed, mert érezte Dan lelkében a viszályt, de azt is, hogy őszintén beszélt. 

- Zavar is. - vágja rá élesen. - De... Nem tudom mi lenne, ha most nem jönnétek össze. Kitudja. Lehet, hogy nem úgy alakulna a jövő, ahogy kell. Jó éjszakát Apa. - sétált ki a szobából és csukta be maga után az ajtót, majd azonnal neki is dőlt. - Hogy tehettem ezt... - suttogta és hunyta le a szemét.

Felsóhajtott és visszasétált a forrócsokijával a kezében a szobájába. Csak mikor már visszaért akkor itta meg az édes italt és tette le a koszos poharat az asztalra. Csendesen bemászott Lin mellé, aki halkan felmordult mellette. 

- Felébresztettelek? - suttogta.

- Aha... - mormogta álmosan a lány és simult Dan érintésébe. - Hol voltál?

- Apánál.

Lin összevont szemöldökkel felpillantott rá. A haja kócosan lógott az arcába.

- Hogy hol?! - kérdezte.

- Apánál. Ő is álmodott. Anyáról és Selmáról. 

Lin Dan vállára hajtotta a fejét és végig hallgatta a fiú történetét, amit előzőleg Edtől hallott, majd az apjával folytatott beszélgetést is elmesélte.

- Büszke vagyok rád. - suttogta Lin és puszilta meg az állát. 

- Miért? Mert halál lazán Selma karjaiba löktem az apámat, mikor Selma újra démon lesz és... 

- Sss. - tette az ujját a fiú ajkára. - Így kell lennie Dan. Tudod mi van köztük és azt is tudod miért.

- Legszívesebben az angyal szárnyainál fogva szögelném a falra azt a nyavalyás nyíl dobáló kontár istent... - morogta hangosan a fiú.

- Ha nem jönnének össze, lehet, hogy... pár év múlva az a kapcsolat... hazugságként indulna és sosem tisztázódna... hogy Ed... örökké Selmába lenne szerelmes, nem pedig... Tudod. Jól cselekedtél, még ha saját magad erkölcsi mérlege szerint rosszul is. Nem kell beleszólnunk abba, ami helyre áll, csak abba... amibe muszáj, vagy meghalunk... 

- Tudom... De... Úgy utálom apát és mégis... Lin? - pillantott a lányra, aki egyenletesen szuszogott a vállán. Dan csak elmosolyodott és magához ölelte a lányt. - Szeretlek, amíg a csillagok ki nem hunynak az égen. - Dan gyomra összerándult, ahogy eszébe jutott, mit tett a jövőben azért, hogy megmentse Nathanielt és Lint Iranától. Hogy képes volt... De abban a pillanatban elnyomta az álom.

~~~

- Jó tehát, csak, hogy tisztázzuk. - kezdte halkan és kicsit idegesen Aelin. - Elaszik a nő és te kinyitod a kaput. Nekem az egyetlen feladatom, hogy átfussak a nyitott kapun.

Zero bólintott. 

- És te is jössz utánam. - állt lábujjhegyre és kukucskált ki a fedezékből Aelin.

- Nem. Én nem tudok átmenni. Nincs annyi erőm, hogy nyitva tartsam két személynek a kaput és még utána be is zárjam magam után. Ha nem zárom be, akkor a nő simán kisétálhat a kulcsból, ezzel megszűnne a 35 kulcs egyik darabja és hidd el a 16.-17. század mágusait hegyekből faragták ki. Erősek, akaratosak, makacsak.

- Emlékeztet Helenre. - húzta el a száját a démonúrnő. - Annyi különbséggel, hogy ő 21. századbeli.

Zero halványan elmosolyodott. 

- Kérlek. Eszedbe ne jusson befolyásolni őket. A kötelék az ő dolguk, nekik kell leegyszerűsíteniük, túlreagálniuk vagy leszarniuk. Te ne szólj bele. - nézett kérlelően az úrnőjére. 

Mindig is utálta, hogy az olyan menő és nagyszabású démoni képességek közül neki pont a szerelem jutott. Aelin 7 évesen 10 démont emelt kitüntetett figyelembe. A 10 démon túlnyomótöbbsége hihetetlen erővel rendelkezett. Ott van például a negyedik démon Gavriel, aki a szeleket uralja és kilencedik démon, Winter aki pedig a hó ura. 

Zero jól emlékezett arra a napra, amikor Aelinnel megismerkedett. Fogalma sincs mi vonzotta pontosan a lányhoz. A sírása, vagy a belőle fodrozódó megtestesült gonoszság és sötétség. A lány ereje mindannyiukat magához láncolta. Függeni akartak tőle, szolgálni, pusztán az ereje miatt. Aelin... akkor még egy kis tünemény volt, egy valódi földre szállt angyal. Mikor a fejébe vette, hogy kimenti valahogy Yuit és, hogy újra látni fogja a szüleit akkor vált azzá a sötét szívű lánnyá, aki most is... akkor lett az úrnőjük. 

A 10 démon mindig körülötte van, vagy ha nem akkor az utasítására figyelnek meg valakit. Érte élnek, az ő parancsaiért, az ő életéért... igaz. Hátsó szándékkal.

- Astarot helyettesít, amíg nem térek vissza, ugye? - kérdezte Zero, pedig tudta, hogy Astarot a harmadik démon, illetve az új rendszer szerint a második és 10 helyett csak kilencen vannak, de ettől most tekintsünk el.

- Igen. - bólintott helyeslően Aelin.

Zero előtt felrémlett a nap, amikor Aelin először nevezte ki őket a 10 démonjávál. Egy 7 éves kislány... egy átlagos félistennek valószínűleg csupán játéknak tűnhetett a szituáció, de véresen komoly volt. Lehunyta egy pillanatra a szemét és mikor kinyitotta ők tízen Alien szobájában álltak a lány pedig a fotelben ült. 

- A mai naptól egyedül hozzám lesztek hűségesek. - csillogtak a kislány szemei. - Bármilyen hátsó szándék nélkül. Nem Hádész mostantól az uratok, hanem én vagyok az úrnőtök, ti tízen pedig a bizalmasaimmá váltok és rangot kaptok. A tizedik Claus, a fájdalom démona.

A barna hajú démon arcán széles mosoly jelent meg. 

- Megtisztelő úrnőm. 

Igen... az volt. Aelint nagyjából 60 démon szolgálta már akkor is. A legnagyobb megtiszteltetésnek számított a top 10-ben lét, még akkor is, ha csak a tizedik vagy.

- A kilencedik Winter, a hó démona.

A fehér hajú és jég kék szemű férfi nem mondott semmit, csak meghajolt. Az arca merev volt, mintha az arca és vele a teste minden egyes pontja fagyott lenne. Gavriel szórakozottan megpöccintette a férfi arcát, mire az megkondult. Ja... azt a srácot néha olyan jég páncél borítja, amelyet a Pokol sem olvaszt fel.

- A nyolcadik Fency, az illúzió démona. 

- Úrnőm. - hajtott fejet a nő, zöld szemeiben különös fény izzott, mióta csak Zero megismerte nem kedvelte a lányt, olyan illúzióból állt körülötte minden, ami nagyon emlékeztette a saját képességére. 

- A hetedik China, a vágyak démona.

Egy sötét mosoly volt csak a válasz a fekete hajú és barna szemű nőtől.

- A hatodik Darrow, a büntetés démona. Az ötödik Matrox, a kín démona. 

A két férfi csak összenézett, majd összeütötték az öklüket, ők valahogy mindig együtt járnak és általában Claus is csatlakozik hozzájuk, ami nem csoda. Büntetés, kín és fájdalom.

- A negyedik Gavriel, a szél démona. 

A férfi olyan széles mosolyt villantott, hogy Zero megmert volna esküdni, hogy egy pillanatra valami szél hullám söpört végig a helyen. 

- A harmadik Astarot, a harag démona.

A férfi arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Olyan akár a szikla. 

- A második Zero, a szerelem démona.

Viccesen hangzott már akkor is Zero számára. Fájdalom, hó, illúzió, vágy, büntetés, kín, szél, harag és... szerelem? Hogy jön ez ennyi hasznos démon mellé?

- Az első pedig Selma, az alkuk démona.

Zero pislantott egyet, látta a távolban, hogy a boszi elaludt és a 12 éves úrnőjére pillantott. 

- Megnyitom az átjárót. - mondta. - Amint jelzek fuss, ne érdekeljen mi történik mögötted. 

Aelin bólintott. 

Zero felemelte a kezeit, majd vett egy mély levegőt, miközben a kezeit nagyon lassan a szívére helyezte. Aelin csak halványan látta, ahogy a keze körül vörösleni kezd a démon sötét aurája, majd a férfi hirtelen előre nyújtotta a kezét egy ökölnél nem nagyobb golyó száguldott végig a téren és csapódott bele a lyukba.  

De semmi sem történt. Aelin aggódva pillantott Zerora, viszont a démon még mindig lehunyt szemekkel állt, egyik keze még mindig maga előtt volt. Aelin nem szólalt meg, csak figyelte a démonát. A tenyere közepe ragyogni kezdett, ahogy a fal is. Aelin döbbenten nézte, ahogy láthatatlan karok redőről redőre húzzák el a rétegeket a medál belsejében. 

- Most. - nyitotta ki a szemeit Zero. 

Aelin a szó hallatán megdermedt. Nem akarta itt hagyni Zerot. Futni kezdett, de nem a kijárat felé, hanem Zerohoz. Átölelte a férfi derekát és az arcát a hasába temette. 

- Kifoglak hozni. Téged nem hagylak cserben, mint Arielt. - suttogta, de Zero minden egyes szavát jól hallotta. 

- Aelin... - kezdte, de inkább leállította magát, a boszorkány bármelyik másodpercben felébredhet és a kaput sem tudja a végletekig nyitva tartani.- Menj! Nyomás!

Aelin ellépett a démonától és futni kezdett. A szeme sarkából látta, hogy a boszorkány ébredezni kezd oldalt. Konkrétan farkas szemet nézhetett vele. De a nő szeme azonnal a kijáratra siklott. Ahhoz képest, hogy legalább 450 éves a világbajnokokat megszégyenítő sebességgel kezdett el a kijárat felé rohanni.

- Zero! - kiáltotta Aelin, de közben elrugaszkodott a talajtól és a kapu felé repült a levegőben.

A szeme sarkából látta, ahogy bilincsek repülnek a boszorkány felé, majd tekerik körbe a lábát és a kezét és húzzák lefelé a földre.

Aztán kinn volt.

~~~

Aelin szemei hirtelen pattantak fel. Az ágyában feküdt... mármint nem a valódi ágyában, hanem abban amit Helen adott nekik Svennel átmenetileg. Fogalma sem volt, hogy került ide. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy az egész csupán egy álom lett volna, vagy tényleg benne volt abban a medálban, a 35 kulcs egyikében, ahol ott volt vele Zero.

A mellkasára szorította a kezét és felült. A szíve hevesen vert az adrenalintól, ami még most is uralta a testét. A boszorkány... az a De Luce ki akart menni, de... tényleg megtörtént?

Aelin lehunyta egy pillanatra a szemét, a hang úgy hasított az elméjébe, mintha csak mellette valaki a fülébe ordított volna, pedig a hang csupán suttogás volt. 

- Zero... - pattantak fel a szemei.

Érezte. Az ösztönei megállás nélkül suttogták, hogy minden, amit átélt valós volt. Felpattant az ágyról és futva vágtatott le a nappaliba, de a lépcső fordulóban hirtelen behúzta a kézi féket és neki szorította a hátát a falnak, hogy Sven és Helen ne szúrja ki egyelőre.  

- Szóval azt mondod, hogy éppen tanultál, amikor egyszer csak előzuhant egy tárgyból? - kérdezte Sven.

- Igen. - helyeselt Helen. - A szívbajt hozta rám, pláne, hogy éppen tanultam. - utóbbi színtiszta hazugság volt, mivel a Vérszövetségről szóló fejezetet olvasta a könyvben.

- Hová árnyékutazott, hogy mire visszaért ide teljesen leszívta az energiáját?

- Őszintén nem vagyok benne biztos, hogy árnyékutazott. Mert.... Mert... 

Aelin pont rálátott a két kamaszra, akik a kanapén ültek. Helen zavarodottnak tűnt. Az ujjaival folyamatosan a medál bőrláncán babrált, mintha csak azon gondolkodna, hogy vajon, hogy a fenébe került a medálba Aelin és ezt, hogy közölje Svennel... Már, ha egyáltalán közölni akarja.

- Mert? - vonta fel a szemöldökét Sven. 

- Közvetlenül előttem landolt és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem csak ott termett a semmiből, kidobta magából valamilyen tárgy, vagy ő lépett, esetünkben inkább zuhant ki valamilyen árnyékból. - válaszolta a boszorkány.

Rafinált egy banya... Aelin lelépett a következő lépcsőfokra, de egy erős kezet érzet a csuklóján, majd valami a szájára kulcsolta a kezét és visszarántotta. A gyomra hirtelen a feje tetejére állt, hiába is.. mióta Selmát kirúgta elszokott a gyomra a teleportálástól. A kéz ellökte magától, ő pedig egyenesen a szőnyegen landolt a vendégszoba közepén. Ültében hátra nézett és érezte, ahogy a düh és az undor növekedni kezd benne. 

- Te aljas kis... - vicsorgott a férfira, aki zsebere dugott kezekkel állt előtte. 

Aelin talpra akart állni, de valami a testének vágódott, akár egy pajzs és visszahanyatlott a szőnyegre. Alig bírt lélegezni, a szeme előtt összefojt a világ. 

- Ne erőlködj félisten. - mosolyodott el a férfi. - Rég találkoztam magadfajta isteni ivadékkal. Pedig tündelényként bejárhattam a világot. Volt szerencsém találkozni olyan héroszokkal, mint Héraklész és Odüsszeusz. Sőt. A démonkádat, Zerot is azokból az időkből ismertem meg. Öröm volt ismét találkozni vele, a saját kis képességével kelepcébe csalni.

- Puck... - morogta Aelin és kelt fel ismét, de láthatatlan kezek tapadtak a bokájára és a csuklójára és szorították a szőnyegre. - Most azonnal engedj el, vagy...

- Mi? Ide hívod a démonkáidat? - mosolyodott el szélesen a tündelény. - Óóóó. Most aztán nagyon félek. - gúnyolódott, majd felemelte a kezét és csettintett. 

Az egész teret köd kezdte belepni. A ködben alakok formálódtak, mintha Aelin egy hologramot látna. A sötétben jól kivette Astarotot, amint a falnak dönti a fejét. Az ujjai vörösen izzanak a benne elfojtott dühtől. A két lány démon, China és Fency folyamatosan dumálnak és rángatják egymás kezét. Aelin itt jött rá, hogy össze vannak kötözve... Ahogy végig siklott a szobán a tekintete észrevette a nyolc démonát, mindegyiken kötél volt. Gavriel Fency lábán pihentette a fejét.

- Teljesen felesleges, amit csináltok lányok. - sóhajtotta. - Ilyen kötelekkel kötözte meg Héphaisztosz a feleségét és Árészt. A nyakamat teszem rá, hogy nem tudjátok szét szedni.

- Az nem olyan biztos. - mondta Fency. - Ha illúzióból tudnék teremteni egy olyan ollót, ami mindent elvág.

- Akkor azonnal szerte foszlana. - mondta jég arccal Winter. - Mert csak illúzió.

- Valahogy csak meg lehet ettől a szartól szabadulni! - csattant fel China.

- Nem. - rázta meg a fejét Gavriel. - Vagy elenged önszántából, vagy örök időkre itt ragadtunk, mondjuk legalább a lábad kényelmes és puha.

- Hogy eshettünk bele egy ilyen amatőr csapdába? - hitetlenkedett Darrow. - Ekkora balekok nem lehetünk!

- Vagy mégis. - szólalt meg ismételten Winter. 

- Ki kell jutnunk innen az úrnőnk veszélyben van, mi pedig már 12 nyamvadt órája itt vagyunk, mert ahelyett, hogy összefogtunk volna külön-külön kerestük Aelint! - rángatta a köteleket China. - A rohadt életbe ezzel a vacakkal!

A kép a semmibe veszett. Aelinen pedig eluralkodott a pánik. Arielből nem nézett ki ilyesmit. Mindvégig egy kedves, de jelentéktelen tündelénynek tartotta, de ez a Puck....

- Mi... Mi.... cs-cs-csináltál velük? - hebegte ijedten. - Hol vannak a démonjaim?! 

- Biztoshelyen. - mosolygott folyamatosan Puck.

A démonai keresték őt, meg akarták találni ezért szét váltak... Puck pedig egyenként levadászta őket, akár az állatokat. 

- Alkut ajánlok Aelin di Angelo. - mutatta fel az ujját a tündelény és intette magához a lányt, mire, mintha csak egy láthatatlan mozgatható kelepcében lenne elkezdett felemelkedni a földről, hogy szemmagasságba kerüljön a tündelénnyel.

- Helen akarja vagy...

- A boszorkány nem érdekel. Amíg nála van az ereklyém elvekben őt szolgálom. Gyakorlatban William Shakespeare-nek esküdtem fel vagy meghaltam volna. Ez a bosszantó banya a nyomába sem ér egykori gazdámnak. - emelte fel a fejét. - Gazdám Apollón fia volt és Merlin leszármazottja. Megvolt benne minden, hogy a félisteneket és a mágusokat összetartsa. Olyan sok lábon állt. A titkos életéről senki se tudott. A román mágusok mikor rájöttek, hogy félisten elvetették a köztudatból, nem számított nekik, hogy Merlin vére kering-e az ereiben vagy sem. Annál szívesebben szabadultak meg tőle. Mi maradt fenn utána? Mesék, drámák, színház az egész világ! Mindent tőlünk szedett! Ki mesélt neki Oberonról? Hippolütéről? Thészeuszról? És Titániáról? Ariel és én. Nem... Én többé nem leszek a mágusok bábja!

- Mit akarsz tőlem?

A tündelény csak felemelte a kezét, benne egy aprócska kés rejtőzött, ami vasból állt, de a tündelény nem ijedt meg tőle, pedig Aelin tisztán emlékezett rá, hogy reagált első találkozásukkor ő és Ariel is a vasra. 

- Szükségem van a szolgálataidra. 

- A szolgálataimra? - vonta fel Aelin a szemöldökét. - Nem képzeled, hogy egy felkapaszkodott tündelénynek, aki a máso... az első démonomat bezárta egy medálba, a fennmaradó nyolcat pedig fogságba ejtette elgondolkodom, hogy segítsek-e neki!

- Nem a segítséged kérem. Úrnő. - nyomta meg gúnyosan a szót. - Kötelezlek a szolgálatra. 

- Azt én megnézem. - horkantott fel. - Lehet te nem leszel többé a mágusok bábja, de én se leszek a tiéd! 

Puck elmosolyodott és megvágta a pengével a kezét. A halhatatlan vér végig fojt a tenyerén és a földre hullott. 

- Alkut ajánlok továbbra is. - volt benne valami megmagyarázhatatlan. Aelin általában látni szokta másokban a gonoszság szikráját, hisz a negatív energiákhoz sokkal jobban vonzódik, mint a pozitívakhoz, de ezen a tündelényen nehéz volt kiigazodni. 

- Szarok az alkujára. - vágta rá a félisten.

- Nézd magadra Hádész vére. Teljesen meg vagy kötözve. Egy démonod sincs a közeledben. Mind a foglyom. Kettőnk közül te vagy hátrányos helyzetben, nem én. 

Aelin az ajkába harapott és a pengére meredt, majd a megvágott kézre. 

- Milyen alku?

A tündelény elégedetten elmosolyodott. 

- Egyszerű. A képességeidet a szolgálatomba helyezed. Segítsz nekem megkeresni valakit, továbbá elveszed Kovács Helentől a talizmánom. Cserébe elengedem a démonaidat és kihozom Zerot a medálól. 

- Honnan tudom, hogy betartod a szavad? - hunyorított a lány. Egy cseppet sem tetszett neki ez az egész. 

A tündelény nem válaszolt. Az egyik kötél eleresztette Aelin kezét, de még mielőtt a lány bármit is tehetett volna a démon véres kezével elkapta a csuklóját és végig húzta a pengét a tenyerén. 

- AÚ! Mégis mit csinálsz?! - csattant fel a hirtelen fájdalom miatt, majd a szemei elkerekedtek amikor a véres kezével megfogta a saját frissen megvágott tenyerét. 

- Én, Puck vérszerződést kötök Aelin di Angeloval, hogy minden démonát visszaszolgáltatom a birtokába, éppen és egészségesen, ha Aelin di Angelo teljes képességét az én szolgálatomba helyezi addig, amíg a segítségével megtalálom Ariel tündelényt. Ez idő tájt titokban tartja vérszövetségünket és megszerzi Helentől a talizmánomat. - gonosz mosoly jelent meg a száján, úgy folytatta. - Esküszöl-e Aelin di Angelo a Sztüxre, hogy a vérszövetség rád szabott pontjait betartod?

Aelin szemei pánikban csillogtak. Nem sokat tud a vérszövetségről, de ha ezt az utat választotta a tündelény, akkor valószínűleg ha megszegi valamilyen módon az egyik fél a szerződést akkor óriási baj lesz. A hideg is kirázta a gondolatra, hogy a szerződés miatt egy ahhoz hasonlatos kötelék alakul ki közte, meg e között a tündelény között, mint ami Sven és Helen közt. Csak ez egyértelműen negatív és elsősorban úr és szolgára lett szabva és most ő a szolga. 

Aelin hallgatott és a kezét bámulta, ami továbbra is a tündelény tenyerének fogságában volt. Ösztöne minden egyes kis idegszála sikított a gondolatra, hogy egy ilyen lénnyel szövetséget kössön. Ki kell találnia valamit. Sven és Helen odalent vannak talán, ha eléggé húzza az időt feljönnek és megmenekül ebből a helyzetből. Fel kell tartania a fickót.

- Miért kellek ennyire? Miért akarod Arielt megtalálni? - kérdezte idegesen.

- Mert veled tűnt el Kínában. - vágta rá a tündelény. - Te tudod hová kerülhetett. Az eredeti tündelényt, a valódi bezárt személyt pedig csak és kizárólag az eredeti regényből lehet visszahozni. A legegyszerűbb az lenne, ha léteznének még varázsnyelvek, akik kitudják szólítani a regények szereplőit, de sajnos ilyen személyek évek óta nem léteznek. Így a bonyolult és mágikus oldalt kell használnom, ahhoz viszont kell a talizmánom. A miértje egyelőre nem érdekes. - felelte Puck.

Aelint nem is érdekelte, hogy honnan tudja pontosan a tündelény, hogy Ariellel találkoztak és, hogy Kínában visszakerült az idegesítő tündelény. A varázsnyelv kifejezést még nem hallotta, de hamar összerakta, hogy az egyik unokatestvérének ilyen képessége van, de ezt esze ágában sem volt Puck orrára kötni.

- Egyelőre? - szaladt fel  a szemöldöke. 

- Egy pajzsot teremtettem magunk köré. Bármeddig húzhatod az időt, de Sven nem fog megtalálni. Számára ez a szoba üresnek tűnik és ha be is jön, akkor sem fog történni semmi. Egyszerűen átsétál rajtunk. Mi a döntésed Aelin di Angelo, Susan Jackson és Joe di Angelo lánya?

Aelin mély levegőt vett. 

- Esküszöm... a Sztüxre... - morogta a választ. 

A kezébe olyan erős fájdalom hasított, hogy az arca teljesen eltorzult. A szájából egy sikoly tőrt fel. A kötelek lecsúsztak a végtagjairól, amint elengedte a kezét a tündelény és a földre hanyatlott. A tenyere még mindig fájt. A világ néha összefojt előtte, de ahogy a tenyerére nézett jól látta, hogy a vér fokozatosan eláll, majd hihetetlen gyorsasággal elkezd behegesedni a seb, míg csak egy fehér csík marad utána. 

- Ha a vérszövetséged megszeged, a beléd átáramlott vérem megöl. - mondta a tündelény. - Ugyanez rám is vonatkozik hiába lennék eredetileg halhatatlan. Ezt jól vésd az eszedbe félisten.

Aelin füle zúgni kezdett. Most már biztos, hogy egy életre megutálta a tündelényeket. 

Most pedig kérem a képességeid egy részét. 

Aelin riadtan kapta a tekintetét Puckra. 

- Te... 

- A vérszövetségünk előnye. - felelte higgadtan Puck. - Fejben kommunikáció és kényszerítés is a részemről. 

Aelin fejébe hihetetlen erős fájdalom hasított. Kezdte megérteni mit érzett a bátyja odalent és amikor itt fent is egyszerre több nyelvet hallott az agya pedig próbálta lefordítani őket. 

A képességeidet. Most. 

- Nem tudom, hogy kell. - nyögte Aelin a fájdalomtól.

- Csak ne ellenkezz. - mosolyodott el Puck és emelte fel az egyik kezét. - Vagy különben nagyon fog fájni.

Aelin megdermedt. A háta ívben megfeszült. A mellkasából fekete energia kezdett kiáramlani, olyan volt, mint a por és egyenesen Puck kezébe repült, onnan a testébe akaszkodott és lassan eltűnt a ruhája és a bőre alatt. 

A lány testét eleinte eszelős fájdalom járta át. Mintha tőrrel, karddal és íjjal támadnának rá és egyszerre több ezret állítanának a testébe, majd tépnék ki mindegyiket, ám időközben a fegyverekbe beleakadtak a teste valamely szervei és azokat is kitépték a fegyverek eltávolításával. A feje egyre jobban zsongott. Sikítani nem bírt, olyan erős volt a fájdalom, ezerszer rosszabb, mint a szövetség létrehozása. 

Puck egyszer csak leállt. Aelin úgy érezte, mintha a vízben lebegne. Minden egyes lélegzett vétele kábulatba ejtette. A teste automatikusan hanyatlott össze. A feje hangosan koppant a parkettán, de ő semmit sem érezett belőle. Egyáltalán nem érezte sem a lelkét, sem a testét, se semmit. Még látta, ahogy a tündelény botladozva tesz felé két lépést, majd lehajol és felemeli őt. Az a kevés erő ami maradt a testében akkor adta fel a szolgálatot teljesen és vesztette el az eszméletét. 

Puck