Oké... szóval tudjátok vannak azok a jellegzetes részeim amik ilyen 5000+ szavas meg 6000+ szavas... na ez még több csak, hogy mindenki megnyugodjon... Sok sikert az olvasáshoz én csak.... 2,5 órája javítom.  Úgy nézz ki sikerült, de ezt nem garantálom. Nos.... következzen a.... dobpergés.... 7524 szavas 59. fejezet! Még pedig! Ian Cabra szemszögéből!

Csak képek villantak fel előttem a helyről. Az egyik pillanatban még Natalie és Dan a tutajon voltak, a másikban pedig már az égen repültek aztán a hatalmas hullám leterített minket, a viharral együtt szétszaggatta a tutajt és itt veszthettem el az eszméletemet ugyanis semmire se emlékszem.

A következő pillanatban Amy hangjára lettem figyelmes. Aki valamit határozottan kiabált, ijedt volt. Aztán a következő másodpercben éles nyomást éreztem a mellkasomon és víz száguldott végig a torkomon. A talajra öklendeztem. Sós víz marta végig a torkomat, a szemem könnybe lábadt. 

Amikor végre ismét kaptam rendesen levegőt körbe pillantottam. A láng vörös hajú lány a hátizsákjából pakolt ki, nagyon keresett valamit. Alattam homokos part terült el. A tutaj tőlünk pár méterre feküdt. Teljesen tönkrement. Az óceán közepén, nagyjából 3-4 kilométerre a vihar csak egy aprócska kiterjedt csíknak tűnt.

- Kettő nekem egy neked. - mondta Amy, miközben hozzám vágta a vizes palackot és az egyik szendvicset.

- Te komolyan számon tartod ki ment meg kit? - hitetlenkedtem.

- Valami kell, hogy megőrizzem az ép elmémet idelent, főleg, hogy Dan... - szorította össze a szemeit és nyelt egy hatalmasat.

Natalie.... te jó ég... Vajon hol lehetnek... Nem. Nem hagyhatom el őt itt! Az teljesen okés, hogy 7 évesen elhagytam egy bevásárlóközpontban, de itt.... Ezt nem tehetem meg vele. Akkor teljesen anyám akaratára leszek kényszerítve, jobban mint eddig bármikor. Most legalább hivatkozhatok Nataliere.... Nem ez nem történhet meg! Ő a húgom! Mi van ha baja történt... csak egy kislány nem tud magára vigyázni... Nem kapott kiképzést sem, nem vitték lőni, mint engem és különben is szerintem idelent a semmivel egyenlő a pisztolyok a teljesítménye.

- Nem ismerik a könyvet.... Kitudnak egyáltalán... - hebegtem, miközben a fejem megállás nélkül zúgott.

Jól van... nyugodj meg. Natalie... Istenek mit csináltam... Nem kellett volna engednem anyám akaratának, nem szabadott volna belevonnom a kulcshajszába...

- Az öcsém félisten. Nem lesz baja. Okosak. Kitalálnak majd valamit... - mondta nem túl magabiztosan Amy, most először nem vörösödött el, ahogy rám nézett, a félelme erősebb volt. 

- És ha... ők is külön váltak? - vetettem fel. Natalie nem éli túl ezt egyedül. Istenek... Csak Natalienak ne essen baja.

- Reméljük, hogy nem. - felelte Amy. - A kulcs megvan. Okosak Ian nem lesz semmi baj.

- Dan talpra esett, de Natalie nem tanulta meg megvédeni magát. - mondtam, miközben próbáltam elfojtani a bármikor előbukkanó pánik félelmem és inkább meghúztam a flaskát.

Amy végig mérte a helyet. A távolba meredt a vízre, majd a körülöttünk elterülő Szaharára. Utána a tekintete az iránytűre siklott.

- Okosak. - szólalt meg, de inkább magát nyugtatta, mint engem. - Tudják merre kell menni.

A szemeit figyeltem, amikben áttetsző fátyol csillogott. Annyira szeretné elhinni, hogy nem eshet bajuk. Tényleg el akarja hinni.

Miután elcsomagoltuk a vizet, egy-egy szendviccsel a kezünkben (ami őszintén nem tudom, hogy maradt száraz) elindultunk észak felé.

- DAN! - kiáltotta el magát Amy, abban a reményben, hogy hátha válaszolnak.

- Natalie! - csatlakoztam hozzá, de semmilyen válasz nem érkezett.

A homokos, apró kavicsokból álló parttól egyre jobban eltávolodtunk. Egy idő után a víz is egységes vonallá vált mögöttünk és inkább az előttünk elterülő pusztaságot szemléltük. Az iránytűnek megfelelően haladtunk időnként kiabálva a kistestvéreink nevét, de válasz egyszer sem érkezett.

A hely is tökéletesen néma volt. Mintha minden élet megszűnt volna.

- Mi ez a hely? - mértem végig a magunkat körül ölelő hegyeket.

A talpam alatt a talaj is furcsa volt. Az apró kődarabkák kicsit ragadtak. Furcsán hangzik, de ténylege így volt. Amy szeme oda-vissza cikázott a hegyek között. Ő is érezte, hogy valami nem stimmel.

A pólóm ugyan már megszáradt alig pár perc alatt, de az izzadságomtól újra kezdett bevizesedni.

- Ez a tenger része volt... - mondta nagyon halkan Amy. - A hegyek... szél és víz bontotta le őket. Ahol állunk eddig tenger volt, csak a hőség miatt elpárolgott.

Hirtelen ugrottak be a tengeri élőlények köztük a dinó is, akivel Dan összebarátkozott, hogy végső soron a hőségtől ki fognak száradni és meghalni. Az óriás aligátort kicsit sem sajnáltam.

- Beszélgessünk. - vetettem fel pár perc csend után. - Mind a ketten idegesek vagyunk... valamivel el kell terelnünk a figyelmünket, vagy teljesen becsavarodunk.

Amy viszont nem szólalt meg. Láttam a szemén, hogy teljesen elmerült a gondolataiban, így nem vetettem a szemére, hanem hagytam agyalni egy kicsit. Vagy. Csak nem volt kedve velem beszélgetni és őszintén szólván ezt is meg tudom érteni, pláne az aranyalmás eset miatt...

Sok kedvem nekem sem volt a beszélgetéshez, főleg amiatt, mert szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy előfog jönni valamilyen módon az aranyalmás eset, de még mindig inkább beszélgetek vele, mint hogy megállás nélkül bepofátlankodjon a fejembe a húgom arca, vagy az, hogy kettesben maradtam azzal a lánnyal, akit az aranyalma hatására megcsókoltam.

... Jó szarul áll a szénám. 

Aphrodité és a fiacskája Erósz rendesen kiakar babrálni velem annyi szent. Mintha folyton folyvást egymás karjaiba löknének minket... Na most állítsam le magam, de nagyon gyorsan.

Ilyenről szó sincs!

Amy... mindent összevetve csinos lány. Csinosabb, mint gondolja, sőt amikor próbál valamire rájön kifejezetten aranyos, ahogy kicsit lebiggyeszti a száját, a szemeit pedig összébb húzza és...

Ezt most... komolyan én mondtam?

- Talán nem fog tetszeni, amit most mondok. - szólalt meg Amy, talán a legrosszabb pillanatban, amikor is alig bírtam ki szabadulni a gondolataim karmai közül. - De, ha ilyen tempóban fog növekedni a hőmérséklet... - ne... nem. Csak az alma hatása volt. Én nem érzek... ha éreznék az anyám kinyírna. - Akkor maximum két óránk van kijutni innen.

- Ezt úgy érted, hogy az is lehet, hogy csak egy óránk van?

- Eddig a tengernél volt 40 fok. Az emberi szervezet maximum hosszú távon 57 fokot képes elviselni. Ahogy távolodunk a tengertől nagyjából 3 kilométert 45 fokra emelkedett a hőmérséklet. - törölte meg a homlokát, miközben sűrűn pislogott. Azonnal rájöttem, hogy fejben matekozik. - Ha ilyen sebességgel haladunk tovább és feltételezzük, hogy Dan és Natalie oda ér a megbeszélt ponthoz, akkor 55 fok körül járhat majd a hőmérséklet, ha nem lesznek gondok.

Néztem, ahogy egyre sűrűbben pislog, eszembe jutott, hogy pontosan mi is a kikapcsoló gombja. Hogy Dan se tudta ezt, csak én figyeltem rá annyira, hogy megtudjam, mert... mert megmondtam az anyámnak, hogy információkat szerzek a Jackson családról. Igen. Csak ezért.

- Amy... - akadt meg valamin a szemem. - Az orrod...

Amy hirtelen kapott az orrlyukaihoz, amikből vér szivárgott. Elkáromkodta magát és azonnal valami rongy után kezdett kutakodni.

- A meleg? - reménykedtem.

- Nem... Vagyis igen! - vágta rá gyorsan.

- Tehát nem. Akkor mitől van? - kérdeztem.

- Nem... Nem amiatt van... - ment tovább mintha mi sem történt volna. Én viszont nem az a típus vagyok akit ennyivel lelehet rázni. Elkaptam a könyökét és visszarántottam, majd az ujjaimmal megfogtam az állát és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

A zöld szempár olyan szúrósan nézett rám, mint ahogy a rózsa tövisei meredeznek a virág körül. Furcsa... de ez illet valahogy Amyre. Rózsa csodaszép szirmokkal és halálos tövisekkel.

- Hanem? - vontam fel a szemöldökömet.

A legmeglepőbb az volt, hogy tényleg aggódtam érte és ami ennél is ijesztőbb volt, hogy nem értette miért, vagy csak nem akartam megérteni.

- Ez nem tartozik rád...

- Jelen pillanatban ha bajod esik csak én tudok segíteni. - mondtam magabiztosan, ugyanis igaza volt és ehhez tényleg nem volt semmi közöm.

- Ezen nem tudsz segíteni. - motyogta, miközben fokozatosan elvörösödött, ahogy továbbra is fogtam.

Elengedtem az állát és hátra léptem egy lépést.

- Kérlek. - mondtam.

Amy összerezzent... Emlékszik... Emlékszik az aranyalmás esetre, hisz ott is ezt mondtam neki. Kérlek... Ezt a családom szájából ritkán lehet hallani...

Aranyosan az ajkát harapdálta. A szeme idegesen pásztázta a teret, majd hirtelen a szemembe nézett elszánt, kőkemény arccal. 

- Tumorom van. - suttogta alig hallhatóan. 

Valahogy ott rekedtem abban a másodpercben, amikor kimondta. Az első gondolatom az volt, hogy csak képzeltem azt a szót, mivel egy 14 éves lánynak ez túl korai lenne, de után megismételte, mintha attól tartana nem hallottam volna kristálytisztán. Abban a pillanatban teljesen lefagytam.

- Ugye viccelsz? - kérdeztem.

Összeszorította az ajkait, majd alig láthatóan megrázta a fejét.

- Nagyjából szőlő szem méretű... - folytatta halkan a mellkasomat bámulva. - Azóta nem szeretem a szőlőt, hogy ezt elmondták. - horkant fel egy kicsit és tisztán láttam rajta, hogy próbálja visszatartani a könnyeit.

- Mikor fogsz...

- Nem tudják. - vágott a mondatomba. - De... Én már kijelöltem a napot, hogy mikor fogok meghalni.

Elment mellettem, de azonnal utána nyúltam és elkaptam a csuklóját. Hogy pontosan miért azt nem tudom. Csak... valahogy képtelenségnek tűnt ez az egész. A mondatait külön-külön értelmeztem egy pillanat alatt. Majd némileg összeszedettebb gondolatokkal a zöld szemekbe pillantottam.

- Mikor?

Nem tartozott rám, de muszáj volt megkérdeznem.

- Ez nem... - kezdte.

- Tudom. - vágtam közbe. - Figyelj én... - mit lehet mondani egy olyan lánynak, aki megfog halni?

- Hagyd csak. - mosolyodott el halványan. - Ez van. A nagymamám is rákban halt meg csak ő 65 évesen. Én kicsit korábban fogok.

- De... ez nem igazság. Te... neked fel kellene nőnöd. Annyira okos vagy, neked a világ dolgain kéne elmélkedned. Megoldanod a rejtélyeket, nem pedig meghalnod. - léptem hozzá közelebb.

- Erről nem én döntök. - suttogta.

- A családod tudja? - csúsztattam feljebb a kezem a csuklóján.

- Csak Dan, Aelin és Sven... Nem tudom, hogy mondjam el apának és Yuinak.

Összerezzent, ahogy megérintettem az arcát. Nem kicsit imponálhat a csaj, ha ennyire törődök vele. Mondjuk az elejétől kezdve magamnak kerestem a bajt. Akkor nem érdekelt különösebben, hogy mennyire okos. Csak kiakartam használni a tudását, ahogy anyám is tenné... De most... Fájna a gondolat, hogy a bolondját járatom vele.

Rákos.

Próbál teljes életet élni. Vigyázni Danre. Megmutatni az apjának, hogy mire képes, ahogy én is teszem a szüleim előtt. Próbál szembe nézni a halállal, de fél tőle, mint minden normális ember.

A szívverése... fogalmam sincs miért és hogyan, de éreztem, ahogy lüktet a mellkasában. Olyan volt, mint egy ijedt kismadáré.

- Kezdesz megijeszteni. - motyogta Amy. Zöld szemében lámpásként fénylett a páni félelem.

- Pedig nem akarlak. - válaszoltam. - Akiket kedvelek azokat nem bántom semmilyen formában.

- És te kedvelsz engem? - döntötte oldalra a fejét.

A szívverése normalizálódott. Döbbenten pislantottam párat.

- Igen. - feleltem és tovább sétáltam. Miközben próbáltam rájönni, hogy mégis honnan érezhettem a szívverését.

Amy nem mondott semmit csak tőlem két lépésre lemaradva követett. Nem érdekelt mire gondol, nem akartam megtudni, mit szűrt ki a válaszból.

Az iránytűt követve az egyik hegyvonulat aljánál lyukadtunk ki, ahonnan egy új vonulat indult útnak, ám a kettő között egy vékony ösvényt lehetett felfedezni.

A torkomat kaparta a szomjúság. Fáradtan lemaradtam Amyhez.

- Valami nem stimmel. - mondtam neki.

- Ezen a helyen semmi sem stimmel. - válaszolta Amy. - A legtöbb hegy gyűrődéssel vagy süllyedéssel alakul ki. De ez... a szerkezete alapján csak... itt termet.

Nem túlzottan értettem, hogy ez hogy lehetséges, de Amy sem.

- Hasonlít a labirintushoz? - kérdeztem.

- Nem. Ez nem változtatja a pozícióját. Ez fix. - Ezzel bement a hegységek közé.

- Nem kerülhetnénk meg? - vetettem fel az ötletet.

- Jobb lenne... de időszűkében vagyunk.

Bementünk az ösvénybe.

Míg eddig mindent elborított a furcsa narancssárgás apró törmelék, most hirtelen mindent természet váltott fel. A hegyek között lévő vékony ösvény tetejét kísérteties köd réteg fedte el a kíváncsi tekintetek elől. Ha mindez nem lett volna még elég a hegy oldalán felfutó növények sem ébresztettek az emberben túl sok jó kedvet, hogy a hatalmas 4-5 méteres sárga és rózsaszínű szirmú virágokról sem voltak szívderítőek. Ami engem kifejezetten irritált az, hogy eddig még sose láttam vagy olvastam ilyen virágokról.

- Te. Ian. - szólalt meg mellettem halkan Amy. - Láttál már...

- Nem. - vágtam rá. - Ne távolodj messzire. Jobb ha együtt maradunk. Valami nagyon nem stimmel ebben a helyben és ami még rosszabb nem rémlik, hogy a könyvben olvastam volna virágokról.

És erre a maradj a közelembe dumára vágyott a legkevésbé. Azonnal kiszúrtam.

- Nyugi. - mosolyodtam el. - Nem harapok. Max ha akarod.

Oké... Ezt tényleg kimondtam?

Azonnal rubinvörösre változott az arca színe.

Igen... Tényleg kimondtam.

- Ezzel állj le... - motyogta zavartan az orra alatt.

- Miért, hogy egész pontos legyek? - mosolyodtam el még szélesebben. Végül is. Ha már lúd legyen kövér.

Lényem egy része kinevette Amyt a vörösödése miatt. De a másik és ezzel volt a nagyobb probléma... tovább húzta volna az agyát nem hagyva neki menekülési lehetőséget.

Újra visszakanyarodtam ahhoz a részhez, hogy mennyire pofátlanul csinos, már most pedig csak egy 14 éves fruska, mintha én nem lennék annyi... Még nincs is melle, csak bekacsintgat valami, csak a majd leszek cím szó alatt. Sajnos az is kifejezetten tetszett, hogy nem láttam még olyan lányt, aki ennyire megilletődne fiúk között. Ez alól a rokonok természetesen kivételt élveznek.

- Mert... - jöttem rá, hogy beszél. - Ez majdnem olyan, mint...

- Azaz este az aranyalmával? - vontam fel a szemöldökömet.

Ledermedt és kínzó lassúsággal mert csak rám pillantani. Az arca rózsaszínessé vált. Az ajka enyhén kifehéredett, ahogy összeszorította. A szempárban lévő energia pedig felfelé kezdett ívelni. Döbbenten vettem észre, hogy lassan egy jég páncél jelenik meg az írisze körül

- Azaz este... Nem történt meg. - mondta tiszta fagyos hangon. - Te egy Cabra vagy. Én pedig egy Jackson. Eddig ahányszor összetűzésbe keveredett a családunk annak vérrontás lett a vége. Kétlem, hogy a vérözön mértéke és a hallottak száma ugyanannyi maradna, ha úgy nézzük, hogy azaz este megtörtént.

Elhúzott szájjal mértem végig a hűvös hangú, de ellentétben álló arcú lányt. Hirtelen pofátlankodott be a gondolat, hogy mennyire állítaná ezt biztosan, ha itt helybe megcsókolnám. Azonnal elhessegettem, főleg mert igaza volt. Az anyám megölne, ha megtenném.

- Álljunk meg. - mondtam pár perc elteltével. - Tartalékolnunk kell az energiánkat.

- Nem kell figyelmeztetned. - mosolyodott el halványan, szinte éppen hogy csak megmoccant a szája sarka.

- Annyira menekülsz előlem, hogy félő, hogy én leszek az egyik eltűnt fiú a Pán Péterből. Zavar, hogy én maradtam veled és Dan tűnt el?

Vajon, ha Dannel együtt maradtak volna megvárnának minket a gejzírnél? Vagy felmentek volna? No és mi őket? A válasz egyértelmű...

- Nem... Dehogy... Csak ő az öcsém Ian! Rettenetesen aggódom miatta. Tudom, hogy fel tudja magát találni, de csak egy 11 éves kisfiú. Egy makacs gyerek, aki nem érzékeli a veszélyt alapból. Nem, hogy egy ismeretlen helyen.

- Szerintem jó fej a kis srác és odalent a Vatikánon is remekül helyt állt. Ő jött rá leghamarabb, hogy valami nincs rendben a hellyel. Sokkal jobban fogja kezelni a helyzetet, mint Natalie hidd el.

Hiába néztem, ahogy előveszi a negyedéig lévő flakon vizet a szemem előtt újra csak Natalie arca lebegett. Amy felém nyújtotta az flakont, monoton mozdulattal elvettem. A víz langyos volt, de a száraz torkomnak tökéletesen megfelelt. A maradékot Amynek adtam. Amy csak kortyolt egyet, majd visszasüllyesztette a hátizsákja mélyébe. Valahonnan halk zúgást hallottam. A kezem a pólóm alá rögzített pisztolyra és késre siklott, miközben a zaj forrása után kaptam a fejem.

- Amy. Te is hallottad? - kérdeztem, de tökéletes csend lett. - Amy?

Hátra fordultam és ijedtemben hátra estem. Amy a levegőben rúgkapált a föld fölött fél méterrel. A torkára vagy háromszor rá volt csavarodva egy inda. A kezével próbálta lefejteni magáról azokat.

- Ian... - motyogta a lány. - Jó... jö... Vigyá...

Azonnal hátra pillantottam, mire két inda lőtt ki felém, éppen hogy sikerült hátra ugranom előlük, majd életem legbizarrabb helyzetével álltam szemben. Három virág a fogaival és az indás leveleivel kaptak utánam.

- Húsevő virágok. - állapítottam meg.

- Ian... a... vilá... gért... sem akarak... sürget... ni. - suttogta Amy, miközben levegő után kapott a körmeivel belefájt az indákba, de azok meg se érezték azokat.

Újabb növény támadást érkezett felé... és nekem van ellenük egy késem meg egy pisztolyom.

Az egyik elkapta a kezemet, azonnal ketté vágtam az indát a késsel, mire a növény felvisított. Valami undorító zöld folyadék spriccelt ki a növényből. Elkaptam a másikat és erősen megrántottam, mire a csápja leszakadt és már csak a szájával tudott felém csattogni.

Gondolkodj. Gondolkodj gyerünk.

A tekintetem megállapodott a száron és annál lejjebb, ahol a gazok gyökerének kell lennie. Futva indultam el a növény felé. A szája csak addig akadályozott, amíg egy golyót nem küldtem a nyelőcsövébe, majd megfogtam és gyökerestől kicsavartam a helyéről, hogy aztán a másikra döntsem.

A növény súlya éppen elég nehéz volt ahhoz, hogy az kiforduljon a helyéről és dominósort indítson el.

Amy felé sprinteltem. A lány lábszárán függő fegyverre csúszott a kezem, egy kis tőrre. Amy arca ekkor már éppen szürkülni kezdett. Villám gyorsan kikerültem a felém kapó indákat, majd végeztem némi gaz irtást, mire Amy levegő után kapkodva a földre esett.

- Jól vagy? - guggoltam le hozzá.

- Ja... aha... - vett mély levegőt. - Ügyes voltál. Ha még 1 percig nem kapok levegőt komoly agykárosodást is szenvedhettem volna.

- Látom tényleg semmi bajod. Akkor hol is tartunk? - mosolyodtam el. - Kettő-kettő?

- Ki számolja?! - vágta rá és tápászkodott fel. - Folytassuk. Mára elég volt ennyi gaz!

Azzal előre viharzott, míg én csak mosolyogva megráztam a fejem. Ki számolja... nem is tudom ki számolta eddig...

Amy a nyakát dőzsölgetve folytatta az utat.

- Nincs a hátizsákodban valami kenőcs? Elég csúnyán bevörösödött.

- Nincs. - húzta el a száját. - Egy időre megutáltam most a növényeket.

A virágos területet lassan megint pusztaság váltotta fel. A távolban gőz szállt fel.

- Az ott a... - kezdtem reménykedve, mire Amy elmosolyodott.

- Igen! Az a gejzír!

Összenéztünk és gyorsítottunk a lépteinken. Már messziről láttuk, ahogy a folyó egy megmaradt alig három méter széles mederben folyik a hegy belsejébe és azt is, hogy nincs ott senki.

- DAN! - kiáltotta Amy. - NATALIE!

Most sem érkezett semmilyen válasz.

- Nincs itt senki. - suttogtam.

- Nem... Itt kell lenniük. - járt végig a folyó medre mellett a tekintete.

- Amy...

- Itt kell lennie az öcsémnek. - kezdett el futni a folyó felé.

Hatalmasat sóhajtottam és követtem lefelé az enyhén lejtett vidéken. A folyó medrét követve a hegy felé kezdett rohanni. Hallottam, ahogy az öccse nevét kiabálja, én nem csatlakoztam hozzá.

Amy pár percen belül előjött a hegy belsejéből. A szemében pánik csillogott.

- Dan! - kiáltotta. - DAN! DAAAN!

- Amy. Nincsenek itt. - értem utol és tettem a vállára a kezemet.

- Nem... nem... Itt kell lennie. Nem hagyhatom el Dant itt! Nem veszíthetem el azt az idióta, mihaszna, aranyos kölyköt. - a térdei nem bírták megtartani a súlyát és előre esett. A szemeiből könnyek törtek fel. - Dan... - suttogta.

- Várnunk kellene egy kicsit. Lehet, hogy bajba kerültek és azért nincsenek itt. - mondtam, de közben engem is belülről mart az aggodalom. Mi történhetett? Natalie... még életben van egyáltalán? Vagy lehet, hogy...

A talpunk alatt abban a pillanatban remegni kezdett a talaj és egy hatalmas ordítás hallatszott nyugat felől. Valaminek az ordítása, és az a valami nem ember volt.

- Ez meg... mi volt? - hebegte a földön Amy.

- Fogalmam sincs.

Azonnal összenéztünk.

- Dan... és... - ült ki pánik az arcára.

- Natalie! - kezdtem el azonnal rohanni a hang irányába.

Csak tompán érzékeltem, ahogy Amy felpattan és utánam rohan. A meleg levegő miatt percek alatt ömleni kezdett rólam a víz. Leszakítottam a hosszú ujjú póló karjait és tovább rohantam, mintha az éltetem függött volna tőle.

Natalie. Bajban van. Óriási bajban.

- Ian! - hallottam meg Amy hangját. - Lassíts!

Hátra pillantottam. Nagyjából 10 méterre volt lemaradva mögöttem. Elkezdtem lassítani, de amikor egy újabb üvöltést hallottam ezúttal egyre közelebbről fokoztam a tempót.

- AMY! - csatlakozott az üvöltéshez egy másik hang is.

- Dan! - mondta mögöttem döbbenten Amy.

Hol van Natalie? Együtt maradtak ugye? Együtt kellett maradniuk. És ha nem? Ha... nem... nem lehet. Együtt vannak. Együtt kellett maradniuk. Muszáj.

Amy felzárkózott hozzám.

- Honnan jön a hang? - lihegtem.

- Nem tudom megállapítani túl nagy a hegyek visszhangja.

- Visszhangja? - kérdeztem. - Milyen hegyekről. - pislantottam egyet.

Észre se vettem, hogy körülöttünk újabb hegyek jelentek meg. Valahogy minden összefolyt annyira el voltam foglalva Natalieval, hogy észre se vettem, hogy a tájkép megváltozott. A szemem sarkából mozgást észleltem.

- Ugye... az nem egy dinoszaurusz? - bámultam a kolosszus méretű állatot.

- Basszus. - káromkodta el magát Amy.

- AMYYY!

- IAAN!

Natalie... Ez Natalie!

A hangok felé rohantunk. Próbáltuk tartani a másikkal a lépést. Néha én voltam gyorsabb, néha Amy. A hegyek között cikkcakkban futottunk. A hangok egy hegy belsejéből jöttek. A fal túloldalán voltak, ha úgy nézzük. Sikolyok csaptak fel belülről.

- Natalie! - kiáltottam, ahogy a hegy falára ököllel rá vágtam, az meg se mozdult.

- A dinó... - mondta Amy. - Őket akarja elkapni. Belül üregesek a hegyek, de amekkora az a bestia simán betörheti a falakat.

- Akkor nekünk kell hamarabb áttörnünk. - válaszoltam. - Mid van?

- Tessék. - szakított le valamit a nyakából. A kezében azonnal egy karddá változott. - Te nagyobb erőt tudsz kifejteni.

Elvettem tőle. Félig háttal beálltam a falnak és minden erőmet bevetve kezdtem el a kard markolatával ütni a falat.

- Erősebben. Legalább 5 kilóval nagyobb erőt kell kifejtened. - mondta Amy.

Csak kérdőn ránéztem, de a következő másodpercben remegés futott végig a helyen, majd mintha omlás zaja ütötte volna meg a fülemet.

- Basszus, basszus. - káromkodott immár másodjára Amy és kapta el a markolatot a másik oldalról. - A fal omladozik a túloldalán már csak három kiló kell.

- Mi? Az a nagy darab vadállat...

- Igen Ian! - vágott a szavamba. - És ha nem sietünk akkor meghalhatnak! Háromra. Egy, kettő. Három!

Egyesített erővel vágtunk bele a falba, mire az egy hangos reccsenéssel betört.

Dan és Natalie a falhoz voltak bújva közvetlenül a lyuk mellett. Dan volt előrébb vészesen közel a dinoszaurusz fejéhez. Natalie pedig Dan mögött. A vállába kapaszkodva zihált.

- Natalie! - mondtam.

- Ian? - nyitotta ki lassan a szemét. - IAN! - kiáltotta.

- Dan! - rántotta ki az öccsét a lyukon keresztül Amy, majd én is kihúztam Nataliet.

- Ian! - hebegte a kislány. - Végre! - ölelte át a nyakamat és bújt hozzám szorosan. - Most tényleg megijedtem.

- Ugyan gyakran megijedsz. - suttogtam a fülébe.

- Nem... azaz igen... De eddig azt hittem, hogy a dinók már kihaltak.

- Amy, Amy, ígérem. Jó kis tesó leszek mostantól, vagy legalábbis megpróbálom, csak ne jöjjünk ide többet oké? - kérte Dan.

- Nyugi. Nyugi. - ölelte magához a kisöcsét Amy. - Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. - suttogta, hogy kicsit lenyugtassa.

- Nem lesz! Ott van egy rohadt nagy dinó!

- Igaza van. - helyeseltem. - Sietnünk kell, ha nem akarunk vacsora lenni.

- Már megint. - nyögött fel Dan és Natalie.

- Futás. - adta ki Amy a parancsot, mire letettem Nataliet és elkaptam a kezét nehogy elszakadjon tőlem.

A gejzír fele kezdtünk el futni. Dan Amy mellett rohant. Natalie is tartotta a lépést. Apró sötét barna szemeiben olyan erős félelem ült, amit még nem láttam benne. Eddig sosem múlott az életünk semmin...

A bestia követett minket. Minden egyes lépésébe beleremegett a hely. Amy döbbenetében lassítani kezdett.

- Mi van nem láttál még dinoszauruszt? - kérdezte mellette Dan.

- Élőt nem. Gyorsabban! - mondta határozottan Amy, de a meleg ellenünk munkálkodott.

- Utol fog érni! - kiáltotta Dan.

Kijutottunk a hegyek labirintusából, ami ha lehet csak még rosszabb lett. Ugyanis a dinót már semmi sem akadályozta, hogy utolérjen minket.

Amy a teret pásztázta próbált keresni valamit, ami segíthet.

- Terv? - kérdezte reménykedve Dan.

- Van. - mondta Amy, miközben valamit bámult a térben. Követtem a tekintetét és elkerekedtek a szemeim.

- Amy... - motyogtam és ráztam meg a fejemet.

- Vigyázz Danre! - vágta rá és kezdett el más irányba futni.

- Amy ne csináld! - kiáltottam utána.

- Miért mit csinál? - nézett rám Dan.

- Az nem muszkovit? - mutatott a távolba Natalie.

Dan szemébe pánik csillant, ahogy megértette, hogy Amy mire készül.

- AMY NE! - ordította. - Nem bír el!

- De őt se! Hé! Rondaság! - kiáltotta és kezdett el hátra felé kocogni. - HÉ! - Kapott fel pár kő darabot és kezdte el a szörny felé hajigálni. - IDEGYERE!

A szörny ráüvöltött majd irányt váltott a lány felé.

- AMY! - indult meg a nővére felé Dan, de gyorsan elkaptam a karját. - Eressz el! Engedj el! - rángatta a kezét. - Mért nem segítesz?! Tetszik neked! Akkor miért nem állítod le?! - kezdett el ordibálni velem. Csak pislogni tudtam amikor eljutott a fülemig, hogy mit mondott. Ha neki is feltűnt... akkor igazán nagyon tetszhet a csaj. - IAN! - rángatta a karját, hogy elengedjem. - Kérlek! Ő a nővérem!

- Nem. Tudja mit csinál. Gyere. - futottam tovább kikerülve a muszkovit mezőt.

- Nem! Nem! Csak elhiteti, hogy tudja mit csinál! Ez az a nyavalya! Ha beszakad alatta meghal! Lezuhan!

- Elég legyen! - engedtem el Natalie kezét és kaptam el a derekánál fogva Dant, majd mint egy zsákot a hátamra dobtam.

- Tegyél le! - ütötte meg meglepően erősen a lapockámat. De nem eresztettem el.

- Natalie. - nyújtottam felé a kezem.

A húgom megfogta és tovább rohantunk. A tekintettemmel Amyre fókuszáltam. Egyre közelebb ért a muszkovithoz. Az első lépésénél recsegni kezdett, de nem szakadt be.

- Gyerünk. - suttogtam. - Sikerülni fog.

Nagyjából 150 métert kiterjedésű volt a muszkovit. Félisten. Össze fog jönni neki. A dinó rálépett mögötte a mezőre. Csak döbbenten elkerekedett a szemem. Nem szakadt be alatta. Amy ijedten kapkodta a levegőt miközben szedte a lábait. Az egyik kezét az oldalára szorította. A lény egyre közelebb ért hozzá.

- Amy! - kiáltotta Dan. - Nem akar beszakadni. - motyogta a végét. - FUSS AMY! GYERÜNK!

Folyamatosan recsegett a talaj, de nem szakad be. Már a fél utat megtette Amy, amikor egy hangos reccsenés rázta meg a helyet és végre-valahára omladozni kezdett a talaj.

Amy ráhúzott a tempóra. A lény alatt a talaj lassan eltűnt. Pár perc alatt már képtelen volt gyorsabban kapkodni a lábát és a mélybe zuhant, de Amy még a muszkoviton futott és mögötte egyre gyorsabban omlott felé közeledve a kőzet.

- AMY SIESS! - ordította Dan.

A lány hátra kapkodta a fejét. A talaj kezdett kicsúszni a lába alól. Megbotlott, de tovább futott. Már csak pár méter kellett és biztonságban lesz. A jobb lába lesüllyed az egyik szikla darabbal együtt. Dan a vállamon megdermedt ijedtében.

- AMY!

A lány hárította az esést. Bukfencezett egyet. Nagy mázlija lehet, pont nem ott szakad be ahová gurult. Vagy... az arcára siklott a tekintetem. Az orra vérzett. Matekozik. Istenek... Kiszámolja fejben hol fog beszakadni a kőzet.

Tovább rohant. Folyamatosan kapkodta a lábát, mindig másodpercek kérdése volt csak, hogy ne zuhanjon le ő is a dinó után. Az arca hirtelen eltorzult. Az orrából egyre jobban folyt a vér. Elrugaszkodott a talajtól, ami abban a pillanatban beszakadt ott ahol az előbb még szaladt. Félig a muszkoviton landolt és onnan tovább gurult, gurult és gurult. Majd megállt.

Az omlás abbamaradt.

Lihegve szét terült a földön. A mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt.

- Tegyél le Cabra! - rivallt rám Dan.

Azonnal hagytam, hogy bukfencezve lecsússzon rólam. Két lábbal a földön landolt és azonnal a nővére felé sprintelt. Elengedtem Natalie kezét, aki Dan után sietett.

- Nem jössz? - nézett rám csillogó szemekkel.

- De. - mosolyodtam el és indultam el Amy és Dan felé.

A kisfiú a nővérét ölelgette éppen halálra. Valamit mondott neki megállás nélkül, amire Amy csak egy fojtott mosollyal reagált. Még mindig le-föl süllyedett a mellkasa. Az orra már nem vérzett és éppen a rászáradt vért kezdte el törölgetni egy ronggyal.

A fejemben végig csak az keringet, hogy lenyűgöző ez a lány. De tudtam, hogy ezt nem miattam és Natalie miatt csinálta. Csak és kizárólag Danért. Akkor is lenyűgöző, hogy mit csinál. Az esze valami hihetetlen! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy... rákos.

- Mért csináltad ezt?! Megijesztettél! Nagyon. - hallottam meg, hogy Dan miket mondott Amynek.

- Te is engem ám. - suttogta a lány. - Nagyon.

Dan lassan kiszorította a szuszt a lányból. De Amyt ezt egyáltalán nem zavarta. Az öccse hosszú tincseit csavargatta a tarkójánál.

- Le kell vágni a hajad. - mondta, majd felpillantott ránk, mert idő közben odaértünk.

A pillantásunk találkozott. Egyikünk sem mondott semmit a másiknak.

- Mennünk kell. - szólalt meg óvatosan Natalie.

Dan a lányra kapta a tekintetét és halványan elmosolyodott. Még utoljára megölelte Amyt és feltápászkodott. Csak egy pillantást vetett rám, majd Natalie mellé lépett és elindult észak felé.

Amyre néztem, aki felém nyújtotta a kezét. Elmosolyodtam, ahogy megfogtam és felhúztam a földről, majd a kistestvéreink után indultunk.

- Valami furcsa köztük nem? - suttogta Amy.

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem vissza.

- Úgy ahogy mondtam. Csak nézz rájuk! Gyanúsak nekem.

- Mióta vitatod meg pont velem ezeket? - mosolyodtam el dolog iróniáján. - Amúgy jó látni, hogy már nem veszed fel a pipacs jellegzetes árnyalatát mikor velem beszélsz. - mondanom se kell, hogy azonnal felvette.

- Csak nézd őket! - vágta rá és fordította el vöröslő arcát. Az ajkait lebiggyesztette, amitől az egész kinézete aranyos lett.

Gyorsan eltereltem erről az aprócska dologról a tekintetem és inkább Danre és Nataliera szegeztem a tekintetem és el kellett ismernem, hogy Amynek igaza van. Tényleg furcsán viselkedtek. Először is egymás mellett sétáltak. Eddig mindig tartották az egy lépés távolságot és nem is beszélgettek. Most viszont szinte súrolta a válluk a másikét, plusz beszélgettek. Mosolyogva. Dan szemében nem véltem felfedezni semmilyen gyűlöletet, pedig egy Cabrával beszélt. Natalie szemei pimaszul felcsillantak, mire Dan pislantott párat, majd vállal neki ment a húgomnak, aki kibillent az egyensúlyából és elesett.

- Hé! - csattant fel mosollyal a száján a húgom.

- Megérdemelted. - dalolta Dan, majd két kezét a húgom felé nyújtotta és felrántotta.

- Igen. - halkítottam le a hangomat. - Tényleg furák. Valahogy már nem utálják egymást, hanem kicsit olyanok, mint...

- A barátok. - válaszolta Amy.

- Ti meg mit pusmogtok? - kérdezte Dan.

- Semmit. - mondtuk kórusban.

Hamar visszaértünk a barlanghoz, ahol egy új problémával álltunk elő.

- Hogy akarunk eljutnia a gejzírig? Frankon forr a víz! - kiáltotta a part széléről Dan.

- Hogy mi? - sietett mellé Amy. - Jaj isteneeek ne már!

- Erről a helyről nehéz kijutni. - mormogta Natalie.

A víz gőzt bocsájtott ki magából és buborékolt, mint egy edény víz a tűzhelyen.

- Kell valami tutaj. - állapítottam meg.

- Nincs semmi alapanyag a közelben, amiből tudnánk csinálni valamit és... - pillantott a hőmérőre Amy. - Már 53 fok van. Vizünk sincs már csak egy korty nagyjából. Fél napig se húzzuk.

Dan és Natalie megállás nélkül a másikat bámulták.

- Veletek meg mi van? - rivallt rájuk Amy.

A két kisgyerek szemei felcsillantak.

- A dinó koponya! - kiáltották.

- Mi? - kérdeztem értetlenül.

- A hegyek előtt nagyjából fél kilométerre délkeletre van egy hatalmas dinoszaurusz csontváz! A koponya jó lenne tutajnak! - mondta mosolyogva Dan.

- Ahaaa! - bólogatott Natalie.

- A csontja túl nehéz nem tudjuk idehozni.- vágta rá Amy.

- Adjatok 5 percet és kitalálok valamit. - vette le a hátáról Dan a hátizsákját és kezdett el mindent kidobálni belőle. - Ez az! - talált meg egy aprócska szütyőt.

Kinyitotta a madzagot és belenyúlt. A semmiből egy hatalmas csörlőt húzott ki, majd egy csomó furcsa alkatrészt.

- Natalie van nálad smink? - nézett a lányra.

- Csak egy zsebtükör. - vette ki a zsebéből. - A többi a tutajon maradt.

- Kérem! - mondta határozottan a fiú és elkezdett dolgozni.

Hogy őszinte legyek fogalmam sem volt, hogy mit csinál. Az alkatrészeket elkezdte összeilleszteni. Majd Natalie tükrét felhasználva begyűjtötte a fényt és elkezdte összeolvasztani a részeit csavarok hiányában. Lassan egy derékig érő robot kezdett kisülni a tervezéséből. Tisztán kivettem a fejét, a kezét és a lábát. Újra a táskájába nyúlt és kirántott belőle pár vezetéket. A végén kiálló kis drótot, ami nem volt leszigetelve a robot nyakhajlatába dugta, majd a többi részét a „gerince" mentén bekötötte a műszer testébe.

- Bocsi Natalie. - nézett a kislányra, majd eltörte a tükör tokját és eldobta.

- HÉ! Azt nem mondtad, hogy tönkre is teszed. - csattant fel a kislány.

- Nyugi szépségkirálynő. - vágta rá gúnyosan a fiú.

A törött darabokat a fejéhez illesztette és még valamit babrálni kezdett a nyakával, mire egyszer csak bekapcsolódott a robot.

- Igen! - öklözött a levegőbe. - Legyen a neved... - gondolkodott el. - Igor! - a robot nem reagált semmit. - A feladatod Igor idehozni a dinoszaurusz koponyáját. Nagyjából... 5-6 méter hosszú. Fehéres, szürkés színű. Helyi koordinátái, nagyjából 1 kilométer délkelet irányba.

A robot megmozdította a lábát és villámgyors tempóban kezdett el futni a megadott irányba.

- Mivel működik? - kérdezte Amy.

- A tükör által befogott fénnyel.

Alaposan végig mértem a két Jacksont. Amy csak 14 éves és egy zseni, amit a muszkoviton csinált az egyszerűen hihetetlen. A fiú pedig a semmi közepén készített egy robotot.

Nem telt el 15 perc amikor a távolban egy aprócska nagy kiterjedésű fehér sáv jelent meg. A robot volt a koponyával. A lábunk elé hajította a dinoszaurusz csontváz egy részét, majd várakozóan Danre nézett.

- Az állkapcsát fel tudjuk használni tutajként! - mondta Amy.

- Igor válaszd szét az állkapcsát! - nézett a robotra Dan.

Igor odalépett a koponyához és egyetlen mozdulattal letörte az állkapcsát a bestiának.

- Húzzuk a vízre! - szólaltam meg.

Hátulról megtoltam, míg Natalie és Amy oldalról vontatták. Dan közben a robottal csináltak valami.

- Dan gyere már! - sürgette Amy.

A koponya eleje már a vízben volt.

- Mindjárt! Nagyon ügyes robot vagy. - emelt fel két valamit amit a csontból sikerült levágni. Fogta a kisebb csontokat és betette az állkapocs üreges belsejébe, ahol normális esetben a nyelv szokott lenni. - Kapcsold ki magad! - intett a robotnak, mire az engedelmeskedett. - És sajnálom, hogy itt kell hagyjalak...

- Ez csak egy robot Dan. - mondta Natalie.

Bemásztam a tutajunkba és magamhoz vettem az egyik csontot. Már értettem Dan miért tette be. Lapátnak remekek lesznek. Amy is magához vette a másikat.

- Indulunk! - néztem a kisfiúra, mire az beugrott Natalie mellé. A lábával ellökött minket a parttól és megindultunk a hegy belseje felé.

Folyamatosan lapátoltunk Amyvel, míg a húgom és Dan elől nézelődött.

A barlang kicsit ijesztő volt. Odabent a hatalmas pára felhőtől a levegő nehézzé, szinte fojtogatóvá vált.

- Ó óóó. - mondta elől a két 11 éves.

- Mi az? - kérdezte hamarabb Amy.

- Kapaszkodjatok. - tanácsolta Dan és kicsit lejjebb csúszott elől, hogy mi is lássuk mi történik.

- Már megint... - nyögött fel Amy.

Berántottunk az evezőket és erősen megkapaszkodtunk az állkapocs oldalában. Hullám vasúttal és zuhanással jutottunk ide... úgy nézz ki úgy is jutunk ki. A víz eltűnt alólunk és kőzetet fogott a tutaj alja. Csúszni kezdtünk lefelé. A levegő egyre forróbb lett, majd hirtelen mindent sötétség borított el. Oldalról valaminek neki mentünk, mire a tutaj majdnem felborult. Natalie elől felsikított, majd hallottunk még egy puffanást elől.

- Natalie! Az a bordám volt. - csapta meg a fülemet Dan hangja.

- Bocsi de nem tudom irányítani hová essek! - hallatszott Natalie visszapofázása.

- Pedig egy magadfajtától elvárnám. - megint hallottam egy puffanást. - AÚ! Ezt direkt csináltad!

- Eltaláltad.

Komolyan kezd érdekelni, hogy ezekkel mi történt az elmúlt pár órában.

Hirtelen kezdett el lejteni a kiszáradt meder. Az alagút szerűség végégét fény borította be. Nagyon erős fény, így a sötétség után.

- Ebből nagy baj lesz! - motyogta mellettem Amy.

Egyre közeledtünk a fényhez és az út elfogyott, csakhogy még jobb legyen. A tutaj ugratott egyet és kiért a fénybe. Mindannyian felkiáltottunk a félelemtől. Neki csapódtunk valaminek majd irtatlan tempóban lefelé kezdtünk csúszni. Dan és Natalie csak sikított, Amyvel együtt. Aztán megálltunk.

- Mindenki jól van? - kérdeztem.

- Aha. - mozdult meg Natalie, mire legalább fél métert lejjebb csúsztunk. A húgom felsikított és visszahuppant a helyére.

Óvatosan kikukucskáltam az állkapocscsontból... alattunk láva terült el. Mi pedig a kürtő szorultunk be.

- Itt... Itt nem gőznek kéne lennie? - szólalt meg halkan Dan.

- Lekéstük. - sóhajtotta Amy.

- De arról volt szó... - kezdte Dan.

- Lekéstük Dan! - csattant fel Amy. - Ez van.

- Biztos fel tudunk jutni valahogy másképp. - szólalt meg Natalie. - Kötéllel mondjuk.

- Túl magasan van. - ráztam meg a fejem. - Nem elég a kötél és... - néztem le. - A láva is egyre feljebb jön, hamarabb fel ér ide, mint hogy kimásznánk.

- Aaaa. - dőlt neki a kürtő falának Naalia. - ÁÁH! - csúszott be a tutaj közelébe.

- Jaj most mi van? - nézett a kislányra Dan.

- Hideg!

- Itt van vagy 70 fok! - kezdte lassan Dan. - Hogy lehetne hideg a fal?!

- Nem viccelek nagyon hideg!

Amy azonnal felpattant és a falhoz sétált. Alatta nem remegett meg a tutaj. 

Megérintette a kürtő falát és lassan elmosolyodott.

- Ez hideg! Akkor... - nézett rám.

- Víz van mögötte. - fejeztem be a mondatát... ami így nézve nagyon hülyén hangzik.

- Csak valahogy be kell törnünk a falat, ha a víz találkozik a lávával gőz csap fel! - vigyorgott megállás nélkül.

- Tehát kijuthatunk? - kérdezte Dan.

- Igen! - mondta Amy.

- Van rajta valami.

- Magnézium... Ian add ide a táskámból a fáklyákat.

- De jó robbantunk. - mosolyodott el Dan.

Az tutajban lévő táskához kúsztam és elkezdtem keresni a fáklyákat.

- Három darab van. - dobtam felé az egyiket egy öngyújtóval együtt.

Amy meggyújtotta, majd kicsit lejjebb hajolt, hogy ne a tutajba ömöljön a víz. A magnéziumhoz nyomta a fáklyát, de az azonnal kialudt.

- Túl nedves. Adj még egyet.

- Akkor csak egy lesz. - szóltam közbe.

- Add már ide! - engedelmeskedtem. - Dan fogd meg a lábam.

- Oksa.

Amy még lejjebb hajolt, szinte kiesett a tutajból, de megint nem gyullad meg a magnézium. Visszamászott és a tekintetével további helyeket keresett. Nagyjából 3 méterrel lentebb akadt meg a szeme.

- Kéne kötél. - sétált a táskához... én meg nem értettem, hogy alatta miért nem remek meg a tutaj...

Elkezdte kivenni a köteleket. Az egyiket egy megmaradt foghoz rögzítette, majd alaposan megrángatta, hogy nem fog-e leszakadni. Utána a biztonság kedvéért, átfűzte az egész tutaj alatt, majd a másik végét a bokájára kötötte.

- Natalie van hajgumid? - nézett a húgomra.

- Aha. - vette le a csuklójáról és nyújtotta Amynek.

A Jackson lány összekötötte a haját, majd felém nyúlt. Meggyújtottam az utolsó fáklyát és odaadtam neki.

- Dan. Fokozatosan eresz le, úgy ahogy mutattam régen. - fordult az öccse felé, aki csak helyeslően bólintott.

Amy az állkapocscsont széléhez sétált. Óvatosan megtámaszkodott, Dan kicsit lazított a kötélen, mire Amy óvatosan hátradőlt és elengedte a csontot. Fejjel lefelé zuhant pár centit, de Dan jól csinálta a rögzítést és nem zuhant le.

- Lassan eresz le! - kiáltotta Amy.

- Rendben. - engedte lejjebb őt.

- Állj!!

A lány célba vette a túloldalon lévő vékony sávot, ahol a magnézium volt. Kicsit az ajkait harapdálta.

- Fahéj...alma... - suttogta. - Fókusz... fókusz... Fahéjas alma tea, amit nagyinál ittunk karácsonykor. Lena elfutott az asztal mellett. Az felborult. A tea a szőnyegre ömlött, ahol Carmennel birkóztunk.

Csak pislogni tudtam, ahogy felidézte az emlékképet, pusztán két illat alapján. Nem rémlik, hogy nekem lennének ilyen kellemes emlékeim a családomról...

Amy elhajította a fáklyát, ami pontosan a magnéziumon landolt... de nem gyulladt meg.

- Ne! A számításaim mindig pontosak! - kiáltott a falra. - Most azonnal meggyulladsz! Jól számoltam! Mindig jól számolok...

- Segítek felhúzni... - léptem Dan mellé, majd lassan visszahúztam Amyt, aki hasizomból felhúzta magát a végén és visszacsúszott a tutajba.

- Sajnálom... - motyogta.

- Most mi lesz? - kérdezte Natalie, de senki sem szólalt meg. A láva előbb vagy utóbb elér minket és akkor hamuvá égünk.

- Gyere ide húgi. - szóltam neki, mire fátyolos tekintettel hozzám sétált és az ölembe mászott. Finoman átöleltem és a hátát simogattam.

Dan felpattant és sétálni kezdett a tutajon oda és vissza, miközben csak aggódva bámulta a lávát, ledobta magát a talajra és szorosan lehunyta a szemét. Nem láttam még félistent ilyen mozdulatlanul ülni.

- Dan. Mit csinálsz? - kérdezte Natalie, de a fiú nem válaszolt, olyan volt mintha teljesen lement volna alfába.

Ijesztő volt csak nézni is őt. Mindannyian izzadtunk a meleg miatt, de Dan csak mozdulatlanul ült. Semmi verejték nem fojt róla, de a kezein és az arcán furcsa színek játszottak.

- Dan. - kúszott a fiú felé Amy, de még mindig nem reagált semmit. - Jéghideg a bőre. - A kisfiú remegni kezdett. - Jaj ne... megint azt csinálja. Dan! - rázta meg a fiút. - Dan! Hallasz? Dan, nyisd ki a szemed!

Egyik pillanatról a másikra történt. Amyt hátra taszította valami furcsa erő, majd lassan egy arc bontakozott ki Dan előtt. A fiú keze automatikusan megmozdult és előre nyúlt. A kezében megjelent egy penge, amit már láttam nála a tutajon.

- A Lélekkard... - motyogta Amy.

Az arcot egyszerűen magába szívta a kard, mire Dan szeme felpattant. De valahogy más milyen volt mint eddig. Felállt és leeresztette maga mellé a kardot, míg szabad kezét felemelte. A fal hirtelen beszakadt és víz kezdett el ömleni belőle. Dan pedig összeesett.

- Öcsi! - termett mellette Amy.

A víz bele ömlött a lávába. Gőz csapott felfelé.

- Ez rázós lesz. - mondta Natalie.

Alig hallottam mit mond a saját gondolataimtól. Az a kard... a Lélekkard... Dant megszállta valami, aminek varázs ereje volt... az a kard egy kulcs.

- IAN! - rázta meg a vállamat Natalie.

- Feküdjetek el az alján.

- Mi? - pislogott lassan és fáradtan Dan.

- Feküdjetek el az alján! - ismételtem meg.

A gőz neki csapódott a tutaj aljának, mire iszonyatos sebességgel felfelé kezdtünk száguldani a gejzír miatt. Egyre fényesebb lett körülöttünk minden. Natalie szorosan lehunyt szemekkel hozzám bújt, míg Dan kábán bámult felfelé, a kezében a karddal.

- Az ott az ég? - kérdezte Dan.

- Igen! - válaszolta Amy.

Valóban az volt. Hirtelen repültünk ki a kürtőből. Egy ideig még emelkedtünk, pedig a gejzír már nem repített minket, aztán zuhanni kezdtünk. Háromszor-négyszer huppantunk a földön, majd a domb oldalon lefelé kezdtünk száguldani. Olyan sok minden repült a zuhanás alatt a tutajba, hogy egy idő után semmit sem láttunk, de éreztük, hogy valaminek neki ütköztünk és megálltunk. Natalie elkezdett mozgolódni össze-vissza tépkedte a szőlő indákat, majd kimászott.

- Dan? Amy? - kérdezte a húgom.

- Jól vagyunk. - hangzott a válasz.

Felálltam és segítettem kijutni a két Jacksonnak is.

- Ez tetszett! - mosolygott Dan. - Csináljuk még egyszer!

Valami ordibálás ütötte meg a fülünket, ekkor eszméltünk rá, hogy egy szőlész kertjébe estünk... és, hogy az előbb leszántottuk a fél termést. És ami ennél is rosszabb előkerült a szőlész és mindenféle sértéseket vágott a fejünkhöz.

- Hé. Figyeljen. - ugrott ki a hátizsákjával együtt Dan. - Tessék. - nyomott valamit a kezébe. - Fogadja el. Nagyon sajnáljuk.

- DAN! - csattant fel Amy. - TE...

- Nem tudom, hogy ilyenkor tényleg a nővérem vagy-e? - ekkor vettem észre, hogy mi van a fiú kezében... egy zsáknyi gyémánt. - Dan Jackson vagyok világklasszis zsebtolvaj. - mosolygott a fiú. - Hülye vagyok egy barlangba hagyni pár drágakövet.

Natalie nevetése ütötte meg a fülemet, majd a lány csak mosolyogva odalépett a szőlészhez és elmagyarázta neki a helyzetet... olaszul.

- Skacok... ezt nem hiszem el. - fordult felénk a húgom. - Olaszországban vagyunk! Az a vulkán a Vezúv. Nápoly itt van egy köpésnyire!

- Végre vége! IGEN! - ujjongott Dan. Natalie mondott még valamit a férfinak, aki tátott szájjal lemerevedett a gyémánttal, majd intett, hogy menjünk csak be.

A két 11 éves azonnal a ház felé kezdett futni.

- Honnan van ennyi erejük? - ráztam meg a fejemet.

- Nem tudom. - vonta meg a vállát Amy. - Én viszont most szeretnék egy jó hosszú szabadságra menni ezek után.

- Mi van? - mosolyodtam el. - Egy félvér nem bírja a gyűrődést?

- Erről szó sincs. - vágta rá Amy. - De kell pihenni is.

- Nem vörösödtél el.

- Anyád! - kezdett azonnal elpirulni.

- De tök mókás.

- Dögölj meg. - nyögött fel kínjában.

- Biztos akarod te azt? Akkor hogyan fogod megpróbálni elrejteni vörös arcodat, próbálva leplezni, hogy tetszem neked?

- Nem mondtam, hogy tetszel...

- De tettél rá célzást. Cabra... Jackson... olyan Rómeó és Júlia érzetem van tőle.

- Még mindig olyanok vagytok, mint egy házaspár! - kiáltotta Dan a verandáról.

- Fogd be Dan! - kiáltottunk rá azonnal, majd valami érdekes hang ütötte meg a fülünket.

- Ez mi volt? - kérdezte Natalie Danre pillantva. 

- Hááát.... - vakarta meg a fiú a nyakát és vette le a hátáról a táskát, majd kivett az elejéből valami pólyát, ami magától mozgott. 

- Daaan.... - kezdte dühösen Amy. - Mit hoztál még el?

- Nem hagyhattam ott!

- Mit?! - kérdeztem. 

- Nem mit! Kit! - húzta le a lényről a pólyát. 

Elkerekedtek a szemeim, ahogy megláttam a lumineszkáló kék madarat. 

- Ha ott hagyom akkor Blue meghal. - cirógatta meg a nyakát a madárkának. - Segített nekünk. 

- Azt se tudjuk mit eszik... Hogy... hogy bírja a klímát és... hogy Főnix mennyire fog vele összebarátkozni. - hebegte Amy.

- Dinók között élt. - kezdte Dan. - Egy sárkány neki semmiség lesz ugye Blue?

Csak lassan megráztam a fejemet miközben a két Jacksont bámultam. 

Ritka nagy szerencséjük van, hogy ilyen családba születtek. Rég láttam ennyi fájdalom mellett ennyi szeretetet és vidámságot. 

Amy Danhez sétált és megérintette ő is a madarat, míg én besétáltam a házba és kerestem egy telefont. Azonnal tárcsáztam... Anya számát.