Nos. Jó sok szünet után, ismét visszatértem a részekkel. Nem is szaporítom a szót, a végére kicsit várom, hogy kinyírjatok, de csak kicsit... Következzen Natalie Cabra szemszöge!

Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom! Lefogok esni És belezuhanok a vízbe, amibe kitudja mi a van!

- Kapaszkodj! - fogta szorosabban a karomat Dan. 

- Most mi lesz? - kapkodtam a levegőt megállás nélkül. 

Az esővíz az arcomba csapott. A villámok körülöttünk cikáztak. A karom majd leszakadt miközben a kötélbe kapaszkodtam. Az ijedségből egy furcsa hang zökkentett ki. A telefonom csörgése. 

- Ez a mobilod? - kérdezte Dan.

- Igen. - hebegtem. - Megtudsz tartani?

- Te felakarod venni?!

- Ha az anyám az jobb ha felveszem, vagy meglepetés vár ránk, ha kijutunk innen! - vágtam rá. 

- Basszus.... - motyogta.

Apránként nyúltunk egyre feljebb egymás karján, mintha kötelet másznánk, majd elkaptam Dan nyakát a jobb kezemmel, míg szorosan fogtam a másikkal a kötelet, Dan bal keze a derekamon landolt.

- Fogsz? - kérdeztem idegesen, csak legyen elég kitartó anya... 

- Aha. 

Elengedtem a nyakát és a zsebem felé nyúltam, miközben próbáltam nem Dan nadrágjához érni. Mikor végre elértem kikaptam a zsebemből és azonnal elhúztam fél kezemmel a zöld ikont. 

- Haló? - kérdeztem.

- Natalie végre! - csattant fel az anyám hangja a vonal végén. - Már legalább ezerszer hívtalak titeket! Még mindig Rómában vagytok? 

- Őőőő. Igen. Csak éppen.... - néztem segítségképen Danre, aki csak megvonta a vállát. - Éppen.... - Azt azért még se mondhatom, hogy egy fiú karjaiban próbálok életben maradni a Föld magmájától egy köpésnyire az óceán kellős közepén! - Éppen.... Ejtőernyőzünk. Megtaláltunk egy újabb kulcsot és akadt némi probléma a kivitelezéssel és most menekülünk pár.... fickó elől. Úgyhogy nem igazán alkalma.... HÉ! - hirtelen a szél kitépte a kezemből a mobilt. - Ez a kedvenc telefonom volt! - kiáltottam. 

- Téged a telód izgat engem az, hogy miért van itt térerő. - bosszankodott Dan. - Nem tudlak sokáig megtartani!

Azonnal vissza kapaszkodtam a nyakába. 

- Ejtőernyőzésről jut eszembe, ez majdnem ugyanolyan! - néztem rá Danre. - Húzd meg a karod!

Dan összeszorított szájjal megtette, mire kicsit jobbra kanyarodtunk. 

- Hacsak nem vagy izompacsirta ezt hosszú távon nem tudjuk megcsinálni! - állapította meg. 

- Ötlet? - néztem rá.

- Amy az ötletgazda. - felelte Dan, miközben egy újabb adag vizet törölt az arcáról a szétázott ruhájába. - Bár.... - gondolkodott el. - A hátizsákomat ha eléred akkor van tervem. 

- Öhm.... jó... oké. Eléred a kötelet? - pillantottam a bal kezemre. 

- Nem. Túl messze van. - mondta Dan. - Először a hozzám közelebb eső lábadat.... - akadt meg a fiú. - El se hiszem, hogy ezt mondom.... - motyogta. - Emeld a törzsemhez és kulcsold át amennyire tudod. 

Furán ránéztem. 

- Az... kicsit kínos póz lesz. - motyogtam az orrom alatt. 

- Nem kicsit. - vágta rá Dan.

Hatalmasat nyeltem, majd felemeltem a jobb lábamat, míg Dan megpróbált erősen tartani. A vizes ruhájától alig bírtam rendesen megkapaszkodni. Átkaroltam a lábammal a derekát és sikerült felé fordulnom teljesen. 

- Jó.... - motyogta Dan. - Most elengedlek.

Túl közel volt.... borzalmasan közel.... Tisztán kitudtam venni tengerzöld szemeiben a nagyon halvány smaragd pöttyöket. 

Elengedte a derekamat, mire egy pillanatra majdnem leestem. De sikerült a bal lábamat is köré kulcsolnom. Alig volt köztünk 5 centi távolság..... mármint... ja... ott.... ez nagyon undi.

- Ugye nem... nem csak nekem szar? - kérdezte Dan. - Mármint.... Ez.

- Nem. Nem akarsz poénkodni, az legalább elterelné a figyelmem. - próbáltam minél távolabb kerülni tőle, nem mentem vele sokra. 

- Per pillanat nem jut eszembe semmi, csak.... vörös a szemed? - kérdezte hirtelen.

- Nem.... mogyoró barna.... Mért lenne vörös? 

- Nem tudom... - válaszolta. - Mindegy. - rázta meg a fejét. - Most a jobb kezeddel fogd meg a balt és húzd a szabad kezem felé, ami...

- Az oldalamon van. Értem. - bólintottam, miközben a jobb kezemmel is megfogtam a kötelet. Sikerült megmozdítanom, amint elég közel került Dan elkapta, én pedig szabad kezeimmel a visszakapaszkodtam a nyakába. 

A bal kezemből vér szivárgott ott ahol a kötél tönkre tette.... te jó ég és most Dan mindkettőt tartja.... 

- Menni fog? - pillantottam a szemébe, mondjuk máshová nehezen nézhettem volna. 

- Persze. - harapott az ajkába, hogy elrejtse a fájdalmat. - Mássz feljebb rajtam és nyúlj át a hátizsákomhoz. 

- Oké. Mit keressek? - toltam fel magam, miközben a csípőjét használtam lábtámasztónak, de az egyik lábam lecsúszott, mire majdnem lezúgtam. 

- AÚ! Az nem a csípőm! Az... más... Nagyon! - kiáltotta majdnem.

- Bocsiii. - rántottam el a lábam és tettem vissza félig az oldalára. 

Mikor sikerült áttornáznom magam annyira a vállán, hogy kinyissam a táskát megszólalt:

- Van egy nagyjából könyv méretű fémlap, azt vedd ki. 

- Oké. - mondtam. De sehol se találtam. Tollakba, üvegbe, kajába akadt a kezem, aztán valami könyv alakúba, de az csak egy füzet volt. - Nem találom.

- Akkor a füzetben lesz. 

Kivettem a füzetet és elkezdtem lapozni, keresve a hibát, csak egy volt a baj, hogy rengeteg minden volt benne, és a szél is majdnem kitépte a kezemből. Mikor végre megtaláltam a fémlapot hirtelen megdermedtem.... mert mellette az arcképem virított. 

- Megvan? Lassan szétszakad a kezem. - szívta a fogát elől Dan.

- Aha. - tettem vissza a füzetet és cipzároztam be a hátiját nem foglalkozva az arcképemmel. 

- Egy pillanatra vedd át az egyik kötelet. 

- Melyiket? - csúsztam vissza a hasára, miközben a nyakában kapaszkodtam.

- A jobbat! 

- Rendben. - fordultam balra és nyúltam fel a jobb kezéhez. - Elengedheted. 

Azonnal elengedte, miközben megkönnyebbülten felsóhajtott. A jobb kezemben lévő fémlapért nyúlt. 

- Dan Jackson. - mondta ki a nevét, mire az felvillant. Dan benyúlt közénk és a mellkasára tette a lapot, ami teljesen körbe ölelte őt. A fém végig futott a mellkasán, majd behatolt a táskája alá, hogy a hátát is körbe ölelje. Után két kar, ami az oldalából nőtt ki elkapta a köteleket.

- Ez meg mi?

- Plusz két karú pajzs. - mondta. - Prototípus. Úgyhogy sietnünk kell. Kapaszkodj. 

Miután beállította a megfelelő irányba a szerkentyűt az arcán fájdalom áradt szét. A közelemben lévő tenyerére pillantottam, amin a bőr élénk piros színben pompázott, egy-két helyen pedig vérpöttyök tarkították.

- Megleszel? - néztem bele élénk zöld szemeibe. Nagyon brutális volt. Tipikus tenger zöld szemében enyhén tűz gyűrűk pislákoltak. 

- Persze. Csak szarrá vágta a kezem. Na? - pillantott fel rám. - Merre kislány?

- A tutajhoz kéne visszamenni nem? - kérdeztem.

- Nem tanácsos. Ha a vitorlába belecsap a villám a mellkasomon lévő fém miatt én garantáltan meghalok, te csak nagyon valószínű, hogy meghalsz. 

- Akkor irány a part. - nyúltam az iránytűhöz. - Észak fele kell menni, de az itt... dél. 

Dan rápillantott, majd új irányt vett be. Megállás nélkül az ajkát harapdálta és a tenyerét próbálta ellazítani, tippem szerint nem kicsit égett neki.

Valaki nagyon szerethet minket, mert hiába virított Dan mellkasán egy fémpáncél kezdetlege egy villám se csapott belénk, mi több egyre távolodtunk a viharfelhőktől. Egyikünk sem szólalt meg, ami tőlem nem volt újdonság. Nem arról van szó, hogy nem szeretek beszélni, csak... a bátyámon kívül sok gyerekkel nem volt lehetőségem. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy akik hozzám szólnak pusztán azért teszik mert apám az orosz miniszterelnök, és az anyám a kém hálózatot működteti Oroszország számára.

Dan időnként kicsit irányt változtatott. A biztonság kedvéért az egyik kezével átkarolta a derekamat, ha a lábam, vagy a kezem, vagy mindkettő felmondaná a szolgálatot ne essek le. A válla fölött a távolodó felhőket figyeltem... Remélem Iannek nem esik semmi baja... 

- Te nem aggódsz? - hagyták el teljesen maguktól a szavak a számat. 

- Nem lesz bajuk. - felelte. - Ha mégis Amy kitalál valamit. 

- Ian talál ki valamit. - vágtam rá. 

- Amynek 170-es az IQ-ja.

- Iannek ugyan nem annyi de magas. - néztem rá szemrehányóan.

- Most komolyan a nagyobb tesóink eszén vitázunk, mert akkor mindjárt bedobom Yuit is. - húzódott gúnyos mosolyra Dan szája, mire elnevetettem magam. 

Dan is őszintén elmosolyodott. 

- És nekünk? - kérdeztem, miközben próbáltam elfojtani az enyhe remegést a hangomban, de éreztem abból, ahogy megmozdul a keze a derekamon, hogy meghallotta. - Velünk mi lesz?

- Semmi. Nem esik bántódásunk. - mondta magabiztosan. 

- És, ha.... nem találnak meg minket, vagy mi őket?

- Tudjuk az irányt.... Délnek kell menni az iránytű szerint. - bizonytalanodott el egy pillanatra. - Biztosan ott fognak várni ránk. 

- Reméljük... - feleltem miközben hátra pillantottam.

Már láttam a partot messze... nagyon messze. Csak egy csík volt a hatalmas sziklafal alatt. 

- A szél gyengül.... - szólalt meg halkan Dan. - Erősen kapaszkodj. Biztos, hogy nem a vízben landolunk... hanem.... - pillantott a hegy maradvány felé. 

- Mire készülsz? - pillantottam a szemeibe. 

- Nem fog tetszeni. De jól figyelj. - vette le a kezét a derekamról és tette a jobb kézfejemre, ami a vállán volt. - Műugrást hajtunk végre ugrás nélkül. - mosolyodott el, mire csak pislantottam párat. 

- Hogy mi? - kérdeztem őszintén nem sejtve, hogy pontosan mit is akar... 

- Király lesz, pont mint a barlang. - mosolygott tovább, mint valami idióta. - Mikor szólok csak egy kezeddel fogj. Amúgy meg teljesen engedj el. - siklott a part fele a tekintete.

Ez.... beleakar "ugrani" a vízbe.... Csak szorosabban kapaszkodtam a nyakába és próbáltam nem megállapítani, hogy most milyen magasságból fogunk belezuhanni a vízbe és arra se voltam kíváncsi mennyire mély, vagy nem mély a víz. 

- Ja! És ne sikíts a fülembe. - nézett rám oldalra, ugyanis úgy átkaroltam, hogy konkrétan álltámasztónak használtam a kezemen lévő kezét. 

Láttam, hogy a fém fele nyúl, aztán csak éreztem, hogy a fém zsugorodni kezd, majd hirtelen már megszűnt az enyhén lejtő szellő, egy pillanatra minden megállt aztán zuhanni kezdtünk. Én meg mivel nem sikíthattam hangosan, ultra hangon sikította.

- Most! - harsogta túl a zuhanás zaját Dan.

Elengedtem. De a kezét szorosan a csuklómra zárta, hogy el ne sodródjak, illetve irányítani tudja hová, milyen tempóban essünk. 

Ahogy becsapódtunk a vízbe, olyan érzésem volt, mintha egy sűrű masszába estem volna. Nehezemre esett a víz tetején maradni. Dan mellettem látszólag nem érzékelt semmit. Az arca a fájdalomtól teljesen eltorzult. Elengedte a csuklómat és elnyomott egy kiáltást, majd rám nézett. 

- Megvagy? - kérdeztem én hamarabb, kicsit köhécselve a lenyelt víz mennyiségtől. 

- Elejtettem a prototípus páncélom.... De amúgy igen. - szívta továbbra is a fogát. - Remélem bírod az úszást. - bámulta a nagyjából 50-70 méterre lévő partot. 

- A rövid távút igen. - feleltem őszintén. 

Úszni kezdtünk és rájöttem, hogy medencében teljesen más úszni, mint nyílt vízben. Itt kiszámíthatatlanul jönnek a hullámok és nem csak a felső rétegen, hanem mélyen az áramlatok is ráncigálnak. Csak, hogy szar legyen. 

A part közelébe érve a talpunk alatt valami fura jelent meg. Mikor az a valami hozzáért a lábamhoz, ami nagy és pikkelyes volt rekord idő alatt sprinteltem ki sikítva a vízből. Dan fél percig csak meredtem rám, majd amikor idétlenül elkezdtem ugrálni a parton kis híján megfulladt a nevetéstől. 

- Nem nevet! Együtt érez! - kiáltottam.

- Nincs is sem.... - hirtelen megtorpant, majd lenézett a lábára. - VÁ! - ugrott egy nagyot és sprintelt ki ő is.

- Szia, nyuszi. - mosolyodtam el gúnyosan.

- Ez nem vicces.... - motyogta az orra alatt. - Főleg, hogy követ minket. 

- Mi?! - kaptam a tekintetem a vízre, miközben a nem homokos, hanem narancssárga köves tengerparton elkezdtem hátrálni Dannel.

A folt valóban követett minket. Még pedig gyorsan...

- Futás? - kérdeztem. 

- Futás. - bólintott Dan. 

A fal teljesen kiszorított minket a partra Dan futásközben hol rám, hol a foltra nézett, ami folyamatosan követett minket. Csak előre mertem nézni félve attól, hogy ha meglátom a foltot kiugrani a vízből az lesz az utolsó dolog amit látok. 

- Basszus.... - kerekedtek el Dan szemei. - Hasra!

Azonnal elvágódtam, akárcsak Dan. Amikor megláttam a kinyúló kart a vízből még sikítani is elfelejtettem. A lábam felé nyúlt az a valami, mire jó erősen belerúgtam és Dan felé kezdtem kúszni. 

- Mi az isten ez?!

- Hát nem az... Ha tippelnem kéne azt mondanám egy polip. - mondta Dan, miközben felrántott a földről és tovább rohantunk. 

- Lyuk! A falban! - kiáltottam. 

Dan hamar meglátta a falban a nyílást, ami egy befelé vezető ösvény volt. Azonnal bevetettük magunkat a járatba és nem néztünk hátra. Percek után álltunk csak le. Az egész hely tökéletesen kihalt volt. Csak a saját szívverésem és Dané töltötte be a hely némaságát. 

- Tudod Dan. - sóhajtottam fel. - Nem volt király az ugrás. - húzódott halvány mosoly a számra. 

- Ha azt mondom, hogy szar lesz belementél volna? - kérdezte mosolyogva.

- Lett volna egyáltalán választásom? - kérdeztem vissza. 

- Én vagyok a főnök. Tehát nem. - köszörülte meg a torkát és vette ki a flakont a hátizsákjából. 

- Ki mondta, hogy te vagy a főnök?! - csattantam fel. 

- Én. - vigyorgott. - Mért lennél te? Állandóan sikítasz, ha baj van, Cabra vagy, ráadásul egy lány.

- Ha lenne lány barátod egy ilyenért most nagyon megverne.... 

- Van lány barátom. Az ölelése is halálos. - mosolygott egyre szélesebben, miközben a tekintete az üvegre siklott.

- Ki?

- Nem ismered. A neve Lin Stirling. - keseredett el egy pillanatra, majd belekortyolt a maradék 5 korty vízbe.... a hátizsákom a tutajon maradt... - Tessék. - hagyott nekem az alján. - Sürgősen vizet kell találnunk. 

- Hány fok van? - ittam ki a maradék pár kortyot. 

- 38... a hűvös szél miatt. Ahogy beljebb haladunk egyre melegebb lesz. - húzta el a száját. 

- Azt hittem te csak poénkodni és bajt keverni tudsz. - adtam vissza neki az üres flakont. 

- Az a szakterületem, de eléggé kezdem utálni ezt a helyet, hogy kiakarjak jutni innen. - húzta el a száját. - Jobb ha megyünk. Minél hamarabb vizet kell találnunk és Amyéket se ártana. 

Az iránytű vezetésével próbáltunk kiigazodni az ösvények között. Mikor harmadjára jutottunk vissza ugyanoda teljesen elvesztettük az irányérzékünket. Dan a minket körülvevő falakat tanulmányozta. Képtelenek lennénk felmászni rá olyan sima az egész. Dan levágta magát a földre. Az arcán izzadság cseppek gurultak végig. 

- Semmi értelme... Ebből nem lehet kijutni. - motyogta Dan.

Csak álltam. Már háromszor lyukadtunk ki itt és még mindig van két járat. A szám teljesen ki van már száradva. Csak a hűsítő vízre tudtam gondolni. 

- Hány fok van? - ültem le mellé a narancs színű kőtörmelékek közé. 

Dan a karórájára pillantott. 

- 42.... - motyogta. - Ha nem áztak volna szarrá a kütyüim tudnék felderítő droidokat küldeni a járatokba... 

- Nem száradtak meg? - kérdeztem. 

- Roncsolódott az áramkörük... Ha Amy itt lenne tudná mit tegyünk...

- De Amy nincs itt... - motyogtam. 

Dan csak felhúzta a lábait és a térdére hajtotta a homlokát. Felsóhajtottam és a járatokat néztem. 

Ian is tudná mit tegyünk.... Ők tudnák mit csináljunk.... Iant akarom. 

- IAN! - kiáltottam, mire Dan felkapta a fejét, a szemei vörösen csillogtak. 

- Hagyd abba... Csak megint jön valami szörnyeteg... - suttogta a fiú. 

- De ki kell jutnunk innen! - fordultam felé.

- Válasz csak tessék. - mondta. 

- Nem a főnöknek kell választania? - mosolyogtam rá. 

- A nővéremet akarom... - motyogta. 

- Én a bátyámat. - vágtam rá.

- Hallottad? - pislantott hirtelen párat.

- Mit? - kérdeztem.

- Valami csipog. - pattant fel és fordult körbe. 

Megdermedtem. Én nem hallottam semmit. Lehunytam a szemem és csak figyeltem hallgattam. Valami hangot kerestem az egységes csendben és sikerült kiszűrnöm.

- Madár. - mondtam.

Amint kimondtam egy kék fény tűnt fel az egyik járatban. Dannel csak bámultuk a kis kék lumineszkáló madarat, amit akkor láttunk, amikor lezuhantunk a bányából. 

- Szia kismadár. - mosolygott rá Dan.

Olyan gorombán csipogott, hogy én ugrottam hátra és vertem be a falba a fejemet. 

- Akkor.... kékecske? - újabb ijesztő csipogás. - .... Madárka? - ugyanaz a reakció. - Főnix madár? Ez már egyszer bejött! Akkor Blue... - a panaszos csipogás elmaradt. - Ez bezzeg tetszik.... Tudsz segíteni nekünk?

- Dan.... egy madárhoz beszélsz. - mondtam.

- Sárkányhoz is beszéltem már, csak méretbeli és fajbeli különbség van. - vágta rá. - Vizet kéne találnunk... meg kijutni innen valahogy.

A madár csipogott párat és elkezdett visszafelé repülni a járaton át. 

- HÉ! Lassíts! - kiáltotta Dan. - Natalie. - rántott fel a kezemnél fogva miközben én a fejemet dörzsöltem, ami nem kicsit sajgott. 

- Egy madarat követünk! - mondtam felháborodottan. 

- Egy madarat, aki itt nőtt fel. 

- Ismétlem MADARAT!

Az elkövetkezendő fogalmam sincs mennyi időben egy madarat követtünk.... Csak szerintem nem logikus egy madárra bízni az életünket? Dant nézve.... igen.... csak szerintem nem.

A kis madár egy helyen megállt a levegőben és csak aprókat verdesett a szárnyával, hogy egy helyben tartsa magát. Az ő hangján kívül még valami vegyült a levegőbe. Csobogás. 

- VÍZ! - kiáltottunk fel meglátva a forrást. 

Azonnal oda rohantam az életmentő folyadékhoz és addig ittam, amíg tele nem lett a gyomrom. Dan követte a példámat, majd tele töltötte a flakont. 

- Mostantól nem kételkedek benned Blue. Tudod hol a kijárat? - kérdeztem reménykedve. 

Csipogás volt a válasz, mily meglepő. A madárka vezetésével folytattuk az utat a járatokban. Nem maradtam le Dan mellől. Figyeltem a környezetünket, de közben idegesen a karkötőmmel játszottam. 

- Az mi? - kérdezte Dan. 

- Ez? - emeltem fel a kezemet. - Anyutól kaptam... még négy évesen. Kb. ez volt az egyetlen ajándéka, amit ő vett és adott oda személyesen.

- Jó.... anya? - vonta fel a szemöldökét, mire csak pislantottam párat. 

- Mi számít jónak? - kérdeztem.

- Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Négy voltam, amikor meghalt, de... - elhallgatott. - Talán.... - gondolkodott tovább. - Az, aki mindig ott van ha szükséged van rá. Hagyja, hogy magadtól cselekedj, figyelmeztet a bajra, de ha belesétálsz ott van és megment... aki átölel, megvigasztal, vigyáz rád. 

- Akkor szar anya. - mondtam. - Nagyon szar. 

- Aha.... - motyogta Dan, miközben valamin járt az agya. 

Hirtelen elkomorodott az arca és gyorsított a lépésein. Hamarosan kijutottunk a járatok gyűrűjéből. Dan nem mondott semmit, ami rettenetesen furcsa volt. Mióta elszakadtunk Amytől csendes. Nagyon csendes. 

Ahogy megálltam valami furát éreztem a lábam alatt. Egyszerűen... más volt.... gyanús.

- Fura a talaj. - dobbantottam rajta egyet. - Mintha kirakósból rakták volna össze... 

- Gyere már! - csattant fel. 

- Most meg mi bajod?! - néztem rá. 

- Semmi! - vágta rá.

Nem értem Dant.... Mi baja van?! Egyik pillanatban kedves, a másikban meg bunkó. 

- Valami bajod van velem? - kérdeztem.

Nem válaszolt, csak folytatta az utat, de a kiálló sziklába beleakadt a cipője orra és elesett. Alatta a talaj.... a kirakós darabkák megremegtek és.... elcsúsztak egymástól. Dan ijedten hátra fele kúszott. 

- Dan... - hebegtem ijedten.

Középen nem volt semmi, ennek ellenére a sziklák többsége fenn maradt a levegőben. Megállás nélkül hátráltunk, míg vége nem lett a szikladarabkák csúszásának, de csak sokkoltan bámultam a szakadékot, ami legalább 15 méter hosszúra nyúlt. Az alját.... pedig nem láttam. Csak lent a mélyben egy kékes színű sávot, ami talán valami folyó lehetett. 

- Ez nagyon nem tetszik. Ugye nekünk nem... - kezdtem.

De a madárka persze pont nem azt csinálta amit én szerettem volna... Átrepült a szakadékon, majd a túloldalon landolt és csak csipogott nekünk, panaszosan, sürgetően. 

- Szárnyakkal könnyű... - motyogta Dan és elindult előre fele. - Mágneses lehet. - érintette meg a lábával az első követ. - Menj előre. - parancsolt rám.

- Neked mi bajod van?! - fakadtam ki. 

- Semmi! Csak menj már!

Megálltam és a dacosan csillogó zöld szemeket bámultam, amiben olyan gyűlölet izzót, amit eddig nem vettem észre a fiúban. Jó... eddig is ellenszenves volt, de eddig csak beszólogatott nem éreztem, hogy.... teljesen utál. 

Nyeltem egyet és elindultam a sziklák felé. A perem előtt megálltam és néztem a lebegő szikla sávot, amiken átugorva áthaladunk a szakadékon.... vagy lezuhanunk. 

- Nem... - hátráltam egy lépést. - Ez nekem nem megy. 

- Istenek... - sóhajtotta Dan. - Te vagy a legijedősebb lány a földön, akit ismerek, csak ugranod kell.

- És, ha elcseszem meghalok! - kiáltottam rá dühösen. 

- Nagy ügy. Egy Cabrával kevesebb. 

Megdermedtem. A torkomban fojtogató érzés lett úrrá. Csak bámultam a kisfiút, aki miatt ide jutottunk, aki volt olyan hülye, hogy bement abba a barlangba, gyémántokat szedett össze és hagyta, hogy a muszkovitba álljon.

- Te azt hiszed... - akadt meg egy pillanatra a szó a torkomon. - Szerinted mi a fenét takar ez a név?! - kiáltottam, miközben leguggoltam és a kezem ügyébe akadó kisebb kavicsokkal kezdtem el dobálni Dant. 

- Hogy... - kezdte, de nem hagytam szóhoz jutni. - AÚ!

- A Cabra név csak bajt hozz az ember fejére! Mert az anyám egy idegbeteg barom.

- Ebben egyet értünk! Az anyád kiakarta irtani a családomat! - vágta rá és kapta el a fejét az egyik kövem elől.

- Akkor ti jól jártatok! - ordítottam rá. - Nem tudsz te semmit! - vágtam egy újabb követ hozzá, felszisszent és kúszni kezdett hátrafelé. - Szigorú neveltetés! Felügyelők! Nem voltak szüleim, mert a rohadt munkájuk és üldözési mániájuk fontosabb volt, mint Ian és én. Nem tudod milyen érzés felnőni egy olyan családban, amelyik nem törődik az érzelmeiddel, csak azt nézi mire vagy jó! Ian nem azért ennyire okos, mert anya elkényeztette, vagy mert apával elmentek meccsekre! - nyitotta volna a száját,  hogy visszaszóljon valamit, de képtelen volt leállítani. - Százszor lettem volna azoknak a helyében, akiket megölt! Őszintén kívánnám, hogy inkább legyek az áldozata, mint a lánya, mert elegem van abból, hogy ha nem játszanám meg a pedáns kislányt, aki fél és retteg mindentől akkor.... Akkor... - állítottam le magam. Túl sokat mondtam.... rettenetesen sokat... Leleplezem magam....

Dan csak pislogott. Az arcát az egyik kő felhasította. A kezemben lévő követ bámulta, amit annyira szorongattam, hogy belefehéredtek az ujjaim.

- Akkor? - kérdezte, miközben nem mert megmozdulni. - Akkor bánt. Ugye? - Nem bírtam megszólalni. - Játszod..... Megjátszod magad? Pedáns. Félénk. Ezt... nem értem. - hebegte. Megfordultam és a sziklákra néztem. - Elmondanád mi ez az egész?

- Nem mondhatom el. - nem tudtam honnan jöttek a szavak, de ott voltak a nyelvemen és könnyedén ejtettem ki mindegyiket, mintha nem játszanék anyám kedvével. - De megmutathatom. Csak adj valamilyen fegyvert. 

A karkötőjéről lecsippentett valamit, majd a kezében megjelent egy penge. Bizalmatlanul felém nyújtotta. 

- Neked is kellene. 

- Te párbajozni akarsz? - kérdezte óvatosan. 

Csak biccentettem, miközben elvettem a kezéből a fegyvert és megforgattam. Dan azon csodálkozott, hogy jól fogtam a fegyvert.

- Tudsz egyáltalán... harcolni? - kérdezte.

Csak elmosolyodtam. 

- Félsz, hogy kikapsz egy lánytól?

- Nem. Ha a lány jó harcos. - felelte és megjelent a kezében a fegyvere, amiből furcsa energia áradt. Ez is egy kulcs, nagyon jól tudtam. 

Egy helyben álltam a kardot leeresztve magam mellé. Vártam. Türelmesen. Nem fogom kezdeményezni az első csapást. 

Dan előrelépett és a jobb oldalamat célozta meg. Olyan erősen védtem ki, hogy félig hátrataszítottam. 

- Mi a.... - mért végig alaposan. 

- Gyere már, Nyuszi! - szóltam rá, mire ismét rám támadt. 

Megpördültem a tengelyem körül kitérve a csapása elől. Hátráltam. Ő pedig ismét támadt. Összecsaptunk. Hirtelen rúgtam meg a bokáját, mire felszisszent, de nem esett el. Jobbról támadt, mire lehajoltam és a markolattal gyomron vágtam. Nem támadtam. Csak vártam.

Hitetlenkedve bámult engem. De már láttam a szemét, hogy érdekli mi folyik itt. Azt is furcsállta, hogy fegyver van a kezemben, mikor engem finnyásnak ismer. De ő.... nem tud rólam semmit. A saját bátyám sem tud rólam semmit. 

Tesztelgetni kezdett. De nekem ahhoz nem volt kedvem. Támadni kezdtem. Az első ütésemet kivédte. A másodikat oldalról kezdtem el bevinni, mire felvette a védekező pozíciót, de hirtelen irányt változtattam és mellkason csaptam. Felnyögött, de fürgén felpattant és a lábaimat célozta. Oldalra ugrottam, majd meglendítettem a kezemet. Kivédte. Viszont csak rámosolyogtam és minden erőmet belevéve megcsavartam a fegyverem, mire a kard kirepült a kezéből. 

Tátott szájjal nézte, ahogy a földre esik a fegyvere, majd hátrálni kezdett tőlem.

- Te.... ki a franc vagy.... - hebegte. 

- A legtöbb ember szemében egy senki. - válaszoltam, miközben felé nyújtottam a fegyvert. Nem vette el, így letettem a földre. - Az apám szemében egy báb. Egy bimbózó virág.- fordultam meg és néztem végig a sziklákon. Futni kezdtem, majd elrugaszkodtam a talajtól és az első lebegő sziklán landoltam, aztán a következőn és a következőn. Félúton megálltam és hátra néztem a tátott szájú Danre. - A bátyám szemében az ártatlan kishúga, aki védelemre szorul, aki úgy viselkedik, mint egy hülye liba. - tovább ugráltam. Egyensúlyozva a sziklákon, ügyelve a lendületemre és az egyensúlyomra. Az utolsó sziklán megcsúsztam, mire Dan ijedten kapott levegő után. De nem estem le, hanem tovább ugrottam és a túloldalon landoltam. - Az anyám szemében.... - nyeltem egyet. - A jövő záloga. Iant mindig is miniszternek nevelte, hogy apa nyomdokaiba lépjen. Engem pedig... a maga helyére szán. A saját képére akar formálni. Azt akarja, hogy...

- Bérgyilkos légy. - fejezte be helyettem. - Kiképzett. Ez az álcád. Az aranyos félénk kislány, aki védelemre szorul. A saját bátyád előtt is.... mindenki előtt kényszerít, hogy játszd a szereped, különben bánt. 

- Ja.... - ültem le a földre. - Ez a nagy helyzet. 

- Csak tisztázzuk, azzal, hogy lelepleztelek, per leplezted magad, ha átmegyek kinyírsz? 

- Még nem öltem embert és nem most akarom elkezdeni. - vágtam rá halvány mosollyal az arcomon. 

- Tudod azt hittem az én családom gáz. De téged látva... hogy mióta az eszedet tudod színjátékban élsz.... azt hiszem a te családod totál zakkant.

- Szerintem szimplán üldözési mániájuk van. Főleg anyámnak. A fejébe vette, hogy megöl titeket. 

- De miért? - kérdezte, miközben felállt és a kövek felé sétált. 

- Fogalmam sincs. - vontam meg a vállam. - Szerintem a poénjaidnak köze van hozzá!

- Hé! Dan Jackson vagyok! Világklasszis zsebtolvaj te pedig.... 

- Aki mindjárt fogsor igazítást csinál, ha nem indulsz el! - kiáltottam. 

- Akkor inkább maradok. 

- Én vissza tudok menni. Simán. - mosolyodtam el. 

Dan elkezdett átugrálni a köveken. 

- Legalább jobb, most, hogy elmondtad? - kérdezte valahol a kövek felénél. 

Elgondolkodtam. Valahogy másabb... valóban.... de, hogy jobb-e?

- Nem tudom. - feleltem. - Csak.... érzem, hogy emiatt iszonyat nagy bajba kerülhetek ugyanakkor... Jól esik, hogy kicsit levehetem azt a maszkot. 

Dan rám mosolygott. 

- Az én családom nem szabja meg mi legyél. Illetve biztosít utakat, de nem kényszerít. - kezdte, miközben ugrált. - Támogat. Ugyanakkor valóban az számít ki vagy és mire vagy képes nálunk is.

- Akkor annyira nem is különbözünk. Anyukád milyen volt? - érdeklődtem.

- Furán jó. Kemény, akaratos, de kedves. Szerettem. A tiéd milyen, azon kívül, hogy egy kiállhatatlan némber?

Felnevettem, főleg mert igaza volt. 

- Szigorú egy némber, aki folyton mindenkit manipulál, valamit mindig tervez, aszerint játszik az érzelmeiddel. Mesterien tud manipulálni.

- Az apám is. - jutott el a közepéig.

- De ő biztos nem öl embereket, hogy megvalósítsa a célját. - vetettem ellen.

- Ezt nem mondanám.... csak ő akkor teszi, amikor "nincs más választása" - macskakörmözött a levegőbe. - Anno. Még 2037-ben, mikor kitört a harmadik titánháború, egy éven át manipulálta a legjobb barátait, csakhogy senki se tudja, hogy él. 

- Az enyém a manipulációjával csapdába csalta Susant, Petert és.... az apádat. - húztam el a számat. - Ingridet csak azért nem ölte meg, mert Gregorio egy pisztolyt fogott a fejemhez. Őszintén szólva.... Bárcsak meghúzta volna a ravaszt. 

- Ezt nem mondod komolyan ugye? - csúszott meg ő is ugyanott, ahol én.

- De. Nem tudod milyen durva. 

Mellettem landolt és felém nyújtotta a kezét. Felpillantottam rá. A szemei most mások voltak. Jóság csillogott benne. 

- A nővérem hátán hegek vannak. Az apám egy érzelmileg rokkant fickó.... - jutott eszébe hirtelen valami. - Volt.... Hidd el. Eltudom képzelni mire képes. 

Elfogadtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon. A madárka boldogan felszállt, mi pedig folytattuk a követését.

Folyamatosan beszélgettünk. Dan beszélt mindenről, hogy milyen volt a kisgyermekkora, hogy nőtt fel és én is meséltem neki azokról, amikről senkinek se meséltem még. A gyermekkorom azon részéről, amit a házunkban töltöttem, amely életem börtönévé vált. Benne a cella őr pedig egy anyámhoz hasonló kémnő volt. Beszéltem neki a kiképzésemről is. Azt hogy, hogy tanultam meg hogy kellene ölni, milyen kísérteties részletekkel és, hogy ennek ellenére sose használtam. Ian mindvégig azt hitte, hogy etikett órákon vagyok. Azt tanulom melyik színhez mi passzol, egy fogadáson mik a megfelelő evőeszközök, hogy állítsam össze a menüt. Ehelyett ölni tanítottak. Anyám csak ritkán látogatott meg. Olyankor is ellenőrzött. Ha valamit nem tudtam megcsinálni, akkor felpofozott (jobb esetben), majd addig ismételtette velem míg tökéletesen nem ment, vagy össze nem estem a fáradságtól. 

- És... barátok? - kérdezte egyszer csak. 

- Egy jövendőbeli kémnek? - kérdeztem gúnyosan. - A bátyámban sem szabadna megbíznom.

- És..... akarnál? - mosolyodott el. 

- Nem. Csak veszélybe kerülne. 

- Hát.... ha mégis. - állt meg előttem. - Natalie Cabra, mint egy kis semmire kellő Jackson, akit valószínűleg meg kell majd ölnöd a jövőben. Tárt karokkal foglak fogadni Junie Cortez és Lin Stirling társaságában, ha esetleg, úgy döntesz, hogy elég volt az anyádból és ki akarsz próbálni egy másik életet. 

- Ha ezt megteszed aláírod a halálodat. 

- Ígérem, hogy ha egyszer bekopogsz az ajtónkon. Segítek bármiben. 

- Még, hogy én és a családom dilis. - kerültem ki és követtem a madarat. 

Tudtam, hogy Dan követ.

- Dan.... - szólaltam meg. - Azért.... Köszönö.... 

A torkomban akadt a szó. Egy síkság szélén álltunk. Mellettünk pedig egy hatalmas dinó csontváz terült el. 

- A rohadt. - motyogta mellettem Dan. - Mért nem olvastam el azt a könyvet? - simított végig a csontvázon. - Ez valami rohadt király!

- Nekem más szó jut eszembe.

- Nem ez csak szimplán király! - lelkesedett be Dan. 

- Dan. Ez tartozott valamihez! - mértem végig a legalább panelház méretű csontvázat. - Még pedig.... nem is akármihez.... Mi van, ha...

- Ugyan már ez már rég megdöglött. 

A madarat kerestem a szememmel, de az eltűnt. Végig néztem a kietlen pusztaságon és a csontváz mögött elterülő hegyen. A távolban valami... füstszerű dolog volt. Ott a gejzír. Oda kell mennünk! 

Dan hirtelen sóbálvánnyá dermedt. 

- Natalie... - suttogta. 

- Mi az?

- Tényleg el kellett volna olvasunk azt a könyvet. 

Feljebb emeltem a pillantásom és Dan karját megfogva a csontváz árnyékába rántottam. 

- Kellett neked a Jégkorszak hármat emlegetni! Ez egy kibaszott Tirex! - próbáltam teljesen beolvadni a csontvázba. Dan mellettem a levegőt kapkodta. 

A föld megremegett körülöttünk. A szívem pedig majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert. Csend lett. Óriási és mély csend. Nem mertem levegőt venni, Dan is megdermedt. Percekig nem történt semmi. Aztán valami folyadék landolt előttünk. De sűrűbb volt, mint a víz és.... olyan.... nyálszerű.

Egymásra néztünk, majd nagyon lassan magunk fölé. 

A dinó éppen minket bámult. Éles fogai között újabb nyál csepegett le. Levegőt nem tudtunk venni, de úgy sikítani, mintha egy horror filmben lennénk igen. 

Dan hamarabb rántott meg, mint én őt és rohanni kezdtünk. A nagy hüllő követett minket. Barna pikkelyes bőre csillogott a fényben. 

- Túl gyors! - kiáltottam. 

- Ugorj! - mondta Dan mellettem. Az utolsó pillanatban oldalra vetődtünk, mire a dinó tovább robogott és próbált megfordulni, de túl nagy volt a teste, hogy ezt megtegye. 

Felálltunk a földről és a hegyek felé menekültünk. Amikor visszaértünk a csontvázhoz a kulcscsontján át beleugrottunk a bordái közé. A dinó követett minket, de túl erősek voltak a társa csontjai, hogy beférjen közéjük. Tovább szaladtunk. A dinó megbotlott a csontokban és előrezuhant. 

- Daaan! - kiáltottam, mert úgy nézz ki ránk esik és inkább úgy kap be minket. 

- Imádkozz! - kiáltotta vissza. 

Elrugaszkodtunk és éppen sikerült a fogsora elől elugranunk. A hegyek felé szaladtunk, ahol üregek voltak kivájva. 

- Gyere! - rántott arra felé. 

Bebújtunk az egyikbe, ahonnan a belső hálózatba jutottunk egyre beljebb és beljebb az üregeken. Mindenhol voltak lékek, de valahogy.... másak voltak. Mikor már a harmadikba bújtunk be félve attól, hogy a dinó, legalábbis ahogy a hangjából lehet hallani betöri hegyek falait.... Nem volt több járat. 

- Basszus. - mondtuk kórusban. 

A dinó morgása ismét megütötte a fülünket. 

Csendben a hangtól legtávolabbi sarokba húzódtunk. Ismét csend lett. Túl nagy csend. Dan megérintette a karomat, mire rá néztem. A fiú lassan megérintette az orrát. Tudtam mit jelent. Szagok alapján tájékozódik. 

BUMM!

Felsikítottam, Dannel együtt és farkas szemet nézhettünk a betört falon kívül álló dinó egyik szemével. 

- A kijárat felé! - kiáltotta Dan, de az őshüllő még jobban betörte a falat. Ahhoz, hogy eljussunk a járatig... előbb rajta kell átjutnunk. 

Dan hátra tolt, maga mögé és próbált ő is minél távolabb kerülni a lénytől, aki egyre beljebb fúrta a fejét. Éreztem, hogy dögszag áradt belőle. Majdnem elhánytam magam, de a félelmem nagyobb volt. Így csak sikítani tudtam. 

- Ki kell jutnunk innen! - ordította Dan. 

- De hogy?! - sikítottam fel. 

A lény még beljebb szuszakolta a fejét. Dan orrba rúgta, mire kicsit elrántotta a fejét, de nem tudtunk visszamenni a járathoz. 

Túl közel van. 

- AMYYYY! - ordította Dan. 

- IAAAAAN! - sikítottam. 

Visszadugta a fejét és ismét kő omlott le körülöttünk. 

- IAAAAAAN!

- AMYYYYYY! AMYYYYY! 

Könnyek folytak végig az arcomon. Dan szemében pánik csillogott. A bőre nagyon forró volt. Ennek ellenére a vállába temettem a fejem, hogy ne lássam a lényt. Hogy lássam a bátyám, akit lehet, hogy soha többet nem fogok.

A dinó ismét nekiveselkedett a hegy oldalának. A fal pedig egy hangos morajjal betört.