Rész jó későn meghozva, amiért elnézést kérek. Kicsit furcsa úgy részt javítani, hogy március 17.-én kinézek az ablakon és a szakadó havat látom. Na mindegy... Szóval következik a fent látható szereplő szemszöge. Jó olvasást!

Az ajkamat harapdálva átugrottam a kontrollerrel a kerítésen, majd fedezékbe húzódtam. Amikor a már jól ismert pályán megláttam a három fejű Kerberosz utánzatot csak vigyorogva levágtam mind a három fejét és tovább siettem.

- Dan! - abban a pillanatban, hogy a nővérem elkiáltotta magát elcsesztem a pályát.

- Ajj már! - nyafogtam. - Mi van?! - néztem rá Amyre.

- Más hangsúllyal? - vonta fel a szemöldökét a nővérem.

- Igen? - javítottam ki, miközben azt figyeltem vajon mi van a háta mögött. 

- Boldog születésnapot. - nyomott a kezembe két ajándékot. - Az egyik tőlem van, a másikat valaki leadta a portán...

- Ki? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Nem tudom. Nem látta a fickó. - felelte.

Csak megvontam a vállam és elmentettem a játékot. Magamhoz vettem Amy ajándékát, amiben egy közepes chilis torta volt.

- Néha imádlak! - kiáltottam neki, majd letettem a kis asztalra, mivel a Cabra lakban tilos enni az ebédlőasztalon kívül bármilyen foltot hagyó dolgon...

Igen... Még mindig itt rohadunk....

A másik ajándékot tanulmányoztam. Egy sima egyszerű piros alapú sárga feliratú Happy Birthday-es csomgoló papírral volt beborítva az ajándék. Azonnal a kezembe vettem és széttéptem.

- Amy... Ez biztos nem tőled van? - kérdeztem.

- Tuti! - hangzott a válasz.

Undorodva végig mértem a könyvet, amelyre ez volt írva:

Jules Verne: Utazás a földközéppontja felé.

Ez valami vicc. Ki az hülye, aki könyve ad nekem születésnapomra?! Ráadásul használtat! Könyörgöm... Ki ilyen balek? Semmi, hogy kiküldte. Kinyitottam a könyv első oldalát, amiből egy lap csúszott ki. Na talán benne van kitől jött!

Számomra ismeretlen kéztől írt szavak szerepeltek rajta.

Boldog születésnapot!

D.

 Vagy még sincs benne.... Ki az a D ? A könyvet még kb. 2 másodpercig bámultam, majd ledobtam magam mellé és folytattam a pályát. A térdem miatt Amy alapból nem engedi, hogy mozogjak, úgyhogy befészkeltem magamat a Cabrák xboxa elé. Ian összes létező rekordját megdöntöttem... Fél nap alatt. Még csak meg se kellett erőltetnem magam!

Natalie éppen oroszul dumált odafent a galérián valakivel telefonon, míg Ian is dühösen fújtatott valamit az orra alatt, majd lesietett.

- Boldog születésnapot. - mondta nekem.

- Kösz. - vágtam rá és ismételten egy újabb játékban dupláztam meg a rekordját pontszámok terén. - Mit hisztizik Natalie? - nem mintha érdekelt volna, de ha már eddig adtak kaját meg minden, miért ne legyek kicsit kedvesebb?

- Csak Anyámmal dumál... - sóhajtotta a fiú, majd döbbenten vette észre a mellettem heverő könyvet.- Utazás a földközéppontja felé. Jó régen olvastam. - állapította meg. - Amytől kaptad?

- Nem. Mástól. - válaszoltam, miközben a zombis pályára ugrottam, ahol fél perc alatt 20 zombit szereltem le. 

- Jó könyv.

- Biztos. - vontam meg a vállam. Komolyan... egy zombi apokalipszis, ami harapással terjed... Kivitelezhetetlen! Túl lassúak! És elég egy bevásásárló központban menned, ahol nincs lift ellenben mindenhol van lépcső és kész nem tudnak feljutni. 

- Verne imádta a valóságot keresztezni a képzelettel. - Ja... hogy ez még mindig hozzám beszél. - Több ilyen utazásos regényt írt, ahol megcáfolta a lehetetlent. Utazás a Rejtelmes szigetre, Utazás a Holdra. Ezek a leghíresebbek. Mind mind az akkori tudománynak megfelelően ellent mód, illetve azokat felhasználva a fikcióból valóságot teremt.

- Ezt Amyvel beszéld meg őt érdekli is. - feleltem, kicsit sem izgatott a könyv. Lehet, hogy picit bunkó vagyok vele... de tudja, hogy nem kedvelem tehát már szokta. 

- Szerintem nem árt ha elolvasod.

Megvetően rápillantottam és addig le stoppoltam a játékot.

- Felőlem a tied lehet.

- Jobban szeretek oroszul olvasni. - válaszolta és éppen tette volna vissza a kanapéra a könyvet, amikor a nővérem hosszú idő óta először ment Ian közelébe és vigyorogva kivette a kezéből a könyvet.

Komolyan.... ha még arról szólna, hogy milyen fegyvereket vagy robotokat lehet elkészíteni azt mondanám megérdemli a figyelmet, de így???

- Ez a kedvenc könyvem! - mondta a nővérem. - Dan ezt feltétlenül el kell olvasnod. Apától kaptam a saját példányomat 12 évesen... mondjuk az jóval jobb állapotban volt, mint ez... ez van vagy 30 éves... - lapozott bele, majd összevonta a szemöldökét és elhallgatott.

Letettem a kontrollert, amivel még magamat is megleptem és vártam, hogy valaha megfog e szólalni. Mentségemre szóljon, hogy ha a nővérem könyvről beszél 30 perc múlva az órára nézel és rájössz, hogy még mindig a könyvről áradozik. Így ez a csendes oldal valóban furi volt. Fél kézzel tartotta a könyvet, míg a másikkal lapozgatott. Egyre döbbentebb és döbbentebb lett.

- Nem értem... - motyogta, mire Ian mellé lépet és ő is ugyanolyan értetlen fejet vágott, mint Amy.

- Ezek koordináták, mért van Verne könyvében koordináta? - kérdezte a fiú, én meg csak néztem, hogy ezek mi a szent szarról beszélnek, mondjuk viccesen venné ki magát, ha lenne egy szent szar.... amiről beszélnek az emberek... az indiaiakból ki is nézem.

- Nem tudom. - lapozgatott tovább.

Egy szón megakadt a szemük ezt tisztán láttam.

- Kulcs... - olvasta fel Amy. - KULCS! - néztek össze Iannel.

Én máris forgattam a szemeimet, ugyanis Amy arca abban a pillanatban elkezdett kivörösödni, Ian pedig csak úgy bámult a nővéremre, mint egy űrlényre. Mind a kettő látványosan arrébb húzódott a másiktól és Amy keresett valami nevet a könyvben. Most már engem is kezdett érdekelni az a légycsapó (azaz a könyv, mert másra úgyse jók), úgyhogy felálltam és kicsit bicegve oda mentem a két kamaszhoz. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy lássam mit is bámulnak ezek ennyire.

A könyv néhány lapján betűk és számok szerepeltek, mármint nem nyomtatott, hanem kézzel írt. Valamelyek tényleg olyanok voltak, mint a koordináták, mágneses terek, a Föld tengelye és annak elfordulása minden olyan szar, amit apám, aki mellékesen geológus kívülről fujj.

- Nem értem. Honnan hiszitek, hogy ez egy kulcs? - kérdeztem.

- Innen. - lapozott oda Amy.

- Magma. - olvastam fel a csupa nagy betűvel írt szót. - Szerintem ez csak a magma. Nem kulcs. Amúgy ez csak egy mese.

- A görög mitológia is mese. - vágta rá Amy gúnyosan. - Kitől kaphattad?

- Nem tudom. - sóhajtottam. - Csak egy Dé. volt ráírva...

Amy tovább lapozta és kinyitotta az utolsó oldalon a könyvet. Összevont szemöldökkel pislantott párat.

- Ez... Annabeth példánya volt...

Egy pillanatra lehunytam a szemem és felidéztem Annabeth kacskaringós írását.

- Basszus... ezeket ő írta bele! - lapoztam a jegyzethez.

- A földközéppontjában van egy kulcs. - néztünk össze lelkesen Amyvel.

- A földközéppontjában nincs semmi, csak láva és forróság. - méregetett minket Ian, de úgy, mintha tényleg ufók lennénk.

- A könyvben megvannak a pontos koordináták, hogy hol kell leereszkedni! - mosolygott Amy, majd odalapozott. - "Szállj le Snaefells Yocul kráterébe, amit a Scartaris árnyéka cirógat Calendae Juli előtt, merész utazó és akkor eljutsz a Föld központjába. Én megtettem. Arne Saknussemm."

- Arne Saknussemm fikció, akárcsak Axel és nagybácsija Lidenbrock professzor! - vágta rá Ian.

- Zeusz. Ő talán nem fikció? - nézett rá makacsan Amy, én csak meglepetten vettem észre, hogy talán először nézz úgy Ianre, hogy csak kicsit rózsaszín az arca. - Vagy Poszeidón? Athéné? - folytatta.

- De ez.... Lehetetlen! - fakadt ki. - Mi bizonyítja, hogy ez. - bökött az Amy kezében lévő könyvre. - Valóság?!

- Ha a nagymamám foglalkozott vele akkor biztos, hogy nem mese! És különben is! - folytatta lelkesen a lány. - A Snaefells Izland egyik legnagyobb csúcsa egy sziget hegységén! Egy vulkán! Ha a krátere leér a földközpontja felé...

- Ez totális képtelenség! Egyszerűen lehetetlen! - kiáltotta Ian.

- Mért lenne az?! - tűnt el Amy arcáról teljes mértékben a pirultság.

Én ilyenkor szoktam fülem farkam behúzva elmenni Amy és Yui közeléből. Ha van két zseni nővéred, hamar megtanulod, hogy ha nézet eltérés van ott tudományos érv záporra kell felkészülni, ennél már csak az a szarabb, ha aput is belevonják...

Mondjuk el kell ismernem... valóban kicsit képtelenségnek tűnik az amit Amy állít...

- Mert a krátert nyilván eltömte a láva, az égő sziklák... - kezdte el sorolni Ian.

- A kráter mára kialudt. Az utolsó kitörése 1219-ben volt, lassú aktivitást mutatott 2036 környékén, de azóta immár 22 éve semmi. Kialudt. - mondta magabiztosan Amy.

- Ha jól emlékszem a Calendae Juli, az a római naptár szerint július utolsó napjaiban lehet látni, ahol a lejárat van a KÖNYV szerint. Hogy akarsz lejutni? - kérdezte Ian.

- Zseni vagyok megoldom. Kiszámolom a koordinációk alapján, hová vett árnyékot a nap. -mosolygott győztesen Amy.

- És a hőmérséklet? - kérdezte Ian. - 22 méterenként egy fokkal emelkedik a hőmérséklet a Föld belseje felé, tudjuk, hogy a Föld sugara 1500 mérföld, akkor a Földben lévő nemes fémek is szét olvadtak és odalent minimum....

- 2-3 millió fok van. Csak nem zavar a meleg? - vágta rá a csaj.

- Hacsak nem akarsz ropogósra sülni... nem.

- Valószínűbb az elpárolgás. Kiszáradunk. Mint a halak a szárazon. - mosolygott még mindig.

- Nem értem... mért mosolyogsz? - kérdeztem nagyon halkan.

- Ezért. - emelte fel a könyvet Amy. - "Possion bebizonyította sok más tudóssal együtt, hogy ha a Föld középpontjában kétmillió fokos hőség uralkodna, akkor az elolvadt anyagokból keletkező gázok olyan rugalmasságra tennének szert, hogy a földkéreg nem tudna ellenállni, és felrobbanna. Valahogy úgy, mint a kazán fala a gőz nyomására." - Nézett Ianre győztesen.

- Ez csak egy feltevés. - vágta rá.

- Jó... éééés, ha feltételezzük, hogy ilyen meleg van a föld alatt, valami csoda folytán a kéregben lévő anyagokkal nem érintkezik a hő, akkor is egyre kevesebb a vulkáni aktivitás, tehát valószínűleg csökkent az évek alatt a hőmérséklet odalent.

- Kit érdekel, hogy kétmillió vagy egymillió fok?! Attól még kiszáradunk! - kiáltotta dühösen Ian.

- HALKABBAN MÁR! - ordította Natalie.

- Annabeth jegyzetei és a könyv segítségével simán letudunk oda jutni!

- Nem, nem tudunk mert ez teljes képtelenség! Tudományos tények igazolják, hogy...

- Unk? - kérdeztem. - Mióta akartok ti együtt dolgozni?!

- FOGD BE DAN!

- Jó... jó... jó.... - mentem inkább át a mi szobánkba. - De csak, hogy tudjátok, úgy vitatkoztok, mint egy házaspár!

Amy és Ian egyszerre kapott fel egy-egy műanyag díszítő elemet az asztalról és vettek vele célba. Pár centin múlt, hogy a fejemet találják el...

Odabent leültem az ágyra és tárcsáztam Percy számát.

- Szia Percy, itt Dan.

- Szia nagyfiú, boldog születésnapot.

- Köszi. - mosolyodtam el, ahogy meghallottam nagyapa, fáradt, de mint mindig jó kedvű hangját. Valahogy annak ellenére, hogy Annabeth meghalt, ő megpróbált jó kedvű maradni... Nem úgy, mint Apa. - Hé... mond te küldted Annabeth könyvét ajándékba? - néha komolyan azt hiszem, hogy csak nekem van valami sütni valóm a többiek közül. 

- Ajándék? Könyv?! Neked?! Hamarabb küldök egy divat magazint, mint könyvet. - vágta rá Percy, mire csak megkönnyebbülten elmosolyodtam. - Milyen könyvet kaptál te?

- Utazás a földközéppontja felé... - válaszoltam.

Furcsa... ha nem nagyapa küldte akkor ki? D.... D... Nincs semmilyen D-betűs rokonom! Egyedül Dia lehetne, de évekkel ezelőtt meghalt!

- Percy, van a családban D- betűs rokon?

A vonal másik oldalán csend volt. 

- Nincs. Rajtad kívül nincs senki. 

- Oksa... - húztam el a számat.

Hacsak nem klónoztak le kizárt, hogy a családból érkezett az ajándék. De... hogy jutottak hozzá Annabeth könyvéhez... És egyáltalán melyik házból küldhették? Ha valami köze van Annabeth néhány jegyzetének a kulcsokhoz, azt szinte biztos, hogy a Bázison tartja... talán ha Főnix visszatért érdemes lenne körül szimatolnunk ott is Amyvel és Aelinékkel.... ha visszatérnek...

- Majd ha London felé jártok ugorjatok be. - szakított ki a gondolat menetemből Percy. 

- Oksa! A szülinapi ajándékom.... - kezdtem izgatottan.

Apa sosem volt rá képes, hogy kitalálja minek örülnék. Próbálkozott könyvekkel, mostanában inkább csak csavarokat, vagy valamilyen alkatrészt vesz, ami nem túl különleges, könnyen beszerezhető... DE NAGYAPA!  Ő és Annabeth mindig rohadt király cuccokat vesznek! Kaptam már tülök rajz felszerelést, olyan papír lapokat, amelyeket elég megérinteni és csodával határos módon bármit megjelenítenek a fejedben lévő képek alapján! Néha pedig olyan különleges alapanyagokat küldtek, amire Amy rávágta, hogy hülyeség, de én imádtam! Amiatt lett annyira erős a legtöbb találmányom a Jackson Bázison!

- Gyere ide és megtudod. - felelte.

- AJJJ! - tört fel belőlem.

A túloldalon Percy felnevetett. Elmosolyodtam, de szinte azonnal valami furcsa üresség foglalta el a helyét. 

- Nagyapa... - suttogtam.

- I... igen? - kérdezte Percy, aki nyilván azt furcsállta, hogy így hívtam. Elég hamar leszoktattak minket a nagyszülős megnyilvánulásokról. 

- Áh... semmi. - feleltem inkább. Hülyének nézne, ha kijelenteném, hogy jobban örülnék, ha ő lenne az apám és nem Edmund... - Mentem mielőtt Amy valami meggondolatlanságot csinál.

- Rendben. Csak ügyesen Dan. - figyelmeztetett.

Néha a felnőttek mindent túl aggódnak. Ez csak egy játék.... Jó... oké... ezt még én se veszem be! Ez alatta a játéknak nevezett harc alatt láttam már paloták alatti titkos levéltárt, földalatti csapdákat, búvóhelyeket, rejtélyeket, templomokat, szerzeteseket, halált és fájdalmat, továbbá.... őssárkányt. 

Azóta az eset óta már teljesen biztos vagyok benne, hogy valami nagyon nem stimmel velem... Az anyám sárkánnyá tudott változni, és Főnixék mondhatták, hogy sárkány szagom van, hogy sárkány vagyok.... Nem hittem el nekik, de... Egy Őssárkány... Ifjú sárkánynak hívott... és az érzés, ami végig járta a testemet... Nem akartam behódolni, vagy meghajolni előtte, egyszerűen kényszerített... a tudatomnál fogva rángatott... ha Főnix itt lett volna.... akkor abban a percben nem tudom ő mit érzett volna... 

- Rendben. - mondtam. - Szia. 

- Szervusz, Dan.

Kinyomtam a telót és leültem az ágyra. A térdem nem kicsit sajgott ettől a pár métertől is. Feltettem az ágyra, majd felhúztam a tréning nadrágot. Csúnyán meg volt duzzadva a térdem....

Az őssárkányon járt az eszem már több napja... kivettem a pulcsim zsebéből az arany almát és azt kezdtem el szórakozás képen dobálni egyik kezemből a másikba. Sárkány... Hát... anyum sárkány volt... akkor mért ne lehetnék én is az? De akkor nem kéne, hogy legyen tűz erőm is? 

Abbahagytam a dobálást és lehunytam a szememet. Megpróbáltam ugyanazt, mint amit a Chy-Li kolostorban is akartak tőlem. Megtalálni azt a nyamvadt lelki békét, csak per pillanat nem lelki békét kerestem. Hanem tüzet. 

Percek telhettek el, mire a hangok megszűntek körülöttem. Homályos volt minden és sötét. Nem tudtam hol vagyok, de sétáltam előre egy hatalmas kút alakú valamihez.... nem is biztos, hogy kút volt hanem, lehet, hogy cső. Azért akadt meg rajta a szemem, mert az volt az egyetlen, ami halványan ragyogott. Remény villant bennem. Ahogy egyre közelebb értem, úgy lett egyre forróbb a levegő... Ez lesz az... Itt kell lennie! Lángnyelvek próbáltak feltörni, éreztem, ahogy felém úsznak, ahogy követelik, hogy használjam őket, érintsem meg... 

- Ne.... - motyogtam, amikor odaértem.

A kút tetején egy jégfal húzódott. Elzárva a lángoktól. Ököllel rávágtam, de semmi. Meg se moccant. A lángok a túloldalon képtelenek voltak felolvasztani.... 

- NE! - próbáltam elérni.... az erőmet... az ÉN erőmet! Lehetne erőm! Lehetnék több mint a béna kis Dan Jackson, aki csak szerelni és lopni tud! 

A Tűz örököse vagyok... Megkaptam én is anya  erejét nem csak Yui!

A jégfal nem tört meg. Rendíthetetlenül feszült a lyukon. 

- Ez nem lehet igaz! - ültem le a kút mellé.

Persze, hogy csak én lehetek ekkora balek... A kútra néztem. Érzem az erőmet... És még se érem el.... a kút oldalát próbáltam meg lebontani, szétverni, bármi, csak elérjem. De semmit sem értem el vele. 

Szédülés kerülgetett, amikor kinyitottam a szemem. Amy mellettem ült. A kezei a homlokomon voltak, víz vette körbe őket. 

- Megijesztettél. - suttogta. 

- Mi... Miért? - a hangon szörnyen gyenge volt. 

- Forróság áradt a nappaliban. Mikor benyitottam csak annyit láttam, hogy félig meddig belőled áradt, te pedig verejtékezel, de a kezed jéghideg.

- Sajnálom. - motyogtam. 

- Mit csináltál? - kérdezett tovább Amy.

- Megtaláltam az erőmet... de nem férek hozzá.

Amy csak pislantott párat. 

- Erőd?

Bólintottam. Fáradtságomban nem vettem észre, hogy Amy szeme vibrál. Nagyon halványan, de... a lángok örvényleni kezdtek benne. 

- Pihenj le egy kicsit. Délután utazunk Izlandra.

- Azt hittem megvárjuk Aelinéket.

- Változott a terv. - felelte a nővérem. - Inkább mienk legyen a kulcs, mint a Cabráké. 

- Aha. Jó. - feküdtem el az ágyon.

Rég éreztem magam ennyire fáradtnak, így szinte amint letettem a fejemet beájultam.

~~~

Amy nem hazudtolta meg magát... délután fél kettőkor már a Cabrák magángépén csücsültünk. Útban Natalievel és Iannel Izland felé. A nővérem Iannel fejtette meg Annabeth írásjeleit a könyvben, míg Natalie divatlapokat nézegetett. Én csak az ablakon meredtem kifelé és a kúton járt az eszem.... hogy mi az a vacak jégfal és ki a franc tette oda?!

Lehet, hogy útközben megint bealudtam, mivel arra ébredtem, hogy Amy a vállamat bökdösi és veszi le a hátizsákomat a csomagtartóból. 

- Hány óra? - motyogtam.

- Négy. Ha felakarunk menni a hegyre sietünk kell. - mondta a lány félig Iannek is.

Lebicegtem a gépről és beszálltam Natalie mellé, aki már a kocsiban ült. Amint Ian és Amy is csatlakozott a sofőr beindította a motort és elindultunk az emlegetett kiejthetetlen nevű hegy felé. 

Mikor kiszálltunk Ian váltott pár szót a sofőrrel, aki elhajtott. 

- Nyolckor visszajön értünk. - mondta a fiú, majd végig mérte a hegyet. 

Én is ezt csináltam az elmúlt 5 percben.... Épp lábbal is szar lenne felmászni... na de rossz lábbal... 

Amy azonnal hozzám lépett és leguggolt a lábamhoz. A levegőből vizet vont ki és körbe kerítette velem a térdem. A ruha alatt csak annyit éreztem, hogy valami ruganyos anyag kerül a térdem köré, ami elszívja a fájdalmat.

- Nem tudom meddig fog tartani. - motyogta csak úgy, hogy én halljam. 

- Oké. - biccentettem és elindultam a hegynek. 

Sokkal könnyebb volt. És végre nem fájt a térdem! Ezt hamarabb is megcsinálhatta volna Amy! Én mentem legelöl, utánam Ian, majd Amy és leghátul Natalie kullogott. Aki folyamatosan azért panaszkodott, hogy menyire koszos itt minden. 

- Ez egy hegy! Mit vársz, hogy fertőtlenítővel legyen bevonva? - kiáltottam hátra. 

Natalie nem mondott semmit, csak az orra alatt káromkodott oroszul. A hegyre felérve... vagy ex vulkánra, vagy kinek hogy tetszik... viszont nem láttam semmi furit. Törmelék, sziklák, vulkáni aktivitás mérő. Semmi nagy cucc.

- Biztos jó helyen vagyunk? - kiáltottam le.

- Elvekben itt találtak egy lejáratot a könyv szereplői. - mondta hátrébb Amy.

- Jó.... itt nincs semmi. - ért fel Natalie. - Mehetünk haza.

- Maradsz. - kapta el a kapucniját Ian. - Mi van a könyvben? - fordult Amyhez Ian. A nővérem már rég a könyvet bújta. 

- Nem említ konkrét helyet, csak, hogy van valahol egy járat. - húzta el a száját a lány. 

- Klasz, akkor menjünk. - pördült meg Natalie, de Ian még mindig nem engedte.

- Nézzünk körbe. - ajánlotta a fiú.

- És siessünk. - tette hozzá Amy, az ég felé nézve. - Vihar lesz. 

Hát... egy rohadt nagy pusztaságon mi sem egyszerűbb, mint körülnézni... De mindegy. Azért megvizsgáltuk a törmelékeket. A nővérem a túloldalon lévő kráter szélét bámulta. A szemével hibát, vagy bármilyen gyanús dolgot keresett. 

- Mennünk kell. - figyelmeztette Iant, errefelé durvák a viharok.

Mintha csak az időjárás aláakarta volna írni a mondatát, villámlani és mennydörögni kezdett. Egy villám cikázott át az égen és tőlünk néhány méterre csapódott bele a talajba... pont a vulkáni aktivitásmérő felé.

- A mérő! - kiáltottam, mivel pontosan azt pécézték ki a villámok.

- A kráter oldala felé! - adta ki az utasítást a nővérem.

Futva indultunk el a kráter felé. A villámok másodpercenként érkeztek és, ami még rosszabb körülöttünk is történtek becsapódások. 

Amyvel összenéztünk... 

Itt valami nem stimmel. Égett a szemében én pedig teljes mértékben egyet értettem vele. 

- Fedezékbe kell húzódnunk! - mondta Ian.

- Nem mondod! - vágtam rá gúnyosan. A szemem azonnal megakadt valamin. - Jobbra! Ott egy barlang!

Mindenki ezerrel szaladt arra. A térdem kicsit feszült a futástól, de nem fájt. A sokk villanástól alig láttam magam körül. Csak a barlanghoz próbáltam meg eljutni  és egyre inkább úgy éreztem, hogy sikertelenül. Végül én értem be először, majd a többiek is befutottak. A szemem elkerekedett, amikor megpillantottam az egyik felénk gördülő villámot az égen.

- Hátra! - kiáltotta Ian.

Már csak ugrani volt időnk. Egy nagy robaj rázta meg a helyet, majd ezer kis puffanást hallottam végül pedig mindent egyszínűre színezett a feketeség. Nem mertem megmozdulni. Csörömpölést hallottam magam mellett, majd a fény elvilágított. Ian egy fej lámpát vett ki a hátizsákjából. 

- Mindenki jól van? - kérdezte. - Amy? - nyújtott a lány felé egy lámpát.

- Megvagyok. - motyogta pár hamu folttal az arcán.

- Natalie?

- Ne már! Ez a nadrág nem volt olcsó! - csattant fel. 

- Jól van. - értelmeztem a hallottakat, majd kivettem a srác kezéből a fejlámpát.

Mind a négyen a kijárat felé fordultunk. Pontosabban a hatalmas törmelék felé. 

- Itt nem jutunk ki. - mondta Amy. - Ian mi van nálad? 

- Nem jutunk ki? -  visította szinte Natalie.

- A kulcshajsza végére tényleg nem lesz hallásom... - dörzsöltem meg a fülemet. 

Natalie kikapta a telefonját a zsebéből.

- Nincs térerő! Basszus! - nyafogott tovább a csaj.

- Kell lennie másik kijáratnak is. - nyugtatta Amy. - Mi van nálunk?

A nedves falakat vizsgáltam. Furcsa... a levegő nagyon száraz, de a fal.... jéghideg és nedves. 

- Kötelek, lámpák, hat darab fáklya. - nézegette Ian, hogy mi van nála. - Egy liter víz, pár szendvics... Nálatok.

- Víz és kaja. Meg pár szerszám, kard, tőr és rajzlap ceruzával. - mondtam miközben elindultam a járat mélye felé. 

- Dan! Várj egy kicsit! - kiáltotta Amy. - Nálam víz van, kötél, felrázható világító rudak és étel. 

- Ruha és smink. - mondta Natalie.

- Megvan mivel nem megyünk sokra. - szóltam közbe, mire Natalie a szemeivel kinyírt. 

Pár pillanatig kutakodtam a zsebemben, majd kivettem belőle egy aprócska szerkezetet.

- Az mire jó? - kérdezte Ian.

- Ez kérlek szépen. - fordultam felé. - A kijutásunk kulcsa lehet. Wifi és műhold nélkül képes bemérni a helyzetét a kijáratoknak, bejáratoknak esetleges átjáróknak. Egyetlen hátránya, hogy folyamatos használat esetén 3 óra alatt kiég az aksija. - húztam el a számat, majd bekapcsoltam. 

A gépem leszkennelte a törmeléket, majd az egész helyet.

- Nagyjából 30 tonna szikla van velünk szemben. - olvastam le az értelmezéseket. - 30 méter múlva egy vékony 47°-os meredek rés vezet lefelé sacc 100 méteren keresztül. Indulunk? - néztem mosolyogva a többiekre.

Ian a hátára vette a hátizsákot, majd felsegítette a húgát, míg a nővérem felkászálódott. A barlang belseje felé araszoltunk. Amy mindvégig a szikla fal oldalát tanulmányozta. Azt hiszem ő is kiszúrta azt amit én már kb. 5 perce. Ahogy megmondtam az egyenes törmelékes, sziklás talajt hamarosan egy meredek lejtő váltotta fel. Amy vagy kétszer megbotlott. 

- Óvatosan. - mondta Ian.

- Tudom! - vágta rá Amy.

Tényleg olyanok, mint egy idős házaspár. A levegő áporodott, nedves és büdös is volt. Pont ebben a sorrendben. A lábam alatt a talaj hirtelen váltott át egyenesre. Azonnal lefékeztem a szűk járatban, ahol felettünk olyan mélyre benyúlt lefelé a fal, hogy Iannek le kellett hajtania a fejét. Alattunk viszont a fenti szűk helyhez képest tágas tér uralkodott. Nevezetesen egy rohadt mély lyuk, ami  Tartaroszra emlékeztetett. 

- Mit mondtatok mennyi kötél van nálunk? - kérdeztem lefelé kémlelve.

- Durván... - húzta el a száját Amy. - 30 méter.

- Nálam is. - szólalt meg Ian.

- Kéne valami amivel megnézzük milyen mélyen van az alja. - nyúlt bele a táskájába Amy. - Tessék. - nyomott a kezembe egy jelzőfáklyát. - Számold a másodpercet. - adta ki az utasítást Iannek, aki máris elővette az óráját. 

Meggyújtatta a fáklya végét, míg én a magasba emeltem.

- Háromra. Egy... kettő... 

BUMM! 

Hasra vágódtunk ismét. A kezemet végig szántottam a talajon, a fejem lefelé lógott a lyukba... Ha leesek... akkor nincs itt Főnix, hogy megmentsen... Eszméltem rá.

- Ez mi a franc volt?! - néztem hátra, visszatolva magamat a biztonságos talajra.

Amy a falat vizsgálgatta.

- Magnézium.... - hebegte - Tele van vele a sziklafal.

- Az kicsit gyúlékony! - kiáltottam dühösen.

- Tudom! Használják lőporhoz és... fáklyához...- fordult felém ingerülten Amy.

A szemeimet forgattam, majd elkezdtem lábujjhegyen állva a táskájában kutakodni. Mikor végre megtaláltam amit kerestem. Megrepesztettem a vékony műanyag rudat, amiben foszforeszkáló folyadék kezdett el ragyogni. 

- Az elv ugyanaz. - néztem Ianre és Amyre. - Egy... Kettő... Három. - engedtem el a műanyag tárgyat. 

- Egy.... - mondta Ian. - Kettő.... 

Egy koppanást hallottunk. 

- Majdnem három másodperc. 

Várakozóan Amyre néztem.

- 32 a négyzeten per.... durván 66 méter. Akkora, mint egy 10 emeletes toronyház.

- Várjatok... leakartok ereszkedni?! - visított fel Natalie. - Nem.... Á! Á! Á! Szó sem lehet!

- Lehet, hogy kijutunk úgy. - csitította a húgát Ian. - Mennyi kötelünk van? Elég, hogy...

- Elég lesz. - kezdte kitekerni a kötelet Amy.

Amy első dolga az volt, hogy egy stabilnak tűnő sziklához rögzítette a kötelet. Ian segített neki meghúzni... a hőőőős lovag... Majd figyeltem, ahogy a nővérem a derekára rögzíti a kötelet és a többi kőtelet is felhasználva valahogy összekötözött minket. 

- Ian. - nézett a fiúra és vörösödött el halványan. - Te mész elől. Utána Dan, majd Natalie és végül én.

A fia sápadtan biccentett, majd megkapaszkodott a sziklaperemében és a kötllbe kapaszkodva elkezdett a sík falon lefelé ereszkedni. Csak a kötél tartotta... ha Amyvel rosszul rögzítették... Itt hagyjuk a fogunkat...

Lenéztem a lyukba, majd megfordultam és Ian után kezdtem ereszkedni. Tükör sima volt a fal! 

- Ez miből van? - kiáltottam föl a lányoknak.

- Pala! Vulkáni kőzetek környékén vannak ilyenek. - mondta feljebb Amy. 

Natalie felettem megállás nélkül nyüszített. Már komolyan kezdtem megsajnálni. Amy a lány mellé ereszkedett.

- Hé. Figyelj. Beszélgessünk. - ereszkedett mellé. 

- Muszáj? - remegett a lány hangja.

- Aha. Túlságosan koncentrálsz. Lazítanod kell.

- Bagoly módja verébnek, hogy nagyfejű! - kiáltottam. 

- Fogd be! - kiáltotta a két lány, csak elmosolyodtam és megnéztem Ian merre jár. 

- Öhm... Öhm... - hebegte Natalie.

- Lazulj el. - mondta Amy. - Kérdezz valamit.

- Te.... gyakran jársz ide?

Azonnal felnevettem. 

- Igen. Ide szokott járni nyaralni! - vágtam rá mosolyogva.

- Dan kuss legyen! - rivallt rám a nővérem. - Nem Natalie nem járok ide. De... mikor még anyukám élt egyszer kétszer elmentünk kirándulni. Ott kiépített pályán gyakran másztunk többek közt falat a nővéremmel. 

Hirtelen elillant a nevethetnékem. Ezt eddig nekem nem is említették... 

- Tényleg? - kérdezte a lány. - Jó lehetett...

- Ha akarod egyszer elkísérlek. Nem vagyok túl profi... alig emlékszem valamire, de mókás lesz és nem életveszélyes. 

Hátra néztem a vállam fölött. Ian legalább olyan döbbent volt, mint én. Annyi különbséggel, hogy ő szilárd talajon állt. 

- Megvan az alja! - szóltam fel a lányoknak, majd én is Ian mellett landoltam. 

Amy végig Natalieval beszélgetett egészen addig, amíg ők is le nem értek. A nővéremet bámultam, mikor végre méltóztatott rám nézni egy dolgot üzentem a tekintetemmel.

Mit csinálsz?! Ők a Cabrák!

Össze voltunk kötve, ha egy leesik mindenkit magával ránt. 

Azt várod, hogy ezt bevegyem? Izzott a szememben.

Amy elfordult tőlem és kihalászta magát a kötélből. Öt perc után sikerült kiszabadítania a csomóból és összetekernie a kötelet. Én addig inkább körbe néztem a lyuk alján. Ian és Natalie már egy fával körbe tákolt ajtó szerűség előtt álltak. 

- Bánya! Menő! - mosolyodtam és befelé rohantam.

- Dan, lassabban! - szólt rám Amy. 

Nem hallgattam rá és bevetettem magam a lebukkant elhagyatott helyre. A sínek rozsdásak voltak és a lámpa körték egy része is szétrobbant. Viszont, amikor megláttam a vezérlőpanelt csak elmosolyodtam. Odasiettem és a gombokat kezdtem el vizsgálgatni.

- Dan ne nyúlj semmihez! - hallottam meg Amy hangját.

- Nem ígérem, mami! - vágtam rá gúnyosan és már nyúltam is a gombok fele, ám végül egy hatalmas karon állapodott meg a tekintetem, ami mellett egy kis villám jel volt.... reméljük azt jelenti, amire gondolok. 

- Dan! - sietett felém Amy, de ekkor már megrántottam a kart.

A lámpák abban a pillanatban felkapcsolták magukat és az összes műszer beindult.

- Szép volt. - biccentett elismerően Ian.

- Kösz. - mosolyodtam el. - Csillék! Tuti a kijárathoz visznek! - ugrottam bele az egyikbe. 

- Nem biztos, hogy a felszínre visznek... Vagy de? - vonta fel a szemöldökét Natalie. 

- Elég valószínű.... - húzta el a száját Amy.

- Húzz arrébb Jackson! - ugrott be mellém Natalie. - Na mire várunk?!

Ian és Amy összenézett.

- Tudod, hogy kell beindítani? - kérdezte Ian.

- Sejtem. - válaszolta rózsaszínen a lány.

- Oké. - ült be Ian mögénk. 

Amy gondolkodva végig mérte az Ian mögött elhelyezkedő külön kocsit, amibe nem lehetett beülni, csak egy karral lehetett hajtani a járműt. 

- Mi van, ha nem kifele vezet? - kérdezte Natalie. - A sínek lehet, hogy hibásak, vagy rozsdásak.

- Előttünk jók a sínek. - mondta Amy egy álarccal az arcán és elkezdte hajtani a kocsikat.